A MAGYAR HONVISSZAFOGLALÁS KORA
A valódi – nem a finnugorisztika elméletét valló – magyar őstörténet-kutatók, történészek nem honfoglalásról, hanem honvisszafoglalásról szólnak, mert a 895-96-os hazaszerzés nem az első betelepedésünk a Kárpát-medencébe. Kutatásaim alapján i. e. 5500 tájáról már régészeti leletekkel, sőt írásjelekkel is igazolni tudjuk szabir-magyar őseink jelenlétét hazánkban. Erről tanúskodik a Körös-Kultúra műveltsége, az ekorabeli mezopotámiai írásjelekhez hasonló Tatárlaka-i korongocskák felíratai.
A szittyák, vagy szkíták jelenlétét bizonyítja pl. a Kárpát-medencében az i. e. 6. évszázadban egy szkíta fejedelmi sír Mezőkeresztes–Zöldhalompusztán, Tápiószentmártonban pedig a világhíres aranyszarvas.
A következő honfoglalásunk a Kárpát-medencében a nagy hun fejedelmek, Balambér és unokája Atilla idejében volt i. u. a 4. és 5. században.
Ezután a László Gyula A kettős honfoglalás című könyvében bemutatott avar-magyar honfoglalások korszaka következett 581 és 670 táján.
Árpád nagyfejedelmünk 895-96-os honvisszafoglalása tehát nem az első betelepedésünk a Kárpát-medencébe.
Amikor a magyar honvisszafoglalásról és népünk elnevezéséről beszélünk, akkor elsősorban a nevünk keletkezését kell tisztáznunk. Kutatásaim során arra a megállapításra jutottam, hogy a magyarok Dentu-Magyariában - tehát közvetlenül a honvisszafoglalás előtt - még szabiroknak nevezték magukat. Őstörténet-kutatóinknak azért is okozott gondot hosszú időn keresztül a valódi magyar őstörténelem megírása, mert nem a szabirok őstörténelmét kutatták. De mióta nevezik a szabirok magyarnak magukat? Erre a sorsdöntő kérdésre a bizánci források adnak kielégítő magyarázatot, és ugyanakkor megerősítik a Padányi-Biró féle szabir-onogur származás-elméletet.
A kiváló magyar Bizánckutató, Moravcsik Gyula professzor: Bizánc és a magyarság (Budapest, l950) című művében részletesen foglalkozik az Atilla halála utáni időszakban a Boszporusz környékét benépesítő hunok történetével. Többek között rendkívül izgalmas és sokatmondó forrásadatot tudat velünk a hunok fejedelmével, Gordásszal, Atilla unokájával kapcsolatosan. Gordász Jusztiniánusz görög császár uralkodásának első évében, Kr. u. 527-28-ban áttért a keresztény hitre, és maga a császár volt a kersztapja. A bizánci udvar jól bevált taktikája volt ez a környező idegen népek támadásainak elhárítására. Gordász fejedelem Bizáncból visszatérve erőszakkal igyekezett keresztény hitre téríteni a népét. Az ősi hagyományaihoz és vallásához ragaszkodó nép a papjai vezetésével fellázadt, Gordászt megölte és testvérét, Maugeriszt (Moger), a lázadás vezérét választotta fejedelemmé.
Novotny Elemér a Sumir nyelv – magyar nyelv című könyvében írja, hogy: „Mogerisz népe vette át a törzsszövetség vezetését, és a magyar nép neve Anonymus szerint Dentumoger, vagyis Döntőmagyar lett”. Novotny analizise a Dentumoger-re a következő: Di-en-tu muh-ger. Analízis: Di (agy gi) = törvény, igazság: en (ene) = ő-övé – itt akuzativusz eset; tu (vagy du)) = tesz, csinál> muh (vagy ma) = magasztos> ger (vagy)gar) = gyermek, fiú. Jelentése: törvényt (vagy igazságot) – tevő = döntő moger, vagy magyar.”
Novotny szabirokra vonatkozó analizise: …sumuh-ger – sumer-magyar törzseknek vezető törzse a szabar-szabir törzs volt, mely utóbbit – mint Németh Gyula turkológus írja – egyes történészek azonosnak tartanak – a hunokkal. Ez volt a helyzet az Uraltól keletre, vagyis Ázsiában. Ezt alátámasztja egy ősi város neve Nyugat-Kazahsztánban: Subarkuduk, Sumirul Su-bar-kud-uku. Analízis: Subar népnév (Szabar-Szabir); kud = dönt, eldönt; ok, uku (ug-ból) = nép, nemzetség. Jelentése: Szabad-döntő nép. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy szabar (szabir-hun) és moger (Muh-ger v. Mah-gar) törzsszövetségének – vezetőtörzse – az Uraltól keletre Ázsiában a szabarok (szabirok) voltak. Ez a törzs döntött az egyes törzsek különféle (pl. legelőfoglalás, stb.) vitáiban. Ezen felül jelentette azt is, hogy – egyes törzsek külön elnevezését absorbeálva – kifelé az egész törzsszövetség a vezető – jelen esetben a szabar törzs – néven szerepelt.”
Tudomásunk van arról, hogy Dentu-Magyariában (Dentu Moger), a meotoszban a 9. század közepén őseink magukat még szabiroknak nevezték. (Pl. Bobula Ida: Origin of the Hungarian nation c. könyvében stb.)
Könyveimben bemutattam – a magyar és külföldi kutatóktól, történészektől származó – a magyarság dél-kaukázusi és mezopotámiai eredetére vonatkozó bizonyítékokat. Az új régészeti leletek mellett a földrajzi nevek sokasága is a magyarság dél-kaukázusi-mezopotámiai eredete mellett tanúskodik. Eben a térkörben: Ptolomeusnál a Mazara nevű város a Tigris és az Eufrátesz forrásvidékén, van egy Masur nevű erőd Pejbárt mellett, Madzar nevű város a Kuma és Bybala összefolyásánál az Észak-Káspi-i térkörben, az ószláv források a Kaukázust Magyar Hegységnek jelölik, a Fekete-tenger neve Magyar-tenger a 17. századig, Mazar, vagy Magior-tenger (ilyen térkép a birtokomban is van az 1500-as évekből). A különböző örmény történelmi munkákban említik a Madzsar völgyet és Madzsar falut. Ezek a nevek – a Kuma menti Madzsar kivételével - Subartu-i nevek. Ezekkel a nevekkel kaocsolatban írja Padányi Viktor a Dentumagyaria című munkájában, hogy: „Feltűnő jelenség az is, hogy ezek a nevek kivétel nélkül szabir viszonosságban, sőt igen kevés kivétellel a ’szabir’ szó társaságában jelennek meg, mintha a ’szabir’-nak valaminő alcsoportját jelentenék. Feltűnő az is, hogy Subartutól északra a ’szabir’ a Kaukázus Hegység mindkét végén megjelenik (Keleten ’Szibéria’, nyugaton ’Zaporogje’) és Keleten éppúgy ott van a társaságban a Kuma menti Madzar, mint ahogyan a nyugati térségben is ott van a ’Mare Mazari’, vagy Mar Magior.”
Tudjuk, hogy a szabir és onogur törzsek vérszerződése néhány évvel a Kárpát-medence visszafoglalása előtt történt (891. ? Megállapítható az is, hogy a két népcsoport két különböző nyelven beszélt, és majd a Kárpát-medencében olvadtak egy nyelvűvé. Azt, hogy a finnugorisztika történelem-szemlélete az onogur törzsek egymás közötti vérszerződéséről beszél, ma már nem lehet komolyan venni. Ha egy nép már előzőleg is közös kötelékben, háború esetén közös vezetés alatt élt, már nincs szüksége vérszerződésre. Arra – a keleti népek szokása szerint – csak előzőleg egymástól külön élő külön népetnikumú és nyelvű népcsoportoknak van szüksége, hogy egy nemzetté kovácsolódjanak, különösen külső támadások idején, vagy új haza keresése és elfoglalása előtt. Őseink új honszerzése idején mindkét tényező közrejátszott.
A honvisszafoglaló magyarság nagyobbik felét, az úgynevezett „kaukázusi turanoid” fajtához sorolják. Mondáink és hagyományaink, a középkori magyar krónikák, az örmény és perzsa történelmi forrásmunkák, a dél-kaukázusi magyar voatkozású földrajzi nevek sokasága és az új régészeti leletek is bizonyítják őseink azonos eredetét, akik Mezopotámiából és a dél-kaukázusi térkörből magukkal hozták ős- és ókori kultúrájukat. A magyarok a Kárpát-medence elfoglalása után is sokáig fenntartották a dél-kaukázusi testvéri kapcsolatokat.
A két nép fúziójával, a vérszerződéssel és az új haza megszerzésével kapcsolatban döntő kérdés, hogy a törzsszövetség vezértörzse, a Megyer törzs szabir volt-e, vagy onogur? Ez dönti el, hogy melyik vonal jelenti a magyar nemzet történetének a folytatását. A szabir vonal Mezopotámia és a Dél-Kaukázus felé, az onogur vonal pedig az Ural felé vezet. Bár mindkét rokon népcsoport valamikor ugyanarról a tőről eredt kutatásaim alapján. A finnugorisztika hipotézise szerint ugyanis a magyarok csak az onoguroktól származnak, a Megyer törzset is onogurnak tartják. A Megyer törzs lett a vérszerződéssel létrejött törzsszövetség vezető törzse, és így a törzs feje lett az új törzsszövetség vezérlő fejedelme is.
Atilla fia, Irnik (Csaba) és a fia, Maugerisz (Moger) lett a 6. század első felében a szabir-hunok fejedelme, és utódai a róla elnevezett Megyer Törzs vezérei (kánjai) (Anonymus Hunor-Magor mondája). Igy lett aztán a Magyar nembeli Upas, majd fia Chaba, Edemen, Ügek, Álmos és Árpád is a Megyer törzs vezére, és Árpád a megalakult törzsszövetség fejedelme, és az összeolvadt nép a magyar nevet vette fel. Tehát láthatjuk, hogy a Megyer törzs nem az Ázsiai, majd a Kaukázus északi lejtőire és Lebédiába vándorolt onogurok, hanem a Boszporusz környéki, majd Dentu-Magyariába költözött szabir-hunok vezető törzse volt. Árpád dédunokái, Bulcsú és Tormás azt mondták Konstantinos Porphyrogenitos görög császárnak, hogy őseiket nem türköknek, hanem asfal-i szabiroknak hívták (Tehát ők magukat sem türköknek, sem onoguroknak nem tartották, hanem szabiroknak!). A törzsszövetség létrehozásakor a Megyer törzs volt a legerősebb, leggazdagabb és legnagyobb. A puszta tény, hogy az újonnan alakult törzsszövetség a Megyer törzs vezérét választotta fejedelemmé, minden vitát eldönt.
A finnugorisztika történészei, tankönyvírói és általában a külföldi történészek úgy állítják be Árpád honszerzését, mintha a besenyők megtámadták és beüldözték volna a magyarokat a Kárpát-medencébe. Nos mindjárt meg kell mondanom, hogy ez nem így történt, hanem, hogy a honvisszafoglalás nagyon is előkészített és nagy hadvezéri zsenialitást eláruló pontossággal előkészített hadművelet volt.
Örömmel jelenthetem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia is sejti már, hogy szükséges a magyar történelem újraértékelése, és lépésről-lépésre hátrál a finnugorisztika elméletétől, a magyar honvisszafoglalást illetően is. Egy példa:
Árpád és vezérkara pontosan ismerte a Kárpát-medence hadászati területét. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria című könyvének 381. oldalán így ír: „A terület (Kárpát-medence) felderítése földrajzi és politikai értelemben egyaránt a térben lakó barátságos avar népelem beszámításával és felhasználásával a 885., 892. és 894. évek során végrehajtott pannoniai hadjáratokkal, valamint alapos és békés úton végrehajtott részletes adatszerzéssel évtizedeken keresztül folyik. Ebben különösen a helyben lakó avarok jelentenek nagy segítséget, akikkel az érintkezést Árpád állandóan fenntartja, alapjában véve már 862 óta. Ezt az érintkezést eleinte avar emigránsok jelentik és ez fog az avarság helyszínen való felkeresésévé fejlődni… Majd Padányi így folytatja: „A terület birtokbavétele két feladatot jelent. Az egyik a tér északnyugati részét jelentő frank határőr kerületből önállósulni kezdő morva ’hercegség’, a másik a tér keleti felét birtokló bolgár birodalom katonai erejének megsemmisítése, vagyis a két terület fegyveres megszállása volt. A többi egységek gyéren települt, vagy éppen barátságos avar népelem által lakott, tehát komolyabb fegyveres erőszakot nem kivánó területek voltak.
Ehhez a tisztán felderített és pontosan kiértékelt két tényhez képest Árpád a diplomácia ősi szabályai szerint a két erő hátában keres segítséget. Árpád diplomáciai erőfeszítései mind bizánci, mind a frank-római császári vonalon történelmi tények, amiket kútfőadatok bizonyítanak. Mivel Árpád sem Bizánc, sem Arnulf politikáját nem irányíthatja, feladata a két tényező felhasználásához az alkalmak kivárása és azok gyors energikus felhasználása. A 892. évi pannoniai hadjárat Szvatopluk ellen Arnulf szövetségébe történik, de az aránylag kicsi erőt jelentő morvák ellen vezet két önálló hadjáratot is (885, 894). Általában tisztán látható, hogy a morva-pannoniai erő likvidálását sokkal könnyebb feladatnak látja, mint a bolgár terület meghódítását, nemcsak azért, mert ez a terület maga is kisebb, hanem azért is, mert a megsemmisítendő erő is az. A bolgár birodalom katonai erejéhez képest Szvatopluk ereje, mint stratégiai probléma, valóban elenyésző.
A várható katonai ellenállás megsemmisítését, mint katonai feladatot, olyan komolyan veszi, hogy a kárpáti térbe való beköltözéssel mindaddig vár, míg a bolgárok elleni katonai akció esélye Bizánc részvételével el nem érkezik… A bolgár háború egy két-arcvonalon megvívott háború, hiszen a balkáni hadműveleti területen ugyanúgy a magyar haderő harcol bolgár haderő ellen, mint ugyanannak a háborúnak nyugati, kárpátmedencei hadműveleti területén. Az idő, a vezérlet és a hadicél is ugyanaz. Ez a hadicél a Kárpátmedence keleti felének birtokbavétele a bolgárok legyőzése útján és a magyarok hadicéljukat száz százalékig el is érik. Az események egészének tiszta körvonalakkal kirajzolódó képében tisztán és élesen felismerhető, hogy a balkáni hadműveleti területre küldött két törzsi hadosztálynyi erejű déli hadcsoport feladata a bolgár főerőket a nyugati hadműveleti területről elvonni – s ezt a déli hadsereg száz százalékosan végre is hajtja – de tisztán és élesen felismerhető az is, hogy ebben a háborúban a magyarok számára a balkáni hadműveleti terület csupán mellék-hadszíntér. Ha főhadszíntér volna, ott harcolna a nagyobb erő, őt hadosztály, a nyugati, kárpátmedencei hadszíntéren harcol a főparancsnok személyes vezérlete alatt a balkáni hadcsoport parancsnoka pedig a fővezér – fia.”
Látjuk tehát, hogy Árpád a Kárpát-medence elfoglalását a legnagyobb katonai és diplomáciai körültekintéssel készítette elő. Tehát szó sem lehetett arról, hogy őseinket a besenyők beüldözték volna a jelenlegi hazánkba. Fontos ezt hangoztatnunk, mert a mai napig is ezt tanítják a hazai és az európai iskolákban is, hogy nem vagyunk mi Európába valók, csak Ázsiából ideüldözött jött-mentek. Ezért fontos, hogy minden magyar megismerje a valódi őstörténelmét, mert azt is meghamisították.
De valóban hogyan is történt a honvisszafoglalás? Tudnunk kell, hogy a Dnyepertől mintegy 1500-1800 km-es utat kellett megtenni hadainknak és társzekereken a nőknek, öregeknek gyerekeknek, közel félmillió embernek, és velük együtt a kb. egy millió legelésző állatnak. Napi 20-25 km sebesség mellett, az elkerülhetetlen pihenőkkel, 4 hónapig tarthatott az út, és igencsak alapos előkészületet kívánt. Az asszonyok és gyermekek érdekében megtervezték, korlátozták a fogantatást, gyermekszülést az út viszontagságai idejére. A tavaszi esőzések végén legalább májusban indulni kellett, mert a megérkezés után legalább egy hónap szükséges felkészülni a télre. Tehát a felkészülést már 894 őszén meg kellett kezdeniük. A szekereket kijavítani, újakat készíteni, a csordákat, méneseket, nyájakat összeterelni, rideg ökröket és lovakat betörni. Miután egy évig nem termelhetnek, minden tárolható élelmet tárolni kell, az élelmiszert előkészíteni, húst konzerválni, lisztet őrölni. Már a tél folyamán el kell csomagolni minden elcsomagolhatót és nélkülözhetőt, mert a tavaszi indulásra készen kell lenni. A harci felszereléseket rendbehozni, részletes hadi tervet kidolgozni, mert a vérszerződéssel egyesült hét törzsnek ez az első nagy hadi vállalkozása.
A honvisszafoglalással, a Kárpát-medence megszállásával, az ott kialakuló magyarsággal kapcsolatban fontos leszögeznünk, hogy Árpád hadai és népe nem menekült a besenyők elől, amikor új hazát keresett, amint azt a finugorisztika történelem-szemlélete állítja, hanem előre megtervezett stratégiára felépített terv szerint, szervezetten haladt. Az úzok nyomására a besenyő zaklatások egyre sűrűsödtek, mire a Don-Kubán-Azovi térkör lakossága egyre nagyobb számban vándorolt védelmet keresve a Kaukázus menti ősi földre. A szabirok is megindultak, és átkeltek a Dnyeper folyó nyugati oldalára. A folyót jól ismerve tudták, hol vannak az átkelőhelyek, csaknem minden falunál. Asszonyok, öregek és gyerekek is átkeltek ökrös társzekereken, jurtáikkal, felszerelésükkel, a legnagyobb rendben, tervszerűen vonultak, hiszen a törzsszövetség ebben az időben Eurázsia leghatalmasabb harci erejét képviselte. A szabirok szomszédságában az onogur Nyék törzs is megindult, majd követte őket a többi onogur törzs. Ők is átkeltek a Dnyeper nyugati oldalára. Riadt, fejvesztett menekülésről szó sem lehetett. Így jutottak a Kárpát-medencébe: a hadsereg, az asszonyok, az öregek és a gyerekek. A Nyék törzs elől, a Keszi törzs utóvédként. A Keszi törzs vívott csupán kisebb utóvéd-harcokat a besenyőkkel. Árpád nem lenne korának a legnagyobb hadvezére, ha nem tervszerűen vezette volna népét az új hazába. A területet jól ismerték az előző hadműveletekből, az őslakos rokon népek a testvér avarokkal együtt örömmel fogadták és segítették őket, így könnyedén verték le a Kárpát-medencei ellenállást. Majd Pusztaszeren országgyülést tartottak, igazságosan osztották fel az ország földjét a törzsek között, és lerakták az új ország alkotmányának alapját. A törzsek szeptember végére rendben letelepülnek a számukra kijelölt területeken. A törzsi gyepüket barátságos tárgyalások után, közös megegyezéssel kijelölték. A nemzetségek nyílhúzással felosztották a törzsi területeket egymás között, úgyhogy a lótartáshoz legfontosabb nedves réteket igazságosan szétosztották.
Az Árpád vezérletével megszerzett új haza hatszáz éven át Európa egyik döntő nagyhatalma volt. Nem volt még egy olyan vezére, királya a magyar hazának, aki többet tett volna a népéért, mint Árpád nagyfejedelmünk – a honvisszafoglaló.
ELKERÜLHETETLEN A VILÁG ŐSTÖRTÉNELMÉNEK ÁTÍRÁSA
Az indogermán-indoeurópai és finnugor elméletek bukása
Dr. Hieber T. Friedrick (Pennsylvania Egyetem, USA) megállapítása szerint: „We are rewriting all the history books abaut the ancient world because of the new political order in our own time”. Vagyis: „Az őskorról szóló összes történelemkönyvünket újra kell írnunk korunk új politikai rendszere miatt”. Jómagam ezt inkább úgy fogalmaznám, hogy az új régészeti leletek és felfedezések hatására kell a történelmet újraírni, átírni. Szakmai körökben egyre többen látják szükségesnek a teljes történelmi reviziót. Külföldön már láthatók az első lépések:
Thomas V. Dibacco (a Washintoni Amerikai Egyetem professzora) az egyik cikkének ilyen címet ad: „A történészek hibásan világítják meg nekünk a múltat.”
A huszonöt nyelven beszélő Charles Berlitz: Atlantis a nyolcadik kontinens című könyvében már azt írja, hogy az új felfedezések alapján az őstörténelmet át kell írni.
A Cambridge Régészeti Enciklopédia legújabb kiadásának a szerkesztője, Andrew Sherratt megállapítja a fedőlap ismertetőjében: „Ez az első régésztudományi áttekintés az utolsó évtized forradalmi felfedezéseinek fényében, mely átalakította nézeteinket eredetünk, és az ős emberiség történelmét illetően.” Az enciklopédia bevezetőjében pedig ekként ír: „A régészet módszerei arra is felhasználhatók, hogy valós történelmi mélységben mutassák be azokat a népeket is, melyeknek nincsen írott-történelmük.”
Sir Colin Renfrew professzor az enciklopédia 7. fejezetének szerzője: „A régészet ezelőtt csak egy technikai módszer volt a múltból származó leletek feltárására. Az ásatások során leleteket hoztak felszínre, melyek segítségével képet alkothattak a múltról, ’darabokból rakták össze a múltat’ Gordon Childe emlékezetes szavaival kifejezve. Ma már jó okunk van azt hinni, hogy a régészet többre hivatott, elméletek forrása, az ember eredetére, természetére, természetének fejlődésére enged következtetni, és betekintést enged a nagy átalakulásba – a vadászó, gyűjtögető életmódról az élelemtermelésre - az egyszerű, széttagolt létről a társadalommá, a fejlettebb államiságra való átállásra. El kell ismernünk, hogy döntő lépések voltak ezek az emberiség történelmében.
Mintegy két évtizeddel ezelőtt a régészet csak a leletek iránt érdeklődött, egyszerűen csak a tárgyak feltárására törekedett. Ma a régészet ’problémamegoldó’, vagy legalábbis annak kellene lennie, törekednie kellene elméletek, feltevések, feltételezések felállítására, természetesen a meglevő forrásadatok alapján.”
Kr. e. a tizedik évezredtől kezdődően az Észak-Mezopotámiában kifejlődött emberi civilizációval kapcsolatosan még - számos tudós véleménye közül – tolmácsolok néhányat:
Amint az Ős-India című fejezetben írom, máig a téves feltételezés, az indogermán történelem-szemlélet uralkodik a magas műveltségről tanúskodó ősi szanszkrit nyelvre hivatkozva, amelyet valójában az Indiában gyarmatosító angolok csak i. u. a XVIII. században „fedeztek fel” és sajátítottak ki maguknak! A 19. századi árja-germán- angolszász történészeknek - hatalmuk fényében sütkérezve - nem okozott nagy fejfájást egy kis „történelmi ferdítés”. Ha az indusok nem hozták Európába a szanszkrit nyelvet, akkor miért ne vándoroltathatnák a germánok őseiket Indiába? Így alakult ki az ú. n. ind-népvándorlás hipotézise, amely szerint az indusok úgy Kr. e. kétezer táján (a mai Európából) fajrokonaikból kiválva Indiába vándoroltak volna. Szerették volna a faji-és nyelvi ősiségüket bizonyítani, de a fejlett szanszkrit nyelv nem rokona sem a germán, sem a nyugat-európai nyelveknek! A kultúra sem!
Graham Hancock: A mélység titkai (2002. fordította Kiss Balázs) című könyvének 104. oldalán írja:
„A válasz, hogy a védikus embereket a Rigben többször „árjáknak” nevezik, és ebből származott a hagyományőrző történészek egyik nagy és kitartó hibája. Bár az „árja” melléknév az ókori szanszkritban tulajdonképpen „nemest” és „kultúráltat” jelent – és ezért az árják egy „nemes és kulturált nemzet”, és így akár egy vallásos kultusz és egy etnikai csoport is lehetne – történészek és régészek azt feltételezték, hogy egy faj voltak, akik elfoglalták Indiát i. e. 1500 körül. Ez az „árja betörés elméleteként” ismert és ez a tévedés csak a 20. század utolsó negyedében került napfényre, és vetette el végül a hivatalos tananyag is. Mivel messze nyúló következtetéseket tartalmaz, és a kánoni akadémikus szövegek és az erre hivatkozó alapvető munkák nagyarányú újraírását jelentette, ez az a típusú tévedés, amit a történészek nem ismernek el lelkesen. Ebben az esetben ezt mégis a hagyományőrző tudósok maguk tárták fel.
Ez nem olyan tévedés, ami bármikor főcím lenne. De ezt az 1990-es évek eleje óta egyre szélesebb körben tárgyalják az egyetemi könyvek és folyóiratok, és veszik számításba kevésbé vagy jobban a tárgy oktatásánál és elemzésénél. Tehát szó sincs a téma elkendőzéséről vagy teljes tagadásáról azok esetében, akiknek a cikkei a tudományos folyóiratokban már elmaradottak…
A Védák „árja elfoglalók” kifejezése, a Védák törvénybe iktatásának i. e. 1200-as dátuma és az árja bevonulás elmélete mind arra az ötletre vezethető vissza, ami már a 19. század elején gyökeret vert. Akkor kezdte nyugati tudósok egy csoportja felismeni, hogy a szanszkrit, tehát az a klasszikus nyelv, amiben a Védák íródott, és ennek a mai észak-indiai rokonai, a hindi, bengáli, pandzsáb, a gudzsaráti és a szindi hihetetlen kapcsolatban állnak a modern és ókori európai nyelvekkel, mint a latin, görög, angol, norvég és a germán. Hogyan alakulhatott ki a mai indoeurópai nyelvcsaládnak nevezett hihetetlenül szétszórt osztály, kérdezték a tudósok maguk is.
Nemsokára egy előre látható elmélet alakult ki. ‘Ez’, mondja Gregory Possehl, …összefügg az árja fajjal, azaz azokkal az emberekkel, akik az indoeurópai nyelvcsalád valamelyik nyelvét beszélték. Az európai szellem és a morális felsőbbrendűség egy előre eldöntött ügy a 19. és a 20. század sok tudósa számára. Az európai gyarmatosítás, kereszténység és a technikai forradalom sikere bizonyította ezt. A velük született felsőbbrendűség feltétele látható volt a klasszikus Görögországban és egészen Rómáig tovább követhető. Az indoeurópai nyelvcsalád felfedezésével már a korábbi, történelemelőtti időkbe helyezett történelem számára bizonyos volt, amit csak a régészet tudott felfedni. Az árják vagy indoeurópaiak is meg voltak áldva ezzel a ‘felsőbbrendűséggel’, mivel ők is sikeresen hódítottak meg hatalmas területeket a Bengál-öböltől Skandinávia és az Egyesült Királyság külső szigeteiig…
A kikerülhetetlen európai felsőbbrendűség ideológiai háttere ez ellen volt, félreértett hivatkozásokkal keverve a Rig árjáira, hogy az ’India árja megszállása’ elmélete felmerült és egyetemesen elfogadott lett a tudósok körében olyan eseményként, ami a történelem egyik különös pillanatában történt, és ami emberek hatalmas tömegének a mozgását jelentette az ’európai otthonból’ Indiába…
Ennek a forgatókönyvnek a legkorábbi változata, amit a 20. századig széles körben ismertek, meglehetősen fejlett volt. Ez úgy tartotta, hogy Indiát - amit előtte kizárólag sötét bőrű őslakosok és dravidák laktak – Észak-Nyugatról Afganisztán hágói felől világos bőrű és talán kék szemű európai faj foglalt el valamikor az i. e. 2. évezred folyamán. A világos bőrű nomád támadók lóháton, vasfegyverekkel felfegyverkezve és gyors kocsikat hajtva ’árjának’ hívták magukat. Gyorsan lerohanták és leigázták a bennszülött lakosokat, akiknek a civilizációja magasabb szinten volt, mint az övüké. Ugyanakkor behozták az ő saját természeti vallásukat – amint a Rigvédában olvasható -, amit előírtak az ’alacsonyabb rendű’ meghódított Indiai törzseknek.”
A fenti idézetből tisztán láthatjuk, hogy a.) milyen fontosnak tartották az ún. indogermán, majd a szalonképesebbnek hangzó indoeurópai tudósok a szanszkrit nyelvet az elméletük kidolgozásához; és az elméletük bizonyítására hogyan állítottak valótlanságot: mintha Európából Indiába vándoroltak volna; ugyanakkor b.) az is kiderül, hogy a tévesen megfogalmazott „előkelő származásuk” gondolatából miként alkották meg az árja (indogermán-indoeurópai) faj- és nyelvelméletet a 19. század elején. Ez a hipotézis kizárólag az európai nagy indogermán-indoeurópai nyelvcsalád tagjai számára adta meg a „felsőbbrendűség” magasfokú stigmáját, míg szinte egyedül csak a magyar népetnikumot zárták ki Európában ebből a közösségből. Ezért bélyegzik meg, és még ma is Ázsiából beüldözött „nomád hordának” nevezik népünket a nyugati világban a történelemkönyvek is, az egyetlen Törökországot kivéve. Ezért alacsonyították le a magyar embert a legalacsonyabb fokra az emberiség kategorizálására kitalált mesterséges elméletükben a „kaukázusi” (fehér fajta) legalacsonyabb lépcsőfokára. És ezért találták ki a magyarok megalázására a finnugor származásunk hipotézisét, ezért tanítják azt is, hogy rokontalanok vagyunk.
Az idézetből az is kitűnik, hogy az árja szót – mely „nemest”, „kulturáltat” jelent - szintén a szanszkrit nyelvből vették és ragasztották magukra, kisajátították, mint népmegjelölést és napjainkig is előszeretettel használják. Az árják Indiába való érkezését Európából leggyakrabban i. e. 1500 tájára teszik és ezt a folyamatot „árja betörés elméletként” ismerik. Egész könyvtárnyit írtak erről, főleg a német történészek, hipotézisük terjesztésztésére. Amint már említettem, az indogermánisztika a szanszkrit nyelvre alapozta a germán ősfaj- és ősnyelv fikcióját, mely először csak hipotézis, feltételezés volt, de a tanítványok már tényként magyarázták a fikciókat (a Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvemben részletes adatokat közlök e hipotézis fogamzásáról, kifejlődéséről és széles körben való elterjesztéséről). Természetesen nagyon népszerűvé vált ez a hipotézis, mert a nagy germán népcsoport igen magas polcra helyezte saját magát kultúrális, művészeti, irodalmi, tudományos stb. téren is, mely politikai és hódítási terveiknek látszott „jogos” alapot formálni úgy a 19. mint a 20. században, időszámítás után! De amint az idézetben látjuk, az „árja felsőbbrendűség” elmélet tévedése, valótlansága a 20. század végére napfényre került, és a hivatalos tananyag is elvetette, de ekkorára már két világháború is lejátszódott többek között, rengeteg veszteséget okozva az emberiségnek, úgy emberi életet mint anyagi kárt is. Hogy ebből az ádozatból mennyi írható az árja faj- és nyelvelmélet rovására, nagyon nehéz lenne kiszámítani. S nekünk magyaroknak a finnugorisztika lealacsonyító elmélete is osztályrészül jutott, melléktermékként. De egyre inkább bebiznyosodik, hogy az indiai ősműveltség a magyarok ősisége, az „indogermán” alappilléreket valótlan feltételezésre építették. A jelek pedig – mostmár az angolszász történészek szerint is – az erre az alapra felépített indogermán ősfaj- és ősnyelv hipotézis bukását vetítik előre. Bizonyságul folytassuk Graham Hancock könyvének 106. oldaláról:
„A második forgatókönyv az Indus-völgyi helyek, Mohendzsodaro és Harappa felfedezésével és ásatásaival kezdett kialakulni az 1920-as és 30-as években, Gyorsan kiderült, hogy ezek a fejlett, központilag tervezett városok idősebbek voltak, mint az árják indiai betörésének feltételezett i. e. 1500 körüli dátuma, és hogy ők egy korábban nem azonosított, kora ókori, magasan fejlett civilizációhoz tartoznak, talán legalább annyira régi, mondták a számítások, mit a sumer, vagy egyiptomi civilizáció – azaz i. e. 3000-re vagy még korábbi dátumra is visszavezethető.
Mint más rugalmasan rossz ötlet, az árja betörés elmélete fennmaradt, ami egy ez ellen szóló kritikus és bele nem illő bizonyíték kellett volna, hogy legyen. Bár az idő rendiséget hihetetlenül meg kellett nyújtani ahhoz, hogy illeszkedjék az új régészeti felfedezésekkel, a történészek sokáig képesek voltak ragaszkodni az ’árja’ seregek i. e. 2. évezredbeli hódításának képzetéhez.
Csak a háttér változott. Előtte a világos bőrű árják lerohanták a sötét bőrű vadászó-gyüjtögető primitív törzseket. Itt kell hozzáfüzni, hogy egy olyan fejlett városi civiliációt foglaltak el, ami az ő odaérkezésük előtt legalább ezer éve már virágzott Indiában, és messze előttük járt kulturálisan, de nem birt az ő katonai merészségükkel és technológájukkal. Ez előtt az árják hozták magukkal a civilizációt egy szellemi sötétségben élő barbár Indiába; hirtelen egy, a sajátjuknál sokkal idősebb civilizáció lerombolói lettek - egy írni tudó civilizációé, amely jól láthatóan jómódú volt hosszú időn keresztül.”
Ebben az idézetben Hancock arról ír, hogy Harappa és Mohenjo Daro régészeti feltárásakor (az 1920-as és 30-as években) bebizonyosodott, hogy ezek a kultúrák ’legalább egy évezreddel korábbiak’ a feltételezett árja betörés idejénél (úgy i. e. 1500). Megdől az a feltételezés, hogy ezeknek a kultúráknak a kialakítói az Európából, rokonaikból leváló és Indiába kivándorló árja-germán népesség lettek volna! Tehát az ind népvándorlás elmélete megdőlt, mert az indogermánisztika, ma indoeuropaisztikának nevezett faj- és nyelvelmélet hamis alapokon nyugszik! De ugyanezért hamis a feltételezés oldalhajtása is, a magyarság eredetére kitalált finnugorisztika elmélete is! Hancock úgy véli, hogy az indiai ősi kultúra legalább a sumir és egyiptomi civilizációval egykorú, (i. e. 3000), vagy még korábbi. A mezopotámiai első földművelő kultúra jelenlétét Shanidár-Zawi Chemi-ből mutattam be, melynek kezdetét négy nagy tudományos intézet egyöntetűen i. e. 9217-re datált. Ez az emberi civilizáció kezdete, melyet a tudomány agrárforradalomnak nevez, mely a növények meghonosításával és a vadállatok megháziasításával kezdődött. Bemutattam, hogy a letelepedett életmód következtében megnövekedett népesség folyamatosan terjeszkedett, elsősorban a folyóvölgyekben (a víz ugyanis elengedhetetlen a földműveléshez). Így jutottak el az ős-földművelők az évezredek folyamán egyre távolabbi vidékekre, az Indus folyó völgyébe is. Tehát a Mezopotámiából induló ősi földművelők terjesztették el ős-Indiában is az Indus völgyi civilizációt. Ha egyáltalán megjelentek Indiában az ’indogermánok’, az ős-indiai nagy civilizációt csak lerombolták, amint azt Graham Hancock is megjegyzi. Az indoeurópai származás- és nyelvelmélet ősszeomlása a finnugorisztika elmélet-hipotézist is magával temeti.
Jó forrásadatokat találunk a nemrégiben elhunyt kutatótársunk Götz László: Keleten kél a nap című többkötetes munkájában is. Götz László is felismerte - az indogermanisztika és finnugorisztika - feltételezésekre épült elméletek kapcsolatát. Götz alaposan áttanulmányozta a hatalmas terjedelmű német nyelvű idogermánisztika tárgykörét. Az első szemelvény Götz könyvének III. kötetéből, a 15. oldalról:
„Eddigi meggondolásainkat – tudatosan – a 19. század második felének nyelvészeti és őstörténeti szemléletébe, az akkori ezirányú ismeretanyagba igyekeztünk beilleszteni, mert meg akartuk mutatni, hogy a finnugorisztika alaptétele a magyar nyelv finnugor származásáról – abban a formában, ahogy tanították és tanítják még ma is – már a nyelv- és ős-történetkutatás 19. századi színvonalához, módszertani követelményeihez mérten is elavultnak, tarthatatlannak, sőt egyenesen tudománytalannak nevezhető.
A 20. század eleje óta azonban az ortodox finnugorisztika helyzete folyamatosan még kilátástalanabbá vált. A közel-keleti ásatásoknál mind nagyobb számban előkerülő, ma már több mint fél millióra rúgó ősi ékírásos nyelvemlék egyre parancsolóbb módon követelte meg az európai nyelvtudomány korábbi nyelvcsaládi elméleteinek és nyelvfejlődési elképzeléseinek alapos felülvizsgálását és újraértékelését.
Az előző kötetekben már ismételten utaltunk arra, hogy az indogermánisztika, húzódva és vontatottan ugyan, de már megkezdte ezt az elkerülhetetlen reviziót. Belátták, hogy az indogermán kultúrpriorítás elmélete nem tartható fenn tovább. Sőt, a mérvadó indogermán nyelvtudósok és őstörténészek jelentős hányada elvetette a közös indogermán alapnyev és az egységes ősnép tételt is. Az előázsiai nyelvemlékek világánál meglátták, hogy az indogermán nyelvek viszonylag későn alakultak ki: valamikor a Kr. e. 2. évezred folyamán, s konszolidálódásuk részben egészen a Kr. u. 1. évezred derekáig tartott. Itália indogermanizálódása például csak a Kr. e. 1. században fejeződött be, de akkor is csupán „hivatalosan”, a Római Birodalom latin közigazgatási nyelve keretében; a nép tekintélyes része még sokáig nem indo-germán nyelveken (ligur, etruszk, raeti stb,) beszélt (I. F, Altheim: Geschichte der lateinischen Sprache, M. Pallotino: Die Etrusker). Megmutatkozik ez még ma is az olasz nyelvjárásokban, a toszkániai vagy a liguriai alig érti meg a nápolyit, vagy a sziciliait.
De még azok a kutatók is, akik nem vetik el egy többé-kevésbé egységes indogermán alapnyelv egykori létezésének lehetőségét, annak korát csupán a Kr. e. 3. évezred derekára, legfeljebb első felébe teszik (l. Reallexikon der Assyriologie V. Band „Indogermanen” címszó alatt).
Nyilvávalóvá vált az is, hogy az indo-germán nyelvek esetében nem beszélhetünk genetikus nyelvrokonságról, nyelvi családfáról, hanem minden valószínűség szerint csupán igen komplikált, többrendbeli etnogenetiai és nyelvkiegyenlítődési folyamatokról, az areális nyelvek nyelvi szövetségek értelmében (I. köt. 105-115. old.).
Mivel e kérdések nyelvtudományunk további fejlődése szempontjából elsőrangú fontossággal bírnak, s minthogy az utóbbi évtizedek magyar nyelvészeti és őstörténelmi irodalmában az indo-germanisztika ezirányú felismeréseiről édeskeveset olvashattunk – már láttuk, hogy a magyar kutatás a jelek szerint zömmel az indo-germanisztika ú. n. „ahisztorikus” iskolájához csatlakozott (I. köt. 80-87. old.) -, nem kerülhetjük el, hogy nem-szaknyelvész olvasóink számára, akiket a finnugor nyelvtudomány e téren teljes tájékozatlanságban hagy, kissé részletesebb ismertetést adjunk a nemzetközi indo-germán nyelv- és őstörténetkutatás azon irányzatáról is, amelyik már régóta kizárólag azzal foglalkozik, hogy például a Grimm-féle hangtörvények segítségével a japáni ajnukat „indogermanizálja” (I. köt. 86. old.), vagy iráni nyelvekké „rekonstruáljon” nyelemlékek nélküli, gyakorlatilag ismeretlen nyelveket (M. Mayrhofer: Die Rekonstruktion des Medischen, vol. II. kötetünk 47-48. old.), illetve indo-germán „Herrenschicht”-eket keresgéljen egész Eurázsiában.”
Ezek után Götz László nagyon meggyőző példákat hoz fel:
N. S. Trubeckej már 1936-ban elvetette az indogermán közös ősnyelv, ősnép és őshaza tételét (Gedanken zum Indogermanproblem), mert szerinte az indogermán kifejezés semmit sem mond etnológiai kérdésekről, csak nyelvi fogalom lévén, vagy talán még annál is kevesebb, mert csak nyelvtani, nyelvszerkezeti sajátságokat jelöl.
F. Altheim szintén megállapítja (Geschichte der lateinischen Sprache): „Az indogermánság eredetét és lényegét tekitve csupán nyelvtudományi fogalom”. Majd Altheim így folytatja:
„Egyáltalán, történelmi kezdeteknél mindenhol nyelvi és nyelvjárásbeli sokrétűséget találunk. Csak bizonyos történelmi események során váltak egyes nyelvi vagy nyelvjárási csoportok dominánssá, s sikerült a sokrétűséget az egységesség javára megszüntetni… Így emelkedett az attikai nyelv vagy koiné a görög világban, a latin, mint a Római Birodalom nyelve, arra az uralomra, amelyet aztán évszázadokig gyakoroltak. Pusztán nyelvtudományi konstrukciók, mint az ősgörög és az ősitáliai nyelvek állítólagos egységessége, nem bizonyultak fenntarthatónak”. Majd még később Altheim így folytatja gondolatmenetétét:
„Az egységes indogermán ősnyelv feltételezésének kényszere tehát nem áll fenn. Ezzel annak szükségessége is megszűnik, hogy közös őshazát, egységes embertani fajtát és kultúrát kelljen posztulálnunk … Egyedül annyi marad bizonyítható, hogy bizonyos számú nyelv, amelyeknek eredetileg még messzemenően hasonlónak sem kellett lenniük, kölcsönös, de semmiesetre sem egyenletes érintkezések során közös nyelvi jelenségeket alakított ki.”
Ezek után ismét átadjuk a szót Götz Lászlónak: „Végezetül még egy nagyon fontos megállapítást idézünk Altheimtól, amely a modern nemzetközi nyelvkutatás egyik alappillérének tekinthető, s amelyet a magyar-finnugor nyelvtörténeti vizsgálatoknál különösen is meg kellene szívlelni, állandóan szemelőtt tartani, mivel a finnugorisztika az indogermanisztikához viszonyítva tudvalevőleg csak igen csekély nyelvemlékkel rendelkezik, s ezek is jó 1500-2000 évvel későbbi időkből származnak, mint a külöböző indogermán nyelvek legrégibb emlékei.
’A nyelvfejlődés szerint, mint minden a történelemben, korszakokra oszlik. A nyelvtörténet kutatásának elsődleges feladata e korszakok egymástól való elkülönítése. Ez azt jelenti, hogy a nyelvi jelenségeket és azok változásait időbelileg meghatározatlan nyelvi jelenségekkel dolgozunk (a kiemelés tőlünk). Különben ismét az eddig szokásos módszernél kötünk ki, amely szerint mindazon két vagy több indogermán nyelv közötti egyezéseket, amelyeket nem lehetett időhöz kötni, gondolkodás nélkül a nyelvi őskorba utalnánk’.
Götz ezután G. Solta dolgozatával foglalkozik: „G. Solta ’Gedanken zum Indogermanproblem’ című dolgozatában, amelyet már említettünk (I. köt. 109-110 old.), még Altheimnél is tovább megy. Nemcsak kereken tagadja az indogermán ősnyelv és ősnép fikcióját, hanem alapos módszertani elemzéssel azt is kimutatta, hogy az ú. n. indogermán alapnyelv rekonstrukciója a rendelkezésünkre álló nyelvemlékek segítségével még akkor is elvileg lehetetlen, ha ilyen valóban létezett volna.
R. Pittinoni, a neves bécsi régész-történész, a Propylaen Weltgeschichte legutóbbi kiadásának (1976) I. kötetében (Der urgeschichtliche Horizont der historischen Zeit) szintén leszögezi, hogy semmiféle régészeti bizonyítékunk sincs egy egységes indogermán ősnép egykori létezésére, minek következtében e közös ősnyelv tézise is csupán a levegőben lógó feltevés. Az európai bronzkor elején, a Kr. e. 2. évezred derekán ugyan már beszélhetünk bizonyos mértékben kikristályosodni kezdő etnikai tömbökről, de a lingvisztika nyelvi visszavetítései minden kronkrét alapot nélkülöznek. Ha valamit egyáltalán mondhatunk, az csak annyi, hogy valószínüleg a Kr. e. 3. évezredbe tartozó ú. n. tölcséres edény műveltsége (Tricterbecherkultur) képezhette a későbbi európai indogermánok faji alapjait. De ez is csupán óvatos hipotézis, s még megközelitőleg sem bizonyítható – emeli ki Pittinoni.
Maga J. Pokorny, a Walde-Pokorny-féle ’Vergleichendes Wörterbuch der indogermanischen Sprachen’ című standard mű társszerkesztője is eljutott végül annak felismeréséig, hogy sem indogermán ősnépről, sem pedig közös ősnyelvről nem beszélhetünk.
’Die Trager der Kultur der Jungsteibzeit und die Indogermanenfrage’ (1949) című tanulmányában végkövetkeztetésként leszögezi: ’A jelek tehát arra mutatnak, hogy az indogermánság a legkülönfélébb elemek egybeötvözéséből keletkezett. Erre vallanak az összehasolító etnológia eredményei is’. (l. Pokorny: id. m. Schreier: Die Urheimat der Indogermanen, 311. old. – továbbiakban: ’Schererkötet’).
Az indogerman megjelölés tehát pusztán nyelvi fogalom. Az ilyen nyelven beszélőket nevezzük indogermánnak, ami azonban önmagában véve még nyitva hagyja műveltségük és embertani alkatuk kérdését, hiszen a nyelv könnyen átvehető.
A legnagyobb elismeréssel kell adóznunk Pokornynak e soraiért, mert azt mutatják, hogy igazi tudóshoz méltóan, még előrehaladott korában is volt lelkiereje ahhoz, hogy miután szinte egész élete megfeszített munkásságát éppen az indogermán ősnyelv rekonstruálására fordította, nyíltan és emelkedett szellemmel kimondja: fáradozásai, egész életműve végeredményben hiábavaló volt, mert bizonyíthatatlan fantomokat kergetett. Fenti két kijelentése ugyanis tulajdonképpen nem más, mint annak becsületes bevallása, hogy fő tudományos műve, a Walde-vel közösen szerkesztett indogermán etimológiai szótár bizony meglehetősen homokra épített munka volt, s nincsenek szolid módszertani régészeti és embertani alapjai.”
Götz László, néhai kutatótársunk igen kimerítő és alapos munkájából tehát tisztán kivehető, hogy az indogermanisztika, indoeurópaisztika ősnép és ősnyelveredet elméletei tovább már nem tarthatók fenn, de akkor ebből kifolyólag nem tartható fenn a finnugorisztika elmélete sem, mert az az indogermanisztika mellékhajtása. De a keletkezett légürestér a világ őstörténelmének újraértékelését, új elméletek kidolgozását követeli, pontosabb és tárgyilagosabb őstörténet megírását, melyet a tudományos eredmények támasztanak alá.
Hogy mennyire nem pontos meghatározás az indogermán és indoeurópai kifejezés, arról Ephraim A. Speiser, a Philadelphia Egyetem semitológus professzora: Mesopotamian Origins (1930) című könyvének 16. oldalán, így ír: „We hardly ever stop to consider how clumsy, and altogether inexact „Indo-European” happens to be, not to mention „Indo-Germanic.” Vagyis: „Szinte sose gondolkodunk azon, hogy mennyire szerencsétlen és teljesen pontatlan az „Indo-Europai” kifejezés, az „Indo-Germánt” nem is említve.” Majd Speiser a lábjegyzetben megjegyzi: „With the discovery of the Tocharian branch, even the geographic significance of the name „Indo-European” ceased to be adequate.” Vagyis: „A tokár népcsoport felfedezésével az „indo-európai” elnevezésnek még a földrajzi jelentősége is lehetetlenné vált.”
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
