ONOGUROK LÁSZLÓ GYULA ÍRÁSA SZERINT

Az Atilla halála utáni és Árpád honvisszafoglalása közötti időszak történelmi tényeinek feltárása rendkívül fontos a magyar őstörténelem szempontjából, mert a finnugorisztika ezt az időszakot szinte kizárja a magyar történelemből. A magyar honalapítást Szent István királyunkkal kezdi, mintha nem is létezett volna Árpád, Szent István király ükapja, Taksony fejedelem nagyapja, Géza fejedelem dédapja a honvisszafoglaló, az igazi honalapító. Miért kell ezt a tényt elhallgatni, miért kell félrevezetni a diákokat, a magyar népet, sőt az egész világot? Miért kell elhallgatni az államiságunk folytonosságát. A Szent István előtti időszak Árpádhoz vezet, Árpád pedig vérségileg az elődjéhez, Atillához és a hunokhoz vezet, ezáltal is bizonyított a finnugor elmélet valótlansága. A finnugor-elmélet koporsójába az utolsó szeget nemrégiben Dr. Béres Judit geneológus kutató csoportja verte be, amikor kimondta, hogy „a finnekkel nem vagyunk genetikai rokonok”. A finnugorisztika elméletet az 1848-49-s szabadságunk leveretése után kényszerítették ránk, a XIX. század második felében, és mintegy száz évig kellett várni, míg Padányi Viktor a zseniális gondolkodó, történész hosszú kutatómunka eredményeként rá nem jött, hogy őseinket a szabirok között kell keresnünk. Azóta kutatom a szabirok történetét. Már László Gyula régész-történész professzor észrevette, hogy a finnugor elmélettel nincs minden rendben és annak reviziója elkerülhetetlen. Az onogurokra vonatkozó írásait ebből a kőnyvéből idézem:

„Amióta a kutatás (elsősorban a század elején Marquart, majd egész sor magyar kutató, legutóbb Győrffy György) felismerte, hogy külföldön használt nevünk (ungar, ongr, venger, hungarus, hungaryan, ongarese stb.) az onogur népnévből származik, a magyar őstörténetkutatás meggazdagodott az onogur történelemmel. Néhány beidegződés itt is zavarólag hat, például az onogurt azonosnak veszik a bolgárral, s az onogur államot, az onogurokat egységesen török nyelvűnek vélik stb. Éppen ezért nem árt, ha röviden áttekintjük az onogurok történetét, s ebben vezetőnk elsősorban Moravcsik Gyula lesz, aki páratlan bizánci forrásismeretével rajzolta meg a Magyar Nyelv 1930-as évfolyamában az onogurok történetét.” (A „kettős honfoglalás” 164. o.)

Kutatásaim azt mutatják, hogy a magyarok külföldi elnevezései nem csak az onogur népnévből származhatnak, hanem a hun népnévből is. A sakák a hunok ősei című fejezetben hívatkozom Dr. Shyam Singh Shashi indiai professzorra, aki elmondta nekem, hogy az indiai tudósok, történészek általában a hunoktól származtatják a magyarokat, és nagyon csodálkozott azon, hogy a mai magyar hivatalos őstörténelmi tárgyú könyvek, írások, elméletek nem ismerik el a hun-magyar származást, rokonságot.

A hunok és onogurok egymáshoz való viszonya és szerepe is alapvető fontosságú. A magyar őstörténelemről írott munkákat böngészve látjuk, hogy sok író, kutató egyenesen a hunoktól származtatja a magyar népet. A finnugorisztika az onogurokat tartja a honfoglalóknak. De van olyan elmélet is, amely az onogurokat és a hunokat azonos népetnikumnak tartja. Azt is tudjuk, hogy a külföldi történészek, elsősorban az ókori görög-római történetírók vagy hetvenféleképpen nevezték őseinket. Nem könnyű tehát az eligazodás őstörténelmünk berkeiben. De a történelem megadja a választ: a szabir-hunok és az onogur-türkök valamikor egy közös őstől származtak: a subar - ős-szabir népetnikumtól. Nyomon követve a subarok-szabirok terjeszkedését a mezopotámiai őshazából (A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben bemutattam): a subarok - ős-szabirok - szabir-magyarok már i. e. a VI. évezred közepén eljutottak keletre az Irán-i fennsíkon át a mai Nyugat-Turkesztán területére (Belső-Ázsia) (őket jelöltem homo subaraicus var. orientalis, azaz keleti szabiroknak), míg nyugatfelé a Kárpát-medencébe (homo subaraicus var. europaea, azaz nyugati szabirnak neveztem el). A keleti ág kétfelé vált az évezredek folyamán: az északi csoport egészen Kína északi határáig húzódott, míg a déli ág Indiába ment és megalkották többek között Ős-India híres Mohenjo Daro és Harappa kultúrát. A keleti ág északi részéből származtatják a történetírók és régészek a hunokat, majd később onoguroknak is nevezték a hunok egyrészét, akik a nagy távolság és az évezredek folyamán már egészen más dialektusban beszélték az ősi nyelvet, mint a Mezopotámiából, Mitanniból, Urartuból, majd a Kaukázusból elszármazott testvéreik. Etelközben ez a két népcsoport köt majd vérszerződést, mert bár tudják, hogy rokonok, közös őstől származnak, de a nyelvük már egészen másként hangzott, megváltozott az évezredek folyamán. Az indogermán történészek is az ún. „turáni” fajtához sorolták be a szabirt, az onogurt és a hunt is. Tehát az Árpád-i honvisszafoglaló magyarság kétnyelvűségére és esetleges két népetnikumnak vélt mivoltára ez lehet a magyarázat, mely egyúttal a vérszerződés kérdésére is megadja a választ.

László Gyula idézetéhez: „néhány beidegződés itt is zavarólag hat, például az onogurt azonosnak veszik a bolgárral” megjegyzem, hogy kellő bizonyíték van arra is, hogy a bolgárok és vezérük Aszparuch szintén a hun-onoguroktól származtathatók, mint azok az onogurok is, akik a vérszerződéssel csatlakoztak a szabirokhoz.

Az idézet azon részéhez, hogy „az onogurokat eységesen török nyelvűnek vélik”, megjegyzem, hogy a törökök magukat szintén As, Asina vezértől, vagyis a szabiroktól származtatják (A szabir-magyarok őstörténete).

Most pedig idézek László Gyula említett könyvének 178. oldaláról:

„Történészeink általában azt tartják, hogy semmi jelentősége nincsen annak, hogy a nyugati források közül jó néhány egyenlőséget tesz az avarok (a hunok) és az ungrok (magyarok) közé, azt vélik, hogy ez csupán e keleti népek természetének, megjelenésük azonosságának következménye. Természetesen lehet, hogy így van, de az e könyvben felsorakoztatott tények világánál ínkább arra hajlunk hogy a nyugatiak nagyon is jól tudták, hogy kikkel állanak szemben, annál is inkább, mert az avarokat sohasem a magyarokkal, hanem az onogurokkal (ungrikkal) azonosítják. Már pedig a magyaroknak sajátmaguk használta nevük a „magyar” volt, a nyugati források ungrijaiban tehát az avarok alatti ungrok népét kell látnunk, s ezek neve ragadt rá a honfoglalókra is. Nemrégiben a szegedi Őstörténeti Munkaközösség egy pompás jegyzetet adott ki, s ebben tömören összefoglalja azokat a forrásokat, ahol ez az azonosítás megtalálható (egyet közülök, Widukindot, a vesztfáliai Corvei kolostorban élt szerzetest már megismertük). E könyvet idézzük most, az olvasó számára fölösleges pontos irodalmi idézések elhagyásával. Előljáróban meg kell jegyeznem, hogy ahol az idézett szöveg „magyar”t mond, ott a szövegben mindig Ungrok, Ungarik áll! Tehát: ’A hun-magyar azonosság vagy rokonság történeti megfogalmazása szoros kapcsolatban van az avar néppel is, mert a tévesztés rendszerint e hármast érinti. Pl. a Liber monasterii s. Wandregilisi a verduni szerződésről (843) írja, hogy Lajos ’az avarok, azaz hunok vagy magyarok királyságát’ is megkapta ... a Vita s. Emmerammi pedig említi az ’avarokat, kiket más elnevezéssel hunoknak és magyaroknak’ neveznek. Nyilvánvalóan longobárd-avar szövetséget értve Ungarit és Ungariát említ a Historia Langobardorum Florentina. Widukind az avarokat azonosítja a magyarokkal, de ugyanakkor hun maradványoknak is tekinti őket, akik végső soron a gótoktól és Sulza szigetéről származnak. A hunok-avarok-magyarok keverésének kevés példájával találkozunk, ha az avarok IX. századi (781-től 870-ig a legkülönfélébb keltezéssel) megkeresztelkedéséről szóló tudósításokat vesszük szemügyre. A tudálékoskodásban egyesek odáig mennek, hogy a 840-841 körüli avar krisztianizálást I. István magyar király nevéhez kapcsolják. Einhardus Vita Karoli Magni-ja tudósít Nagy Károlynak az avarok feletti győzelméről. Erre vezethetők vissza azok a későbbi kútfők, amelyek az avarok helyébe a magyarokat, vagy a hunokat állítják. … Kétes hitelű elbeszélésekben, mesékben is bővelkedik a témára vonatkozó forrásanyag. Így pl. a Vita Wilburgis említ egy 722 körüli ’magyar’ (talán avar) kalandozást, amelynek áldozatul esett S. Florianus káptalanja. …Bonifác mainzi érsek legendája pedig megemlíti, hogy (750) táján ’a szent biztatására a türingiaiak megtagadták az adó fizetését a zsarnok magyar (avar) királynak, mire a magyarok megtámadták őket, de isten a vizbe veszelytette seregüket.’

Mindez valóban valószínütlen mesének hangozhatik, ha ezeket az adatokat a „magyarokra” akarjuk vonatkoztatni, de ha tudjuk, hogy az onogurok 670-80 tájban a Kárpát-medencébe költöztek, és avar uralom alatt éltek, akkor ezek az adatok immár nem hatnak mesének és tévedésnek, hanem komolyan veendő történeti ténynek. Régebben baráti körben már felvetettem, hogy forrásaink fordításakor ne egységesítsük ’magyarrá’ a különböző népneveket, hanem hagyjuk meg ungrnak, türknek, magyarnak, baskirnak, szavárdnak, ahogy éppen a forrásokban található, mert nem bizonyos, hogy e népnevek mind egyetlen népre, a ’magyarra’ vonatkoznak, az bizonyos, hogy ezekből lesz a magyar nemzet, de hogy mikor és hogyan, az külön történeti kérdés”.

Ez az idézet őstörténetünk szempontjából fontos részleteket tartalamaz és örömmel állapíthatjuk meg, hogy László Gyula is észrevette, hogy a mindenkori világtörténet írói megemlékeznek arról, hogy a magyarok őseit, testvérnépeit és rokonait sokféleképpen nevezték az évszázadok, évezredek folyamán és ezért sokszor nem könnyű eligazodni az ősmúltunkban. De tudnunk kellene, hogy van egy ősnép, a szabir, mindannyiuk közös őse, akikkel közös a múltja, kultúrája, így könnyebb az eligazodás a történelmünkben. Nézzük tehát e népneveket az idézetből:

Először is azt kell szemügyre vennünk, hogy a magyar történészek miért nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a nyugati források közül jónéhányan  egyenlőségjelet tesznek az avarok (a hunok) és az ungrok (magyarok) közé, mondván, hogy ez csak e népek külső megjelenésének, hasonló természetének tudható be. Pedig ezeknek a történelmi forrásadatoknak a felismerése már sokkal korábban helyes mederbe téríthette volna az őstörténelmünket. László Gyula a könyvében már 1978-ban jelezte, hogy ebben az ügyben a nyugati források felé hajlik. A legegyszerűbben kifejezve úgy az avarok, mint a hunok és a magyarok is egy tőről, mégpedig – kutatásaim alapján—az ős subar-szabir tőről származnak és a nyugati forrásadatok e népek közötti egyenlőségjele indokolt.

Értékes László Gyula idézete Widukind-tól is, „a hunok, avarok, magyarok azonosak”, mely szerint a hun-magyar azonosság vagy rokonság történeti megfogalmazása szoros kapcsolatban van az avar néppel is. Ugyancsak nagy bizonyító erővel hat a Liber monosterii s, Wandregilisi megállapítása a verduni szerződéssel (843) kapcsolatban, hogy Lajos „az avarok, azaz a hunok vagy magyarok királyságát” is megkapta, míg a Vita s. Emmerammi pedig említi az „avarokat, kiket más elnevezéssel hunoknak és magyaroknak” neveznek. Az idézetben szereplő további bizonyítékok csak méginkább megerősítik azt a sokat mondó történelmi tényt, hogy a magyar őskori és ókori történelmet e népmegjelölések nélkül elképzelni lehetetlen, de ugyanakkor ezek a népmegjelölések egy és ugyanazon ősnépetnikumra vonatkoznak. A hunok és magyarok kapcsolatával már bővebben foglalkoztam, de az avarok magyar őstörténeti kapcsolatához még szeretnék annyit hozzátenni, hogy az avar szó azonos az ókori történetíróknál használt savar, savárd, szavar, szavárd = szabir szó jelentésével. Egyébként is az avar és savar szavak között csak egy ’s’ betű a különbség. Erre vonatkozólag több helyen találtam utalást kutatásaim folyamán. Jelenleg egy példával illusztrálom, Oláh Imre: A Nimrud hagyomány című könyvének 76. oldaláról:

„Az örmény geográfusok véleménye szerint egy-azon nép volt. Általában hol avar, hol pedig khus néven emlegetik őket. Így például Elizeus ’Az örményeknek a perzsák ellen viselt vallásháborúja’ című könyvében az ephtalíta-hunok nevét mindig felváltva emlegeti a khusokéval. ’A király (II. Yesdegird) táborba szállott a chusok ellen és hadseregét Hyrkantán keresztül Avar országba vezette.’

Ezek szerint az örmény geográfusok véleménye az volt, hogy az addig ephtalíta, kidarita, stb. nevet viselő fehér-hunok népe a tőlük sabar (s) avar néven ismert fehér-hunoknak, vagyis (a) var-hunoknak azon felekezetéhez tartoztak, akikben az I. Dárius perzsa király feliratain szereplő, egykor hatalmas humavarkák (homurgak) nemzetségének késői utódait kell látni. Ugyanezekben a hunokban ismerhetjük fel az oghuz-törökök által K. u. 565-ben legyőzött, majd később a 6. század végén a Kárpát-medencében újra megjelenő, s a középkori krónikások által ’var-konitának’ nevezett nép őseleit is, akiket László Gyula ’előmagyaroknak’ nevez.” És ezzel kapcsolatban a könyv 53. oldaláról idézem:

„Feltehetően ebből a formából képződött idővel aztán ki a Var-hun vagyis a hajdankori Avar név is, amit ne felejtsük, hogy krónikásaink sohasem neveztek avarnak, csak hunnak! Sőt a v=g, mássalhangzó hasonulás folytán – lásd, várad=gorod, Visegrád… – a továbbiakban már a Hun (a)-gar vagy az előmagyar, Onugor vagy Ungar név is levezethető.

Ám ha ezek után, a Humavar névformát továbbra is alapulvéve, ezt a kifejezést történelmileg  ellenkező irányban visszafelé gördítjük és az idők folyamán, a v=g betű igazolást ismét szemelőtt tartjuk, a sumir név eredeti formájához jutunk vissza. Amit pedig Prof. Badiny igazol, mert az ő érdeme volt először, hogy J. Oppert francia nyelvész nyomán, a sumir névszót elsőnek Hun-mag-ar-nak olvasta.

Ezek szerint a Hun név az idők folytán a következő változásokon ment keresztül:

Ku-mag-ar, Hun-mag-ar, Huma-varka,   

(Sabar, Savar, Avar, Aopar, Var, Par, Parni, Aparni, Párthus.)

Hun-avar, Var-kun, Varkonita, Várkony …

Huna-var, Hun (a) gar, Hun-gár (Kan-gar), Un-gár, On-ugor … Ugri, stb.” 

Azt hiszem, az idézetekhez nem kell különösebb magyarázat és könyen érthető, hogy a savar (szabir) és az avar népmegjelölés között nyelvészetileg nagyon kevés az eltérés, de etnikailag nincs semmi különbség. Sőt az is fényesen kiviláglik, hogy a hun, hungár, onogur, avar szabir azonosság is félreérthetetlenül kimutatható. Tehát most egy újabb bizonyítékkal igazolódik a magyar őstörténelem megoldása, ha figyelembe vesszük az őstörténészek, történészek munkáiban szereplő, a magyarság ősi népcsoportjaira vonatkozó oly sokféle népelnevezést, és felismerjük azt a tényt, hogy ezek a népcsoportok egy közös tőről származnak: kutatásaim szerint a subar-szabir népcsoporttól.

László Gyulatól idézem az onogurokról szóló következő idézetet a könyvének 183. oldaláról:

„Bár sok megoldatlan kérdés, sok nyított feltevés marad a jövendő kutatásra, nem hiszem, hogy az előbbiekben előadottak után bárkiben is kétkedés maradna, hogy a ’kettős honfoglalás’ feltevése felelőtlen ötlet lenne csupán. Sőt az a meggyőződésem –amiről már szóltam -, hogy ezekután legalábbis zárójelben közölni kell a szövegeknél, amikor eddig csak ’magyar’t fordítottunk, hogy milyen megjelölés jelöli azt a népet, amelyről szó van: türk, ungar, magyar, szavard vagy baskir. Eddigi fordításaink ugyanis akarva-akaratlan bizonyítottnak veszik, hogy mindezek a népnevek egyetlen népet, a mai magyar népet jelentik. Ez valóban az egyik lehetséges felfogás, hiszen például Anonymus több helyen írja: ’… idegen beszédében hungarusnak, a maga nyelvén magyarinak’… miért hívják a szittya földről kiköltözött népet hungárusoknak. Hungárusoknak Hungvárról nevezték el őket, azért, mert a slovének meghódítása után … ott jó soká időzött. Innen az összes környező nemzetek Álmost Ügek fiát hungvári vezérnek hívták, katonáit meg hungárusoknak. ’Bár ez Anonymus nyelvészkedésének eredménye, de egy dolog mégis kiderül belőle: a honfoglalókra hazánk területén ragadt a hungarus, azaz onogur név!’ Kézai is úgy tartja, hogy az Ung folyóról neveztek minket ungarusnak. A ránk vonatkozó népnevek egyeztetésére azonban a főforrás György barát krónikájának folytatása. Ez a mű még a X. században készült, és egy 836-38 közti eseményt beszél el. Ebben arról van szó – s az onogurok története kapcsán már hivatkoztunk erre az adatra -, hogy a felkelt macedónok ellen a bolgárok ’az ungrokhoz folyamodtak’ segítségért. (Az esemény valahol az Al-Duna táján játszódott le). Mármost a szövegben az ungrok segítségével kapcsolatban ekként emlegetik őket: ’A türkök pedig mondták nekik’,  ’ismét hunok jelentek meg’. Eszerint tehát ugyanazt a népet hol ungroknak, hol türköknek, hol hunoknak nevezi a forrás, tehát voltaképpen egy népet három névvel illet. Csakhogy a forrás magyarázatának más lehetősége is van, s erre már Moravcsik Gyula, bizánci forrásaink nagy tudósa is gondolt. Ez pedig a következő: egy-egy hadjáratban mindegyik fél sok segédcsapattal jelenik meg. Erre annyi példát lehetne idézni, hogy végére sem jutnánk. Ekként az ungrok is türk meg hun segédcsapatokkal együtt szállottak hadba, tehát egyáltalán nem bizonyos, hogy a három név egyetlen népet jelöl. Liudprand (kb. 920-972) az augsburgi csata leírásában ugyancsak felváltva használja az ungrit és a türköt. Talán az avarkori onoguroknak és Árpád türkjeinek közös vállalkozása volt ez? Ibn Ruszta, a 930-as évek táján – tehát a honfoglalók kortársaként – író arab földrajztudós, egyetlen mondattal intézi el népünk származását: ’A magyarok pedig a türkök egyik fajtája’. Bölcs Leó császár (886-912), aki kortársa volt a honfoglalásnak, valamint fia Biborbanszületett Konsztantin (913-959), a honfoglalást mint a ’türkök’ művét írja le, ám tudja, hogy a türköket régen ’savartoi aszfaloi’-nak nevezték.”

Ezt az idézetet László Gyula azzal kezdi, hogy nem hiszi, hogy a „kettős honfoglalás” feltevése felelőtlen ötlet lenne csupán. Természetesen nem felelőtlen ötlet a saját kutatásaim alapján sem, csupán azzal egészíteném ki a feltevést, hogy éppen az idézetben előadottak alapján: már őseink honfoglalásának kell tartanunk a Kárpát-medencében Atilla hunjainak a megjelenését is, sőt az i. e. 6. századi szkiták-szittyák, sőt a könyveimben többször jelzett i. e. VI. évezred-táji ős-szabir-magyarok jelenlétét is a Kárpát-medencében (Kőrös-Kultúra). Tehát amíg a legnagyobb örömmel üdvözlöm László Gyula „kettős honfoglalását”, mert korszakalkotó feltevésnek számított akkor, de nem lehet itt megállnunk, mert őseink  korábbi, Kárpát-medencei honfoglalásai szintén a mi őstörténetünkhöz tartoznak, sőt véleményem szerint csak úgy tudunk eligazodni a magyar őstörténelem útvesztőiben, ha tudjuk, hogy ezek a sokféleképpen elnevezett népek mind egy közös tőről származnak. Ismétlem, Padányi szerint, aki tíz évig behatóan tanulmányozta a nyugati történészek munkáit: csak a görögök hetven-féleképpen nevezték a magyarság őseit. Magam is csak ismételni tudom, hogy mindezeknek a népeknek a közös őse a subar-szabir nép, elsősorban az idézetben szereplő hun, avar és magyar népetnikum. Ha a nagy felkészültségű és kiváló történészünk László Gyula felismerhette volna ezt a történelmi tényt, akkor már régen megírhatta volna a magyarok valódi őstörténetét, de a külföldi, főleg a nyugati forrásadatok hozzáférhetetlensége is akadályozhatta ebben a felismerésben. De magánbeszélgetéseiben nem zárkózott el a mezopotámiai ősmagyar kapcsolatok és eredet lehetőségétől sem. Éppen ezért kísértem figyelemmel Padányi Viktor és László Gyula munkásságát a szabir-onogur származáselméletünk megírásakor.

László Gyula megemlíti az idézetben, hogy legalábbis zárójelben közölni kell azokat a népneveket; türk, ungar, magyar, szavárd, vagy baskir, akiket eddig „magyar”-ként fordítottunk. Ez az érdekes megjegyzés egyáltalán nem kisebbíti a magyarok viszonyát a többi rokonnak tartott népcsoporthoz, sőt inkább megerősíti, mert „mindezek a népnevek egyetlen népet, a mai magyar népet jelentik” Az idézet szerint a hunokat is sokszor hozzák kapcsolatba az ókori és középkori történetírók a magyarokkal. Pl. Liudprand, aki felváltva nevezi ungrinak és türknek, vagy Ibn Musztafa, aki egyenesen a türkök egyik fajtájának mondja a magyarokat, míg Bölcs Leo és fia a Biborbanszületett Konsztantin a honfoglalást mint a türkök művét írja le, tudván, hogy a türköket régen  „szavartoi aszfaloi”-nak nevezték.