Az ONOGUROK PADÁNYI VIKTOR ELMÉLETE ALAPJÁN

Miután Padányi Viktor a valódi magyar őstörténet szempontjából híressé vált Dentumagyaria (1963) című könyvében tudományos hozzáértéssel, magyaros virtussal és szeretettel kifejtette, hogy a magyarság a szabir és onogur nép összeötvöződéséből jött létre Árpád nagyfejedelmünk vezetésével a Kárpát-medencében, illő bemutatnom Padányi onogurokra vonatkozó megállapításait. A szabirok ősiségével foglalkozó munkáimban bővebben bemutattam Padányi szabirokra vonatkozó megjegyzéseit. Könyvének 240. oldalán megállapítja: “A szabirság történetével lehetetlen foglalkozni anélkül, hogy annak egy feltűnő komplexumát tárgyalás alá ne vegye az ember, és ez a komplexum a modern formában ‘magyar’ névnek feltűnő és évezredeken át állandó előfordulása a szabir földdel és szabir néppel kapcsolatban.”

Padányi tehát már a múlt század derekán meglátta (számos külföldi, főleg nyugati  forrásmunkában való tanulmányozás után), hogy a magyarság nem finnugor, hanem szabir és onogur eredetű. Padányi azt is megállapította, hogy a szabir népetnikum volt az erősebb és nagyobb a vérszerződésben szövetkező törzsek között. Felvetette azt a gondolatot is, hogy a szabirok valószínűleg Mezopotámiából indulhattak történelmi útjukra és a jövő magyar történész nemzedéknek lesz a feladata ennek a történelmi mozzanatnak a kifürkészése. Ez a felhívása késztetett arra, hogy a szabir-magyar őseink eredetét keressem a legkorábbi igazolható időszakból. A szabi-magyarok őstörténete című könyvemben a régészeti leletekre támaszkodva, és A szabir-magyarok a “sumirok” tanítómesterei című munkámban főleg nyelvészeti forrásokra alapozva adok számot eredetünkről. Mindenekelőtt a „sumirok”, majd a szabirok őstörténetét kutattam, főleg angol és német sumerológusok eredeti munkái alapján és arra a következtetésre jutottam, hogy Mezopotámiában már ötezer évvel a „sumirok” megjelenése előtt élt egy autochton, őshonos nép, akiket a sumir ékírásos táblák SA, SU, SUBAR néven neveznek. Rájöttem arra, hogy ez a népetnikum lehet a Padányi által feltételezett szabir népetnikum őse is. Főleg nyugati régészek, történészek munkáira alapozva írtam meg A szabir-magyarok őstörténetét.

A szabirokra és onogurokra, mint őseinkre vonatkozóan fontos megállapításokat találunk Padány könyvében (Dentumagyaria a 126. oldalától kezdődően):
“Mióta aztán a szumir-magyar nyelvrokonság, sőt a szumir-etruszk-magyar nyelvrokonság (Lásd V. A. Padányi: ‘A New Aspect of the Etruscan Provenance’, azaz: ‘Az etruszk eredet új megvilágításban’ című tanulmányát) semmi esetre sem alaptalanul jelentkező ténye felbukkant, egy szabir-magyar viszonosság fentiekben summázott tüneteit egyszerre a bizonyosság ereje tölti meg s ez a bizonyosság egyszerre kardosan és páncélosan lép a ‘finnugor’ elmélet és a finnugor teóriára épített ‘hivatalos’ magyar történettudományi hipotézis elé.
A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még nem azt kéri száztíz esztendőnek száztíz magyar tudósától számon, hogy miért és mennyiben ‘finnugor’ nyelv a magyar nyelv, sőt még csak nem is az egyelőre a kérdés, hogy milyen alapon lett ‘finnugor’ a magyar őstörténet is.

A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még csak azt kéri számon, hogy miért, s hova sikkadt el a délkaukázusi eredet már 150 évvel ezelőtt felismert lehetőségének teljes és gondos anyaggyüjtése? Hova sikkadt el a Közép-kelet ókortörténetének magyar művelése és miért nem mozdított meg a magyar tudománypolitika 110 éven keresztül egyetlen szalmaszálat sem a szumir nyelv és archeológia művelése érdekében, azután sem, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szumir ragozó nyelv?
Miért tanulmányozta a magyar nyelvtudomány csak a finnugor anyagot?

Az ember eltűnődve csóválja a fejét azon, hogy őstörténetünk számos különböző adalékai tömegében milyen kevés figyelmet szentelt történettudományunk annak a körülménynek, hogy a honfoglaló magyarság nem egy nyelvet beszélő mennyiség volt, hanem két különböző részből tevődött össze, amely két rész két különböző nyelvet beszélt.
Méginkább nő a csodálkozás, ha az ember tekintetbe veszi, hogy az árpádkori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok summázása szerint, a honfoglaló magyarság zömének egyik (és nagyobbik) fele az u. n. Kaukázus-turanid fajhoz, a másik (és kisebbik) fele pedig az u. n. kelet-balti fajhoz tartozott.
Hogy a Kárpátmedencét megszálló törzsszövetség, melyről pozitive tudjuk, hogy mindössze néhány évvel a honfoglalás előtt alakult meg, két különböző néphez, sőt fajhoz tartozó törzsekből szerveződött nemzetté össze, őstörténetünk egyik legkétségtelenebb ténye. Az etelközi vérszerződés szinte már közhely, olyan tény, amit még a magyar történettudomány Bach-huszárjai közül is kevesen mertek kétségbevonni, viszont a kétszerkettőnél is nyilvánvalóbb, hogy egy népnek, ha előzőleg is egy kötelékben élt, nincs szüksége ’vérszerződésre’. Ha a honfoglaló nép, előzőleg kazár fennhatóság alatt, egy közös ’kende’ vezetése alatt, tehát egy és ugyanazon szervezetben élt, mint faji egység, már századok óta együtt, akkor az etelközi ’vérszerződés’ értelmetlen és indokolatlan ostobaság. 
Antropológiai vizsgálataink, a honfoglaló törzsek két különböző nyelvet beszélő volta, a tény, hogy honfoglaló őseink törzsszövetsége különböző összetevőkből formális szerződéssel állt egyetlen politikai kategóriává össze, a legkisebb kétséget is kizáróan bizonyítják, hogy népünk, különböző csatlakozott elemeket nem számítva, két fajilag és nyelvileg különböző nép összetétele.

Az egyik nép, a hazai és külföldi történelmi kútfők és a hagyományok, valamint a kultúrális jelek és antropológiai megállapítások szerint kétségtelenül és vitathatatlanul a délkaukázusi szabir nép, a másik pedig szintén történelmi (főleg külfüldi) kútfők, népemlékezetünk és antropológiai megállapítások szerint a volga-vidéki onogur nép.
Úgy hiszem, hogy szinte apodiktikus formában ki lehetne mondani, hogy a ’magyar’ nép a szabir néphez tartozó törzsek és az onogur néphez tartozó törzsek 9. sz.d-i szövetkezéséből jött létre és szinte csodálatos, hogy ezt a magyar történettudomány már régen ki nem mondta. Szinte már csodálatos, hogy Hóman Bálint szerint a honfoglalók onogur törzsek voltak, akik ’szabir elemeket is hoztak magukkal’.
A magyar mondák és hagyományok, a középkori magyar krónikák, a középkori és koraközépkori bizánci, örmény és perzsa kútfők, egy magukkal hozott délkaukázusi kultúra jelenlétének számos jele, a délkaukázusi térben található számos ’magyar’ vonatkozású földrajzi és archeológiai ténynek ’szabir’ társaságban való megjelenése, a honfoglaló magyarságnak a honfoglalás után még hosszú időn át fenntartott délkaukázusi kapcsolatai, a magyarság ’másik’ nyelve, végül pedig az antropológiai felvételeknek eredménye, mint csodálatos egybevágó és egy pontban összefutó, azonos bizonyítékok összefoglalása után annak ki nem mondásához, hogy a honfoglaló magyarságnak igen jelentékeny hányada a szabir népből származik, már határozottan és letagadathatlanul a kedvenc apriori hipotézishez való konok és nem túlságosan ’tudományos’ ’ragaszkodás’ kellett.
Annak a kimondása ugyanis, hogy népünknek csak egyik - és nem a legnagyobb -összetevője volt onogur, egyszerre óriási őstörténeti lavinát indított volna el.

Ennek a ténynek őstörténetünket illetően perdöntő fontossága van. Azt ugyan is, hogy merre vezet a magyarság őstörténetének útja, a délkaukázusi térbe-e, vagy az urali erdők veremlakásai felé visszafelé haladva, az dönti el a két összetevő szétválási pontjánál, hogy a kettő közül melyik a súlyosabb, nagyobb és fontosabb összetevő, a szabir-e, vagy az onogur? Ezt pedig az dönti el, hogy melyik kategóriából származott a Megyer-törzs.”
Érdemes elidőzni e Padányitól vett idézet felett. Annál is inkább, mert ebben az idézetben a valódi magyar őstörténelem megoldásának a titka rejlik. Nézzük mindjárt az idézet első bekezdését: 
Látjuk, hogy a sumir-magyar nyelvrokonság felvetésével Padányi a Közel-Kelethez kapcsolja a magyar nyelv eredetét és kialakulását. Nos kutatásaim szerint szintén a Közel-Keletről ered a szabir (a nemzetközi szakirodalomban subar) nép, mintegy ötezer évvel korábban a „sumirok” megjelenése előtt.

Padányi felveti a sumir-etruszk-magyar nyelvrokonság kérdését is, amit Mario Alinei olasz professzor: Etrusco: una forma arcaica di Ungherese című 500 oldalas könyve is igazol. Azt állítja, hogy az etruszk nyelv az ősi magyar nyelv egyik formája. Tudnunk kell, hogy az etruszkok szintén Mezopotámiából indultak történelmi útjukra, majd (a mai Itália területén) hatalmas kultúrát hoztak létre, míg vándorló germán törzsek le nem igázták őket. A híres olasz művészet gyökerei ebből az etruszk kultúrából erednek. Alinei professzornak azon állítása, hogy „az etruszk a magyar ősnyelv egyik formája” viszont nem csak Padányi az etruszk-magyar nyelv rokonságára vonatkozó elméletét támasztja alá, de feltételezni engedi az etruszk-magyar folytonosságot, rokonságot, mely a mezopotámiai térkörből indul, és kutatásaim bizonysága szerint mindkét népcsoport subar-szabir ősiséggel rendelkezik, és mint Padányi írja: „egy szabir-magyar viszonosság fentiekben summázott tüneteit egyszerre a bizonyosság ereje tölti meg”.
Padányi azt is megállapítja, hogy a magyarság szabir-magyar eredet-elmélete mindinkább bizonyossá válik, a finnugor teoriára épített hivatalos történettudományi hipotézissel ellentétben.

Az idézet második bekezdésében Padányi azt állítja, hogy a magyarság délkaukázusi eredete egyre szilárdabb alapon áll és még nem azt kérdi számon „száztíz esztendőnek száztíz magyar tudósátul”, hogy „miért és mennyiben ‘finnugor’ nyelv a magyar nyelv, sőt nem is az egyelőre a kérdés, hogy milyen alapon lett ‘finnugor’ a magyar őstörténet is.” Erre a két kérdésre Padányi a harmadik bekezdésben így válaszol: A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabb ténye egyelőre még csak azt kéri számon, „hogy miért, s hová sikkadt el a délkaukázusi eredet már 150 évvel ezelőtt felismert lehetőségének teljes és gondos anyaggyüjtése? Majd Padányi a harmadik bekezdésben azt kérdi, hogy hová sikkadt el a Közel-kelet ókortörténetének magyar művelése és miért nem mozdított meg egy szalmaszálat sem a magyar tudománypolitika 110 éven keresztül a sumir nyelv és régészet művelése érdekében,  „azután sem, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szumir ragozó nyelv?”
Padányi ezen megállapításához még hozzá kell tennem azoknak a nem magyar tudósoknak, történészeknek és nyelvészeknek a névsorát, akik a sumir magyar nyelv rokonságát megállapították, leírták és tudósították. Lássunk néhány példát:

Jules Oppert francia keletkutató az elsők között állította fel azt az elméletet, hogy a sumir nyelv egy turáni, vagy ural-ajtáji és legközelebbi ma is élő rokona a magyar nyelv, úgy szerkezetében, mint szókincsében. Azóta nagyon sok tudós idézte már Oppert erre vonatkozó megállapítását, köztük a legtöbb agyagtáblát fordító Samuel Noah Kramer is, aki azt írta, hogy Oppertnek nagyon brilliáns meglátása volt, amikor megállapította, hogy a sumir nyelv szerkezetében hasonló a magyarhoz.
Francois Lenormant keletkutató 1873-ban kezdte el hatalmas, kiváló munkáját az Etudes Accadiennes-t a sumir tudományokról, amelyben kijelentette, hogy az ős Közel-Kelet nyelvei között a sumir egyedülálló volt, s miután ragozó, ugyanabba a nyelvcsoportba tartozik, mint a finn és a magyar.
George Roux, a francia orvosból lett híres régész és asszirológus írta: (Ancient Irak, 1964, 76. o.), hogy „a sumir nyelv, mint agglutináló nyelv abba a csoportba tartozik, amelyet különböző dialektusokban Magyarországtól Polinéziáig beszélnek.”

Gordon Childe, The Daube in prehistory (A Duna a történelemelőtti időben Oxford, 1929.) című, a Duna-völgyi kő- és bronzkorszakról szóló alapvető könyvében írja, hogy „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában.”

H. Sayce, a neves oxfordi professzor Archeology of the cuneform inscriptions (Az ékírás feliratok régészete, London 1927.) című könyvében írja: „Sumertól keletre a nyelv ragozó (agglutinativ) típusú, mint ahogyan Sumerban is volt. És azokban a napokban, amikor a civilizáció ott felnőtt, egyáltalán nincs semmi nyoma annak, amit mi hajlító nyelvnek mondunk... A babiloni kultúra annak a fajtának köszönheti az eredetét, amelyiknek a nyelve olyan volt, mint a finn, a magyar és a japán.”

Jaquetta Hawkes: Prehistory and the beginnings of civilization (A történelem-előtti idő és civilizáció kezdete, New York, 1963. 635 o.) idézi Woolley professzor az UNESCO egy kézikönyvében közzé tett véleményét a sumir-magyar nyelvrokonságról: „A sumir egyedülálló volt az ős Közel-Kelet nyelvei között, s miután ragozó, ugyanabba a nyelvcsoportba tartozik, mint a finn és a magyar”.

Samuel Noah Kramer, Sumerians című könyvének 306. oldalán írja: „A sumir ragozó nyelv, nem hajlító, mint az indo-európai vagy a semita. A gyökerei (szótő) nagyjából változatlanok. Nyelvtani egységének az alapja inkább az összetett szó, mintsem az egyedül álló szó. Nyelvtani részei igyekszenek megtartani a független felépítésüket, mintsem bonyolultan hozzáragadnának a szótőhöz. Szerkezetében tehát nagyon hasonlít az olyan ragozó nyelvekhez, mint a török, magyar, és néhány kaukázusi nyelv.”

C. G. Gostony, a Párizs-i Sorbonne Egyetem híres sumerológus professzora, a Dictionaire d’étimologie Sumerienne et grammaire comparée (1975) szerzője írja: „A magyar nyelvben a sumir nyelv 53 alkotó eleme közül 51 megtalálható a jelenkori magyar nyelvben. Amin az idegen nyelvű tudósok annyit töprengenek, az az agglitunáló, vagyis ragozó nyelvet beszélő magyar nyelvésznek csaknem természetes, mert a sumir nyelv is agglutináló, ellentétben a flexibilis indo-európai vagy semita nyelvekkel... A sumir nyelv csak az ősturáni, őstörök vagy uralajtáji, kaukázusi nyelvekkel mutat nyelvrokonságot, ősi jellegét legjobban a magyar nyelv őrizte meg.”
A „sumir”-magyar nyelvrokonságot vallja sok magyar - nem finnugor elkötelezettségű – tudós, történész, kutató is. Közülük a legnevesebbek: Varga Zsigmond, Bobula Ida és Badiny Jós Ferenc stb.

Nos ezekután elgondolkodhat a hazáját szerető magyar ember, hogy volt-e még valaha egy nemzet, egy nép, amelyik engedte volna, hogy a történelmét idegenek írják, meggyalázzák, lealacsonyítsák és elferdítsék, sőt még mindezt türelemmel elviselte volna? Mennyi tudós rokonítja a magyar nyelvvel a „sumir” nyelvet, az első írást és az írott történelmet létrehozó nyelvet, de ezt a tényt finnugorász történészeink már 150 éve meg sem említik! De ma már nem fér kétség ahhoz, hogy a finnugorizmus megbukott. Már csak a magyar népnek kell a tudomására hozni a valódi eredetét.

McCartney, a legnagyobbnak tartott angol történész írta, hogy csak azt sajnálja, hogy nem magyarnak született, mert olyan szép a történelme. És ő még el sem juthatott odáig, hogy megismerhette volna a szabir-magyar őstörténelem régészeti leletekkel igazolt kezdetét.

Az idézet következő két bekezdésében Padányi azt kérdezi, hogy miért tanulmányozta a magyar nyelvtudomány csak a finnugor anyagot? Majd megállapítja, hogy őstörténetünk számos különböző adalékainak tömegében milyen kevés figyelmet szentelt történettudományunk annak a körülménynek, hogy a honfoglaló magyarság két különböző részből tevődött össze és ez a két rész két különböző nyelvet beszélt.
Tudjuk, hogy az osztrák elnyomó politika erőszakolta ránk a finnugor elméletet, nemzeti szellemünk és önérzetünk megtépázására és tönkretételére. Most ezért csak a honvisszafoglalók két-nyelvűségével és a két különböző népcsoport-összetételével foglalkozom.

Vitathatatlan történelmi tény, hogy Árpád nagyfejedelmünk vezérei vérszeződést kötöttek (a legtöbb történész szerint i. u. 891-ben). Ezt a tényt a finnugorisztika tudománya is elismeri. A különbség csak az, hogy a finnugorisztika tudománya nem nevezi meg a két szerződő fél etnikai hovatartozását, általában az összes szerződő vezért onogurnak nevezi, de akkor szükségtelen lett volna vérszerződést kötni. A vérszerződő felek kétnyelvűsége is igazolt. Árpád népének kétnyelvűségét a finnugorisztika is elismeri. Ezért is érthetetlen, és logikátlan, hogy nem hajlandó elismerni azt a történelmi tényt, hogy az onogur mellett a másik népcsoport a szabir, amit Padányin és jómagamon kívűl számos külföldi és magyar történetíró is elismer. Padányi fogalmazta meg a legpontosabban, (a könyvének 130. oldalán) hogy melyik volt a szabirok vezértörzse:
„A Megyer-törzs hovatartozásának kétségtelen és korrekt megállapítása dönti el a kérdést, hogy melyik vonal jelenti a magyar nemzet történetének folytatását a hofoglalástól visszafelé, mert amelyikhez az tartozott a két összetevő közül, nemzetünk eredetének az a főága. A másik csupán mellékág, amely belefolyt.
A magot, ami körül a honfoglaló törzsszövetség létrejött, majd aztán nemzetté kristályosodott, a Megyer-törzs jelentette.

A Megyer-törzs fejedelme lett a létrejött törzsszövetség vezetője. A Megyer-törzs adott a kialakuló nemzetnek 412 éven át uralkodó családot és az adta a nevet, melyet a mai napig visel. A Megyer-törzs volt a honfoglalás kezdeményezője, irányítója, a Megyer-törzs szervezte a meghódított területet országgá és a Megyer-törzs köré tömörültek a többiek. – a Megyer-törzs a magyarság kétségtelen és vitathatalan magja és a magyar történet a honfoglalástól vissszafelé a Megyer-törzs története név és lényeg szerint egyaránt.
A kérdés, az őstörténetünkben rendet teremtő kérdés az, hogy szabir volt-e a Megyer-törzs, vagy onogur? És ha szabir volt, vajjon egyetlen szabir törzs volt-e hát a többi csupa-onogur törzsek között?
Történettudományunk talán legsúlyosabb tévedése az volt őstörténetünk problémájának kezelésében, hogy a Megyer-törzset a priori onogur törzsnek tekintette. Ha ezt a hibát a vogul-gyökök következtében el nem követi, a magyar őstörténet problémája régen meg lenne oldva.

Hogy ez a súlyos hiba előállt és nyolcvan év alatt sem volt képes a magyar történettudomány korrigálni, azért kizárólag azok a felelősek, akik mindkét nemzeti tudományunkat a vogul-gyökökre építették át. Hogy ezeknek az embereknek a hatása (és erőszaka) milyen elképesztő mértékben érvényesült, az akkor tűnik ki igazán, ha átgondoljuk, hogy a Megyer-törzs egyszerűen nem lehetett onogur törzs és erre 80 év alatt nem jött rá senki.
Nem a középkori magyar krónikákra és nem Konstantinos Porphyrogenitos ezerszer idézett könyvének ezerszer idézett harmincnyolcadik fejezetében foglaltakra utalok, ahol az ezer évvel ezelőtt élt tudós bizánci császár két Árpád-unokának, tehát a Megyer-törzs két prominens tagjának közlése alapján írja meg, hogy az ősöket nem türköknek, hanem „asphali” szabiroknak hívták, elvégre ha ezt a magyar történettudomány Konstantinosznak nem hitte el, miért higgye el ezt a kútfőhivatkozást nekem.

E sorok írója kétszerkettőre hivatkozik, amit meg nem cáfolhat semmiféle forráskritika, és a „kétnyelvet beszélő honfoglaló magyarság”, meg a „vérszerződés” tényeiből s e két tény nyilvánvaló hátteréből indul ki.
Az onogur törzsek hosszú évszázadokon át szervezetszerűen együttélő kötelék, „nemzet” voltak. Ez a kötelék, illetőleg az, ami ebből megmaradt, Kr. u. 680 óta, Onoguria megdöntése óta, mint tulajdon egykori birodalmának határőrvidékére kitelepített gyepü nép, kazár fennhatóság alatt, egy a kazár kormányzat által kinevezett katonai kormányzónak, a „kendének” a kormányzata alatt élt bizonyos autonómiában. A győztes kazárok által a vereség után „detronizált” uralkodó család, a „gyula-ház” hatáskörét ez a kende veszi át és ez a kende kezdetben valószínűleg nem is onogur, hanem valami más, kazár szempontból megbizhatóbb elem, talán kök-türk, talán más meghódított Onoguria segédnépei sorából. Ennek a kendének onogurok élére helyezett családja és törzse az évszázadok folyamán az onogur törzsek között élve bizonyos fokig és értelemben esetleg el is onogurosodott, és mint aféle „labanc” gyakorolja a hatalmat a kazár kormány intenciói szerint. Maguk az onogurok, talán hagyomány tiszteltből, talán dacból hallgatólagosan és önként tanúsítanak tiszteletet az egykori uralkodó család törzsvezéri státusba lesűllyedt feje, a gyula iránt is, aki Attila leszármazottja. Erről a családról Hóman Bálint azt állítja, hogy ez Álmos családja és ennek a törzse, a gyula törzs a – Megyer-törzs.” 

Analizálva Padányinak a magyarság eredetére vonatkozó perdöntő megállapításait, a fenti idézetben vizsgáljuk meg közelebbről a Megyer-törzs, a Megyer név eredetét. Először is hivatkozom Moravcsik Gyula professzorra, a neves Bizánc-kutatóra, aki Bizánc és a magyarság (Budapest, 1950.) című könyvében részletesen foglalkozik az Atilla halálát követő időszakban a Boszporusz környékén élő hunokkal. Közli, hogy a hunok fejedelme, Gordász Jusztiniánusz császár uralkodásának első évében – 527-28-ban – áttért a keresztény hitre és maga a császár volt a keresztapja. A bizánci udvar taktikája és szokása volt ez a „nomád”, vagy „barbár” népek támadásainak az elhárítására. Gordász fejedelem aztán Bizáncból hazatérve egész népét – erőszakkal – igyekezett megtéríteni. Miután a nemesfémből készült ősi kis bálványokat is összeszedette, beolvaszttatta és bizánci pénzre cserélte, az ősi vallásához és hagyomáyaihoz ragszkodó nép papjai biztatására és vezetésével fellázadt, Gordászt megölte és testvérét” (ez ókori szóhasználat) – valószínüleg egy másik törzs fejét – Maugeriszt (Mogerisz), a lázadók vezérét választotta fejedelmévé.

„Mogerisz népe ekkor vette át a törzszövetség vezetését a szabir hunoktól és így lett a magyar nép neve Anonymus szerint: Dentu Moger, vagy Döntőmagyar. Ez az ’őrségváltás’ – jóval –Atilla – hun – bírodalmának összeomlása után történt.”
 

folyt.köv.