FEHÉR- HUNOK, VAGY HEFTALITÁK

Az ókori onogurok című fejezet végén odáig jutottunk, hogy Kr. u. a III. évszázadban a hunokat szem elől veszítették a kínai évkönyvek írói - akiket ők ting-lingnek neveztek. Egy csoportjuk délnyugat Ázsiába ment, őket fehér-hunoknak nevezték el (eftaliták), más csoportjuk Európa láthatárán tűnt fel, őket fekete, vagy európai hunoknak, de onoguroknak is jelölik a történelmi források. De mi indokolja a különböző elnevezéseket, mint hun vagy onogur ugyanakkor, ugyanarra a népre vonatkoztatva? Történelmi tény, hogy az idegen – főleg nyugati - történetírók egy és ugyanazon népetnikumot, népcsoportot különböző nevekkel illettek, elsősorban az ókori görög történetírók forrásadataira hagyatkozva, akik legalább hetven féle néven nevezték az ősmagyarokat. Például Cyrus perzsa uralkodó egyik szkiták elleni ütközetében: Herodotos masszagéta, Strabo saka, Justinus pedig szkita néven említi a hunokat. Nem csoda, ha a mai történészek sem tudnak eligazodni az őstörténelemben, és tovább szövögetik a téves alapokra felépített indogermán-indoeurópai hipotéziseket. Saját kutatásaim is azt mutatják, hogy az onogurok legalábbis rokonnak tekinthetők, a hetven-féleképpen elnevezett nagy nép egyik tagja, nyelvük, ősmúltjuk is a szabir közös ősöktől eredt.

A fehér hunok, vagy heftaliták miután elhagyták távol keleti hazájukat, dél-nyugat irányban indultak és a Tarim-medencében hosszabb pihenőt tartottak. Néhány év múlva megtámadták a nagy Szasszanida perzsa birodalmat, akik a hatalmas pártus birodalom, a hunok rokon népe felett győzedelmeskedtek, és a római birodalommal is többször sikeresen szálltak szembe. Amikor a fehér-hunok megjelennek a perzsa birodalom keleti határán, akkor már 14 év óta állt hadban II. Sapur perzsa király a római birodalommal. A perzsa hadsereg túlnyomó része a birodalom nyugati határán harcolt a rómaiakkal és a hunok ellen csak kisebb sereget tudtak küldeni, ezért a fehér-hunok könnyűszerrel győztek. A hun népesség a kezdeti sikerek után betelepült a perzsa birodalom észak-keleti részébe. A perzsák többízben küldtek hadat ellenük, de eredménytelenül és békekötésre kényszerültek, sőt busás jutalom felajánlásával megnyerték a hunokat a rómaiak elleni szövetségre. A fehér-hunok sikeresen harcoltak a rómaiak ellen és segítségükkel 363-ban a perzsák kiszorították a rómaiakat, a rómaiak békét kötöttek. Ezután mintegy harminc évig tartó csendes, békés periódus következett a perzsák és fehér-hunok között is. Ezen idő alatt a hunok is kiheverték a háborús veszteségeiket és 391-ben a hunok ősi földje, a Tarim-medence elfoglalására indultak. Három év leforgása alatt az egész Tarim-medence a fehér-hunok uralma alá került szinte vérveszteség nélkül, a kisebb népek mind behódoltak. Az elfoglalt városok közül a legjelentősebbek: Kasgár, Jarkend, Korasár és Turfán.

Miután megerősítették a Tarim-medence keleti határát, egy esetleges kínai támadás elhárítására, a fehér-hunok 394-ben újabb hódításra indultak északra, a Szir-Darja felső szakaszánál fekvő Fergana meghódítására, a híres ferganai lótenyészet megszerzéséért. A nagy túlerővel szemben a ferganaiaknak semmi esélyük nem volt az országuk megvédésére.

Ezután a fehér-hunok a tőlük nyugatra fekvő Szogdia meghódítására indultak, amely már nehezebb feladat volt, mert a szogdiak százezer főnyi hadsereggel várták a hunokat a Kizil-kum sivatag nyugati szélén, de a hunok nem a veszélyes sivatagon keresztül jöttek, hanem a Szir-Darja folyó völgyében és így oldalba támadták a szogdiakat. Hatalmas küzdelem fejlődött ki a két tábor között, de végül is a fehér hunok győzedelmeskedtek és Szogdia is a fennhatóságuk alá került. A hódítások következtében a fehér-hunok birodalma már a Tarim-medence keleti peremétől egészen az Aral-tóig huzódott.

A fehér-hunok 400-ban nyugat felé, a perzsa birodalom belső térköréhez tartozó Baktria megszerzésére indultak, és a perzsák seregét lendületes támadással szétverték. A szasszanida uralkodó nem nyugodott bele a vereségbe, és öt éven keresztül csatározott a hunokkal. De végül is a perzsa seregeket kiszorították a hunok Baktriából és 405-420 között elfoglalták a nagy perzsa birodalom keleti részét. 420-ban új fordulat következett be, mert a katonailag is jól képzett, erőskezű V. Barahrán (Bahrám Gur, 420-438) lett a szasszanidák új királya, és mindjárt az uralkodása kezdetén nagy sereggel indult a hunok ellen. Mervnél megverte őket, királyukat megölte és az azerbajdzsáni tűzőrző szentélyt a királyuk koronájával díszítette. A hunokat mégsem sikerült a birodalmából kiszorítani. A hunoknak a délkeleti irány, Észak-India felé látszott a következő legkedvezőbb hódítási területnek, annál is inkább, mert ismerniök kellett az ősi Indus-völgyi subar elődeik őstörténetét is. A szabir-magyarok őstörténete című könyvem tizenharmadik oldalán írtam, hogy: De nem csak az Eufrátesz folyó térségében alakított ki kultúrát a SA-SU-SUBAR-SZABIR nép, hanem az évezredek folyamán megsokasodva, életterüket kiterjesztve elérték azt a területet, amely három különböző tengerbe ömlő folyónak a forrásvidéke: a Kizilirmak a Fekete-tengerbe, a Ceyhan a Földközi-tengerbe és az Araxes a Káspi-tengerbe ömlik. Már az ősember is először vízi úton közlekedett, gyékényből, kátránnyal bélelt és vitorlás csónakokat készített. Így jutott el az ősszabir nép a Kizilirmak folyón a Fekete-tengerhez, és a Dunán fel a Kárpát-medencébe, a Ceyhan folyón le a Földközi-tengerre és onnan a Níluson az ősegyiptomi térkörbe, az Araxes folyón leereszkedve a Káspi-tengerre és onnan a Kara-Kum vidékére, Khorezembe. A Perzsa-Öbölből Indiát érte el az Indiai Óceánon hajózva. De eljutottak a Kerka és Karun folyón Elamba és Irán belsejébe is. Számos régészeti lelet és tömegesen fennmaradt nyelvészeti emlék tanúskodik arról, hogy az ős-szabirok mindezeken a helyeken éltek. Munkám egyik célja, hogy beszámoljak ezekről a leletekről, és időrendi sorrendben ismertessem a szabir-magyarok történetét.

A subarok, szabir-magyarok ősi Mezopotámia-i, Kárpát-medencei, Irán-fensíki és Indus-völgyi kapcsolatait tovább vizsgálva megállapíthatjuk még, hogy Tepe Hisar az Irán-i fennsíkon fontos útvonalak csomópontjában feküdt. Ez a ma híres régészeti lelőhely kereskedelmi út és hadi út volt Nyugat- Közép- és Kelet-Ázsia között, ennek következtében Tepe Hisar kultúrája nagy területeken nyert teret. Elsősorban Tepe Hisar III. (Irán-fennsík) és Beludzsisztán között. Legalább is ezt igazolják pl. a Zhob völgyében, Raana Ghundai őstelepek feltárt festett kerámiáinak fekete kecskeláb motivumai a talpas poharakon mindkét lelőhelyen. Ugyanis ez a jellegzetes díszítésű talpas pohár Hisar I. szintjének is tipikus kerámia fajtája. Valószínű, hogy az ős-szabir terjeszkedés Hisar és Rana Ghundai között Nishapuron keresztül történt, tehát az Indus-völgy felé (Harappa, Mohenjo Daro), általam homo subaricus var. orientális (keleti szabir) néven megjelölt népcsoport déli ága terjeszkedésének egy fontos útvonalát is megjelölhetjük ezúttal. Látványos ezen az útvonalon a történelem-előtti Quetta (ma is nagy város Pakisztánban) és Észak-Beludzsisztán leleteinek egyöntetűsége. Kile Gul Muhammad lelőhely festett kerámiája az azerbajdzsáni Geöy Tepe leleteivel azonos (C. A. Burney: Excavation at Yanik Tepe, Azerbaijan, In Iraq, 26-1964- 54 ff.). Sőt a Kile Gul Muhammad kerámiával megegyező típusú az Észak-Kelet-i ú. n. Togua kerámia is (mely a korai Hisar kultúrából ered), melynek megjelölése Beatrice de Cardi nevéhez fűződik, aki több beludzsisztáni lelőhelyet vizsgált meg. Ugyancsak itt, a Surab helység körzetben, az Anjiran nevű őstelepen talált régészeti leletek, a Sialk I-III. a legkorábbi Hisar, valamint a Belt barlang (amely már az Ős-Khorezmmel hoz bennünket kapcsolatba)  neolitikus ásatási szintjeivel azonos. Ettől a térkörtől már csak egy ugrásra van a feletébb híres Mohenjo Daro őskultúra lelőhely. A lenagyobb sajnálatunkra ebből a periódusból még nem hoztak felszínre régészeti tárgyakat, mert ezt az ásatási szintet víz borítja. Reméljük, hogy hidraulikus gépek segítségével sikerül majd a korai rétegek feltárása is, és így további fontos bizonyítékokat szerezhetünk az ős-szabirok e korabeli Indus-völgyi terjeszkedésére is.

De annál jelentősebbek a Mohenjo Daro későbbi időszakaiból való dokumentumok, mert a hieroglif feliratok igazolják a keleti szabirok ittlétét, történelmét. Nem győzöm hangsúlyozni Sz. P. Tolsztov régész megállapítását Az ősi Khorezm című könyvének 81. oldaláról: „Minden alapunk meg van arra a föltevésre, hogy ezek a törzsek a jafetita nyelveket beszélő népek keleti ágát alkották, amelyhez a mostani kaukázusi népek tartoznak (grúz, cserkesz, dagesztáni, stb.) és akikhez Mezopotámia, Szíria, és Kis-Ázsia legrégibb civilizációinak megteremtői tartoztak.”

E. Herzfeld az Irán-i fennsík vidékének jafetita törzseit, melyek a földművelő ’festett kerámiájú kultúrút’ hozták létre, közös névvel ’Káspi-tó melléki’ népekként foglalja össze. „Egy a régi szubaruihoz közelálló jafetita nyelvnek az indiai mohemdzsodarói hieroglif feliratokon található, B. Hrozny által felfedezett nyomai és a dravida befolyásnak az előázsiai jafetitáknál észlelt, fenntebb említett nyomai alapján itélve, a keleti jafetititák kialakulásában úgy látszik, igen nagy szerepet játszottak azok a churri-mittani vagy szubaru csoportokhoz tartozó törzsek, melyek a második évezred elején Mittani hatalmas előázsiai birodalmat alkották...” (A teljes idézet az Ős-India fejezet elején).

Döntő bizonyíték ez az idézet arra, hogy szabir-magyar őseinknek fontos szerepe volt a Harappa-Mohenjo Daro kultúra kifejlesztésében, éppen a földművelés tudományának, és az újkőkori agrárforradalomnak az elterjesztése révén (a földművelő nép a folyók völgyében terjeszkedett egyre távolabbra). Az ilyen nagytekintélyű, nagytudású tudósok megállapításainak figyelembe nem vétele a történelm-tudomány megcsúfolása lenne. Munkásságuk folytán elméletem a magyarság szabir-onogur származásának igazolására hatalmas bizonyítékot nyert az Indus-völgyi kapcsolatokkal is.

Visszatérve a fehér-hunok történetéhez, látjuk tehát, hogy a szabir származású hunoknak tudomásuk volt az indiai szabir őshazáról és hatalmuk csúcsán elérkezettnek látták az időt, hogy felkeressék indiai ősi földjüket is. Amikor a fehér-hunok megjelentek az Indus folyó partján, akkor már a Gupta uralkodók álltak az Észak-India-i területkör élén. Ez a korszak az i. u. 320-ban trónra került I. Csandragupta trónrajutásával kezdődött. Halála után utódai: Samudragupta és II. Csandragupta már az egész Észak-Indiát meghódították. A fehér-hunok megjelenésekor Kumaragupta (415-455) állt a birodalom élén. A fehér-hunoknak olyan hatalmas hadseregük volt, hogy egyszerre két fronton is megállták a helyüket: a perzsákkal és Guptákkal szemben is.

Visszatérve a perzsákhoz: V. Barahránnak sikerült a hunok további térhódításait megakadályozni haláláig (438). Még utóda, II. Jezdegerd is fékentartotta egy ideig a heftalitákat, de 457-ben bekövetkezett halála után a heftalíták királya, Achsunvár meghódította Csagánijánt, Badachsánt, Balchot, Tochárisztánt és Gardzsisztánt. Jezdegerd utóda Péróz eftaliták elleni hadjáratai (459 és 479) sikertelenül végződtek. A 479-es hadjárat az iráni hadsereg döntő vereségéhez vezetett. Maga Péróz is fogságba esett 484-ben. Az iráni államot végleges pusztulás fenyegette és ennek elkerülése érdekében kénytelen volt sarcot fizetni a fehér hunoknak.

A fehér-hunok e területszerző támadása egy fontos láncszemét alkotta annak a küzdelemnek, mely a rabszolgatartó világ hatalmának megszűnéséhez vezetett. A római birodalom nyugati határán a germánok, frankok és szarmata-alánok támadó hadjárata volt e tevékenység egyik mozzanata, amely a 2. évszázad 60-as éveiben kibontakozott, és melyet „markomán háború” néven tart nyilván a történelemtudomány. Ez a támadás és hadművelet aztán az 5. évszázadban Atilla hunjainak hatalmas támadásaival és sikereivel érte el a tetőpontját. Hogy ez a támadás, a brit szigetektől a Csendes-óceánig húzódó rabszolgatartó világ ellen sikerrel járt, ahhoz a rabszolgatartó államok rendszerének mélyreható belső válsága is hozzájárult. Az osztályharcok kiélesedtek, a rabszolgák, a félrabszolga kolónusok és a városok és falvak tönkrement, jobbágysorba taszított szabad népének a felkelései is hozzájárultak.

Az 5. században a Közép-Keleten rendkívüli mértékben kiéleződött az osztályharc. Ez a Szászánida birodalomban polgárháború kirobbanásához vezetett, mely hozzájárult az eftalita hun támadás sikereihez is, és Belső-Ázsiában széles visszhangot keltett. A tönkrement és az iráni arisztokrácia által paraszti sorsba taszított szabad népek egy hatalmas antifeudálista mozgalmat indítottak, melyet a történelem mazdakita mozgalomnak is nevez. A gyűlöletes arisztokráciát az orthodox zoroaszteri papság is támogatta.

A mazdakita mozgalom eleinte sikereket ért el, elsősorban Péróz utóda, Kavád sáh idején, amikor is a mozgalom vezetője Mazdak propagandát fejtett ki az ügy érdekében. Kavád, aki túszként hosszabb időt töltött az eftalítáknál, a mazdakitákban szövetségest talált a feudálissá váló nemesség elszakadási törekvései ellen vívott küzdelmében.  S most egy másik nagyon fontos idézetet közlök Sz. P. Tolsztovtól, mely félreérthetetlenül igazolja az eftalita hunoknak a földművelés tudományában való jártasságát és különösen a földműveléssel kapcsolatos magas szintű társadalmi berendezkedését:

„Nagyon valószínű, hogy Kavád e politikai sakkhúzását (mármint a mazdakitákkal való szövetséget, a szerző megjegyzése) az eftalíta rendszer megismerése határozta meg. Az eftálita társadalmi rendszer törzsközösségi hagyományai összhangban álltak a mazdakita mozgalom jelszavaival és Kavád e jelszavak valóraváltásában láthatta annak útját-módját, hogy a Szászánida birodalom ingadozó egységét megszilárdítsa. Ebben mintaképe a fiatal barbár »fehér hún« állam volt, amely győztesen került ki a hatalmas »Irán és nem-Irán felett uralkodó sáhok« (ez volt a Szászánidák címe) elleni, hosszú ideig tartó küzdelemből.”.

Kavád sáh mazdakitákkal való szövetsége kudarcba fulladt. A fölkelt nemesség 497-ben Kavádot megfosztotta trónjától, mire a sáh a fehér-hunokhoz menekült és az ő segítségükkel visszatért a trónjára.  Ezután a mazdakita politika folytatása lehetetlenné vált. Kavád és uralkodó társa fia, Choszrov Anúsirván, aki később utóda is lett, megegyezett az arisztokráciával, kíméletlenül leszámoltak a mazdakitákkal és nagymértékű politikai reformot valósítottak meg. Így akarták az államhatalmat megszilárdítani, mely a feudális gazdasági rendszer megerősödését vonta maga után. Belső-Ázsiában a fehér-hunok továbbra is a helyzet urai maradtak. Balch, Tochárisztán, Gardzsisztán, Bádgisz, Herát azaz a mai Afganisztán egész területe a fehér-hun államszövetség tagja lett.

A fehér-hunok kétfrontos háborújához térek visza, az indiai szakaszához és a Guptákhoz, az időbeli sorrendben és a cselekmények folyásában némi rendet téve. Amikor a fehér-hunok megjelentek az Indus folyó partján 425-ben, akkor Kumaragupta indiai uralkodó erős hadsereget küldött a hunok megállítására, de nem járt sikerrel.  A hatalmas hun hadsereg mind a két fronton győzedelmeskedett ebben az időben, természetesen azt is figyelembe kell vennünk, hogy a hun hadsereg korszerű, nagyszerű fegyverekkel és kitűnő harcászati technikával rendelkezett. Ebben az időben a hun fejedelmek közös akarattal és megegyezéssel irányították a hatalmas birodalmukat, de a belviszály elkerülése végett elhatározták, hogy egy nagyfejedelmet választanak Kunkhasa személyében az erős Jetha nemzetségből. Kunkhasa a kagán cimet vette fel és uralkodása mintegy másfél évig békében telt. 455-ben meghalt Kumaragupta, akit Skandagupta (455-467) követett a trónon. 460-ban a hunok megtámadták Észak-Indiát, de Skandagupta jó katonának bizonyult és egy időre lassította a hunok előretörését Indiában. 468-ban meghalt a hun kagán is és fia Eftalanus lett az utóda (érdekes itt a fehér-hun szanszkrit heftalita neve).

Eftalanus a fehér-hunok legkiválóbb uralkodójának bizonyult, a hunok ismét két fronton támadtak; támadásokkal gyengítették a szasszanida birodalmat, és nagy területeket foglaltak el, mig Észak-Indiában az elhunyt uralkodó után trónra lépett Buddhagupta nagy erőfeszítések árán sem bírta feltartóztatni a megújúló hun támadásokat. 480-ra csaknem teljesen a hunok kezébe került a Gupta Birodalom és a fehér-hun birodalom részévé vált. 486-ban a kagán halála után fia Toramana lett az uralkodó.

Toramana fehér-hun uralkodó meghódítja Málava területét Közép-Indiában, ekkor érte el  a fehér-hunok birodalma a legnagyobb kiterjedését Indiában.

Helyén valónak látom itt bemutatni Zajti Ferenc Kapcsolataink Indiával című dolgozatának 7. oldaláról: „A helyi hagyomány szerint, amit abhainsrori raja maga közölt velem a kastélyt még Mihirakula fehér hun király, India Atillája építette. Nem messze van ez a hely Gvaliortól, ahol Mihirakula hun fejedelem városa terült el a Kr. u-i VI-ik század elején, ahol atyjának, Toramánának, a ’nap-királynak’ tiszteletére emelték a ma is látható ’Nap-templomot’, amelynek márványba vésett dedikációját a lahorei múzeum őrzi…

Ezekkel a skytha-hun fajta népekkel való történelmi kapcsolatainkat – a történetírás tanúsága mellett -  igazolja 1. az antropológia, 2. az etnográfia, 3.. az egyenlő népművészeti elemek, 4. a közös szókészlet gazdagsága, 5. a nép tánckaraktere és 6. a magyarral azonos jellegű muzsikája…

A magyar fajtával közel rokon, India földműves népét alkotó jat-okra és a közel 100 milliót kitevő indiai ősi ugor és skytha fajú népek ismertetésére most nem térhetek ki. De meg kell emlékeznem a nagyszerű parszi népről, akik a Kr. u. VII. század óta, tehát 1200 éven át indiai települők s ma India pénzfejedelmei. A sajtó, a bank, a kereskedelem az ő kezükben öszpontosul. Vallásuk a Zarathustraizmus. A hunok ősvallását reformálta Kr. e. 1000 körül Zarathustra. Ez a Zarathustraizmus. Ebből merített hajdan India, a görög filozófia (Pythagoras és mások) s a babiloniai fogság idején az ótestamentum népe és Fechneren át a modern filozófia. Hatással volt az izlám vallásra és a manicheizmusra. Ma a kereszténység után legértékesebb monotheista vallás. Az ősi turán egy része és a turániakkal egy testvér iráni nép (települések szerint irániak, de nem árják), - azután a médek és a perzsák, majd Kaniska idején az indoskythák egy része és ugyanúgy Mihirakula idején a fehér hunok népe, - nemkülönben az ősmagyarság skytha-hun fajú népeleme, akiket az indiai és iráni népekhez testvéri kötelék fűzött, a Zaratrustraizmust, illetve ennek bizonyos árnyalatát valotta hitének”

Folytatván a fehér hunok őstörténetét, Toramana halála után fia Mihirakula (505.) lépett a trónra.  Szákala városát teszi meg székhelyévé Pandzsábban. A kínai krónikák megemlítik, hogy a fehér-hunok kelet felé is nagy területek felett uralkodnak. E krónikák szerint a fehér-hunokhoz tartoztak: Kasmir, Gandhára, Vachán, Szogdiana, Buchara. Azon kívül a fehér-hunok Kelet-Turkesztánból kiszorították a zsuan-zsuanokat (avarokat) és birtokukba vették Kasgárt, Chotant és számos városállamot. Ilyenformán a fehér-hunok csaknem teljes egészében visszaállították a hajdani kusán birodalmat, sőt egyes helyeken még a kusán birodalom határain is túl. A fehér-hunok ilyen nagy hatalma Közép-Ázsiában lelassította a feudalizmus kialakulását és terjedését, ugyanakkor megszilárdította a közösségi hagyományokat a földművelés terén. Ezzel kapcsolatban írja Sz. P. Tolsztov Az ősi Chorezm című könyvének 220. oldalán:

„Az eftálita korszak a kusáni korszakkal annak a kultúr-politikának és ideológiának révén is rokon, melyet az eftálita uralkodók követnek. A kínai források, valamint az afganisztáni és transzoxániai művészeti emlékek alapján kimutathatjuk, hogy a buddhista vallás az eftalíták birtokain új életre kel és megszilárdul.

Wei-si szavai szerint az eftálíta királyok székvárosában  »igen sok buddhista szentély és obeliszk található és ezek mindegyike arannyal van díszítve«.

Véleményünk szerint kb. az V. századra, az eftálíta korszakra datálhatók a Buchárá közelében, Varachsában elterülő kastély romjai közt található nagyszerű, monumentális művészeti emlékek, melyekre már fentebb utaltunk. Valószínű, hogy Varachsa az eftálíta fővezérek egyik székvárosa volt.

E művészet stílusbeli sajátosságai, valamint az ábrázolások témaköre alapján e művészetet az indiai buddhista művészeti iskola késői hajtásának, a kusáni művészi hagyományok újraéledésének tekinthetjük.”

Mihirakula nem bizonyult erőskezű uralkodónak. Igazságtalan és kegyetlen tettei saját alattvalói körében is ellenszenvet váltott ki, és a hatalmas fehér-hun birodalom hanyatlásnak indult, bukásához vezetett, melyet belső és külső erők egyaránt siettettek. A szogd földbirtokos és kereskedő arisztokrácia nehéznek érezte a fehér-hunok uralmát és titokban külső segítséget keresett. Az indiai fejedelmek közös támadása folytán Mihirakula 528 körül elveszti Pandzsábot és uralmát rövid ideig már csak Kashmir felett tudta megtartani. Amikor a 6. század 60-as éveiben Belső-Ázsiában kialakult az orchoni türkök új, hatalmas birodalma (előzőleg a zsuan-zsuanok adófizetői voltak). A zsuan-zsuan kaganátus leverése után kelet felé széles területre terjesztették ki hatalmukat, miután Kína nagymérvű társadalmi és politikai bajokkal kínlódott. A türkök kelet felé, Turkesztánba és Szemirecsjébe is betörtek, a fehér-hunok tartományába, 563 és 567 között a türkök támadásai következtében bukott el a fehér-hun birodalom.