A SZERZŐ ELŐSZAVA

A magyar nemzet őstörténelmének újraértékelése már régóta időszerű, szükséges. Az elmúlt két évszázad történetírói téves alapokra helyezték a világ történelmét és a magyarság őstörténelmét is. Az új régészeti leletek hatalmas tömege és az új tudományos értékelő módszerek bizonyítják, hogy az emberiség őstörténelmét, és a magyar nép őstörténelmét is át kell értékelni, újra kell írni, és ennek megfelelően tanítani. Kutatásaim e célt szolgálják.

E könyvemben visszatekintek az előző kutatásaim és könyveim anyagára, a magyarok szabir-onogur származására vonatkozó elméletemre. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarság sokat vitatott elődei a mezopotámiai őslakos szabirok, már az i. e.-i tizedik évezredből igazolhatóan. Kutatásaim eredményeit A szabir-magyarok őstörténete, és A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című, csaknem ezer oldalas két munkám tartalmazza.

A szabir-magyarok őstörténete című könyvem főleg régészeti leletekre alapozva mutatja be a „sumirok” előtti autochton, őslakos su, subar népetnikum őstörténetét. Tőlük származik a magyarosan szabirnak nevezett népcsoport, Árpád nagyfejedelmünk 895-96-os hovisszafoglalóinak zöme. Lépésről-lépésre bemutatom az ásató régészek munkáira, adataira hivatkozva e népcsoport jelenlétét, kultúráját Mezopotámiába, a Nagy Zab folyó menti Shanidar (barlang) Zawi Chemi ősföldművelő falutól (i. e. 9217) kezdődően, már ötezer évvel a „sumirnak” elnevezett népcsoport megjelenése előtt!  Bemutatom e földművelő subar nép terjeszkedését a Termékeny Félhold keleti, nyugati és északi, valamint Mezopotámia déli térfelének újkőkori településeire. Majd a subar-szabir népcsoport Iráni Fennsík, Nyugat Turkesztán és a Kárpát-medencébe való terjeszkedését (i. e. 5500), e könyvemben bemutatom a terjeszkedésüket az Indus folyóvölgyébe. 

A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben pedig, főleg keletkutató hírneves nyelvészek munkái alapján ugyanennek a népcsoportnak a nyelvészeti örökségét mutattam be; szem előtt tartva Efhraim A. Speiser semitológus professzor megállapítását a Mezopotámiai Eredet című könyvének 58. oldaláról, hogy „ha a nyelvészeti eredményeket a régészet is alátámasztja, akkor egy népetnikum eredete bizonyítottnak mondható.”

Természetesen munkám összegezésének fontos követelménye, hogy kellőképpen igazolható legyen, hogy a mezopotámiai subarok azonosíthatók az ókor és középkor szabirjaival, és valóban a szabirok alkották-e Árpád honvisszafoglalóinak zömét, fontosabb hányadát? A magyarság szabir-onogur eredete című könyvem erre a kérdésre válaszol.

A finnugor eredetünk hipotézisét, feltételezését nagy csapás érte azzal, hogy Dr. Béres Judit genetikus kutató csoportja nemrégiben megállapította, A Genom című könyvben, hogy „a finnekkel nem vagyunk genetikai rokonok”. E fontos tudományos megállapítás is szinte automatikusan magával hozza azt a következtetést, hogy a magyarság eredetét nem a finnugorisztikában kell keresnünk.

Megfontolásra kötelezi minden magyar őstörténetkutatót Mario Alinei olasz származású, Hollandiában tanító professzor megállapítása (A kapocs című könyvében), hogy az ős-olaszok magyarul beszéltek. Sok tudós hirdeti, hogy a magyarság eredetét nem a finnugorizmusban, hanem más irányban, és mélyebb történelmi időkben kell keresnünk, mint eddig hittük.

Kutatásaim igazolják, hogy a magyar nép ősei a szabirok már az írott-történelem előtti időkben Mezopotámiában éltek. A magyarok ősei, a subar, ős-szabir népetnikum fejlesztette ki és terjesztette el hatalmas területekre a mezőgazdasági kultúrát és az állattenyésztést, amit a tudomány az első agrárforradalomnak nevezett el. Az utolsó jégkorszak utáni civilizáció megalapozói a magyarok ősei, ezt mutatja be a szabir-magyarok őstörténetét bemutató eddigi munkásságom. Ebben a könyvemben a honvisszafoglaló magyarok onogur ágának a szerepét és történetét emelem ki.

A világ őstörténelmének átírása elengedhetetlenné vált, ezt ma már sok indo-germánisztikához, szalonképesebben indo-europaisztikához elkötelezett történész, író is kénytelen elismerni. Többek közt Graham Hancock, a híres angol író nagynevű régészek, történészek munkáira hivatkozik. Természetesen a magyar őstörténelemet sem hagyhatja érintetlenül.

A világ- és egyben a magyar őstörténelme vonatkozó régészeti leletek nagy többsége Mezopotámiában került napvilágra, ezért ez a térkör megkülönböztető jelentőséggel bír az újjáértékelés szempontjából is. De megkülönböztető jelentőségű Gordon Childe ausztrál születésű, de Angliában tanító világhírű régészprofesszor megállapítása – akit a régészet atyjának is neveznek -, hogy „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában.” 

 BEVEZETÉS                            

A valódi magyar őstörténelem kutatás fordulópontját jelenti annak a fontos ténynek a felismerése, hogy Árpád nagyfejedelmünk vezetésével a Kárpát-medencét a vérszerződéssel egyesült szabir és onogur haderő foglalta vissza. Ennek tudatában kutattam évtizedekig a szabirok őstörténelmét, melyet három kötetben írtam meg. /A szabirok őstörténete címen (1986. Buenos Aires, 1990. Denver II. kötet, és 1995. Colorado Springs III. kötet, majd átdolgozott és egybevont kiadásban 2000. Budapest, A szabir-magyarok őstörténete címen)/. Főleg régészeti leletekre alapozott kutatásaim alapján a szabirok őstörténete az időszámítás előtti tízedik évezred végén kezdődött a szabir őshazában, a Közel-Keleten a Termékeny Félhold észak-keleti térfelén. Bemutatom a vastag homokréteg alól kiásott régészeti lelőhelyeket. A mezolitikumi és neolitikumi telepek, falvak, városok romjai alól tízezer számra kerámiák, pecsétnyomók, pecséthengerek, képírásos majd ékírásos agyagtáblák tömkelege került elő. A használati tárgyak, a munkaeszközök (pl. az edények, a kerámiakészítés, fémmegmunkálás szerszámai, szövés-fonás esközei, a közlekedési és a földműveléshez használt eszközök), de az építészet, a művészi alkotások, a vallási- és temetkezési szokások, a kultúra, az életforma, az állatok háziasítása, a növénynemesítés, az öntözőcsatornás földművelési mód azonosítja a népet és korát. Számos tudós bizonyítja, hogy a szabir nép alkotása ez az utolsó jégkorszak utáni civilizáció, mely hatalmas területekre terjedt szét – három kontinensen - a békés, földművelő-állattenyésztő, alkotó tevékenységük folytán. A 2002-ben kiadott A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című munkámban pedig - főleg nyelvészetre alapozva - mutattam be a szabirok „sumirok” előtti ősiségét (pre-sumir – elősumir). Bemutatom a XX. század nagy nyelvészeinek, a német Arthur Ungnad, az amerikai Ephraim E. A. Speiser, Ingace Gelb, és számos más nyelvész bizonyítékait. Speiser megállapítja: ha a nyelvészetet a régészet is alátámasztja, akkor egy népnek a léte bizonyított (Speiser: Mezopotamian Origins, Philadelphia, l930). A csaknem ezer oldalt kitevő két könyvemben úgy régészeti, mint nyelvészeti alapon bizonyítom a szabir magyarok ősiségét az i. e. tízedik évezred végétől, a Termékeny Félhold (Közel-Kelet), Mezopotámia térkörében.

E munkám tárgya a magyarság szabir-onogur származáselméletének bizonyítása, az Árpád vezette honvisszafoglaló szabir törzsekhez vérszerződéssel csatlakozó onogur törzsek bemutatása. Azért indokolt honvisszafoglalásról beszélnünk, mert őseink nem 895-96-ban léptek először a Kárpát-medence földjére, hanem folyamatosan lakták és művelték azt. Kutatásaim alapján a Kárpát-medencében már i. e. 5500-táján a szabirok egyik ősi ága magas szintű kultúrát alakított ki (melyet homo subaraicus var. europaea, nyugati szabir gyanánt jelöltem meg A szabir-magyarok őstörténete című könyvem 67. oldalán). A szabirok Mezopotámiából a folyóvölgyekben terjeszkedve jutottak a Déli-Kárpátok északi lejtőire. Jellegzetes kultúrájukat ma Körös Kultúra néven tartja számon a régészet. A Körös-Kultúrkörhöz csatlakozott a Tordos-Műveltség, majd a Tisza-Kultúra. Egyes tudósok és szakértők, mint Childe, Homer, Piggot, Makkay, Kalicz stb. véleménye szerint a Nagy Magyar Alföldön található neolitikus kultúrák orientális előőrsök. Kutatásaim szerint a mezopotámiai Hassuna, Halaf, Ubaid időszakok kultúráját – mely a mezopotámiai Shanidar-Zawi Chemi, majd a Jarmó kultúrákból fejlődött ki több ezer év alatt - az ős-szabir nép fejlesztette ki, és terjesztette tovább a Kárpát-medencébe is, i. e. 5500 táján. A mezőgazdasági munkával és a háziállatok tenyésztésével foglalkozó ősi kultúrák lakossága őshonos, folyamatosan, évezredek óta él e területeken, még ma is. Pl. ugyanennek az ős-szabir-magyar származású népcsoportnak egy későbbi ága, a szkíta (a görögök nevezték el így a saka őseinket), magyarosan a szittya nép legnyugatibb ága i. e. a  6. századból a Kárpát-medencében régészleletek tömegét, jellegzetes megkülönböztető kulturájának jegyeit hagyta hátra. (A szabir-magyarok őstörténete című könyvem, 476–485. oldal).

A Kárpát-medencében a 4-5. évszázadban a hunok életek, akik szintén a szabir-magyarok leszármazottai, a történészek gyakran nevezik őket szabir-hunoknak. Az avarokat már jól ismerjük László Gyula: A „kettős honfoglalás” című munkájából, szerinte kétszer jöttek be avarok a Kárpát-medencébe, 568-ban és 670-ben. Tudományos munkákban az avar és a savar vagy szavar a szabirok gyakori elnevezése. Itt jegyzem meg, hogy levelezőtársam, Dr. Horst Friedrich, egy bajor őstörténetkutató társaság vezetője Das Ratsel der Entstehung des baierischen Volkstammes, Wörthsee, 1994 című könyvében az avarokat a magyarokkal, hunokkal, szkítákkal rokonítja, azonosítja, és megállapítja, hogy a bajorok is az avaroktól származnak, mondván többek között, Bavaria és Avaria között még nyelvészetileg is csak egy betű különbség van.

Több magyar, de számos idegen kutató is felismerte, hogy a magyarok külföldön használatos neve: ungarus, hungarus (latin), hungarian (angol), ungheri (olasz), unger, ungar (német), hongrois (francia), ungur (oláh), hungaros (spanyol), ongri (ó-szláv), vengri (lengyel), vengerecz (orosz), ugar (szerb) stb. az onogur népmegjelölésből származik és ennek következtében a magyar őstörténet-kutatásban jelentős szerepet kapott az onogurok történetének kutatása.

Az onogurokat a kutatók általában bolgároknak nevezik és a nyelvüket töröknek vélik. Példával mutatom be, hogy e két megállapítás hogyan illeszkedik az ős-subar-szabir származás-elméletbe:

Makkay János régész: Indul a magyar Attila földjére című könyvének 24. oldalán írja: „Azt ma már tudjuk, hogy latin-francia-német nevünk a Hungarus-Hongrois-Ungar egy nagyon régi, még avar kori, török/türk nyelven mondott onogur népnévből alakult ki, aminek a jelentése talán Tíz nyíl, vagy a Tíz ogur nemzetség. Tíz ogur törzs volt. Ezek az onogurok voltak azok a népek, akik künn a Don és Volga-menti pusztákon csatlakoztak Attila visszavonuló töredék népéhez és vezérükhöz, Irnikhez, Attila harmadik fiához. Onogurok voltak azok is, akik nagy kagánjuk, Kuvrat halála után valamikor 650-680 körül szétvándoroltak a Don vidékén lévő sztyeppi hazából. Kuvratnak öt fia volt. A legidősebb báty Baján vagy Batbaján volt. Kiváló tudósok, például Hóman Bálint és Moravcsik Gyula a Don vidékén, ebben az onogur hazában maradt Bajánban sejtették Álmos és Árpád nemzetségének ősét. Testvére Aszparukh alapította meg 681-ben a bolgár államot. Az onogurok egyik ága pedig Kuvrat-fia-Kuber vezetésével a kárpát-medencei avarokhoz csatlakozott.

Fontos dolgok ezek, hiszen az onogur bolgár fejedelmek több változatban is fennmaradt családfája Attila harmadik fiával, Irnikkel indul. Ott van rajta Kuvrat, és egyik fia az öt közül, Aszparukh. Batbaján pedig Aszparukh bátyja volt. A bolgár fejedelmek egészen Omurtág kánig bezárólag (uralkodott 814-831 között) úgy tudták, úgy hitték, hogy a gyula-nemből eredő Attila egyenes utódai.

Miért ne hitték volna az Árpádok is?

Kuvrat-fia-Kuber 670-680 körül Hunniába bevándorló népeinek túlnyomó része ősmagyar nyelven beszélő tömeg volt. Vezetőiknek, előkelőiknek népnevét, az onogurt az avarok körül élő szlávok ungrinak ejtették. Ebből a szóból alakult ki a régi németek száján az Ungar. Tőlük vették át a frankok-franciák (Hongrois), majd a latin krónika- írók is (Hungarus).”

Megjegyzem: az onogur kifejezésből az ’on’ tíz-et jelent, tehát Makkay helyesen állapítja meg: Tíz nyíl, Tíz ogur nemzetség és Tíz ogur törzs etnikai egységet jelent. Ami pedig Álmos, Árpád Atillától való leszármazását illeti (Hóman, Moravcsik) Irnik (Csaba) fián keresztül, rendkívül fontos megállapítás őstörténelmünket illetően, mert ez a hunokkal hozza népünket közeli kapcsolatba. Az onogur bolgárokkal való rokonságunk etnikailag ezúton is bizonyítottnak látszik, miután Kuvraton és Aszparukhon keresztül a bolgárok is tekinthetők Atilla és hunjai leszármazottainak. Később elszlávosodott a bolgárok nyelve, de etnikailag hun leszármazottaknak kell tekintenünk őket. De Hóman Bálinton és Moravcsik Gyulán kívül még számos magyar történészész mutatja be azt a leszármazási táblázatot, amelyben Atillától eredeztetik Kuvratot is és Árpádot is.

Szintén magyarázatra szorul a másik megállapítása is, hogy a bolgárokat általában török nyelvűnek nevezik (bolgár törökök). Kutatásaim alapján igazolom:

Amint azt a A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben írtam, hogy lássuk, mely népek származtak, vagy származtatták magukat az ősszabir fajtából, nagy SA (SU)-nak nevezett népétől – amint azt a „sumir” ékiratok alapján a nyelvtudomány (etimológia), az embertan (antropológia), a régészet (archaeológia) és a hitregék (mitológia) – a történelem fő segédtudományai is – igazolják. A SA-AS-SU nevű ős-szabir nép – mely már a legrégibbnek tartott Fara (Shuruppák) ékírásos szövegekben is előfordul - mitológiai őshazáját Ős-Turánban találjuk, Észak-Mezopotámiában, a hagyományok szerint, nem Turkesztánban. Ha ez a mitológiára épült megállapítás kissé homályosnak látszana, hívjuk segítségül az őskori mitológiák ismerőjét, Oláh Imrét, a Nimrud hagyomány című könyv szerzőjét: „A subar szó eredetét Arthur Ungnad a sumir ékírásban a következő változatban sorolja fel: su-gir, sa-gir, su’ar és su-ri (ez utóbbi akkád). Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az észak-mezopotámiai ősszabir földet úgy a főniciai, mint a görög mitológia ATURÁ-nak, vagyis ŐSTURÁN-nak nevezi, akkor azt láthatjuk, hogy az ős SA-nép hazája és a mitológiák ŐSTURÁN-ja már jóval a történelem-előtti időkben együvé tartozott. De ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy a turáni kifejezés Mezopotámiából ered, mint ahogyan az ős SA nép őshazája is Észak-Mezopotámia volt. Ebből már természetesen az a következtetés, hogy a turáni kifejezést a SA-SUBAR nép vitte magával földműveléssel kapcsolatos terjeszkedése folyamán Turkesztánba is. Így állandóan megtaláljuk a két szó párhuzamos előfordulását az évezredek folyamán, mert míg Turán-i alföldnek nevezik a Káspi és Aral tavak közötti síkságot, ugyanakkor a SA, ASI és ASINA néptől származtatják majd magukat a következő s hajdan ott élő turáninak nevezett sakák, dahák, massageták, pártusok, őstörökök, de úgyszintén az osset, assza-úz, oguz, mada, jász, onogur, hunugor, besgúr stb. népek is.”

Hozzáteszem, hogy ezek az ős-szabiroktól származó népek mind nagy szerepet töltöttek be az ókori történelemben. Nevük ugyan számtalan változatban fordul elő az ókori történetírók munkáiban, de mindig felismerhetők. Hogy csak egy példával illusztráljam ezeket a névváltozatokat (főleg a görög történetírók által) csak a daha, saka, hun, úz és szabir népnév legalább hetvenfele változatban fordul elő Herodotos, Strabo, Plinius, Curtius, Byzantinus, Justinius, Theophanes, Menander stb. történetírók munkáiban.

Makkay János onogur-bolgár-török nyelv és Kuvrat - Batbaján és Álmos - Árpád etnikumbeli rokonsága közötti megállapítása tehát az Oláh Imre idézete által is megerősítést nyer. Ugyanakkor megerősítést nyer az elméletem is, mely szerint a magyarok a szabiroktól és onoguroktól származnak. Kiszely István is alátámasztja az elméletemet, aki A magyar nép őstörténete, Egyetemi tankönyv és tanári segédkönyv, 2001-ben megjelent könyvének 45. oldalán a következőket írja: „... a magyarok ősei nem Szibériából, az Ural és a Volga vidékéről költöztek ’le’ Etelközbe, hanem a Kaukázustól dél felől nyomultak észak és északkelet felé. Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: a magyarul beszélő szabir-hunból és a törökül beszélő onogur-türkből. (Bakay Kornél 1996).”

Örömmel veszem tudomásul, hogy két neves magyarországi professzor is erre a fontos következtetésre jutott - a százötven év óta érvényben lévő finnugor történelem-szemlélettel ellentétben! Már több magyar őstörténet-kutató helyezte munkáiban a szabir és onogur őseinket valódi magyar őstörténelemi alapra, jómagam már az 1986-ban, Buenos Airesben megjelent: A szabirok őstörténete című könyvemben ismertettem a szabir-onogur származás-elméletemet.

P. Dhorme a Revue d’Assyriologie, Paris (1911) című folyóirat „Soubartou-Mitani” fejezetében megállapítja, hogy az ugariti ásatások révén az ott napvilágra került ékírásos szövegekben megjelenő sbr = Subarians, szabirok népetnikumi megjelölés egyenlő a klasszikus történetírók Saspeires, Sapeires, Sabeires, Sabiroi és Saberoi, vagyis a szabir nevével. Ezt megerősíti C. F. A. Schaeffer francia régész ásatásai (1939-69.). Így P. Dhorme azonosítja az ékíratos agyagtáblákra leírt szabirokat a klasszikus történetírók munkáiban megnevezett (Herodotos, Strabo, Plinius stb.) szabirokkal, akik már a honvisszafoglaló Árpád nagyfejedelmünk szabir népének közvetlen ősei.

Az elméletemben alapvető felismerés, hogy a honvisszafoglalókkal érkező – a vérszerződéssel csatlakozó – onogurok is a nagy hun népetnikumhoz tartoztak. Bizonyságul a hunok története jórészt az onogurok története is egyúttal. Igazolásul példaképpen egy idézetet mutatok be Kiszely István: A magyar nép őstörténete című könyvének 73. oldaláról:

„A kutatók nagy része azt írja, hogy ’a szabirok eredetét nem ismerjük’, de annyit elfogadnak, hogy a hun népcsalád tagjai voltak. (Mivel eltűnésük [véletlenül] egybeesik a kazárok megjelenésével, sokan indokolatlanul e két népet azonosítják.) Mivel a Bíborban született Konsztantin szerint a magyarokat ’nem türköknek, hanem valamilyen oknál fogva szabartoi aszphaloinak (» rendíthetetlen szavárdoknak «) nevezték. Amikor a türkök (magyarok) és az akkor kangárnak nevezett besenyők között háború tört ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt; az egyik rész kelet felé Perzsa vidékén telepedett le s ezeket a türkök régi nevén mostanáig (Kr. u. 950 tájáig) szabartoi aszfaloi-nak hívják, a másik rész nyugatra ment lakni, az Etelköz nevezetű helyekre... Ebből a leírásból Bakay Kornél egyértelműen azt a következtetést vonja le, hogy ’a magyarokat szavárdnak, szabírnak nevezték és a szabír-magyarok egyik későbbi szálásterülete nem az Ural vidékén és Nyugat-Szibériában, hanem a Fekete-tengerbe ömlő Kubán folyótól délre, a Kaukázus vidékén volt... Ha a magyarok neve még a X. században is szavárd-szabír volt, akkor a szabírok egy részében ősmagyarokat kell látni. Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: magyarul beszélő szabír-hunból és törökül beszélő onogur-türkből’. Amúgy a Biborbnaszületett VII. Konsztantin császár leírásából világosan következik, hogy a magyarok egy része a Kaukázus előterében maradt – ők a szavárd-magyarok, más része pedig a Kaukázusból (a feltételezett Levédián át) Etelközbe, majd onnan a Kárpát-medencébe költözött. A szabirok hun származása bizonyítja a magyarok hunokkal való rokonságának tudatát.” 

Kiszely István (antropológus) és Bakay Kornél (régész), egyetemi tanárok – két kiváló magyar tudós és kutató tehát megerősíti a magyarság szabir származását, melyet elsősorban Padányi Viktor hirdetett Dentumagyaria című kiváló munkájában. Egyre inkább tisztázódik a magyarság eredete, származása, egyre több, a valóságot jobban megközelítő őstörténeteti munka mutatja be nemzeti eredetünket a jelenleg még hivatalosan érvényben lévő, de már hitelét vesztett finnugor származás-elmélet, feltételezés helyett.

Megjegyzem, hogy a ’finnugoros’ magyar történelemtudomány a Bach-korszak óta a három kisebb, csatlakozó onogur törzsre építette fel a honvisszafoglaló magyarság történelmét, az egyenes ági szabir vonal helyett. Az onogurokat az urali őserdőkből, a kis létszámú töredék népcsoportok közül származtatja. A szabirokról nem is beszél. Pedig a szabirok, a hunok őshazája a Közel-Kelet, Mezopotámia. Az Árpád vezette honvisszafoglalók, élükön a megyer törzzsel szabir volt, ez a magyar történelmi folytonosság egyenes ágú vonala. Az onogurokkal egyesülve foglalták vissza szabir őseink a Kárpát-medencét, nyelvük is összeolvadt az idők folyamán, és egy néppé, a szabir-onogurból magyarrá kovácsolódott össze. Ezen időtől fogva hívják népünket magyarnak. Előző könyveimben számos bizonyítékot soroltam fel arra vonatkozóan, hogy a honvisszafoglalás előtt a magyarok szabiroknak nevezték magukat.

Ma már nem kétséges, hogy a honvisszafoglaló magyarság kétnyelvű volt, és ezt a ’finnugoristák’ sem cáfolják.

Miért lett volna szükség vérszerződésre, ha a honvisszafoglaló törzsek mind onogurok lettek volna - amint azt a finnugor történelemszemlélet állítja? Szokás szerint csak különböző etnikumú törzsek, népek szövetkezésekor kötöttek vérszerződést.

A magyar nemzet nevét a vezető megyer törzs adta, a szabir-magyar és az ononogur népcsoportokon kívül a Kárpát-medencében nemzetalkotók természetesen a már itt talált rokon, testvér-népek, nem csak az avarok és az Erdélyben őshonos székelyek Atilla halála után, a szkíták i. e. 600 körül, hanem a subar (szabir)-magyarok is. Ők alapozták meg az Olt-völgyi kultúrát, a Körös-kultúrát - melyet i. e. 5500 óta számontart itt a történelem, később a Tisza-kultúrát, a Mezopotámiából származó öntözéses földművelést, állattenyésztést, építészetet, kézművességet, művészeteket, akik évezredek óta a térkör őslakói. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben, a földművelés tudományának kialakulásával kapcsolatban foglalkoztam azzal a fontos kérdéssel, ahogyan a földművelő népünk ragaszkodik az életet adó földjéhez: ha menekülni kényszerült is, a veszély elmúltával ismét visszatért. Már az első földművelők igyekeztek természetes védelmi helyeken letelepedni, pl. folyók alkotta mocsarak mellett, hegyvidékek, dombok lankáin, barlangokban, nagy erdőségek mellett, ahol természetes búvóhelyet találtak, pl. az Ecsedi-láp gázlóit ismerve megmenekültek. De földalatti rejtekhelyeket, az ősi városaik alatt alagutakat, víz- és öntözőcsatorna rendszereket, és felszíni védműveket is építettek, pl.az avar-gyűrűt, sáncokat, földvárakat, várakat, várfalakat.

A nagy nyugati történészek, elsősorban Burry, Marquart és Grègoire sokszor foglalkoztak munkáikban a közvetlen honvisszafoglalás előtti magyarsággal; különösen Lebédiával. Ha ezeknek a történészeknek tudomásuk lett volna egy őskori és ókori szabir-magyar kapcsolatról, sőt helyesebben nép-azonosságról, folytonosságról, annak mezopotámiai nyelvi és népetnikumi múltjáról, akkor ők írták volna meg a magyarság hiteles honvisszafoglalás előtti történetét. Elsősorban Burry és Marquart foglalkozott az onogur Lebédiával. Marquartnak kétségei voltak az i. u. 9. századi kazár-magyar vazallusi viszonyt illetően is, amit a hivatalos finnugorista történetírás olyan egyszerűnek lát. Mert nem vették észre azt, hogy ebben a térkörben, ebben az időpontban két népcsoport élt, a szabirok Dentumagyariában és az onogurok Lebédiában. És csak az onogurok voltak egy ideig a kazárok vazallusai!

Említettem, hogy a finnugorisztika csak az onogurokra építette fel a magyarok eredetelméletét, és figyelmen kívül hagyta a szabirokat. Ezáltal figyelmen kívül hagyta, sőt kizárta a magyarság mezopotámiai és dél-kaukázusi eredetét.

Burry állt volna legközelebb a magyar ősmúlt megoldásához, annak ellenére, hogy időbeli spekulációi tévesek. De nem tudta, hogy a Don folyó régiójában ekkor (bár rokon népek) de két különböző „magyar” népcsoport élt: a Don és Dnyeper között, a szabir (Dentumagyaria) a Dnyeper és Donec között, az onogur (Lebédia) a Don és a Donec között. Ismétlem, a szabir-magyar és az onogur két különböző népcsoport volt, habár valamikor az őskorban egy közös tőről eredtek (subar). De sok évezredig egymástól távol éltek, a nyelvük is megváltozott, a közösen elfoglalt Kárpát-medencében olvadt ismét egy nyelvvé.

Folytatás a 2. részben