A megyer törzs eredetéről Dr. Láczai Ervin kutatótársam érdekes adatokat közöl egy előadásában:

„A Megyer törzs eredete

Xenophon görög történetíró és hadvezér (Kr. e. 434-355) nyolc köyvet hagyott hátra az utókor számára. Anabasis című könyvében, amely valójában egy hadi napló, érdekesen írt a Perzsia királya, Artaxerxes elleni háborúból (Kr. e. 401) visszatérő 10.000 főt számláló vert görög zsoldos hadsereg útját ellenséges országokon, főleg Kisázsián keresztül vezette. Írja, hogy a sereg Trapezung felé haladtában egy folyóhoz ért, mely a macarok és a szkiták tartományai között a határ volt. A görögök át akartak kelni a folyón, de a másik parton macarok állták útjukat, akik pajzsokkal és kopjákkal voltak felfegyverkezve és szőrrel borított bőrkabátokat viseltek, csatarendbe fejlődtek és kiabáltak. A görögök közül az egyik gyalogos katona Xenophohoz lépett és mondta, hogy ő fogolyként került Athénbe, ez az egykori hazája és szeretne velük beszélni. Hosszas alkudozás után és biztosítékok adása ellenében a macarok megengedték az átvonulást.

Magyar történészek közül erről az eseményről először Budai Ézsiás (1766-1841) debreceni református kollégiumi történet és klasszikus nyelvek tanára 1808-ban Debrecenben kiadott történelemkönyvében, majd Padányi Viktor 1956-ban Buenos Airesben kiadott: Dentumagyaria című könyvében emlékszik meg. Mindketten avval a megjegyzéssel, hogy ezek a magyarokkal lehetnek talán azonosak.

Ez a terület az oszmán törökök 1225. évi betörése óta török terület. Különös, hogy egyetlen magyar történész 1808. óta nem gondolt arra, hogy erre a kérdésre választ keressen a török szótárban, hiszen ez török terület. A török szótár szerint török nyelven macar magyart jelent, Macaristan Magyarországot.

Ezen a területen találja Padányi Viktor Dentumagyaria könyve szerint a Madar nemzetségbeli Opost, aki seregével észak felé menekül a túlerőben lévő arab hadsereg elől. Ez az Opos Padányi leírása szerint Ügek fejedelem dédapja, Álmos fejedelem ükapja, az Árpádház eddig névszerint ismert legrégibb őse, a magyar, vagy megyer törzs első ismert fejedelme. Ez arra enged következtetni, hogy ez a Fekete tengertől 130 kilométerre délre eső terület a Megyer törzs országa volt már Kr. e. 400-ban és nem tudjuk, hogy már hány évszázaddal előbb is. Érdekes ezt egybevetni avval, hogy Bíborban született Konstantin bizánci császárnál követségben járó Árpádházi hercegek, Tormás és Bulcsu, akik Árpád unokái voltak, azt mondják a császárnak, hogy ők Subartuból származnak, márpdig ezt a területet, ahol Xenophon macarokat talált, annakidején a Sumer birodalom északi, Subartunak nevezett tartományát magában foglalta.

Oposnak a fia, akit Kézai Simon krónikásunk már megnevez és Chabának, azaz Csabának ír, aki felszabadító hadjáratot indít Kr. u. 751-ben a régi haza felszabadítására, amit az arab trónviszály tett lehetővé. A trónviszály azonban néhány éven belül megoldódik és Kr. u. 756-ban a Csaba által felszabadított ország fokozatosan tért veszít. A lakosság menekül a kegyetlen arab uralom elől és az Opos által a Kaukázus hegységtől északra alapított magyar gyarmat feltöltődik a régi ország menekültjeivel. Ezzel megalakul a Kubáni Magyarország, amelyről már Kézai Simon krónikásunk is tud. Innen kezdve írja meg Dentumagyaria, azaz Don menti Magyarország, majd a vérszerződés megtörténte után a hét törzs egyesülésével megalakult magyar nemzet nyugat felé vonulásával a Kárpát medencében alapított Magyarország történetét.”

Moravcsik Gyula Dentu Moger, Döntőmagyar megjelölésével kapcsolatban idézem Novotny Elemér analizisét:

„Dentumoger:

Sumirul: Di-en-tu muh-ger

Analizis: Di/vagy gi/ = törvény, igazság

en /e-ne/ = ő – övé – itt akuzativusz eset

tu /vagy du = tesz, csínál

muh /vagy mah/ = magasztos

ger /vagy gar/ gyermek, fiú

Jelentése: Törvényt /vagy igazságot/ - tevő = döntő moger vagy magyar”.

A Padányi idézet második bekezdése rövid, de annál fontosabb a valódi magyar őstörténet és elsősorban a honvisszafoglalás (895-96) meghatározása szempontjából. Tudniillik vitathatatlan – és ezt minden történész elismeri -, hogy a Megyer-törzs volt a honvisszafoglaló törzsszövetség magja. A harmadik bekezdésben látjuk, hogy Padányi bemutatása szerint is a Megyer-törzs volt a vezértörzs, Árpád nagyfejedelem a Megyer-törzs törzsfője, tehát mint fővezér irányította a honvisszafoglalást, megszervezte az országba a letelepülést, a Megyer törzs foglalta el az ország közepét és a többi törzs körülötte helyezkedett el. Árpád elnökölt a Kárpát-medencei első új országgyülésen Pusztaszeren, ahol felosztották az ország területét a törzsek között. Ez a nemzetalapító nagy gyülés (szer) az első ilyen országalapító gyűlések közé tartozik Európában, és fényes bizonyságot tesz a magyarság honalapító és honszervező tehetségéről, tudásáról, amely népünk igen korai, „sumirok” előtti, szabir (subar) ősiségből származik, a kutatásaim alapján.

Az idézet negyedik bekezdésében Padányi írja, hogy „a kérdés, az őstörténelmünkben rendet teremtő kérdés az, hogy szabir volt-e a Megyer-törzs, vagy onogur?” És a kérdés folytatódik, hogyha a Megyer-törzs szabir volt, akkor az egyedüli volt-e a többi onogur törzs között? Jómagam is felteszek még egy igen fontos kérdést: hogyha szabir volt a Megyer-törzs, akkor ezek a szabirok csak a klasszikus történetírók (Herodotos, Strabo, Xenophon, Plinius stb.) műveiben szereplő szabirok (Saspeires, Saberoi stb.) voltak-e, vagy ősiségük visszavezethető a klasszikus történetírók előtti ókori, őskori szabir néphez, akiket subar néven ismer az őstörténettudomány?

Tehát szabir volt-e a Megyer-törzs? Padányi válasza, hogy elképzelhető két egyidejű, de különböző képlet létezése, mely szerint miért ne lehetett volna Meotiszban egy kaukázus-turanid fajú Dentu-Magyaria és tőle észak-északkeletre egy kelet-balti-fajú „Lebédia” ugyanabban az időben? Padányi szerint egy tucat érvet lehet felsorolni amellett, hogy Dentu-Magyaria és Lebédia egyidőben, egymás mellett létező két külön politikai, etnikai és nyelvi kategória volt: Dentu-Magyaria, központi törzse a Megyer és a feje Álmos, és Lebédia, a Don és Donec folyók közén elterülő kazár vazallussá lett tartomány egy kazár tisztviselő, kende, vezetésével (9. század második fele). Dentu-Magyaria szabir volt, Lebédia onogur.

Arra a kérdésre, hogy a Megyer törzs egyedüli volt-e a többi onogur törzs között, Padányi így válaszol: … „a besenyő invázió idején Dentu-Magyaria népe kettészakadt, a Kubán-Kaukázus-Don torkolatvidékén élők egyrésze visszatért eredeti hazájába a Kur vidékére, a Dnyeper és Donec régiókban lakó része pedig nyugat felé, a Dnyeperen túlra hátrált. Ez a rész három teljes (Megyer, Tarján, Jenő) és egy – valószínűleg kettészakadt – csonka törzs (Gyarmat) volt, amely aztán később ’Leved’ kende, ugyancsak csonkán maradt nem-onogur törzsével egyesült, mert a Gyarmat törzs feje valószínűleg a Kur-vidékre visszatérő részleggel maradt, éppúgy mint ’Leved’ is. A két egyesült törzs aztán új kánt választ (Eleud). Ehhez a négy törzshöz csatlakozott a három ’lebédiai’ törzs, a Kéri, a Keszi és a csonka Kürt…”

A törzsszövetség krónikáinkban feltüntetett sorrendjét pontosan kifejezi, tükrözi a honfoglalás utáni letelepülés sorrendje. A Nyék az első az elővéd, a Kéri az utolsó előtti az oldal bíztosítást adó utóvédtartalék, és a Keszi az utolsó az utóvéd. Ezek a „csatlakozottak”, a bekérezkedettek, az onogur törzsek, a kazár uralmat otthagyott ’kabarok’-nak is elnevezettek. A szabir törzsek a Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő közbül vannak védelemben.

A saját kérdésemre a válaszom: csak úgy tudunk eligazodni az őstörténelem útvesztőiben, ha megtaláljuk a közös őseiket, akiket csak az ókori történetírók is vagy hetven féleképpen neveztek el. Több évtizedes, főleg német, angol és amerikai könytárakban és egyetemeken kutatva arra a megállapításra jutottam, hogy a SU, SA, SUBAR nép a mi őseink, akik neve a sumir agyagtáblákon olvasható ékírással, már a legrégibb ékírásos szövegeknek tartott Fara (Shuruppák) Szövegekben is, magyarosan SZABIR-nak mondjuk. Ez az ősnépcsoport alapozta meg a mai emberi civilizációt, az ú. n. agrárforradalmat a Közel-Keleten még i. e. 10. a évezredben, mely a vad növények meghonosításával és a vadállatok megháziasításával kezdődött. (A szabir-magyarok őstörténete című könyvem.) Ez a folyamat már mintegy ötezer évvel a „sumirok” mezopotámiai megjelenése előtt megkezdődött (A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei). Könyveimben bizonyítékok sorával mutatom be, hogy a hatalmas ősi civilizációt megalapozó subar, szabir ősnép a magyarság őseinek tekinthető. Hogyan tudjuk igazolni a mezopotámiai ős-népetnikum azonosságát a klasszikus történetírók szabirjaival, Árpád nagyfejedelmünk honvisszafoglaló szabirjaival? Ha évezredek múltával, térben és időben egymástól távolra került szabirok bizonyíthatóan egy- és ugyanazon nép, akkor a valódi magyar őstörténet megoldásának a kulcsa a kezünkben van, mert a szabir-onogur származáselmélet szilárd alapra helyezhető.

Az egy csoportba gyűjtött bizonyítékokból íme néhány a szabir-magyar származás elméletünk igazolására:

Kutatásaim során először Ignace J. Gelb: Hurrians and Subarians (Chicago, 1944) című könyvében találtam az első bizonyító forrásadatot, amelyben Gelb a Chicago Egyetem orientálista nyelvész professzora egy adatot közöl P. Dhorme francia orientálistától, mely szerint az ugariti (mai Ras Shamra) ásatások révén napvilágra került ékírásos agyagtáblákon megjelenő SZABIR (SUBAR) népetnikum egyenlő a klasszikus történetírók szabir népetnikumával. Annyira fontos ez a megállapítás, hogy az egyszerre rendet teremt az eddig homályosnak vélt magyar őstörténetben. Ezért is térek ki részletesen az ugariti ásatásokra és a híres ékíratos agyagtábláira.

Szíria, elsősorban Nyugat-Sziria már a legrégibb időktől fogva nagy szerepet játszott a Közel-Kelet történelmében. A Földközi-tenger parti kikötők birtoklásáért évezredeken keresztül ádáz küzdelem folyt a régió nagyhatalmai között. Tyre, Sidon, Byblos és Ugarit kikötői Egyiptom, a Görög szigetvilág és Európa felé irányuló hatalmas kereskedelem központjai. Közülük is kiemelkedik Ugarit (a mai Ras Sama, Libanonban, a Földközi-tenger patján, Latakiától mintegy tíz kilométerre), a legrégibb és legfontosabb. Az említett szíriai városok régészeti feltárása közül Ugarité a legkimerítőbb. C. F. A. Schaeffer francia régész negyven éven át szisztematikusan ásatott itt. Míg a legtöbb szíriai ásatási dombnak (tell) általában csak a közepét tárták fel, ahol a középületeket, a város központját sejtették, addig Ugarit kétharmad részét, még a kikötőt is kiásták. Így került napvilágra megszámlálhatatlan agyagtábla, melyeknek a fordítása nagyon időigényes, talán még ma is tart. De a már lefordítottak őstörténelmünk egy fontos korszakát mutatják be. Ezek az agyagtáblák a város különböző részeiről kerültek elő, középületekből, magánházakból a Kr. e. 14-13. századból. Az ékírásos szövegek kereskedők és magánemberek levelezését és emlékiratait tartalmazzák (R.Dussaud: Les découvertes de Ras Shamra (Ugarit) et L’ancient Testament, Paris, l941.). A középületekben talált táblák közigazgatási ügyekkel foglalkoznak, a városok, megyék listái, melyeken mejelölik, hogy mennyi ezüstöt, terményt, közmunkát, katonaságot stb. köteles a lakosság előteremteni. De találtak fizetési listákat és adó nyugtákat is. Az agyagtáblák ékírással, helyi (ugariti) dialektusban íródtak.

Történelmi szempontból azok a nagyméretű táblák a legfontosabbak, amelyek mitológiai és liturgikus szövegeket tartalmaznak, ezek által érthetjük meg a kánaáni valláshiedelmet. De szótárakat, iskolai használatra, lexikonokat és többnyelvű agyagtáblákat is találtak, ciprusi-mykénei-hurrita és hetita szöveggel. (C. F. A. Schaeffer: Ugaritica (Missio de Ras Shamra, Paris, 1939-69, 6 kötet). Miután a szabir-hurrita nyelvre vonatkozó ugariti agyagtáblák nagy jelentőségűek a valódi magyar őstörténelmünkre vonatkozóan, felhívom a figyelmet A szabir-magyarok őstörténete című köyvem 120-127. oldalára, melyben a nagy szabir-hurrita vitát elemzem.

Így az ugariti ásasatások legfontosabb eredménye őstörténetünk számára, hogy a Schaeffer ásatásaiból előkerült SUBAR-SZABIR-okra vonatkozó feliratok igazolták az orientalista tudós P. Dhorme azon megállapítását – a Revue d’assyrologie et d’archaeologie oriental VIII. 1911. a Subartou-Mittani fejezetben - mely szerint az ugariti agyagtáblákon megjelölt subar népetnikum azonos a klasszikus történetírók (ókori görög-római) SASPEIRES, SAPEIRES, SABEIRES, SABIROI és SABIROI és SABEROI stb. elnevezések alatt feltüntetett népnevekkel. Ez a megállapítás fényesen iazolja, hogy Mezopotámia, de egyben a Termékeny Félhold autochton (eredeti) őslakos SUBAR népe az ókori történetírók SZABIR népcsoportja, amely kutatásaim szerint sokféle elnevezés alatt bár, de egyértelműen a mi honvisszafoglaló SZABIR-MAGYAR népünk őse is.

A Padányi idézet ötödik és hatodik bekezdéséhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a Megyer- törzset a finnugoristák sorolták be az onogurok közé, az 1848-49-es szabaságharcunk utáni osztrák abszolutizmus, elnyomatás következményeként, melyet az osztrák hatóságok a magyarság öntudatának teljes kiirtására rendelt el. A származásunkra és nyelvünkre kényszerített finnugorista hipotézis, tévtan célja a magyarság múltjának meggyalázása, a nemzeti szellemünk és öntudatunk gyengítése, sőt teljes kiírtása volt. Majd a kiegyezés utáni időszakban a magának dicső múltat összetákoló indogermán faj- és nyelvelmélet terveibe és bismarki politikájába sem illett bele egy Európa közepén élő nép nagyszerű múltja, magas szellemisége, ezért nomád barbárnak, műveletlennek, írástudatlannak állították be. Hosszú évtizedes kutatásaim során számtalanszor fedeztem fel olyan megjegyzéseket, megállapításokat, elméleteket, amikor az indogermán faj- és nyelvelmélet kitalálói és művelői maguknak sajátitottak ki forrásadatokat, ásatások eredményeit, pedig tudták, hogy történelemhamisítást követnek el, pl. a szanszkrit nyelv, a „sumir”-nak elnevezett örökség, a mitanni „hurita” királyság stb. kisajátitás. Őstörténetkutatóink folyamatosan tiltakoznak ez ellen, így folytatom a Padányi idézet hetedik bekezdésének analizisével:  

Padányi könyvének ötödik bekezdésében hivatkozik Konstantinos Porphyrogenitos görög császár-történész ezerszer idézett írására: Konstantinos De administrando imperio című könyvének 38. fejezetében a császár azt írja, hogy amikor Árpád két dédunokája Bulcsú és Tormás Bizáncba látogattak, akkor Bulcsú azt mondta neki, hogy őket és őseiket nem türköknek, hanem sabartoi asphalóinak hívják, „non Turcae, sed Sabartoeasphali dicebatur” (latin szöveg). A görög történészek ugyanis a magyarokat és rokonaikat általában türköknek nevezték. A görög sabartoi asphaloi forma jobban visszatükrözi az eredeti szöveget, melyből a görög ragok elhagyása után marad a SABAR népnév és az asfal jelző. Annyian idézik Konstantinostól a magyar őstörténelem helyes megértése szempontjából fontos kijelentést, de kevesen ismerik a helyes értelmezést. A SABAR népnevet elismerik ugyan SZABIR-nak, de az asfal kifejezéssel már nagy gondjaik vannak. Moravcsik Gyula Biborban született Konstantin: A Birodalom kormányzása Bp. 1950. című könyvében olvastam először magyarosan átírva szávartü ászfalú formában. Nem is az átírással lenne baj, hanem a szó jelentésével, amelyet, az egyébként kitűnő felkészültségű professzor, „erős”, „rendíthetetlen” jelzőként fordít. Tőle aztán a történészek egész sora automatikusan átvette ezt a helytelen értelmezést. A szó valódi értelmezését már kifejtettem a munkáimban, de a jelentés fontossága miatt itt is bemutatom. Származásunk szabir-onogur elméletét a szabirokra alapoztam. Szabir őseink mezopotámiai területén éltek már i. e. a 10. évezredben. A szabir őshaza a Tigris folyó baloldali mellékfolyói, a Felső Zab, Alsó Zab és a Dyala folyók mentén terült el. A két Zab folyót őstörténészek Nagy és Kis Zabnak is írták a legrégibb térképeken, azóta, még ma is Zab folyóknak hívják. Perdöntő, hogy az Alsó Zab neve arabul Zab el asfal, az asfal alsót jelent arabul, a görögök átvették, oi végződéssel asfaloi. 948-ban, amikor az Árpád dédunokák Bizáncban jártak, a volt szabir őshaza arab megszállás alatt volt, tehát az Alsó Zab: Zab el asfal néven volt ismeretes. Ezért mondta Bulcsú, hogy ők asphaloi szabirok. A finnugor történelemszemléletbe nem illeszthető be Konstantinos annyiszor idézett írása, mert nem a szibériai fagyos, földbevájt kunyhólakások felé vezeti az őstörténelmünket, hanem a Közel-Kelet első földművelő kultúrájához. (A magyar történészek, kutatók próbálták másképpen is megmagyarázni a szabirokra vonatkozó asfal kifejezést, volt olyan is közöttük, aki aszfalt gyanánt fordította a jelzőt, mert ismert dolog, hogy már az őskorban is bőven talált az ősember kőolaj-tavakat a környéken és a letelepedett első földművelők felhasználták a bitument pl. házépítésnél, szerszámnyelek rögzítésére, nádcsónakok bélelésére, merítőkosarak bélelésére az öntözéses földművelés során stb.)

Az idézet nyolcadik bekezdésében említett „két nyelvet beszélő honfoglaló magyaság”-gal és a „vérszerződés”-sel munkámban más helyütt már bővebben foglalkoztam.

A kilencedik bekezdésben a Kr. u. 680-ban megdöntött Onoguriáról beszél Padányi röviden. Pedig Onoguria nagy kiterjedésű és nagy fontosságú birodalom volt, és az onogurok Árpád honvisszafoglaló népének egyik (a kisebb) részét alkották.

Az onogurokkal kapcsolatban egy idézetet közlök László Gyula tanítványától, Bakay Kornéltól, a neves régészprofesszortól: Őstörténetünk régészeti forrásai II. című könyvének 116. oldaláról: „Agathiasz világosan megmondja, hogy onogurokat régen húnokak hívták és a Fekete tenger keleti partján laktak. De „egykor régen” nem itt laktak, hanem az Aral-tóba ömlő Jaxartész  (Szir-Darja) mellett, ahol a földrengés által rombadöntött városuk, Bakath is állt. A VI-VII. században  azonban Onoguria kétségtelenül a Fekete-tenger keleti oldalán terült el. Jelen ismereteink szerint úgy tűnik, jogosult külön vizsgálat alá vonni az onogur és az onogundur népneveket, mert mind a két népcsoport szerves része a magyar őstörténetnek.”

Bakay Kornél őstörténeti munkái közül kiemelkedi az Őstörténetünk régészeti forrásai című háromkötetes műve, mely egyetemi tankönyv gyanánt íródott, főleg a hun-magyar azonosság bizonyítására régészleletek nagy tömegét hozta a magyarság tudomására. De ugyanakkor a szkiták, pártusok, avarok, törökök stb. rokonosítását a magyarokkal sem hagyta szó nélkül. Különösen figyelemre méltó az a megállapítása a magyarok származásával kapcsolatban, hogy: „Az ősmagyarság két nagy csoportból jött létre: a magyarul beszélő szabir-hunból és a törökül beszélő onogur-türkből.” Ez a megállapítás pontosan igazolja Padányi Viktor perdöntő kijelentését, hogy magyar őstörténelmet a szabirok nélkül elképzelni nem lehet.

Kiszely István történész-antropológus professzor előzőleg említett könyvében szintén egyetért Bakay Kornél fenti megállapításával, így tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy már több-tízezer tanítványuk ismerkedhetett meg a valódi magyar őstörténelem e nagyon fontos tételével.

Kiszely István szintén foglalkozott az onogurokal pl.: A magyarság őstörténete című könyvének 248. oldalán a következőket írja:

„A finnugor és a „hagyományos” őstörténet kulcsa az onogur népben rejlik. A  finnugor őstörténet szerint az ugor eredetű magyarság minden törökös jellegét Magna Hungáriában a velük együtt ott élő onoguroktól vette át. A valóságban viszont: az onogur belsőázsiai nép, a magyarság (az ősmagyarok) egy részét alkotta. Az ősmagyarok tehát az onoguroktól nem vettek át „jövevényszavakat”, hanem a magyarok és az onogurok nyelve azonos – türk – eredetű volt. Magna Hungaria területén az onogurok és magyarok ősei egy ideig együtt éltek, majd elváltak útjaik; a magyarság Levédián és Etelközön át bejutott a Kárpát-medencébe, az onogurok pedig három részre szakadva maradtak fenn.”

Az idézethez azt szeretném hozzáfűzni, hogy a finnugor elmélet egyik nagy hibája, hogy csak az onogur népcsoportra épül fel az elmélet és figyelmen kívűl hagyja, hogy az ú. n. előmagyarok még Dentumagyariában is szabiroknak nevezték magukat és ez a csoport alkotta a honvisszafoglalók zömét. Ez magyarázza meg az egyébként csaknem minden magyar történész szerint is elismert kétnyelvűséget is. Egyébként Kiszely is megerősíti ezt az idézett könyvének 248. oldalán: „Ha a magyarok neve még a X. században is szavárd-szabir volt, ősmagyarokat kell látnunk a szabirok egy részében. … Két nagy csoportból jött létre az ősmagyarság: a magyarul beszélő szabir-hunból és a törökül beszélő onogur-türkből.” Tehát ma már nem csak a külföldi forrásadatokkal rendelkező, főleg nyugati magyar kutatók, de magyarországi kutatók, történészek, professzorok is (Bakay, Kiszely stb.) eljutottak arra a következtetésre, hogy a letűnt finnugor származáselmélet helyett a szabir-onogur eredetelméletet is fontolóra vegyék. Annál is inkább, mert az egész világ őstörténelmének újraértékelése és átírása is aktuálissá vált, amint ezt már a tudósok egész sora szorgalmazza szerte a világon.

A Padányi Dentumagyaria című könyvéből vett szemelvényekhez még egy fontos idézetet kell elemeznünk, a könyvének 160. oldaláról:

„A második világháború magyar vetületéről írt monumentális művéről is előnyösen ismert skót professzornak, Macartneynek és a gyógyíthatatlanul szláv Vernadskynak Lebédiáról írt tanulmányain, valamint a már említett Dunlop könyvének Lebédia-vonatkozásain kívűl különösen három külföldi szakmunka foglalkozik Lebédiával és a magyarság előtörténetével. Marquart és Bury könyveik idevonatkozó részei és Grégoire önálló tanulmánya s ezek közül különösen az utolsónak konkluziói szemrehányást jelentenek a magyar történettudomány számára. Ha ezeknek a tudósoknak sejtelme lett volna egy szabir-magyarságról és annak mezopotámiai nyelvi kapcsolatairól, hat egyetemünk és Tudományos Akadémiánk száz magyar tudósa helyett ők írták volna meg a magyarság authentikus honfoglalás-előtti történetét. Tévedéseik ugyanis olyanok, amelyeket a magyar nyelv tökéletes ismeretében és egy magyar szakkultúra birtokában aligha követtek volna el.

Marquart tévedésének lényege csupán a történetünk 840-860 közötti részének felfogásában áll, a többiért Konstantinost terheli a felelősség, akit a német Marquart nem tudhatott úgy olvasni, ahogy erre egy vogul-gyökökkel nem befolyásolt magyar képes lett volna. A 9. századi kazár-’magyar’ viszonyt illetően – amit a magyar történet-felfogás olyan egyszerünek lát – neki gyanui és kétségei vannak.

Bury, ha kronológiai spekulációi tévesek is – nem az ő hibája – Marquartot több pontban helyesen igazítja helyre és ha tudná, hogy a Don-régióban az adott korban két különböző „magyar” képződményről van szó, képes volna legombolyítani azt amit a magyar történettudomány nem volt képes annak ellenére, hogy a magyar történettudománynak Lebédiáról is és Dentu-Magyariáról is vannak értesülései.

Grégoire, bár kronológiai és népspekulációi erőszakoltak, - éspedig meglepően helyes felfogása érdekében erőszakoltak, amit nem tud helyesen bizonyítani – három igen figyelemreméltó dologra jön rá. Az első az, hogy Konstantinos rosszul reprodukálta Árpád dédunokáinak azt a közlését, hogy a szabirok egy része „ad orientem partem Persidis” költözött, ennek ugyanis évszázadokkal korábban kellett történnie és nem a besenyő támadás következménye volt, a második az, hogy a „magyarok” csak a honfoglalás előtt néhány évvel hagyják el a Don-Dnyeper közét és nem besenyő „támadás” következtében, mert ilyen csak egy volt és ez már az Etelközben történt; a harmadik meg az, hogy Konstantinos zavaros és felelőtlen előadása a fejedelem választásról és vérszerződésről – amelyet Grégoire 891-re tesz – szerinte figyelmet nem érdemel, mert a kazárok egyszerűen nem voltak abban a helyzetben, hogy ebbe beleavatkozzanak.

Az olvasó majd a későbbiek során látni fogja, hogy Grégoirenek mind a három meglátásában igaza volt, akkor is, ha ezeket ő kellőképpen bizonyítani nem tudta. De Bury is és Marquart is, pontosan azoknál a kényes pontoknál torpannak meg és esnek hipotéziseikkel tévedésbe, amely pontokat két különböző „magyar” kategória egyidejű létezése nélkül megoldani száz év alatt egyetlen magyar, vagy külföldi történésznek sem sikerült.

A végzetes alaphiba a ’lebédiai’ onogurok és a ’dentu-magyariai’ szabirok közötti megkülönböztetés hiánya volt, amit a külföldi szakembereknek felróni nem lehet, de a magyar történettudománynak igen.

Csak a magyar történettudomány lehetett volna abban a helyzetben, hogy a ’magyarság’ fogalmát később összetevő két  k ü l ö n b ö z ő  és egyidőben, sőt szomszédságban létező etnikai és politikai szubstancia létezésére rájöjjön és erre felhívja a figyelmet. Ezt azonban megakadályozták Joseph Budenz vogul-gyökei és ennek következtében nincs a Kr. utáni első évezred magyar története megírva. És ezért formálódott ki egy klasszikus ókori keletnek egy ősrégi országából kiszorított magyarság fogalma helyett egy ’alacsonyrendű’, ázsiai’,  ’nomád’, ’barbár’ és sátorozó magyarság 19. szd.-i sunyi legendája, amire az 1848-49-iki Habsburg-gyalázatosság világbotrányának tompítása érdekében volt szükség és amit maga a magyar történettudomány segített szállítani a világközvélemény számára. …

A szumir filológia az utolsó emberöltő folyamán mérföldes léptekkel haladt előre és különösen az első világháború óta kibontakozó szumir nyelvi aspektusok olyan dörömbölően és türelmetlenül követelik a magyar összehasonlítás általános és gyökeres revizióját és a magyar nyelv hovatartozásának új és helyesebb megállapítását, hogy ennek történettudományi konzekvenciáit, akármilyen fájdalmas is ez történettudományunkra, le kell vonni.

Az, ami őstörténetünk újrafogalmazása terén következni fog – és ennek egyik botorkáló lépése az a hiányos épületváz, amit e sorok írója ebben a könyvben emelt – megérdemelt büntetése lesz annak a módszertani bűnnek, amit történettudományunk azzal követett el, hogy egy szilárdnak látszó nyelvészeti megállapításra – történelmet épített. A ’szilárd’ nyelvtudományi megállapítás, lám, inog s ha ez az  e g y e t l e n  talaj lesüllyed, össze fog dőlni az a történettudományi elmélet is, amit erre a kizárólagos talajra semmi körümények között nem lett volna szabad ráépíteni.

A magyarság története a szumir nyelv egyre hangosabb tanúságtétele szerint a szabir múlt egyenes folytatása és népünk zöme a Tigris és Eufrát forrásvidékéről – Evilath földjéről – érkezett Meotiszba és onnan, százhetven évi erőgyüjtés után, a Kárpátok ölébe.”

Előzőleg említettem, hogy Padányi Viktor történész professzor, a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodója tíz évig intenziven tanulmányozta a nyugati történészek munkáit és nem véletlenül jött rá, hogy a szabirokban és kisebb mértékben az onogurokban kell keresnünk magyar őseinket. Ugyanakkor elítélte és tudománytalannak tartotta a finnugor- és indogermán elméletet. A nemzeti magyar körökben nagy feltűnést és örömet szerző Dentmagyaria (1963.) című könyve megmutatta az utat magyar őstörténetkutatóinknak, hogy hol keressék, kutassák a múltunkat. A valódi magyar őstörténet kifürkészése első látásra valóban bonyolultnak tűnik, elsősorban azért, mert főleg a klasszikus történetírók kényük-kedvük szerint nevezték el az őseinket, és eltorzították a nevüket. Másodszor, a maguknak ősmúltat kereső egyes germán, szláv stb. történészek a valóság elferdítésével, manipulációval igyekeztek maguknak őstörténelmet gyártani a mi ősi történeténelmünk kárára, amint ennek a sajnálatos ténynek elszomirító körülményeit a Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvemben időrendben is részletesen bemutattam. Most itt csak azért világítok rá, mert ez a probléma nagyon is összefügg a ránk erőltetett finnugorisztika hamis elméletével, amelyet az indogermánisztika védelmére agyaltak ki, és erőltetnek ránk a mai napig. De amint azt már lépten-nyomon tapasztalhatjuk, az indogermánisták-indoeurópaisták saját maguk döntik meg a téves elméletüket és ezért ismét időben és térben egyre újabb irányokban, újabb módszerekkel és spekulációkkal igyekszenek maguknak új őstörténelmet fabrikálni, amint azt A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben szintén részletesen bemutattam, most a közel-keleti „hurriták”-ról „feltételezik”, hogy azok az ő őseik. Pedig éppen a neves indogermánista tudós, Arthur Ungnad bizonyította, hogy a subarok (szabirok) egy részét gúnyolták a sémiták „hurri”-nak, éppen azokat a szabirokat, akiknek a leszármazottai majd Árpád nagyfejedelmünk vezetésével visszafoglalják a Kárpát-medencét. Tehát ezek a történészek ismét a mi kárunkra akarnak maguknak újabb eredetelméletet kidolgozni, a magyarországi finnugorista, indogermanista történészek pedig – mint már 150 éve - ma is segédkezet nyújtanak nekik.

Amint láttuk Padányi is a szabirokban látta meg a magyarság-eredet megfejtésének titkát. A munkásságom a szabiroknak a legkorábbi időkből bemutatható és régészeti leletekkel és a nyelvészet útján is bizonyítható ősiségét mutatja be, valamint azokat az összekötő történelmi bizonyítékokat, amelyek az ős-szabirokat a klasszikus történetírók ókori és a középkori szabirokkal kötik össze. Hogy a magyarság szabir-onogur származás elmélete még ponosabb legyen, be kell mutatnom a szabirok ókori és középkori történetét, röviden.