EURÓPAI  HUNOK  

A fehér-hunokkal (eftaliták) egy időben játszódik le a fekete hunok (a későbbi európai hunok) történelme. Atilla, a hunok királya a hatalmas hun birodalom és egyúttal a magyar történelem legkiemelkedőbb alakja.

Miután a 4. évszázad közepén a kínaiak megerősödtek, a kelet-ázsiai hun birodalomból, az ősi földjükön maradók közül a fehér hunok (heftaliták) dél-nyugat felé, Indiába indultak, az európai vagy fekete hunok pedig nyugatfelé, Európa irányába. Nyugat-Ázsiában egyesültek és erős birodalmat kovácsoltak egybe. A perzsák szövetségeseként végső győzelmet arattak a rómaiak felett, nyugaton nagykiterjedésű területeket szereztek. A létszámban és katonai erőben megerősödött hun nép elhatározta, hogy törzsszövetségre lép, vezérlő nagyfejedelmükké Balambért, Atilla nagyapját választoták.

O. Pritsak és a bizánci írók alapján készült HUN DINASZTIA leszármazási táblázat szerint:

 T’ou-man ázsiai hun uralkodó i. e. III. század, - majd Mao-tun fejedelem a hun birodalomalapító i. e. 207-174, - majd az európai ág: Avitochol i. u. uralkodó 153 - Balambér 375. - majd Balambér fia Mundzuk, - kinek fia Atilla 453. haláláig - majd fia Irnik (Csaba) fejedelem 453-ban az onogur-bolgár birodalombam. - Utána Magor („Magyar”?), - majd Kovrat 605-665, - utána fia Batbaján 665, - majd Ügek - és Álmos.

Az, hogy idegen források Atillát Álmossal, Árpád nagyfejedelmünk apjával hozzák egyenesági származási kapcsolatba, bizony nem kis jelentőségű. De most térjünk vissza Atilla nagykirályunk nagyapjához Balambérhoz.

Miután Balambért nagyfejedelemmé választották, első dolga volt, hogy megszervezze az egységes hun hadsereget, futárszolgálatot létesített a törzsek között a gyors hírközlés érdekében – váltólovakkal! A jól megszervezett és jól felkészült hun hadsereget a szasszanidák ellen fordította Balambér. A Volgán átkelve alán területen vonult a Kaukázuson át, majd Örményországon keresztül a perzsák ellen. II. Shapur perzsa uralkodó és Joviánus római császár egyezséget kötött a hunok megállítására, de minden eredmény nélkül, mert Balambér hadserege külön-külön szétverte a perzsa és római seregeket. Ezután a hun uralkodó Európa meghódítására indult. Nagy társzekerek vitték a felszerelést és az élelmiszert, előttük a hatalmas hun hadsereg, ennek a ’népvándorlás’-nak a végső következménye a római birodalom bukása 476-ban.

A népvándorlásról, mint történelmi jelenségről a nyugati történetírók tollából nagyon sok munka jelent meg, most néhány gondolatot szeretnék bemutatni azoktól a magyar történészektől, akik a hatalmas hun birodalmakat a magyar nép ősiségével hozzák kapcsolatba, akik a hun-magyar rokonságot, testvériséget, akár azonosságot elismerik és hírdetik. A hunokat a legtöbb magyar érzelmű- és gondolkodású történész távolkeletről, Kína szomszédságából származtatja. Jómagam a hunokat évezredekkel korábbi időből, az észak-mezopotámiai Zab-folyók menti Szabir őshazából származtatom, származásunkat az ős subar-szabir népre alapozom, akik onnan a szélrózsa minden irányába szétterjeszkedtek a folyóvölgyekben haladva, jó termőföldeket megművelve. Már az i. e.-i III. évezred írott történelme is igazolja ezt az őshazát, mely valójában jónéhány ezer évvel korábbi, mint a távolkeleti hun őshaza: a megelőző időszak kultúráját a régészeti leletek a tizedik évezredig igazolják. Hosszú évezredek alatt jutottak el a hunok ősei Ázsia távol-keleti vidékeire is, de sohasem felejtették el a legősibb hazájukat. (A szabir-magyarok őstörténete című 2000-ben kiadott könyvem második részében mutattam be a Hármas Szabir-Magyar Őshazánk elméletet, amelyben kifejtettem, hogy a neolitikum középső szakaszában (i. e. 5500) már három fontos nagy eurázsiai településen, Mezopotámiában, Nyugat-Turkesztánban és a Kárpát-medencében is a szabir-magyar őseink éltek, ezt a tényt a megcáfolhatatlan régészeti leletek is alátámasztják. Sz. P. Tolsztov szerint is „a Nyugat Turkesztán-i szabirokból váltak ki a hunok”, aki később a mai Kína északi határának környékén települtek le az írott források szerint. Majd később i. u. a 3. évszázadban innen indultak Indiába és Európába. A szabir-magyarok legkedvesebb őshazája a Kárpát-medence volt. Tehát amikor Balambér nyugatfelé indult, akkor - véleményem szerint - a Kárpát-medence-i őshaza visszafoglalását tűzte ki célul, európa központját, ahonnan a hunok hadjáratokat fognak vezetni, ahogyan a legismertebb és legnagyobb hun uralkodó, Atilla nagy királyunk is tette.

Időzzünk el egy kissé a honvisszafoglalás kifejezésnél, mert a magyar történelem szempontjából nagyon fontos több történészünk megállapítása, hogy Árpád nagyfejedelmük 895-896-os bejövetele a Kárpát-medencébe nem a magyarok első honfolalása volt. Őrvendetes, hogy az utóbbi időben egyre többen tudatosítják ezt a tényt, melyet Magyarországon először László Gyula A kettős honfoglalás című könyvében vetett fel. Szerintem már az i. e. 5500 táji Körös-Kultúrát is a szabir-magyar őseink alapították. A szkiták i. e. 600 körül, a hunok i. u. 400 körül, az avarok 568-ban és 670 körül (László Gy. A kettős honfoglalás), majd Árpád nagyfejedelmünk foglalták vissza az ősi földet.  

A nyugatfelé induló Balambér, a hunok vezére (370-ben) behódolásra szólította fel az alánokat, akik a Volga folyó jobb partján dühösen várták az átkelő hunokat. Balambér cselhez folyamodott, három erős lovassereggel észak felé indult a folyó bal partján, kétnapi lovaglás után átkelt a folyón, majd két oldalról hátba támadta az alánokat, ugyanakkor a Volgán átkelő hun erő teljesen körülzárta az alánokat. A küzdelem eldőlt, az alán király elesett s az alánok megadták magukat. Megtarthatták a családjukat, fegyvereiket, új királyt választhattak maguknak és a hunok szövetségesei lettek. Az alán nép távoli rokona a hunoknak - kutatásaim szerint – szintén az ős-szabir nép leszármazottai. Balambér, majd Atilla is tovább folytatta ezt a gyakorlatot a humanitás jegyében, vagyis a legyőzött ellenséget szövetségeseikké, barátaikká tették és így soha nem látott hatalmas birodalmat kovácsoltak össze. (Atilla hatalmas színarany asztalánál egy időben 28 koronás király ült, mind legyőzött, szövetséges király, akik arany tányérból ettek és arany serlegből ittak, míg Atilla egyszerű, de tiszta posztó ruhában ült az asztalnál, fatányérból evett és fakupából ivott.)

Balambér pár évet a kialakuló hun birodalom megalapozására fordított. A hun lovasság bejárta a legyőzött alán birodalmat, beolvasztotta a távolkeletről korábban ide költözött hunokat, míg az alán családokat a birodalom belsejében telepítette le. Az új hun birodalom határa az Ural-Volga vonaltól délfelé a Kaukázusig, keletfelé az Aral-tóig, nyugatfelé a Don folyóig terjedt, ahol már az erős germán törzsek területei kezdődtek. Balambér 374 tavaszán indult a germán osztrogótok ellen, miután felszólítására nem hódoltak be. Az osztrogótok nem a Don folyó túlsó oldalán várták a hunokat, hanem a Donyec folyó baloldalán álltak csatasorba. Két hun lovassereg átkelt a Don folyón és észak-keletről támadott, egy harmadik lovas sereg ugyanakkor délről támadott. A vizigótok által leigázott roxolánok, szarmata és szláv törzsek is fellázadtak és egyesült erővel szétverték a büszke osztrogótokat. Az osztrogótok csoportjai a szövetséges többi germán törzzsel együtt elmenekültek, meg sem álltak a Kárpátokig, vagy a Havasalföldig. A levert osztrogótok nagyrészt behódoltak a hunoknak és új királyt választhattak maguknak Balambér vazallusaként. A családokat Balambér a hunok között helyezte el, míg a harcosok előharcosok lettek a katonái között, akárcsak az alánok.

Az évet az osztrogót területek teljes megszállására, és a csapatok újjászevezésére szánta Balambér. A hun birodalom határát nyugatfelé a Dnyeperig tolta ki. Az osztrogótokkal együtt szarmata és szláv népcsoportok is behódoltak. A következő évben a még be nem hódolt osztrogótok és szövetségesei ellen vezetett újabb támadást Balambér, előbb az alánokat és a behódolt osztrogótokat küldte ellenük, de több heti csatározás után Balambérnak hun lovas sereggel kellett beavatkoznia a győzelem érdekében. Ekkor a hunok már elérték a Bug folyót, a vizigótok keleti határát. A vizigót sereg a hunok közeledtének hírére nyugatabbra, a Dnyeszter folyó völgyében állt fel. Balambér északra küldött két lovas sereget, hogy a folyón átkelve támadják hátba az éj leple alatt a vizigótokat, míg ő másik két lovas sereggel előlről tört az ellenségre. A meglepetésszerű éjszakai támadás eredményeképpen a vizigót hadsereg teljesen megsemmisült, csak a királynak sikerült egy kisebb sereggel elmenekülnie nyugat felé a Szeret folyóig. Balambér következő feladata az újonnan meghódított területek, a Bug-Dnyeszter-Prut-Szeret folyók völgyeinek megszervezése, társadalmi-politikai helyzetének megszilárdítása. A be nem hódolt vizigótok délfelé indultak és a rómaiaktól kértek menedéket, és a rómaiak átszállították őket a Dunán. Nem sokára maga Balambér is megérkezett az Al-Dunához, a római birodalom határához. De Balambér nem akart itt megállni, hanem a Duna mentén nyugatfelé indult népével, mert ott várta a Kárpát-medence, amelyet uralkodása székhelyévé kivánt tenni. A római birodalom határa - csaknem kétezer kilométeren - keleten, északkeleten a Duna volt.

Továbbra is az a véleményem, hogy Balambér és vezérkara, de a nép is tudta, hogy a Kárpát-medence a szabir-magyar őseik hazája volt. Balambér fia Mundzuk, majd annak fia Atilla is a Kárpát-medencét választotta a Hun Világbirodalom székhelyéül, és innen irányították hadműveleteiket. Balambér miután meghódította a Kárpát-medencét, behódoltatta az erős gepidákat, és a Római Birodalom meghódítását tűzte ki céljául. Összegyűjtötte a támadásra a hatalmas hadseregét, de megbetgedett és rövidesen meghalt. Balambér halála után belviszály ütötte fel a fejét fiai és a vezető nemzetségek között, a birodalom legyengült, majd kettészakadt. Némelyik törzs többször is elszegődtek zsoldosként Theodosius római császár szolgálatába. Balambér fiai közül Uldin, a középső fiú sikeresen harcolt a vizigótok ellen a római császárral szövetségben és hatalmas zsold fejében, de súlyosan megsebesült és rövidesen meghalt. Atilla apja Mundzuk, magyarosan Bendeguz lett az uralkodó ( Kölcsey: Himnusz „Általad nyert szép hazát Bendeguznak vére”). Mundzuk először a hunok közti belviszályt szüntette meg, újból egyesítette a Hun Birodalomat. Kiűzte a Pannóniába betörő germánokat, és Pannóniát is a birodalmához csatolta. Egyébként a hunok és a római birodalom között béke volt Mundzuk hátra lévő életében, habár a Római Birodalom hatalmas zsoldot fizetett a hunoknak. Mundzuk halála után a testvérháború elkerülése miatt Buda és Atilla lemondott az uralkodásról nagybátyjuk Ruga javára. Ruga 12 évi uralkodása alatt továbbra is együttmüködött a rómaiakkal, zsold fejében a hunok segítették a római hadakat. Ruga váratlanul meghalt 434-ben, Buda és Atilla társuralkodóként kezdték a hatalom gyakorlását. Atilla erős kézzel uralkodott, míg Budát inkább csak a vadászat és szórakozás érdekelte.

Azok a magyarok, akik hisznek a hun-magyar azonosságban vagy rokonságban, Atillát minden idők legnagyobb királyának tartják és joggal. A magyar nemzeti öntudat felemelése érdekében feltétlenül fontos, hogy Atilla nagykirályunk egyéniségét, emberségét, hadvezéri képességét, kitűnő szervező tehetségét minél jobban megismerjük, mert világviszonylatban is a legnagyobb hadvezérek közé tartozik.

Okulásunkra és a nemzeti öntudatunk megerősítése érdekében Atilla nagy és bölcs királyunkról valósabb képet szeretnék bemutatni, mint amit a köztudatban elterjesztettek róla.

Hosszú évszázadokon keresztül - az osztrák elnyomatás óta, az 1867-es kiegyezés után, majd a szovjet megszállás alatt – a hivatalos magyar történetírás a hunokat nem tekintette a magyar múlt részének, a tankönyvekben is így szerepel. Atillát és a hunokat barbár, vérengző, kegyetlen nomád, rabló hordának hirdetik, és mint mondják, ez a rokonság nem vetne jó fényt a magyarságra. Hiába tiltakoztak a magyar kutatók, hogy a magyarság valódi ősmúltjának megértéséhez hozzátartozik a hun-magyar eredet és rokonság fogalma. Erről szólnak a regéink és mondáink, a néphit szerint is. Főleg a XIX. századi íróink, költőink (Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Vörösmarthy Mihály, Gárdonyi Géza, stb.) és a magyarság eredetét Keleten és Dél-Keleten kereső történészeink (Katona István, Fejér György, Kállay Ferenc, Jerney János, Horváth István, stb.), Körösi Csoma Sándor a legnagyobb magyar őstörténelem-kutató tudós és nyelvész és követői.

De hadd cáfoljam a „finnugor eredetelmélet” hunokra és Atillára vonatkozó téves, sajnos még ma is ható állításait.

Kutatásaim szerint a hun név- és népmegjelölés már nagyon korán megjelenik az őstörténelemben. Az ős-egyiptomi feliratokon, vagy Dáriusz Hystapses sziklafeliratán is látható UNNU, UNUT formában. A „sumir” asztrológiai térképeken LU-HUN-GA formában, ami sumirul földművest jelent (Labat 356. sz. ékjele), „KUN” és „HUN” értékkel is kiejthető, értelme hatalom, fegyver, a „ga” pedig települést, lakóhelyet jelent (Labat 23l. sz. jele). Tehát sumir észjárás szerint úgy is mondhatnánk, hogy a LU-HUN-GA egy hatalmas, földművelő nép neve. Amint a szabir-magyarok őstörténete c. könyvem első kötetében részletesen bemutatom, ős-szabir őseink nevéhez fűződik a növénynemesítés, az állatok háziasítása, melyet a tudomány agrárforradalomnak nevez.  Mezopotámiából, a Kis és Nagy Zab folyók mentéről származó szabir őseinket már i. e. a 10. évezred végétől azonosíthatjuk a tudósok, kutatók munkái alapján. Könyveimben azt is bemutattam, hogy a hun nép is ős-szabir eredetű. Megrökönyödve és felháborodással olvasom a hunokról szóló megbélyegzéseket – sajnos magyar és nem finnugor elméletet valló írók tollából is - akik szerint a hunok sztyeppei nomádok, vérengző, Ázsiából szabadult barbár harcosok voltak, és rablással szerezték a mezőgazdasági javaikat, sőt még az asszonyaikat is – mondván így közlik a korabeli források, és az átkozódásokat minden kritika nélkül, automatikusan átvették, szószerint lefordították.

Sz. P. Tolsztov, a híres orosz régész megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a hunok feudális felépítésű monarchiában éltek már e korai időszakban is. Nos ezek a tények teljesen megcáfolják az ókori görög-római, sőt, némelyik jelenlegi nyugati történetíró állításait is.

A hunok nevével kapcsolatban Badiny Jós Ferenc professzor magyarázata a következő: „A KOS csillagkép neve ősi – ma sumirnak nevezett – nyelvünkön:mul LU HUN-GA... azaz a HUN EMBER CSILLAGHÁZA. Itt a ’HUN’ ugyanaz az ékjel, mint KU (Labat 536.). A HUN kifejezés filozófiai tartalma és szellemi értelme tehát: első, kezdeti, legrégibb és égből való.”

Különösen Atilláról a hunok - és egyben a magyar- és rokon népek - legnagyobb királyáról írtak lealacsonyító módon. Akkori szokás szerint a saját királyuk dicséretét zengték, nem is tehettek volna mást, nem írhattak tárgyilagos történelmet.

De mindenekelőtt Atilla nevének írását és kiejtését kell megmagyaráznom. Nem ismerték a nevének ősi vallási jelentését, ezért írják helytelenül Attila-ként. Bizonyítékul térjünk vissza az ősmúltba, az ős-szabir-magyar népek hitvilágához:

Szabir-magyar őseink kultikus szobrai gyakorta kis tálacskákat tartanak a kezükben, mely kissé megbillen, és „az élet vize lassan folyik ki belőle”. Jelképesen, amint kiürül az edény, akként ér véget az élet is. Ez a kultikus ábrázolás az „ős-turáninak” nevezett szabir-magyar népek körében terjedt el, már az őskori Mezopotámiából ered. Az ősi nép folyókkal, vizekkel kapcsolatos elképzelését tükrözi a Duna ősi neve Ister, azaz, „az élet vize”. Dentumagyaria (895-96-os honvisszafoglalásunk előtti szállásterület) folyói is hasonlóan az élet fogalmát kifejező nevet viselnek: a Don szabir neve Ten, a Donecé Teniz, a Dnyeperé Ten-úr. A történelmi források megerősítik, hogy Dentumagyariában őseink magukat még szabiroknak nevezték. A sumir nyelvben a TEN = Élet, IS-TEN = Örök Élet. A TEN jelentése még: alap, csend, nyugalom (L. 736.) TIN = Élet és Élni (L. 465.) Az akkádok a TIN sumir szót Balatu-ra változtatták, amelyből levezetve Balaton az Élet Tava-ként élt az ősi magyar néphitben. Atilla nagy hun királyunk neve szintén az Élet vizét jelenti. A = víz (Labat 579), TI-LA = élet (C. Gadd 192). A könyv végi FÜGGELLÉKBEN bővebb leírás szól Atilláról, egy fontos nyugati könyv kivonata alapján.

Atilla hadműveletei (röviden):

Ruga hun nagyfejedelem halála után, i. u. 435-ben Atilla a bátyjával, Budával (Bléda) társuralkodó lett, de a történetírók szerint Buda nemigen törődött a Birodalom ügyeivel, inkább a vadászatot és szórakozást kedvelte, így a birodalom vezetése Atillára hárult. A Kelet-Római Birodalom uralkodója, Theodésius még Ruga nagyfejedelem uralokodása idején lázadásra ösztönözte az al-dunai népcsoportokat a hunok ellen. Bizánc eddig évi 350 kg-nak megfelelő mennyiségű arany adót fizetett a hunoknak, most a császár kénytelen volt elfogadni a béke megőrzése érdekében, hogy Atilla felemelje 700 kg-nyira az adót. Ezután Atilla 436 tavaszán nyugat felé, a germánok ellen indult. A burgundok elleni visszavágás vágya is vezette a hunokat, ugyanis még Ruga uralkodása idején a burgundok az Oktár vezette hun seregre súlyos csapást mértek.

Atilla először a markománokat, majd az alamánokat hódította meg. Ezután Gundikár burgund király seregét verte tönkre a fővárosuk közelében. Gundikár a serege maradványával a Rajna folyón át a Római Birodalom területére menekült, de Atilla serege utólérte és szétszórta őket, maga Gundikár király is életét vesztette. A burgundok után a frankokat győzték le a hunok, de sokan elbújtak a hegyekben, a sűrű erdőségben. Atilla ezután az Északi-tenger partvidékét hódította meg. Így a hatalmas Hun Birodalom ekkor már a messze Távol-Kelettől az Atlanti-Óceánig terjedt. Ezután a hunok elérték az Elba folyó torkolatát, meghódították az erős szaxonokat (szászok). Most Atilla dél-délkeletnek fordult és útban hazafelé még számos kisebb germán törzset hódoltatott meg, köztük az erősebb türingiaikat is. Atilla a germán népek nagy részét meghódította és a birodalmához csatolta.

438 tavaszán Atilla a második germán hadjáratában először a bastarnokat verte meg az Odera völgyében, majd az Odera középső szakaszán a kisebb germán népcsoportok megadták magukat. Az Odera alsó szakaszán a nagyobb rugi népcsoport a mocsarakba menekült, de Atilla cselhez folyamodott, visszavonult, majd az előbújó ellenséget két tűz közé fogva megverte. Atilla ekkor már a Balti-tengernél állt a seregével, így már két teger, az Északi és Balti-tenger alkotta a hun birodalom határát. Atilla ezután az Oderától nyugatra élő kisebb germán népcsoportokat hódította meg és csatolt a birodalmához. Ezután a jutokat (a mai Dánia területén) verte meg, és csatolta a birodalmához. Atilla ezután délre fordult és hazafelé tartva az Elba völgyét szállta meg, leverte és a birodalmához csatolta a longobárdokat és utána hazatért a Kárpát-medencébe nagy. Ezután békés évek köszöntöttek Atilla hun birodalmára, de Atilla a Kelet-Római birodalom, Bizánc, és a Nyugat-Római birodalom (székhelye Ravenna) meghódítására készült. Tudta, hogy a római birodalmat erődök egész sora védte a határon, sőt a birodalmon belül is, ezért vármegvívó szerszámokat - katapult (golyódobó harcigépezet), hasító ék, faltörő kos, dárda és nyilvessző-röpítő gépek, ostromlétra, ostromtorony, harciszekér - és a gépekhez szükséges lövedékeket (kőgolyókat stb.) készíttetett.

Atilla, mint hadvezér a világtörténelemben szinte egyedüliként a hódításai előtt bejelentette és megindokolta a támadási szándékát, követeket küldött az ellenfeleihez. Természetesen hitt a hadvezéri tehetségében, rendkívül bátor, megfontolt és kiváló adottságokkal felruházott, magabiztos uralkodó volt. Felkészült a támadásra és akkor támadott, amikor elérkezettnek látta az időt. A Kelet Római Birodalom ellen a közvetlen ok, hogy II. Theodesius császár menedéket adott egy csoport szökött rabnak, egy másik nyomós ok, hogy a Duna és Morava összefolyásánál, Margus városában egy hun temetőt felszámolt a helyi püspök a papok segítségével. Atilla követelte a császártól a püspök és a papok kiadatását. 441 késő tavaszán a hun hadsereg megindult a Kelet Római-Birodalom ellen. Mire átkelt a Dunán, elfoglalta a határmenti erődítményeket, elmúlt a nyár, az ősz és a korán beköszöntő tél miatt a hadjáratot tavaszra halasztották. Tavasszal a hun hadsereg délnek fordult, elfoglalták Nist. A Kelet Római-Birodalom csapatait nyomban szétverték a hunok. Ezután a bizánci császár a Római Birodalom segítségét kérte, hogy közvetítse a békeajánlatát. Atilla elfogadta a békét egy tonnányi arany hadisarc fejében, amelyet az eddigi évi 700 kg-nyi arany adó mellett kellett fizetnie a császárnak.

443-ban Ázsia keleti részéről az akacirok az Ural-hegység nyugati oldalára települtek, hun területre. Az akacirok eleinte nem akarták elismerni a hunok uralmát, adót se akartak fizetni, katonát se akartak adni a hun hagseregbe. Atilla engedelmességre kényszerítette őket, de az akacirok nem tudtak belenyugodni a sorsukba és lázadoztak. II. Theodosius császár segítséget ajánlott fel az akaciroknak a hunokkal ellen.  Az akacirok felkelése 446-ban tört ki. Atilla legidősebb fia, Ellák leverte a lázadást és ekkor fontos bizonyítékok birtokába jutottak a hunok, ajándékok, bizánci aranypénzek stb. igazolták, hogy II. Theodosius biztatta az akacirokat a hunok elleni lázadásra. Miután a bizánci császár az évi 700 kg-nyi aranyat sem fizette meg, Atilla 447-ben újabb hadjáratott indított Bizánc ellen.

Atilla két hadsereggel támadott, a keleti sereg a Duna mentén, míg a déli hadsereg a Morava völgyében dél, majd délkelet irányban tört előre. Egymás után bevették a várakat, erődítményeket és az Atilla ellen küldött kelet-római haderőt is szétszórták az Utus folyó völgyében. Majd a hunok két hadserege egyesült és megindult Bizánc ellen. Atilla letáborozott a város előtt és várta a császár követeit, akik rövidesen meg is jelentek és békéért esdekeltek. Atilla nagyon szigorú volt és hatalmas hadisarcot rótt ki a béke fejében. Három tonna aranyat kért és az évi adót kétezeregyszáz kilónyi aranyra emelte fel és a Szávától délre ötnapi járóföldet (lóháton). Atilla intelligens, humánus és civilizált uralkodó volt, ellentétben a nyugati történetírók állításaival. A korabeli szokásoktól eltérően nem égette fel, nem rombolta le az elfoglalt városokat, nem rabolta ki, nem ölte meg a lakosságot: a Bizánci császár felett győzelmet aratott, de nem dúlta fel a várost, megelégedett a hadisarccal és hazaindult.

Néhány békés év után Atilla elhatározta, hogy végleg megszünteti mindkét római birodalom hatalmát, utána egyesül Ázsiában a fehér hunokkal és közös erővel meghódítják a kínai birodalmat. 451. januárjában megindul a világtörténelem egyik legnagyobb hadserege nyugat felé, Gallia irányába. Külföldi történészek szerint a 400-450 ezer fős hatalmas hadsereg a catalaunumi síkon ütközött meg Aécius hasonló nagyságú hadseregével. Az ókor legnagyobb csatáját, a hadseregek felépítését mindannyian ismerjük Gárdonyi Géza halhatatlan regényéből (A Láthatatlan ember, a függellékben erről is szó esik). Csak azt jegyzem meg, hogy a nyugati történészek általában Atillát kiáltják ki vesztesnek, sokan döntetlennek írják le az ütközetet, és háromszázezer halottról beszélnek. Tény viszont, hogyha Atilla vesztette volna el a csatát, akkor a következő évben nem indíthatott volna hadjáratot Róma ellen. Róma kapui előtt játszódott le a híres jelenet Leó pápával, mely – szerintük - örök rejtély marad. Atilla hatalmának és erejének tetőpontján halt meg Ildikóval kötött házassága éjszakáján, feltehetően gyilkos merénylet áldozata lett. Lázadások és testvérharcok következtében az európai hun birodalom darabjaira hullott. Majd Atilla ivadéka Árpád nagyfejedelem állította ismét helyre a magyarul beszélő szabir-hunok birodalmát a vérszerződéssel csatlakozó törökül beszélő onogur-türkökkel együtt.