A magyar őstörténet kutatásában az a cél vezérelt, hogy minél pontosabb és kimerítőbb leírást adjak a hajdan erős nagyhatalomnak számító magyar nép ősiségéről. Miután rájöttem, hogy a szabir népben kell keresnünk nemzetünk legmélyebbre nyúló gyökereit, kutatásaim főleg az ős-szabirok életének kifürkészésére irányult. Igyekeztem bemutatni a folytonosságot az ős-szabirok és a klasszikus történetírók szabirjai között, mert az ókori és középkori szabirok az ős-szabirok leszármazottai. Sok történész nem érti, talán nem is akarja megérteni, hogy a szabirok a valódi őstörténelmünk megoldásának a kulcsa. Még azok a történészek, régészek, tudós szakértők is, akik hisznek a szabir-hun-magyar rokonságban, úgy gondolják, hogy a szabirok csak a klasszikus görög-római történetírók adatai nyomán kerülhetnek kapcsolatba a magyarsággal. Ezért látszik még ma is sokak számára ködbe veszni a magyar múlt Árpád előtti korszaka. Még ma is jelennek meg olyan könyvek – díszes kiállításban - amelyek azt állítják, hogy a magyarok az „ősködből jöttek elő”, mielőtt bezavarták volna őket a besenyők a Kárpát-medencébe.
A szabirok ókori és középkori rövid történetének bemutatásával kettős célt szeretnék szolgálni: az Árpád nagyfejedelmünk előtti „történelmi ködöt” eloszlatni, és a szabir-magyarok őstörténetét még szemléletesebbé tenni.
A sumir agyagtáblák szerint - az akkor ismert - világ északi részét képező Subartu történetével már részletesen foglalkoztam a munkáimban. A Hamurabi uralkodását követően babilon hanyatlása időszakából nem található Subartura vonatkozó feljegyzés, mert a késő-babiloni historiai feliratok feljegyzései Assziriára vonatkoznak. De eltűnt-e a szabir nép Észak-Mezopotámiából? Az ős-szabirok sokan elvándoroltak, elmenekültek a babiloni, és a különösen kegyetlen asszir nyomás elől. Egy csoportjuk a Szir-Darja és Amu-Darja folyó völgyében telepedett le (i. e. 13. század), ahonnan Tolsztov a hunokat származtatta, elméletét az Aral-tó menti ásatásokra alapozva. Az i. e. 13. 14. és 15. századi forrásadatokból kitűnik, hogy a szabirok más néven szerepelnek a nyugati történelmi feljegyzésekben: elsősorban ’mitanni’, ’hurita’, majd ’urartui’ néven. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben Mitanni és Urartui népével 33 oldalon keresztül foglalkoztam, az ú. n. huritákkal talán még többet A szabir-magyarok a „sumirok” tanító mesterei című könyvemben.
A szabirok ókori és középkori történetét a témakör legnagyobb ismerője, Padányi Viktor Dentumagyaria című könyvének (233. oldal) idézetével kezdem:
„Assziria 612-ben bekövetkező végleges összeomlása újabb korszakot nyit Szubartu és a kaukázusi tér történetének alakulásában. Az új előázsiai nagyhatalom, a mada, (méd) birodalom, közeli és még tudatos rokonságban van Szubartu úz-káld lakosságával és ez ennek a területnek egyelőre nyugalmat és biztonságot hoz, amelyet csak új fajok – gomer (kimmer) és örmény hullámok – érkezése zavar. Ezek szabir csoportokat löknek ki helyükből, amelyek keletnek hátrálva a húnok által kiürített, Káspi-tenger felé eső területeket kezdik megszállni s közéjük és nyugatibb szabir területek közé ezek az újonnan érkező főleg örmény rajok telepednek le a gyorsan újraszervezkedő egykori manda királyság északi és északnyugati szomszédságában. A szabir etnikum tehát kettészakad.
Az I.Ruzsa király heroizmusának 100 évvel előbbi emléke azonban úgy látszik még nem fakult el. Bár Assziria összeomlása után, amikor Babilon függetlensége a „káld” Nabu-apal-asszur uralomra lépésével újra helyreáll, a Van vidéki káld papi kaszt, vagy annak tekintélyes része sietve visszatér Marduk isten szent városába, az Urami-vidéki manda centrum gyorsan magához térő maradványaiból kiindulva a szabirság gyorsan birodalommá szerveződik újra és ezt a folyamatot a manda birodalomba elvándorolt emigráció egy részének visszaszivárgása is elősegíti. A restauráció lendületének a sors azonban csak mintegy nyolcvan esztendős esélyt ad. A barátságos és rokonfajú mada birodalom az ötszázas évek derekán az egyébként obskurus eredetű Kurással perzsa vezetés alá kerül és ezzel egy új imperializmus véres és pusztító kora indul el Előázsiában, amely ’perzsa’ , ’macedon’, örmény, római, újperzsa és bizánci szakaszaival egy újabb évezredet tölt ki, és amely a tér szumir örököseinek, avaroknak, úzoknak, húnoknak, szabiroknak számára újabb ezer évi küzdelmet jelent.
A perzsa imperializmus elindulásával kezdődő új korszaknak – az u. n. utolsó esztendeje ez – indulása az éppen csakhogy talpraállt szabir birodalom számár nem szerencsés, mert az első perzsa lökés döntő időpontjában a birodalom vezetője – Kurás kortársa – éppen, történetesen – nő. A legendás Tamár királynő helyett, bármilyen rajongással emlékszik is vissza alakjára a délkaukázusi tér lakossága mind a mai napig, éppen az induló nehéz időben, férfira lett volna szűkség. Az éppen csakhogy összeállított és nagykiterjedésű és vegyes (szabir, úz, kimmeri, örmény) birodalom belső kohéziója nem közelítette meg a lökés erejét s ezt, ha egyáltalán, csak egy kiváló katona-ember energiája tudta volna némileg ellensúlyozni, meg talán a 100 évvel előbb innen elvándorolt húnok lovassága…
A ’történetírás atyjaként’ tisztelt Herodotos Kurás nemzedékének unokáit jelentő generáció tagja s bár’Cyrusnak’ nevezi el Kurást, ’Kambysesnek’ a fiát Kambudziát, ’szkitának’ a Káspin-túli és ’massagétának’ a Káspin-inneni népeket és általában, a görög-latin szerzők szokása szerint, mindennek és mindenkinek görög neveket osztogat, mégis, ha kissé naivan, szubjektiven is, de már ’történelmet’ ad.
Ő közli elsőnek, hogy a perzsák Lydia és Babilonia meghódítása után hosszú és elkeseredett háborúban elfoglalták a szabirok birodalmát is, mely fölött ezidőben a legendás Tamár (Herodotosnál Tomyris) királynő uralkodott…
Ha azonban nincs is direkt értesítés Tamár királyasszony népének nevéről, indirekt értesítés van annál több…
Azonfelül, hogy a ’szóbanforgó’ királynő fiának a neve - ’Spargapises’ – maga is szabirral kezdődő név, a bizonyítékok felsorolása mindjárt magával Herodotossal indul el, aki idézett munkájának egy más helyén, Előázsia népeiről szólván ezt írja: …’ Délről északnak haladva, a perzsák felett valóban a médek s a médek fölött szabirok laktak…
Körülbelül ugyanebben az időben - Herodotost néhány évvel megelőzve, Kr. e. 510 körül – óperzsa kútfőkben is felbukkan e név, Dárius perzsa király persepoliszi feliratán és innentől kezdve 12 századon át állandóan és ugyanolyan gyakoriassággal szerepel a nyugati forrásokban, mint előzőleg hétszáz éven át a keletiekben.”
Először Padányi idézetéből az utolsó bekezdést elemzem, melyben a klasszikus történetírók mutatják be szabir őseinket. Az utolsó bekezdésben említett Dárius persepoliszi felirata latin fordításban így hangzik: „Darius Hystaspes rex populorum honorum posui. Hi adorationem ignimihi tributa attulere: Choana, Media, Babylon, Arbela, Assyria, Gutrata, Armenia, Cappadocia, Sapardia, Hunae”, A ’Spardia’ kétségtelenül Herodotos ’Siphara’-jával azonos (szabir). Ezen a feliraton nagy jelentőségű a ’hunok’ megjelölés már Atilla előtt 900 évvel.
A Padányi idézet első bekezdésében arról értesülünk, hogy az i. e. 612-ben az asszirok felett győzedelmeskedő médek még tudatos és közeli rokonságban vannak Subartu őshonos lakosságával és ez a körülmény új korszakot nyít a Subartu és Kaukázus környéki területkör sorsának kialakulásában. Padányi ugyan úz-káld megjelölést használ a Subartu-i ősnépre vonatkozóan, jómagam a subar, szabir népnév megjelölést használom, de ez a lényegen nem változtat, mert mindkét elnevezés az ős-szabir leszármazottakra vonatkozik. Előadásaimban és konferenciákon is hangoztatom, hogy Padányinál precizebben nem lehet a magyarság szabir származásának ókori és középkori történetét megvilágítani és a leghasznosabb, ha történelmünk ezen szakaszát az ő előadásában mutatjuk be. Ennek szellemében folytatom tehát Padányi idézett könyvének 238. oldaláról:
„Az egykori szumir Szippár városnév gyakori emlegetését figyelmen kívűl hagyva, a szó mint nép és ország-név már a Kr. e. 12 szd. óta szerepel asszir forrásokban ’Supri’, ’Szupri’ formában, I. Tukulti-apal-asszur Évkönyveiben. A név a 7. században már ’Szparda’ néven jelenik meg egy asszir imádságban (lásd. 11. sz. imádságot a Knudtzon-féle gyűjteményben) és arról is van értesülésünk, hogy fővárosát a 7. szd.-ban Kr. e. ’Ubbumi’-nak hívták (már amennyiben a szó literációja helyes). A perzsa forrásokban ugyanezen a néven válik a perzsa birodalom egyik szatrapiájává, amely valóban ott terül el, ahol Herodotos írja, a délnyugat-káspi-térben fekvő mada terület és a délkelet-fekete-tengeri, általa ’Colchis’-nak nevezett Kaldea között, vagyis a nagy tavak és a Tigris és Eufrát forrásvidékén és ettől északra. Mivel sem örmény, sem perzsa forrásokban, vagy tartománynevekben nem esik szó sem ’szkithákról’, sem ’massagetákról’, Tamár királyasszony birodalma egyedül és kizárólag csak Szabiria (Szaparda, Szibár) lehetett.
Ennek a Szabiriának etnikuma a 6. és 5. szd.-i eseményadatok, valamint a néhány száz évvel későbbi Ptolomeus térkép szerint ebben az időben már egy közbe ékelődött örmény mennyiség által földrajzilag ketté – egy keleti, Káspi vidéki és egy nyugati tömbre vágva és a keletre, az egykori hún területekre húzódott tömb valószínűleg hún és úz maradványokat is vett fel magába. A nagy alföldnek ez a Káspi-tenger és Kaukázus közé eső sarka nem került perzsa uralom alá s így az előzetesen már etnikailag és területileg kettészakadt szabirság évszázadokra is kettészakadt. A nyugati szabirság, a tulajdonképpeni Szabiria népe perzsa uralom alá került, a keletre szorult szabirság azonban a perzsa uralmon kívűl maradt és függetlenségét számos későbbi perzsa kísérlet ellenére is megtartotta. A kettészakadást aztán betetézi, hogy a nyugati szabirság, az eredeti Szabiria a kialakuló örmény birodalomnak Szibár néven részévé válik, a keleti szabirság azoban az örmény világ keleti határán kívül, független marad.
Szabiria, vagy ahogy az örmény kútfők nevezik, Szibár, az örmény birodalom sorsában osztozik és ez a sors, rövid kivételek leszámításával, örökös háborút jelent. A gyorsan hanyatló ó-perzsa birodalomnak Nagy Sándor adja meg a kegyelemdöfést és ezzel Arménia – és vele együtt Szibár – fél évszázadra macedon uralom alá kerül. Mikor aztán a macedonokat Arszák avarjai és úzai elkergetik (275-250 Kr. e.) és, mint Perzsia, Arménia is a ’Parthiának’ nevezett avar birodalomnak részévé válik, és avar uralkodó házakat kap az ’Arszakida’ dinasztiában, Szibár rokonfajú népe egészen jó helyzetbe jut az örmény birodalom népei sorában. A békés, vagy legalábbis aránylag békességes korszak azonban a római imperializmus jelentkezésével két évszázad múltán eltűnik. A római-párthus háborúk több évszázados zaklatást jelentenek és Arménia végül is római provinciává lesz.”…
Padányi ezután a keleti szabirság kérdésével foglalkozik:
„A Krisztus utáni évszázadok ’keletrómai’, majd ’bizánci’ diplomata-íróit és krónikásait nemcsak az hozta zavarba, hogy a ’massagétákról’ hirtelen kiderült, hogy azok húnok, hanem az is, hogy ezeknek a húnoknak egy része ’szabirnak’ nevezte magát a Kaukázus keleti végétől északra, holott az ókori írók Szabiriát és a szabirokat a Kaukázus nyugati végétől délre találták, már pedig Herodotos, Xenophon, Strabo, Cicero, Plotomeus, Plinius stb. stb. szabirjai meg Prokopius, Theophanes, Jordanes, Priscos rétor, Zakariás rétor, Menander stb stb. szabirjai között több mint 1500 kilométer térbeli különbség van.
Ez a körülmény máig is megoldatlan rejtélye a történettudománynak is, amely a Kr. utáni századokban a húnokkal egyidőben felbukkant Felső-Káspi-vidéki szabirokat, ’Szibéria’ névadóit, Ázsia belsejéből származó népnek állítja a húnokkal együtt. Az az egyszerű és kézenfekvő megoldás, hogy ezek a húnok éppúgy, mint a szabirok vándoroltak és vándorolhattak a délkaukázusi térből is a nyugat- és középázsiai térbe az ókor folyamán, nemcsak az árja történettudománynak nem jutott eszébe, hanem a magyarnak sem.
Ez annyival is csodálatosabb, mert ókori kútfők által megrajzolt ’szkithák’ külseje, öltözködése, fegyverzete, szokásai, harcmodora, hitélete szinte kisértetiesen ugyanazok, mint a 7-8 évszázaddal később felbukkanó húnoké, szabiroké, avar-kunoké, majd magyaroké. A ’szkitha’ ’massagéta’- méd-asszir-szabir-hún-avar-ogur-magyar vonal lényegében és formákban, sőt, amint ez egyre tisztábban látszik, nyelvben is, egy természetes ütemben fejlődő folytonosság, amit ennek a folytonosságnak egymást logikusan és következetesen követő történelmi dátumai is igazolnak, annak ellenére, hogy ezek a dátumok a legkülönbözőbb középázsiai, előázsiai, keleteurópai és déleurópai kútfőkben jelennek meg”…
„E sorok írója nyilvánosan felteszi a kérdést; milyen bizonyíték, vagy bizonyítékok zárják ki azt a lehetőséget, hogy a Krisztus előtti évszázadokban Nyugatázsiában talált szabirság a Kur-alföld-Káspi-partvidék természetes és logikus útvonalán az ősi Szubartuból Került Nyugatázsiába? Ha ugyanis semmi logikai, vagy ténybeli bizonyíték ezt nem zárja ki – mint ahogy nem zárja ki – a ’szabir’ név feltűnésén az ősi Szubartun kívül az északkáspi térben is, semmi feltűnő vagy érthetetlen, vagy ellentmondó nincs.”
Munkásságom lényege, hogy bizonyítsam őstörténetünket, származásunkat az ős-szabir néptől, a szabir-onogur eredet-elméletemet. Padányi logikusan, tisztán bemutatja, hogy a szabirok Subartuból indultak a Zab folyók menti térből (anatólia és mezopotámia). Padányi feltételezése szerint is a szabirok őseit Mezopotámiában kell keresnünk, de ez a következő magyar történész, kutató gárda feladata lesz. Kutatásaim során a magyar őstörténet szempontjából perdöntően fontos külföldi történészek, kutatók megállapításaira bukkantam. Ha ezek a forrásadatok Padányi birtokában lehettek volna, akkor ő írta volna meg a szabirok őstörténetét is.
Ezután Padányi a 249. oldalon így folytatja:
„A Szubartut tárgyaló előző fejezetünkben említést tettünk Ispakai, Bartatu és Madyes királyok ’északi barbárjairól’, az asszir birodalom Kr. e. 7. szd.-i szövetségeseiről, akik Kr. e. 670 körül észak felől, a Kur és a Kaukázus irányából érkezve megjelennek a mezopotámiai tér észak-keleti peremén, huszonnyolc éven keresztül döntő szerepet visznek az előázsiai politikában, majd Kr. e. 640 körül hirtelen eltünnek ugyanabban az irányban, amerről egy emberöltővel előbb megérkeztek. Ezeket a ’barbárokat’ a kétszáz évvel későbbi görög írók szkitáknak mondják, mivel azonban ezek nyomtalanul, mindössze töredékeket hátrahagyva, eltűnnek a Kaukázus-Káspi-Kur térségből és egy emberöltővel később egy ’hún civilizáció’ indul el az Altáj-Bajkal-Aral térben az orosz archeologia megállapítása szerint, nyilvánvaló, hogy ezek a ’szkithák’ a Káspin-inneni húnok voltak, akiknek elhagyott területeire nyugati irányból érkező csoportokban szubartui lakósság telepedett, amelyet, ugyancsak nyugati irányból kimmeri és örmény hullámok követtek néhány emberöltővel később, akik a földrajzi bizonyítékok szerint, a nyugati szabirság és az egykori hún terület közé ékelődtek be az asszir birodalom összeomlása után újraéledő szabir-káld birodalom keretében.
Rámutattunk arra is, hogy a Kurással meginduló perzsa imperalizmus Tamár királynő uralkodása idején kiterjeszti az uralmát erre a területre is Kr. e. 536-ban, csupán a Káspi-vidék mozgékony törzseit nem képesek a perzsák uralmuk alá hajtani újból és újból megismételt kisérletek ellenére sem, met egy-egy hadjárat idején ezek a törzsek egyszerűen elhúzódnak, majd a hadsereg elvonulása után újra visszatérnek, leigázatlanul.
Minden történelmi jel és logika szerint ez az a korszak, amikor a keletre húzódott része a perzsa zaklatások nyomására elhagyja, vagy legalábbis jelentékeny mennyiségében elhagyja ezt a területet és a Kaukázus keleti vége és a Káspi-tenger közötti kapun át az északkáspi-régióba, a Volga-Jajk térbe, majd innen továbbnyomulva az Ural-vonalon túlra, az Altáj-Bajkál térben ekkor már kialakult hún birodalom szomszédságába terjeszkedik, örökre otthagyva lábnyomát a ’Szibéria’ szóban. Az, hogy otthon maradt mennyiségüket, a ’Sacassenee’-nek és ’Udi’-nak (Otene) nevezett területek lakósságát ’szakáknak, meg ’szkitháknak’ nevezik a Krisztus előtti utolsó századok görög írói, nem jelent semmit. A honfoglaló magyarokat pl. ’turkoknak’ nevezték a bizánciak, de egyébként is, bizánci írók állapítják meg később a húnoknak a massagétákkal való azonosságát, éppúgy, mint ahogy szintén bizánciak állítják, hogy a húnok és a szabirok azonosak (?).
Ennek a benyomásnak alapja az, hogy a kínai birodalom nyomása következtében a Kr. u. első évszázad folyamán a Volga-vidékre visszaözönlő húnok áradata a szabirokat is visszazúdítja erre a térre s az egyidőben érkező két rokonnép között az idegen kortárs képtelen különbséget tenni. Még nehezebbé tesz minden ilyesmit, hogy a szabirok szoros politikai kapcsolatban vannak a húnokkal.
Az Altáj-Bajkál-vidéki hún birodalom Kr. e. 36 körül történt összeomlása és az új Káspi-Volga-vidéki hún birodalom kiépítése közötti két évszázadot kitöltő átmeneti korszakról szinte semmi értesülésünk nincs…
A kevés számú és főleg indirekt adatok mennyiségéből a Kr. u. második évszázad végefelé kezdenek a külvilágot is érintő és érdekű adatok kiemelkedni, de ezek is egyelőre még csak magánosan és szervezetlenül”…
Padányi ezután az európai hunok történetével foglalkozik (a fehér és fekete hunok történetét már részletesen bemutattam). Atilla halála után zűrzavaros időket élnek át a hunok, majd 491-ben fia Irnik (Csaba) lesz a hunok királya, majd halála után fia Ogurd (vagy Gordás) 514-től, és utána Megyer (Moger, Maugyer). Majd Padányi így folytatja:
„Az eddig hún keretben élő, sőt, mint láttuk, húnnak tekintett keleti szabirság ezen a ponton válik ki abból a hún keretből, amelyben évszázadokon át élt és amely individuális népegyéniségét éppugy elburkolta a felületesen tájékozott külvilág előtt, mint pl. az ’oszrák császárság’ elburkolta egy időben az individuális magyar királyság létezését.
A hún belső viszonyokat jól ismerő bizánci diplomata az a Priscosz rétor, aki nemcsak Attila nyugati udvarában volt császári követségi megbizatásban, hanem későbbi a Káspi-környéki keleti hún birodalom székhelyén is, már 463-ban említi a ’szabir’ népnevet, mint a húnok egy nagy csoportját.”
Tehát Padányinál is bizonyítva látjuk, amit Bakay Kornél is megállapított, hogy Árpád honvisszafoglaló népe „a magyarul beszélő szabir-hunokból és a törökül beszélő onogur-türkökből tevődött össze.”
De hogyan alakul a szabir-hunok története Atilla unokája Ogurd (Gondás) és Maugyer (Moger) idejében? Fontos szemelőtt tartanunk a valódi magyar őstörténelem megoldásának szempontjából, hogy ugyanabból a közös ősi subar népcsoportból származik a szabir, a hun, az onogur, türk és a magyar nép is. Priszkhosz rétor, Prokopiosz, Moravcsik Gyula, Dümmerth Dezső stb. történetírók már részletesen beszámoltak arról, hogyan változott a szabir és hun népnév magyarra. A két magyar történetíró munkáiból megemlítem: Atilla halála után fia, Irnik vagy Irnák (Csaba) lett a hunok fejedelme, majd egy Busan nevű hun fejedelem következik. Dümmerth Dezső szerint (Az Árpádok nyomában, 36. o.):
„Ezt a dinasztiát követhetjük nyomon a bizánci krónikák gyér, de egy fokon igen jellemző adataiban is. Busán és Mundó (Atillának a fia, a gepidák királyának lányától született – a szerző megjegyzése) után ugyanis e Szkitia-melléki hunok uralkodói között szerepel 534 körül egy testvérpár, görög írás szerint Gordasz és Maugerisz. Ez utóbbiról a kutatás már megállapította, hogy eredeti neve, ha a görögösítő képzést elhagyjuk: Muager, Mager, illetve Moger (Moravcsik Gyula)”.
Moravcsik Gyula Bizánc és a magyarság (Bp. 1950.) c. könyvében azt írja, hogy a hunok fejedelme, Gordasz, Jusztiniánusz császár idején 527-28-ban Bizáncban áttért a keresztény hitre, majd hazatérése után, erőszakos módon igyekezett a népet megtéríteni. Amikor a nemes fémből készült kis bálványokat is összeszedette, beolvaszttatta, majd bizánci pénzt veretett belőle, a nép fellázadt és eltávolította Gordászt a fejedelmi székből, és helyébe Mogeriszt, a lázadás vezérét választotta fejedelmévé. Ettől kezdve Moger-Megyer a vezér törzsünk neve, s amikor - Anonymus fejegyzése szerint - a 9. század végén megalakul a „Hetumoger” – „Hétmagyar”, a hét törzsből álló szövetség, vezető szerepe folytán a nevét átadta az egész nemzetnek.
Nem tudjuk, meddig uralkodott Maugyer. Egykorú örmény forrásadatok szerint a szabir-hun király fegyverrel támogatja az 537-39-es Bizánc elleni örmény felkelést, mindezt bizánci források is megerősítik. Padányi lábjegyzetben írja, hogy: „Maugyer uralkodásának végéről nincsenek adatok. Ezek belevesznek abba a zürzavarba, amit ebben a térben az ezidőben Nyugatázsiában kialakult Kök-Türk birodalom idéz elő, amely a Volga-teret is megtámadja és uralma alá vonja, az évszázad derekán. Maugyer, vagy utóda a Dnyeper-vidékre, az itteni bolgár törzsekhez vonul vissza, a Volga-Don területre pedig egy kormányzót nevez ki a kök-türk kagán az ’Ermi-nemzetségből’. A Dnyeper-vidék bolgár törzsei ugy látszik függetlenek maradnak, vagy legalábbis széles autonomiájuk van, mert az évszázad második felében egészen önálló politikát folytatnak és sok bizánci adat beszél róluk. Egy Szibel (Sibyl, Ziebel) nevű uralkodójuknak 40,000 lovasa van. Ez a Szibel talán Maugyer fia, vagy unokája, mert az óbolgár királylajstrom az Attilától származó Dzsula-házról beszél. Ennek a Szibelek unokája Kurt (az óbolgár királylajstrom szerint Kuvrat) 620-630 körül, a kök-türk hatalom hanyatlása idején visszafoglalja az egész Volga-teret és a Jajktól a Dnyeperig mégegyszer visszaállítja Irnik birodalmát, Onogoriát.”
Foglalkoznunk kell a nyugat-római birodalom bukását túlélő kelet-római rész történetével. A közkatonából császárá kikiálltott Justiniánus próbálta helyreállítani a birodalom egységét. Az egyébként trák-türák-türk származású császár rokon népcsoportokból, káspi-török, úz, avar, hun, szabir, és egyéb, turáninak nevezett népcsoportokból toborozta a hadseregét. De hamar szembekerül a tehetséges I. Kosrú perzsa uralkodóval és birodalma egyre zsugorodott a perzsa támadások következtében. Ebben a küzdelemben a Bizánc barát politikát folytató legendás szabir Boarich királynő is részt vett (545. i. u.) és vereséget szenvedett. Ez a küzdelem mintegy száz évig tartott, melyben lassan felmorzsolódtak ezek a turáninak is nevezett népcsoportok. Sokan közülök törzsfőik vezetésével menekülésre kényszerültek. Még jóformán be se fejeződtek ezek a küzdelmek, amikor újabb veszély tűnt fel a láthatáron, a hódító arabok.
A mekkai próféta futása (622.) után az arab imperializmus keserves korszaka köszöntött be. Az arabok gyorsan terjeszkednek, elsősorban a vallási fanatizmusnak köszönhetően, amely az erőszakos hittérítésből fakadt. Ismét száz esztendeig állandó harc, küzdelem, menekülés volt a terület népeinek sorsa. Ezidőtől igazolható az Atilla és Árpád közötti leszármazási vonal története. Vezessük be ezt az időszakot is Padányi im. 276. oldaláról:
„Kr. u. 735-től 743-ig az arab birodalom északi tartományainak kormányzója a damaszkuszi kalifa megbizásából az uralkodó családnak egy Marwan nevű tagja, aki főleg az északi határt jelentő Kaukázus-vonal védelmével van elfoglalva, és több hadjáratot vezet Kazária ellen is. Amint az említett arab források közlik, Marwant és hadseregét 737-től 740-ig egy makacs és nagyarányú felkelés katonai vérbefolytása foglalja le.
Az arab hódítás óta különböző lázadások úgyszólván napirenden vannak ebben az északi térségben, a szóbanforgó felkelés azonban igen nagy arányú és központilag irányított, nagy területet magába foglaló felkelés, amelynek színhelye al-Lakz s amelynek élén a lakósság egykori urának leszármazottja áll, akinek a neve arab írásban ’Upas ibn Madar’.
Az ’ibn’ arab nevek után a nemzetséget megjelölő nevet vezeti be, szószerinti fordítása ’fia’, Árpádkori magyarban szokásos névmegjelölési gyakorlat szerint annyit jelent: ’nembeli’, vagyis a név őmagyarban így adható vissza: ’Madar nembeli Upas’, vagy, ’Upas a Madar nemből’ (V. ö. A Huba nembeli Szömöre, később ’Szömöre de genere Huba’)…
A szóbanforgó név minden kétség és merészség nélkül a ’Magyar’ szóval adható vissza. A szóbanforgó terület szabir terület és hemzseg a ’magyar’ név különböző változataitól babiloni, asszir, perzsa, görög, örmény és bizánci forrásokban egyaránt.
Az ’Upas’ névre Árpádkori neveink sorában nem találtam példát, az ’Opos’ névre azoban több példa van, a legismertebb a szerencsétlen emlékezetű Salamon hűséges vitéze, a ’Ják-nembeli Opos’, akit krónikáink ’Bátor’Opos néven említenek (11. szd.), de van Opos név több is. Az arabból átírt az ’Upas’-nak írt név talán az Opos név mása torzult formában (de lehet esetleg ’Aba’ is, sőt Huba is). Ha ez így van, megtaláltuk Kézai Simon Magister ’Chabá’-jának az apját, Edemen nagyapját, Ügek dédapját, Álmos ükapját, és ez a Magyar nembeli Opos, az Árpádház eddigelé ismert legrégibb névszerint is megállapítható őse, akinek, mint majd a későbbiekbe látni fogjuk, valamikor a 690-es évek végén, vagy a 700-as évek elején, a századforduló körül kellett születnie.”
A magyar őstörténelem helyes mederbe való térítéséhez rendkívül fontos ez az időszak, amikor Padányi eljut az Upas, Opos név és nemzetség fejtegetéséhez. Már előzőleg foglalkoztam Atilla leszármazási táblájával és bizonyítékokat mutattam be Árpád Atillától való származásáról, biztosra vehetjük az Edemen-Ügek-Álmos-Árpád leszármazási vonalat. Most Padányí fejtegetésével eljutottunk visszafelé Edemen nagyapjáig Upas, Opos-ig. Saját kutatásaim alapján már bemutattam A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei (2002.) könyvemben, hogy Upas subar, szabir eredetű. Miután a magyar őstörténelem szempontjából perdöntő fontosságú Atilla és Árpád szabir eredetének bizonyítása és ugyanakkor Padányi Upas, Opossal kapcsolatos megállapításának megerősítése, teljes egészében bemutatom a kutatásaim során talált forrásadatomat. A forrásadat Ignace I. Gelb, Hurrians and Subarians (1944, University of Chicago) (Hurriták és subarok /szabirok/, a szerző megj.) című könyvének 30. oldaláról: „Sarru Su-ub-ri-ú”, „a szabir király”-t (the Subrian king), többször említették kimagasló figyelemmel Hanigalbat-ból egy Bogazköy-i táblán” (Kbo I. 20: 12 és rev. 3 és 10; Arthur Ungnad, Subartu pp. 51), és Su-ub-ri-u megjelölést szintén egy Bogazköy-i táblán találták (KUB III 77.7 és 15.). Végül egy újabb Bogazköy-i tábláról (Kub XXVII 46 i 19, 25 f., 27, 30 és 31 (beleértve a különböző változatokat) Gelb hozza a számunkra nagyjelentőségű megjelölést: „Šu-ub-ri-ia-na-aš d U-up-aš, „Šubrian Tešup”. Ezt a forrásadatot Gelb Dr. P. M. Purvesnek köszöni, megjegyzése szerint. De miért is olyan fontos ennek az agyagtáblának a felirata? Azért, mert kapcsolatot létesit a subar-szabir Upas és a subar-szabir Tesup isten között. De ki is volt Tesup? A CT XXV 16 tábla az időjárás isteneinek nevét sorolja fel tees-su(!)-up II SU.ki = Tessup ugyanaz Subartuban. Könnyebb megértés kedvéért be kell mutatnom az ős-szabirok hitvilágát:
Az i. e. III. évezredig az Ős-Subar hitvilágról ez idő szerint keveset tudunk. A többszínű kerámiák már a mezopotámiai Tell Halaf korszaktól vallanak a szabir valláskultusz főisteneiről. Sok a bikafejes és bikafigurás ábrázolás, melyek az istennő jelképei, és a nap-ábrázolás.
Az istenek világát jobban megismerhetjük, ha tudjuk, hogy a szabirok vallása ugyanolyan antropomorf szemléletű volt, mint a későbbi babiloni vallás, szerintük az istenek emberformájúak, akik nagy hatalommal és tehetséggel rendelkeznek, házasodnak, gyereket nemzenek. Az isteni társadalom élén Tesup, az Ég és Föld ura áll. Amikor a babilóniak az időistennel, Adad-dal azonosították, akkor a természetének csak egy bizonyos jelentőségteljes tulajdonságát állapították meg. Azokon a földeken, ahol kevesebb eső hullott és kiegészítésképpen mesterséges öntözésre volt szükség, a lakosság boldogulása a mennyei esőtől függött. Az ember már korán felismerte ezt a természeti összefüggést, és az Ég istene és az Anyaföld istennője közötti házassággal szimbolizálta. Ezt a számára megmagyarázhatatlan erőt képzelte el az akkori ember. A Tell Halaf régészeti lelőhelyről nem csak Tesup és Hepet, az isteni házaspár, hanem Simike, a nagy tiszteletnek örvendő napisten képmása is előkerült. Többször találkozunk ezzel az isten-hármassal Tell Halaf város kulturális célú épületeiben, különösen a templompalota hatalmas szobrain, ahol az istenek a szent állataikon állnak. Ez az ábrázolás, amit Freiherr von Oppenheim bemutatott, már a Gebelet el-Beda területéről adatolható, vagyis a szabir kultúrkörből származik, de a ’sumir’ (babiloni) kultúrkörben már nem honos (Arthur Ungnad, Subartu).
Ungnad igen gyakran hangsúlyozza, hogy csak az ős-szabir nép lehetett, elsősorban a földművelés elindítása révén az első istenségek megalkotója. Ahogyan a művészi kerámiák készítése, az építészet, a kézműves találmányok, tehát a társadalmi civilizáció kialakulása és fejlődése, mind a megváltozott, letelepedett életforma által vált lehetővé. Ugnad azt is megállapította, hogy az i. e. III. évezredig keveset tudtunk a subarok vallásáról, de már a Tell Halaf-i kultúrkörben jelentkeztek – főleg kerámiadíszítéseken - az ős-szabir matrarchális hiedelemvilág nyomai, melynek főszimbóluma a bika. Az istennő, a Földanya, vagy a Termékenység istennőjének szent állata viszont a párduc.
Meg kell jegyeznem, hogy már az Ungnad megállapítása előtti időkből is megtaláljuk a Termékenység istennőjének szimbólumait a Jarmo-i kultúrkörben is (kb. i. e. 7000-ben). Itt a kerámia előtti ásatási rétegben agyagból készült, apró, köldökdomborulatos asszonyszobrocskákat találtak a régészek, amelyeket, Anyaistennőnek neveztek el és bennük az ősember termékenyülésbe vetett hitének szimbólumát vélték felfedezni. Ezek a kis szobrocskák indították el a Termékenység Istennőjébe vetett hiedelem vallási kultuszát, amelyek a mitológiák Magna Matereit adták, ez a hitviláguk, vallásuk már magas fokra emelkedett a „sumir” hitszemlélet és a magyarajkú népek szülőboldogasszony kultuszában, amely máig fennmaradt.
A hármas istenség, Tesup, Hepet és Simike ábrázolását a Halaf periódussal egyidőben a Catal Hüyük-i híres ős-szabir kultúrájában is megtaláljuk, hasonló ábrázolások, főleg freskók és mészkőből, alabástromból faragott szobrocskák formájában.
A Bogazköy-i táblán talált szabir Tesup isten nevére és a vele kapcsolatos szabir Upas megjelölésre vonatkozóan megemlítem, hogy három középkori arab forrásban találunk utalást e névre – az i. sz. után 737-743 között lejátszó történelmi eseményekkel kapcsolatban Bal’ami krónikájában (az Orosz Akadémia kiadása, 1844), Baladhuri 1866-ban, Leidenben kiadott „Futuh al-Buldan” című művében, és a Kairóban, 1921-ben kiadott Ibn-al-Athir krónikában.
A Padányi Magyar nembeli Opossal (Upassal) kapcsolatos feltevését teljesen alátámasztja az, amit az arab forráshelyek –Bal’ami 545. Ibn al-Athir két helyen is – közölnek róla. Padányi im. 278. oldalán írja:
„Ezek a források elmondják, hogy miután Marwan hadserege, egy hosszú háború eredményeképpen megszállta al-Laks egész területét, a Magyar nembeli Opos seregének maradványával bevette magát 739-ben a várába, amelyet Marwan körülzárt s ostrom alá fogott. Mikor aztán a vár helyzete tarthatatlanná vált, Opos megmaradt maroknyi emberével egy gy kirohanást rendezett, áttörte az ostromgyűrűt és ’észak felé’, ’a kazárok királyához’ menekült. (A vár neve sajnos nincs megemlítve a szövegben, a színhely azonban igen meggyőző erővel sugalmazza, hogy a fenntebb már említett ’oppidulum Mazarorumról’ phrourton Mazarón-ról lehet szó, amit még Heraklius császár állíttatott a megelőző században helyre. 5. lábjegyzet).
Észak felé – Meotisz terült el. A ’Magyar-nembeli Opos’ tépett kis csapatával megérkezett és személyében megjelent az egyetlen dolog, ami a bujdosók világából még hiányzott, a széles látókörű, előkelő, tekintélyes – vezér, a sok kisebb-nagyobb köteléket egy kézbe összemarkoló szervező. Ezzel a bujdosók tömege társadalommá, az általuk megszállt mocsárbirodalom egyideig talán kazár keretben, támogatással szövetségben, vagy fennhatóság alatt, országgá vált. Dentu-Magyaria megszületett.
Az egykorú és későbbi bizánci közlések hol úzoknak, hol alánoknak gondolják őket, az ószláv emlékezet szabirokat, szavardokat emleget és határozottan megkülönböztetik őket az általuk ’kazároknak’ nevezett, északabbra lakó onoguroktól. Mind a kazár, mind a bizánci köztudatban önálló egyéniségként élnek saját politikai konturokkal, csupán a nem egészen jól tájékozott arabok keverik őket össze következetesen a tőlük északabbra lakó onogurokkal.
Az egykorú arab és kazárokra vonatkozó egyéb kútfőkből tisztán kivehetően a 751-iki kazár-arab háborúban már említésre érdemes kötelékekkel, önállóan vettek részt, sőt, a háborút egyidőben a kazárok nélkül, teljesen függetlenül, folytatták Szabiria felszabadítására.
Ennek a háborúnak, amelyben a részvétel a Meotiszban alakulóban lévő új ország első ’polítikai’ ténykedése, vlágtörténelmi háttere van…”
Padányi itt arra az időszakra gondol, amikor az arab birodalom zavargások és küzdelmek következtében kettéoszlik: az afrikai s az időközben Tarik által meghódított pireneusi területek Kordova székhellyel a nyugati arab birodalomra, míg a keleti rész Abul Abbasszal és utódaival és Damaszkusz helyett új fővárossal Bagdaddal, „Bagdadi Kalifátus” néven új birodalommá alakul. A leigázott népek elérkezettnek látták az időt az arab rabiga lerázására kazár vezetéssel. A meotiszi szabirok is csatlakoznak a hadműveletekhez, 1000 kilométert előre nyomulva elérik az egykori szabir fővárost Gudeát, (görög-római forrásadatok szerint). Amikor Abul Abbasz teljes győzelmet arat, ismét Bagdadba kerül a székhely. A következő bagdadi Abasszida kalifa az északi területek rendezését is napi rendre tűzi és 755-től a szabirok is fokozatosan tért veszítenek, nem várják meg a kegyetlen arab megtorlást, kelet felé a Káspi tenger vidékére, vagy nyugat felé a visszavonuló szabir csapatokkal együtt Meotisz felé menekülnek. A mintegy félszázezernyi menekülő a keletkező szabir állam számát növeli.
A 759-ben megújúló arab-kazár háborúban a meotiszi szabirok már külön katonai főparancsnok alatt mintegy 10000 főnyi hadsereggel harcolnak. A források szerint Astarchán a főparancsnok neve (Ya’qubi: Historie), valószínűleg Upas (Opos) fia lehet, akit Kézai Simon Gestájában ’Chabának’ nevez, „koverezmi perzsa nőtt vett feleségül, és akinek fia Edemen, Ügek kagán apja, Álmos nagyapja és Árpád dédapja.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
