Diaetám, egészség, betegség és ahhoz tartozókról

„Légy medicus magad magadnak, ha eszed vagyon, az lehetsz.”

Bethlen ezt a fejezetet egy hosszas bevezetővel kezdi: a bibliai idézetek után a test betegségére tér rá. A különféle diétákról és az orvosokról nincs jó véleménnyel. Szerinte a diétákat követni bolondság, és lehetetlen is: mivel nincs két ugyanolyan test, nem is lehet ugyanazt a diétát kiszabni két különböző emberre, a diéta előírásait (a levegőre, ételre, italra, mozgásra) pedig – még ha akarnánk is – képtelenség betartani. Szerinte tudomásul kell venni, hogy az emberi életnek Isten határt szabott: ezt sem megrövidíteni, sem meghosszabbítani nem áll módunkban.

Az élet egészséges megélése azonban szerinte is fontos. Ehhez viszont  nem a doktorok tanácsát kell figyelembe vennünk. Erről így ír: „Mi használ, mi árt néked, te tudod, nem a doktor. Jelesül járt volt egy római úr Tiberius császárral. Mikor ebédre marasztja a császár, emez azzal menti magát, hogy néki elébb a doktorhoz kell menni tudakozni, hogy mit egyék, mit igyék. A császár kérdi: hány esztendős? Imez felel, hogy ötven. Mond a császár: Be bolond ember vagy, ha ötven esztendeig, noha mind ettél, ittál, mégsem tudtad megtanulni, mit egyél, mit igyál.”

Saját magunkat kell tehát figyelni. Az állatokat állítja például ebben a kérdésben, mert ők ritkán betegek, ha pedig valami bajuk van, saját maguktól tudják, hogy mit kell enniük ahhoz, hogy meggyógyuljanak. És ha rájuk így gondot visel az Isten, mennyivel inkább az emberre: „Azt hiszed-é, vélem egyarányú bűnös, bolond, boldogtalan ember, hogy az Isten a te egészségedre, életedre szintén úgy és még ezerszerte inkább gondot nem viselt volna? És orvosságot is nem rendelt volna a természet doktor által, mint az oktalan állatokra, egy ebre, egy verébre?”

A természet ajándékaiban rejlő orvosságokon kívül fontosnak tartja a mértékletességet – erről már a borivásról írtaknál is olvashattunk. Ez az egyetlen szabály szerinte. „Azt mondják a franciák: ha a férfiak többet nem innának, és az asszonyok többet nem ennének soha kelletinél, a doktorok, patikáriusok sokszor ennének, innának kevesebbet a kelletinél. Azért egész patika, diaeta, doktor, borbély, patikárius Isten után egyedül a mértékletes, természet szerént való élet.”

A mértékletes életmódban látja hosszú életének titkát is, ami különösen szembetűnő „ebben az életet borral megrövidítő Bethlen familiában”. Büszkén írja, hogy 67 évet megélt, komolyabb betegségek nélkül. És bár mindenkit intett a mértéktelenségtől, nem fogadták meg szavát: apja, aki örökké ivott, csak 60 évig élt, de azt is hosszas betegeskedéssel; nagyapja 58 évesen, Pál öccse 40 évesen, Sámuel öccse 44, Mihály fia 33 évesen halt meg. További rokonait is felsorolja: Bethlen Mihály 38 évig élt; annak György nevű apja, aki ebédre „egy veder bort sokszor ivott meg”, 43; annak apja 47 évig. Bethlen Ferenc 38, annak Gergely nevű apja 56;  annak Ferenc nevű apja 53 évesen halt meg. Bethlen Farkas 40, Bethlen Elek pedig 53 évig élt.

„Lépesmézet minden akadály nélkül sokat ehettem”

Az egészségügyi jótanácsok után tér rá visszaemlékezéseire. Felidézi gyerekkorát, amikor Felső-Búnra látogatott Bethlen Ferenc gyermekeihez. Itt annyira leitatták, hogy sírt fejfájása miatt és úgy érezte, hangyák járnak a fejében. Gyerekkoráról írja ezt is: „Mint akármely gyermek, a gyümölcsöt, salátát, retket, káposztát és akármi fűből, gyümölcsből való ételt igen szerettem, mely e mai napig is, csakhogy okos mértékletességgel, megvagyon bennem. Nem is tapasztaltam soha ártalmát semmi gyümölcsnek egyébnek, hanem a dinnyének, kivált a görögnek, ha sokat ettem benne, és a nyári körtvélynek, baracknak; vérhast indított bennem, de a kevés abból sem ártott semmit is, sőt ez a gyümölcs és füvekkel való élés énnékem felette hasznos volt. Én nem panaszolkodtam volna, mindazáltal úgy, hogy lett volna egy kis pecsenye is mellette, mint a Rómában tartott tatár, mikor a török követ kérdezte, hogy mint vagyon, s felelte emez: mint a bárány, mert ő csak füvet eszik.”

Bethlen nagyon szerette a káposztát is, ami nemcsak étel, orvosság is volt számára: „Én a nyers káposztasalátát fonnyasztatlan ettem, de ellenben a nyers ugorkasalátát nem szerettem. A sós-káposztás hús máig is minden csemege-specialénál kedvesebb étel előttem. Istennek hála, a gyomrom is jól emészti. Majd minden betegségemben a hajdúkáposztán kaptam életre. Nagy nátha-hurutban, erős hagymáz, forró hidegben, orbáncban próbáltam a sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, jól megettem; savanyú vizet vagy csak tiszta forrásvizet, néha megnádmézelve, gyakrabban anélkül, néha kávét, de bort sohasem, jó bővön ittam rá, kivált este; bétakarództam, aluttam s meggyógyultam utána, melyen a doktorok először csudálkoztak, de azután magok is az én meleg májom s hév természetemhez képest igen jónak találták; még doktor Köleséri Sámuel nádmézzel javallotta a nyers sós káposztát, de én ritkán próbáltam úgy, csak rend szerént praktizáltam, parasztosan követtem mai napig is.”

Ha megcsömörlött a hústól, egy kisebb koplalás után, szintén orvosságként ette a halat vagy szárnyast: „olyankor osztán ha kaphattam csukát, semling apró halat, csikot, vagy ha hal nem volt, tyúkfiat főzettem káposzta levében, tormával; egész patika csak az volt. Igen jól voltam utána, a levét kiváltképpen kanállal jó bővön hörpöltem.”

Az édességeket  is szerette, különösen a lépesmézet – bár többször kapott savanyú, ecetes ételeket.

Felnőtt korában már csak ebédet és vacsorát evett. Mohón, de mértékletesen: „[…] mert megéheztem ugyan igen, ebédre kivált, s nehezen vártam, néha szitkozódtam is, hogy az étket hamar el nem hozták, minthogy éhen hamarább öszvevesztem volna én az emberrel, mintsem részegen, de hamar megelégedtem; sokszor az első fogásbéli vastag étkekkel úgy laktam, hogy osztán akármi szép étket, csemegét csak néztem, vagy erővel ettem bennek, néha a feleségeim kedvekért is, akik affélével kedveskedtek; meg is hagytam osztán, hogy az afféléket mondják meg, hogy a káposzta vagy tehénhús ne foglalja el helyeket, az egész kvártélyt előttök.”

Az evés mikéntjére  így emlékezik: „Néha fél óráig is az asztalra könyökölve csak néztem, kínáltam, szóval tartottam a több evőket; sokszor meg is untam, de asztalt nem bontottam, sem az étket el nem szedettem előlök. Mikor pedig osztán a gyümölcsöt elhozták, azon én is mások unalmáig is eltöltöttem az üdőt. Mikor feleségem, gyermekeimmel, vagy vendégekkel ettem, néha két órát is eltöltöttem asztalomnál, vagy ha ittak, többet is, de rendesen másfél órát csak, vagy kevesebbet is, az üdőhöz s alkalmatossághoz képest; vacsorán kevesebbet ettem. Ebédüdő tizenegy, vacsora hét óra volt rendszerént.”

A nagyon sós vagy sótlan és a fűszeres ételeket nem szerette. Szívesebben ette a jól megsült fekete kenyeret, mint a sótlan zsemlét. „A sajtot, túrót sem mesterséggel, sem erővel, noha szüleim is próbálták, én magam is Hollandiában, el nem nyelhettem semmiképpen. Túrós étket, ordás, tejfeles levet, domikát szintén úgy, hanem a bálmost, botsajtot, jungátát, édes tejet igen szerettem és mintegy húsz esztendőtől fogva a túrós bélest is megehetem.”

A békákról és egyéb különlegességekről pedig ezt írja: „Amivel magyar élni szokott, mind megettem, és noha erős ízlésem volt, de kényes nem voltam, imezeket oda fel kivévén. Idegen nemzetek étkéhez mindjárt hozzászoktam, a békákon kívül. Egyszer hírem nélkül, Bécsben, a velencei követ asztalánál, kecske-békát is sokat ettem apró hal képében, és noha ugyan asztalnál a követ őmaga megmondá, gazdálkodván többel is, mert márciusban újság volt, nékem semmi változást nem csinált, mindazáltal a megmondás után többet benne nem ettem, azt pedig más szép halakkal, főborokkal, rozsólissal megnyomtattam s jól megemésztettem; és úgy is tetszik, ha akartam volna, megehettem volna azután is, de nem ettem. Osztrigát is ettem keveset, és egyébféle tengeri s földi csigákat, vidrát, halhódat is böjtben, uraknál. Eddig az ételbéli rendtartásom.”

/képek: http://digitalgallery.nypl.org/nypldigital/index.cfm; 
http://www.taccuinistorici.it /

forrás: http://csombor.blog.hu/2011/01/12/bethlen_miklos_es_a_gasztronomia_ii_et...