„Aki tehát békességet óhajt, az készüljön föl a háborúra; aki győzelemre vágyik, az oktassa katonáit szorgalmasan, aki jó sikert kíván, az tudománnyal hadakozzék, s ne próbáljon szerencsét. Senkinek sincs bátorsága azt kihívni vagy megsérteni, akiről tudja, hogy harc esetén az lesz az erősebb.” Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság - 1661

Nem új jelenség Magyarországon az, hogy az itthoni problémáinkra nem együttesen, összefogva és idehaza keresünk megoldást, hanem egyénileg és külföldön. Ezt tapasztaljuk manapság is, amikor egyre többen gondolják úgy: nincs értelme itthon maradniuk. Százezer számra élnek, dolgoznak már magyarok külföldön és többségük úgy érzi, bejött a számítása. Megszabadult az otthoni anyagi, perspektívabeli és társadalmi problémáitól.
Különösen erős ez a külföldre távozás a kvalifikált (és: „exportképes”) munkát végzők körében: pl. orvosok ezrei, mérnökök, informatikusok, közgazdászok talán tízezrei vannak immár „hazán kívül” – vagy éppen most „csomagolnak és pucolnak innen”…

…Legutóbb 1956-ban ment el ennyi emberünk – akkor, amikor lőttek az utcán az oroszok!
Ma nem egy minket megszálló idegen hatalom késztet sokakat távozásra, hanem a saját tehetetlenségünk: 22 éve nem tudott a magyar nép legalább valamennyire elviselhető és kiszámító viszonyokat teremteni. Ne áltassuk magunkat: ez nem a politika hibája, hiszen az elmúlt 22 évben minden kormányunkat mi választottuk, minden országgyűlési képviselőt vagy közvetlenül, vagy a pártjaikra szavazva mi magunk juttatunk be az országgyűlésbe. És ha elégedetlenek voltunk velük: az erkölcseikkel, a hozzáértésükkel - vagy az ideológiával, amit éppen ránk és gyerekeinkre akartak/akarnak erőltetni - akkor bármelyik következő választásra készülvén, élhettünk volna azzal a módszerrel, hogy csinálunk egy-egy új pártot, aztán megkeressük a legjobb szakembereket és az erkölcsi-szellemi téren legjobb fejeket, aztán hajrá…!

„Nem, nem soha!”: soha még csak meg sem próbáltuk ezt a módszert… Csak válogattunk az elénk rakott, ismert és gyenge minőségű választékban és hagytuk, hogy az eszünk helyett az érzelmeink, a vágyaink és a megszokásaink vezessenek…
’90-ben az MDF „Megváltoztatjuk a rendszert, de mégsem lesz itt semmi, számotokra kellemetlen változás!” szövegének dőlt be a választók (hatalomhoz) kellően nagy hányada. Ráadásul sokakra hatott a párt által sugallt „ántivilág-beli” tekintély is: a „komcsik” unalmas, kisszerű, proli bumfordisága után sokaknak tetszett a (természetesen teljesítményalapok nélküli) „nemzeti nagyságunk!”-retorika.

Aztán ’94-ben, amikor már jól látszott, hogy ki is ezek a „régi-új uraságok” és hogy ők csak „lebontani” tudtak, de a szép, fehér, úri kezeikkel építeni semmiképp sem sikerült nekik, fordult a hangulat. A jónép zöme visszatántorodott a négy éve még „megvetett” szocikhoz (bizony: a „komcsikhoz”!), gondolván: Horn Gyulával vissza fog térni (legalább) a Kádár-kor nyugalma, szociális biztonsága – persze úgy, hogy megmarad a világútlevél és a vállalkozásokkal szerezhető többletjövedelem!

’98-ban, a kissé javuló körülmények hatására aztán sokakban „feltámadt a kísérletező kedv” és úgy vélték, hogy a Hornék által a következő évekre (amúgy reálisan) ígért 3%-os növekedésnél mehetnének itt jobban, gyorsabban is a dolgok – ehhez pedig elég az, ha az addig még „szűz” (értsd: a hatalomban a közvélemény által is jól láthatóan nem lopott) Fideszt juttatják hatalomra. Hét hogyne: hiszen ők (már akkor is Matolcsy György szájával) 7%-os gazdasági növekedést ígértek a kampányban. Persze, ekkor már a Fidesz nem a borzas, rosszul öltözött egyetemista fiatalok pártocskája volt. Nem: addigra ők lettek A „jobboldali, konzervatív és nemzeti” párt! És a jónép többsége nem tette fel a kérdést magénak és a Fidesz vezetőinek sem, hogy „Ha jól tudjuk, akkor ti pár éve még liberálisok, antiklerikálisok és antinacionalisták voltatok – mi ez a pálfordulás, ez a vircsaft, fiatalok?!” Nem kérdeztek rá a párt – és vezetői – jól érzékelhető meggazdagodására sem. Nem: mindezek a kőkemény gyanújelek nem számítottak a remények és aszimpátia mellett… Tehát: akkor sem, megint nem ráció, hanem érzelmek döntöttek… Meg is kaptuk az Ezüsthajót, a Happy Endet, Kaya Ibrahimot és mindezek mögött és felett: Simicska Lajos és az által levezényelt „hosszú bájtok éjszakáját”… Valódi, nyugat-európai értelemben vett polgári példamutatás helyett pedig kaptunk koronaúsztatást.

Aztán 2002-ben is érzelmek mentén döntöttünk: igaz, ez az érzelem az unalom volt leginkább. Az volt mindeddig a legérdektelenebb kampány – nyilván azért, mert ekkor érezték sokan a leginkább úgy, hogy (számukra) nincs is igazi tétje a választásnak – és igazi esélyük sincs arra, hogy ők akárki választásával igazán sokat nyerhetnének… A szürkeöltönyös, egyre tekintélyesebben viselkedő Fidesz-fiúk mellett ott voltak a „természetüknél fogva szürke” főszocik. (A színes egyéniség Torgyán pedig az érzelmek közül leginkább csak a nevetést váltotta ki…) Ráadásul a legtöbben (köztük a közvélemény-kutatók és maguk az ellenzéki pártok is!) úgy vélték: marad a Fidesz, a fene se fog aktívkodni!
…Nem így lett – és ezzel (most már tudjuk…) több mint egy évtizedre megváltozott a magyar politikai élet – de úgy is fogalmazhatnék, hogy „megvadult”. Még kevesebb lett a racionális mérlegelés és az objektivitás benne – és a választókban is! És ez tart azóta is.

2006-ban nem akartunk belepillantani a Gyurcsány által lobogtatott (azóta tudjuk: üres papírlapokkal teli) dossziékba, amelyekben állítása szerint a komplett új, nyugatos Magyarország tervei voltak. (Megjegyzés: egy komplett, új Magyarország összes, részletesen kidolgozott tervei nemhogy egy soványka dossziéban nem férnének el, de még egy, a Gyurcsány kampányfilmjében látott „luxuslimuzin” csomagtartójában sem…) Nem: itt is sokakat elragadott a „régi szociktól” megjelenésében annyira elütő „ifjú vezér”, hogy nem is jutott eszünkbe elgondolkodni azon, hogy a „régi pocsolyából” merített víz összetétele aligha térhet el radikálisan a pocsolyáétól…

2010-re hatalmasat csalódtunk a négy évvel korábbi választottunkban – és annyira akartuk a „mást” és annyiranem akartuk azt a mást magunk megcsinálni, hogy képesek voltunk „ebben az elmeállapotunkban”  Orbánnak adni a teljhatalmat…
Nem: csak az számított az elmúlt hat szabad választásunkban, hogy az illető párt és vezetője passzolnak-e az éppen aktuális emócióinkhoz!
Itt lenne az ideje levonni ebből a tanulságot – mert amint láttuk, a lelkesedésből, érzelmi, hangulati alapon való szavazásból csak az jött ki, hogy eljuttattuk önmagunkat Kádártól Orbánig és erre ráment egy teljes generációnk. Ráment – vagy éppen most megy el innen!

A majd most, 2014-ig bejelentkező, vagy már a pályán lévő hatalomaspiránsokat tegyük objektív mérlegre és ne elégedjünk meg azzal, hogy „legfőbb vágyunkat” beteljesíteni látszanak-e? Például: attól, hogy egy politikai erő, csoportosulás képes esetleg elkergetni Orbánt és rendszerét, még nem biztos, hogy utána jól is fog tudni kormányozni. Figyelem: a politika folyamat - és ezért azt a teljes folyamatot kell átgondolnunk és értékelnünk a választásunk során, amely objektíve várható az egyes szereplőktől. A múltjuktól, a személyiségüktől, a céljaiktól, a motivációiktól, attól, hogy számukra mi az igazán fontos, és hogy mennyire képesek és akarják mélyen megérteni, a maga komplexitásában mind a magyar társadalmat, mint pedig a rájuk váró feladatokat. Ne feledjük: a politikusok nem aszerint fognak cselekedni, amit mi elvárunk és elképzelünk róluk, a sajátvágyaink és felületes benyomásaink alapján, hanem aszerint, amit az előző mondatban felsorolt belső tényezők sugallnak nekik. És az elébük kerülő döntési szituációkban is a saját „belső világuk” szerint fognak választani a lehetőségek közül…

…Egy döntési szituáció az is, hogy elmegyünk-e az országból, vagy inkább „megjavítjuk magunknak” azt? Elmehet-e mindenki, akinek elege van a magyar viszonyokból? Nem! És ha nem, akkor mi lesz az országtúlnyomó többségével? Maradnak és ülnek a kakiban, mint a szüleik, nagyszüleik, az összes ősük, és ahogy majd a gyerekeik zöme is. Mi lenne az ő érdekük? Ha „valaki” eltakarítaná a kaki – de ki? Ugyan ki, kik törődnének egy egész nép „megmentésével”? Pláne akkor, ha annak a népnek a bajait éppen a saját mentalitása és nemtörődömsége okozza.

Legalább három és fél évszázados dilemmája a magyarságnak ez: már Zrínyi Miklós is felvetette a kérdést 1661-ben, hogy vajon várhatjuk-e mástól, más népektől a saját bajainktól való megszabadíttatást? Az ő érvekkel alaposan alátámasztott válasza egyértelmű NEM volt erre – és most én sem mondhatok mást. Vagy csinálunk itt magunknak egy racionális országot, vagy „kiürül” az ország: egyszerűen nem lesznek, akik szervezni, működtetni tudják azt – márpedig egy modern ország nem egy terület és egy ott tébláboló és „próbálkozó” tömeg, hanem egy szervezetten működő emberi közösség, amely képes a saját igényeit „saját forrásból és saját szervezésben” kielégíteni. Ez ma (és már hosszú ideje) nem tudja Magyarország!

Éppen ezért az lenne a legokosabb, ha végre rájönnénk: nem jó módszer az, ha nem fogunk össze a hozzánk hasonló érdekűekkel és nem választjuk ki magunk közül a feladatok ellátására objektíve legalkalmasabbakat, hanem mindig csak megpróbálunk megbízni valakiben és megpróbáljuk velük elvégeztetni a saját közügyeinket. Nincs még egy olyan ország Európában, a melyet éppen az értelmisége hagyna el olyan tömegesen, mint most ez nálunk folyik. És nincs még egy ilyen ország, ahol az értelmiség ennyire alapos okokkal tenné ezt… De olyan országot sem találunk, amelyet ennyire „feladott” volna az értelmisége – és olyat sem, amelynek értelmisége ennyire ne bízna sem a saját erejében, sem a saját „kartársaival” való kooperációban. Nincs még egy ennyire önfelmentő értelmiség sem!

Mindaddig nincs jövője ennek az országnak, amíg elegendően meg nem fogadják itt John F. Kennedy elnök szavait: „Ne azt kérdezd, mi tehet érted a hazád, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért!”

2012-10-26 18:36:44 Szerző: Moin Moin