A SAKÁK A HUNOK ŐSEI

A szaka szó a saka-saca népnév magyarosított formája. Ez a népcsoport hatalmassá fejlődött az idők folyamán és a világ – beleértve Indiát is - ős- és ókori történelmében nagyon jelentős szerepet játszott. De nézzük e népcsoport legmélyebb történelmi ponttól igazolható mivoltát. Idézem Bobula Ida sumirológus Sumir – magyar rokonság című könyvének 14. oldaláról: „Az ormokat sumirul UR és AR szavakkal nevezték – a vidék legmagasabb hegye ARARAT volt. Sumirul URU-KI-nek (KI=hely) hívták Észak-Mezopotámiát, a hegyvidéket. Azt a népet, amely itt lakott és külön dialektust beszélt, az ókorban AZ vagy AR vagy SA (hangátvetés) népnek hívták és tekintélyére mutat, hogy valószínűleg róluk nevezték el Ázsiát.” Majd kissé később így folytatja:

„Az AR, AZ, AS vagy SU népcsoport Kis-Ázsiát népesítette be a korai újkőkorban. Ezek lehettek a primitív földművelői a Termékeny Félholdnak, Anatóliának és talán a Duna völgyének is. A korai krétai és ciprusi kultúrák rokonságot mutatnak az ő kultúrájukkal. Ezek a népek meg vannak említve az ékírásokban …

Azt is feltételezhetjük, hogy ez a SA nép volt Mezopotámiának a régóta keresett elő-sumir őslakossága is. Ennek a tehetséges népnek az ágai lehettek az újkőkor nagy kultúr-fejlődésének a megalapítói is az északi hegyek alján Arpatchiya egy fejlett kultúrközpont volt a Kr. e.-i 5. – 4. évezredben. Itt kövezett utcákat, középületeket és rendkívül művészi kerámiákat találtak. Az egyik SA csoport lehetett még a gyönyörű többszínű kerámiát alkotó El Ubaid kultúrának népe is. A sumirok megérkezése után úgy tűnik, hogy a SA nép észak felé lett felnyomva, abba a térkörbe, amelyet a sumir világ ékírásos dokumentjei Subartunak jelölt meg. A közelmúlt irodalma ezt a népet gyakran subaroknak nevezi,”

A SA népnév gyakran hangtani módosulást mutat, így találjuk SU változatát is. Pl. Strabo a szkiták egy részét így írja le: ’A Káspi tengertől délkeletre azok a szkiták élnek, akik a SU törzshöz tartoznak.’ (Geographia vol. II. II szakasz 2. jegyzete).  SA-SAKA népetnikum megjelölése már a legkorábbi agyagtáblák bizonyító erejével igazolható Arthur Ungnad Subartu című könyvének a 23-26. oldaláról a Sumir-Akkad Listáról (V. R. 16a. b., Z 14 ff.) idézem: 

su-gir   e-lam-tum               su-gir   su-bar-tum 

sa-gir     e-lam-tum             sa-gir      su-bar-tum

Ezekből a példákból tisztán kitűnik, hogy a sagir kifejezésből a g és a k betűk hangátvitelével sa-gir=saki=sa-ka. Ez tehát visszavezet bennünket a sumir agyagtáblák világába az ős SA-SU-Subar néphez s megállapítható ezúton is, hogy a saka népcsoport a mezopotámiai ős-subar-szabir nép leszármazottja, akiket az indiai őskultúrákhoz is (Harrappa, Mohenjo Daro) erős kapcsolat fűz. Ugyancsak megerősíthető a SA-KA nép-megjelölés a sumir SA népnév és KA vagy KU (nagy, hatalmas) formában is. Pl. KU-MA-GAR-RI = NAGY-ERŐS-NEMZETSÉG vagy EME-KU= Nagy Nyelv). SA-KA tehát egyenlő NAGY SA nép. A saka magyarosan szaka formában is megjelenik.

A Kr. e. az 1. századból pénzérméken találunk két királynevet a szakaurak uralkodása idejéből. Az egyik király neve Turankountus Eracy, az érme hátlapján Saka Kogganoy, némelyik érmén Saka Koyyanoy. Egy másik érmén peig ez áll: Yrkodoy Makaroy és a hátlapon SA’Wr, vagyis szakaur. Nem szükséges külön kihangsúlyoznom, hogy mennyire fontos itt a Makar szó előfordulása a Saka szóval kapcsolatban.

Az indiai őskontinens történelmében és őshagyományaiban a saka-szaka, majd a görög történetírók által szkitának nevezett népetnikum igen jelentős szerepet tölt be.

Hogyan azonosítható a saka-szaka népnév megjelölés a szkitával? A görög történetírók az ókori népek neveit kényük-kedvük szerint változtatták meg. Különösen az ellenfeleik nevét, mint a magyarokét és rokonaikét, legalább hetven féle változatban találjuk a görög forrásokban. A saka szónak szkitára való elkeresztelését legprecizebben Padányi Viktor Dentumagyaria című könyvének 181. oldalán magyarázza: „...Mivel népekről általában többes számban beszélünk, és ez így volt a múltban is, a Káspi-vidéki  ’népeket’ is többesben emlegették, a többes szám őstörök ragja pedig – t, így hát ’a népek’ – ’szakit’. Ezt a szót a Kr. e. évezred görögjei, kik a szó jelentésével láthatólag nem voltak tisztában, hallomás alapján így írták le: ’skutas’ ’Scyth’ és azt gondolták róla, hogy ez valami népnév. Igy jött létre egy görög íróvesszőből egy ókori nép, a szkita, amely sohasem létezett. Annak az öt különböző népnek, amelyre ezt a furcsán átgörögösített szót ráakasztották, s mely öt nép a következőkben további ágakra bomlott szét a Kr. e. 1000-től Kr. u. 500-ig terjedő másfélezer év alatt – fogalma sem volt róla, hogy őket így nevezik. Ők magukat ’hún’, ’dáh’, ’avar’, ’chus’, (úz) és ’szabir’ néven nevezték.”

A szkita-magyar kapcsolatra vonatkozóan fontos megállapítást találunk Gosztonyi Kálmán, a párizsi Sorbonne egyetem egykori híres sumerológusától, akinek a hatalmas, dijnyertes Sumir Szófejtő Szótár és Összehasonlító Nyelvtanja (Dictionaire D’Etimologie Sumerienne et Grammaire Comparé) az orientálisták egyik fontos kútforrása. Ezt az idézetet Gosztonyi az Ősi Gyökér kulturális laphoz intézett utolsó leveléből veszem: „A magyar nyelvben a törökkel közös szavaknak török eredete koránt sincsen igazolva. Ellenkezője pedig annyiban, hogy: a magyar nyelv az ős skytha ősétől örökölte, a jelek szerint, a török pedig átvette őket.

A görögösített skytha szórvány-szavakban a gyakori sk elejük – szumér SAGA=fő, fej (stb) – a magyar SZAK (régi=fajta) és sok ismert gyök/szótő (szek/szeg/sy stb.) megfelelője. A szomszédainknál, helyesebben (skytha) =SZAKA maradványok – szinte egytől-egyig – ó-urali, mondhatni ó-ARAL-tavi hangi és jelentési értékek. Az újból felkapott ‘iráni’ minősítésük torzszülött kapkodás, euro-amerikai ízzel. (Ezelőtt a szótárak is: skytha=turániról szóltak.)

A skytha-szak hangsúllyal idevetni kell: egyben hún, avar, kazár, ó-bolgár, sőt ó-ukrán kihalt nyelvekben, nemcsak szűkében, magyar egyetlen maradék nyelvben. A középkori történelmi források – a nem magyarok is (Bonfini, Marsigli) – a magyar beszédet ’scythica lingua’-nak nevezik, végig. Jól tudta a nép, milyen nyelven beszél önmaga. (Nem éppen ’területiségről’ lehetne itt szó. Egy Ország (?) határok nélkül, Szibériáig – az nincs.)

1970 táján Párizsban nagyszabású skytha aranyműves ötvös kiállítás volt, a Szovjet Unió részéről. Aranyban is mutatkozó jellegzetes magyar képmásokat is lehetett látni ott.”  Tehát a Gosztonyi Kálmántól vett idézetből tisztán kiviláglik, hogy scytha-skytha = saka-szaka.

Kitűnő sumirológusunk Dr. Bobula Ida, A sumir-magyar rokonság című könyvének 91-92. oldalán a szkitákkal kapcsolatban még a következőket írja:     „Ily küzdelmek után a mágusok fokozatosan szétszóródtak Közel-Kelet csaknem minden kultúrközpontjába. Az ő hitüknek és művészetüknek keresésében – sok más hely között – az ősrégi kultúrközpontban – Nishapur-ban – is megtalálhatjuk nyomaikat.

Charles K. Wilkinson éleslátással ennek a városnak ásatásainál feltárt régészeti leletek között, olyan műemlékeket fedezett fel, amelyek egy ismeretlen valláshoz tartoztak. Ezt a vallást mezopotámiai eredetűnek vélte és ’manichean’-nak tekintette. A műemlékeken nyolcágú rózsácskák (rosetta) képei, felfelé emelt kezek, majd többszörös ismétlődésben a ’szem motivum’ fordul elő s végül egy emberfejű sas gyönyörű példánya – olyan anyag, mely főképpen a Kr. utáni IX. és X. századból származik. A feltárt leletek stílusa arra ösztönözte Wilkinsont, hogy azokkal kapcsolatban a luristan-i és a scytha művészetet említse.

A syriai írásnak az orkhon feliratokon való megjelenése azt feltételezi, hogy azt a ’manichaens misszionáriusok’ vitték az uighur-törökökhöz. Ez az írás a magyarországi Nagyszentmiklóson kiásott edényen található felirat hasonmása és ez – Mészáros Gyula szerint – kétségtelen bizonyítéka annak a ténynek, hogy a Kr. előtti VII. évszázadban a Kárpátmedencében már élt egy olyan népcsoport, amelyik a régi magyar-írással (a Hun-Szittya-Székely rovásírással) teljesen rokonjellegű írást használt.”

Ehhez az idézethez hozzá kell fűznöm, hogy Charles K. Wilkinson megállapítása, Lire in Early Nishapur címmel The Metropolitan Museum of Art Bulletin, Oct. 1950. 60. oldalán jelent meg. Igen fontos még itt megjegyeznem, hogy a nyolcágú rózsácskák (rosetták) fontos szerepet játszottak a sokkal korábbi ’sumir’ ziggurátok (templomok) építésénél, mert ezeket a színes kerámia rózsácskákat (kerámia szögekkel ellátott) a ziggurat falába verték be. Egyébként is tudnunk kell, hogy a képírásban (az ékírás előtti írásjel) a nyolcágú csillag vagy virágszirom a dingir, az isten megjelölésére szolgált. Nagyon fontos magyar őstörténeti tény, hogy a szkiták mezopotámiai ősvallási kapcsolatokkal is rendelkeztek, ami a subarok-szabirok által teljesen érthetővé válik. Az idézetben említett, zárójelben szereplő Hun-Szittya-Székely rovásiírással kapcsolatban megjegyzem, hogy a szkíta helyett a szittya szó gyakran használatos kifejezés volt, és ma is az a magyar nyelvben. Természetesen sokkal fontosabb itt Mészáros Gyula megállapítása, hogy …”a Kr. előtti 7. évszázadban a Kárpát-medencében már élt egy olyan népcsoport, amelyik régi magyar-írással teljesen rokonjellegű írást használt.” Miután kutatásaim azt mutatják, hogy szabir-magyar őseink ott éltek Mesopotámiában már i. e. a VI., V., és IV. évezredben, a Hassuna, Halaf kerámiai periódusokban, az írás bölcsőjénél, amikor előbb a pecsétnyomókat, majd a pecséthengereket, aztán a képírást és ebből az ékírást kifejlesztették, így Mészáros Gyula kijelentéséhez szorosan csatlakozik az írás kialakulásának folyamata, melyhez a szintén Kárpát-medencei Tatárlaka-i korongocskák is csatlakoznak, egyszer s mindenkorra megdöntve azt a téves, széleskörben elterjedt történelmi felfogást, hogy a magyarok ősei barbár, nomád, írástudatlan, üldözött nép lett volna.  

Bobula Ida fenti könyvének 93. oldalán is fontos adatokat közöl a szkitákról: „A Krisztus születése utáni első évszázadban – a sokféle mezopotámiai kivándorlókból egyesült népcsoport még mindig élhetett a Kaukázusban. Mivel számuk egyre növekedett – nagyobb területekre volt szükségük. Azután egy időpontban, melyet csak igen hozzávetőlegesen lehetne megállapítani – ennek a népnek a zöme átkelt a Kaukázuson – talán a Kr. utáni második évszázadban és eljutott a Fekete Tengernél a Skytha partokig. Ebben az esetben a ’bölcs’ emberek logikus intézkedésére vall leküldeni a fiatalokat a termékeny alföldre legeltetni a nyájakat, de ugyanakkor birtokukban megtartani a kiépített hegyi erődítményeiket, melyek biztos menedéket nyujtanak a veszély esetén.”   Ezután Bobula Ida egy rendkívül fontos lábjegyzéket közöl: „A Bizánci Procopius írja egy népről: „SABEROI akik a Hunokhoz hasonlóan a Kaukázusban laktak. B. Gothico a Magyar Honfoglalás kútfői c. munka 275. oldalán. Mondható-e az, hogy a nevük teljes mértékben független a SUBARTU névtől, és a SU, vagy SUBAREAN fajtától?...” 

Ennek az idézetnek a két rövid megállapítása azért rendkívül fontos, mert egybeköti a mezopotámiai subarokat a középkori Saberoi, Subarean népetnikummal, mintegy igazolva a folytonosságot az ős-szabiroktól átvezetve a Középkorba, majd Árpád nagyfejedelmünk honvisszafoglaló szabirjaihoz. Még meg kell jegyeznem, hogy a subarokat az agrárforradalom kezdetétől az újkőkoron keresztül az ókorba tudjuk vezetni, szintén az agyagtáblákra írott szövegek bizonyító erejével. Ugaritban (Ras Shamrában, Libanonban) ugyanis C. F. A. Schaffer francia régész negyven évig ásatott, és agyagtáblák ezreit hozta napvilágra. Ugaritica (Mission de Ras Shamra, Paris 1939-69) című könyvében beszámol az itt felszínre került agyagtáblákról: találtak szótárakat (egy négy nyelvűt is), glosszáriumokat és lexikográfiai szövegeket – iskolai használatra.

De az Ugaritban kiásott agyagtáblákon subarnak megjelölt népet P. Dhorme orientálista azonosítja a klasszikus történetírók Saspeires, Sapeires, Sabeires, Sabiroi és Saberoi (vagyis szabir) elnevezések alatt feltűntetett népnevekkel. Dhorme ezt az őstörténetünkre vonatkozó, nagy jelentőségű megállapítását a Revue d’assyrologie et d’arrcheologie oriental VIII. (1911) című őstörténeti folyóiratban ’Subartou-Mittani’ fejcím alatt közölte. Ez a megállapítás is fényesen igazolja, hogy Mezopotámia autochton (eredeti) őslakos subar népe az ókori történetírók szabir népetnikuma, amely sokféle elnevezéssel bár, de egyértelműen a mi honvisszafoglaló szabirjainkat jelenti. Az ős Subar területet és népét az ókorban nevezték még Szuprinak, Suprinak Szapardának, Szibárnak, Siparnak, Siavarának, és Szabiriának stb. is.

A szkitákra vonatkozó leírásból nem hagyhatjuk ki a legnagyobb magyar kutató, Körösi Csoma Sándor megállapításait sem. A Stan Gyur (Buddha tanításának magyarázatai) széljegyzeteiben tett megjegyzéseiből, Duka Tivadar: Körösi Csoma Sándor Dolgozatai (MTA l885.) veszem:

„Buda-Pest. Buda=Upper (Felső), Pest=Lower (Alsó) temple (templom) Valószínű Perzsa. 

Scytha, Skitat, Geta, Sveda, Dzsata. A gyorsan mozgó nép.  

Buddha nevei voltak: Bhagawan, Tathageta vagy Scytha Tata.

A svédek nevüket valamelyik scytha-géta–véda néptől kapták, akik szanszkritul beszéltek. Azok a szkiták akiknek az anyanyelvük szanszkrit volt, aránylag kevesen voltak. Azonban a tudásuk, önfegyelmük, és nagy mozgóképességük, valamint magasfokú technológiai ismeretük nagy területek felügyeletéhez segítették őket. Szanszkritul sived vagy sifed fehéret (svédet) jelent.”

A saka-szkita ősnépek ősiráni és ősindiai kapcsolatáról igen érdekes és fontos megállapításokat találunk Oláh Imre, Nimrud Hagyomány című könyvének 52. oldalán: „A perzsa-mágus szentkönyvek, az Avesztának nagy szakértője, E. Herzfeld, a magyar őstörténelemkutatás számára felmérhetetlenül nagyfontosságú segítséget nyújt, mikor magáról a ’Korai perzsa királyokról’, tehát más szóval Adzsem uralkodóiról szóló őslegendát, eredetére nézve nem perzsának, hanem egyenesen a ’Homurga’ szakák őshagyományának tekinti.” (E. Herzfeld: Zoroaster and his world, New York, 1974), Majd az 53. oldalon Oláh Imre így folytatja: „Ezek szerint a Hun név az idők folytán a következő változásokon ment keresztül:

Ku-mag-ar, Hun-mag-ar, Huma-varka, (Sabar, Savar, Avar, Apar, Var, Par, Parni, Aparni, Párthus.) 

Hun-var, Var-kun, Varkonita, Várkony ... 

Huna-var, Hun(a)-gar, Hungár (Kan-gár), Ungár, On-ugor ... Ugri, stb.

Látjuk, hogy az évezredek folyamán az ősi Hun név sem veszett el, hanem egy kis hangtani változás után, a Humavarka néven keresztül egészen a Hungárig továbbra is kimutathatóan megmaradt. De ugyanilyen változásokon ment keresztül a Homurga-szaka név második tagja, vagyis a ’Szaka’ névszó is.  Ezzel kapcsolatban a mezopotámiai ásatások alkalmával előkerült ékírásos agyagtáblák adataiból arra a következtetésre jutunk, hogy a Saka név valóban sumir eredetű volt s idővel tőlünk került át a perzsa nyelvjárásba. Eredeti formája: sa-gir, su-gir, sa-ki ... hangzású nevekkel, kezdetben a fent említett Subartu földjét jelölték. Ugyancsak hasonló célt szolgált még ezen kívül a Hubur név használata is, amelynek eredeti formája az n/g=b/m mássalhangzó átalakulása folytán a sumir emesal dialektusban: újra hungur formában jön vissza, Ezek után tehát könnyen felismerhető, hogy a subartu nevet helyettesítő Hubur-Saki névváltozat teljesen megegyezik az E. Herzfeld által megjelölt Humurga-saka, Subar nemzet nevével. De ugyancsak hasonló módon vélekedik ezenkívül még Waddel is, mikor az Indus folyam mentén elterülő Subartu földjét a sakák, Indo-szkythák őshazájának tartja.”

Tehát félreérthetetlenül megvilágosodik előttünk számos idegen és magyar kutató munkája és írása révén is, hogy a subar, saka, szkita azonosság nem légből kapott kitalálmány, hanem forrásadatokkal alátámasztott valóság. És ha ez így van, akkor a szabir-onogur származási elméletünk szilárd alapokon áll, különösképpen, hogy Dr. Béres Judit genetikus kutatócsoportja A Genom című könyv 185. oldalán összegezésük utolsó mondatában megállapította, hogy „a finnekkel nem vagyunk genetikai rokonok”. Tehát a finnugorizmus nem bizonyított eredetelmélet, hanem téves elmélet. Ez egyúttal azt a történelmi légüresteret is jelenti, amelyről már 1988-ban a clevelandi Nagy Szittya Történelmi Világkongresszuson az előadásomban szóltam, hogy az új tudományos felfedezések és az új régészleletek túlsúlya és bizonyító ereje miatt az eddig érvényben lévő őstörténelmi elméletek megbuktak. Ezért a világ tudósainak, történészeinek az új adatok figyelembevételével újra kell értékelni és írni a világ ősmúltját. Állításomat a következőkkel bizonyítom:

Az új Cambridge Encyclopedia of Archaeology szerkesztője, Andrew Sherratt megállapítja a fedőlapon, hogy: „Ez az első régésztudományi áttekintés az utolsó évtized forradalmi felfedezéseinek fényében, azoknak a felfedezéseknek a fényében, melyek átalakították nézeteinket eredetünk és az ős emberiség történelmét illetően.” Sherratt az enciklopédia bevezetőjében pedig ekként ír: „A régészet módszerei arra is felhasználhatók, hogy történelmi mélységet bizonyítsanak azokról a népekről is, melyeknek nincsen írott történelmük.”

Érdemes megfigyelni ezzel kapcsolatban Graham Clark, a Cambridge Egyetem Régészeti Osztály-vezetőjének az enciklopédia előszavában írott megállapítását is: „A régészet legfőbb vonzóereje azonban abban rejlik, amít a történelemről tud mondani. Mint egy fegyelmezett módszer az íratlan múlt feltárására...”          

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Sir Colin Renfrew professzor szavait (az enciklopédia 7. fejezetének szerzője) sem: „A régészet ezelőtt csak egy technikai módszer volt a múltból származó leletek feltárására. Az ásatások során leleteket hoztak felszínre, melyek segítségével képet alkothattak a múltról, ’darabokból rakták össze a múltat’ Gordon Childe emlékezetes szavaival kifejezve. Ma már jó okunk van azt hinni, hogy a régészet többre hivatott, elméletek forrása, az ember eredetét, természetét, természetének fejlődését illetően, és betekintést enged a nagy átalakulásba — a vadászó, gyűjtögető életmódról, az élelemtermelésre, a széttagolt társadalomból a fejlett állami életre való átállásra. El kell ismernünk, hogy döntő lépések voltak ezek az emeriség történetében.

Mintegy két évtizeddel ezelőtt a régészet csak a leletek iránt érdeklődött, egyszerűen csak a tárgyak feltárására törekedett. Ma a régészet ’problémaorientált’ vagy legalábbis annak kellene lennie, törekedni kellene elméletek, feltevések, feltételezések felállítására, természetesen a meglevő forrásadatok alapján.”

Még tovább idézhetném mindazok megállapításait, akik a régésztudomány utolsó négy-öt évtizede alatt elért forradalmi felfedezéseiről és ugyanakkor az emberiség őstörténelmének újraértékeléséről írnak, és újraírását sürgetik.

Új megvilágításban elemezhetjük, újraértékelhetjük az indiai subarok-sakák-fehér hunok ősmúltját is. Mindenkor szemelőtt tartva, hogy ezek a népetnikumok az indiai őshazájukban (Harrappa, Moheno Daro) is honvisszafoglalók, amikor a kínaiak nyomására a hunok egyes csoportjai a későbbiek folyamán (a fehér-hunok, heftaliták vagy eftaliták) Indiába költöztek, míg más csoportjai (a fekete-hunok) a hatalmas nyugati, vagy európai hun birodalmat alapították meg (Balambér, Atilla). (megjegyzendő, hogy a kínai évkönyvek szokás szerint a keleti hunokat fehérnek, a nyugati hunokat pedig feketének nevezik, és ez egyáltalán nem a hunok bőrszínére vonatkozik, hanem az égtájakat jelölték szinekkel). A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben (254. oldalától) bemutattam a Hármas szabir-magyar őshazánk fejezetben az i. e.-i 5500 táji őseink nagy újkőkori őshazáját, mely egy nagy háromszög alakú területté kapcsolja eggyé Mezopotámiát, Nyugat-Turkesztánt és a Kárpát-medencét, amint a régészleletek is mindhárom helyen ugyanannak a népetnikumnak a jelenlétét mutatják ki, akik a földművelő tevékenységük során terjeszkedtek, jutottak egyre távolabbi területekre. A forrásadatok szerint az ős-szabirok elég korán eljutottak az Indus folyam és mellékfolyói völgyeibe. Pl. A. L. Basham: A csoda, ami India volt, (The wonder that was India) 1954. című könyvében az Indus völgyi földművelő falvak kialakulását i. e. a 4. évezred végére teszi. De fontos számunkra, hogy ezeket a falvakat a Közép-Kelettel hozza kapcsolatba. Tehát elég forrásadat áll rendelkezésre, hogy Ős-India első földművelő kultúr-telepei is a szabir-magyar ősmúlt területköreibe számíthatók be.

Pl. az orosz tudósok nagy figyelemmel, érdeklődéssel és tisztelettel viseltettek az indiai őskultúra iránt, és sokkal korábbi időszakokra teszik az indiai földművelő falvak kialakulását. Különösen I. P.Minayev, S. F. Oldenburg és F. I. Shcherbatskoy indológusok. Elsősorban I. P. Minayev (1840-1890.) az egyik első indológus, az ősi indiai kultúrák alapos ismerője, aki mindig megvédte India függetlenségi törekvéseit és támogatta a brit gyarmatosítók elleni mozgalmat. Ezzel kapcsolatban bemutatok egy idézetet az: Ancient Civilisations of East and West (Kelet és Nyugat ősi Civilizációi), Boris Piotrovsky and Grigory Bongard-Levin orosz akadémikusok könyvéből:

„Indian scholars, who saw the protection of their ancient culture as a form of fighting for national liberation, have made a great contribution to the study of ancient India.” Azaz:

„Azok az indiai tudósok, akik úgy látták, hogy az ősi kultúrájuk kutatása a nemzeti felszabadulásuk egyik formája, nagyban hozzájárultak Ős-India tanulmányozásához.”

Ez a rövid idézet pontosan és félreérthetetlenül bemutatja, hogy milyen fontos egy nép őstörténetének megismerése a nemzeti öntudat felépítése és megtartása érdekében. Különösen akkor fontos egy nép őstörténetének a megismerése, ha idegen hatalmak elferdítették, megmásították a történelmét a saját céljaik elérése érdekében.

 Miután 1947-ben India visszanyerte a függetlenségét, az indiai régészek kutatásai és ásatásai során kiderült, hogy India már a nagyon korai időkben, a paleotikumban lakott volt és már az újkőkorban, a VII. és VI. évezredből találtak Beludzsisztánban földműves telepeket. Ezeken a telepeken különböző gabonaféléket termeltek, és szarvasmarhát tenyésztettek.

Igen fontos a magyar őstörténelem szempontjából, hogy egyre több indiai történész, tudós a saka népet tartja a fehér hunok ősének, így kapcsolódik Ős-India is a szabir-magyar őstörténelemhez .

Először is Shyam Singh Shashi professzort említem, akivel hosszasan elbeszélgethettem a Magyarok VI. Világkongresszusán, 2004. juniúsában, Budapesten. Előadásában (melyet Aradi Éva indológus fordított magyarra) Shashi professzor említette, hogy ő - legalább hat tudós társával együtt - az indiai hunokat a sakáktól származtatják, alátámasztva elméletemet, hogy a hunok a mezopotámiai su-sa-subar-szabir népetnikumtól származnak. Shashi professzor előadásából bemutatom a következő idézetet: „Egy magyar tudós, Dr. Aradi Éva, a fehér hunokkal kapcsolatos kutatásaiban idézi a szanszkrit ’Agni Puráná’t, amely a hunok származásáról szól. Az angol tudós: C. T. Metclfe szerint ’A hunok az ANGA, vagy ONGA törzsből származtak, országukat is ANGÁ-nak nevezték. Kína és Tibet határán telepedtek le és magukat hungiának hívták. Ők országukat Sakatáj-nak, vagy Sakitáj-nak nevezték.’Metclfe szerint ez szanszkrit nyelven Saka Dwipa, azaz a sakák/sykiták/ birodalma. Kínai nyelven Csagitáj.

A Tunvárok /Tomárok/ szintén hasonló származásúak. A Gundzsára birodalom nagy kiterjedésű volt. A 9. század elején magába foglalta, vagy erősen ellenőrizte a Bhódzsa, Matszja, Madra, Kuru, Yadu, Yavana, Gandhára és Kira királyságokat, gyakorlatilag az egész Pandzsábot. Az biztos, hogy a modern Karnal körzetét is magában foglalta és elért egészen Dzsullundurig. A gundzsárok Kanaudzs, Adzsmer és más államok dinasztiáit és a mai rádzsput klánok nagy többsége a gundzsár uralkodó osztályokból származott.”

Shashi professzor előadásából idézek még egy fontos, sakákra vonatkozó részt: “A Mahabharátában a Kshiroda Szagárt, azaz a Káspi tengert vette körül a Shakavipa, azaz a sakák országa /Bisham Parva 12; 8-9/.

A sakáknak több, különböző országa volt, egy kisebb csoportjuk uralkodott az Indus völgyében Durjodhana idejében /a Mahabharata/ egyik hőse/. A saka hadsereg időnként betört India északi területeire, s ezt az egész régiót Indo-Szkítiának, vagy Szindu-Shaka országnak nevezték.

Egy másik tudós: H. C. Choudry szerint a sakák, vagy khusánok a Kr. e. első századtól a Kr. u. 3. századig uralkodtak Indiában és általában sivaiták, vagy buddhisták voltak. Főistenük Szurja, vagy Szwalija volt, azaz a Napsiten, s ezt iráni stílusú saka ruhában ábrázolták. A másik fő saka isten Diva volt, ez tevékenységében a Védák Id Dyau istenének felel meg, vagy a görögök Zeuszának. Harmadik istenségük Dyava-Prithvi volt, azaz a föld istene.”

Shashi professzor kijelentése - hogy a hunok a sakáktól származnak - igen nagy őstörténelmi jelentőségű. Dr Shashi világviszonylatban is kimagasló tudós, anthropológus, költő, irodalmár akadémikus, 300 könyv szerzője, India népeinek, törzseinek tanulmányozója és szakértője, határozottan meggyőződött arról, hogy a magyarok és hunok ugyanazon tőről származnak, és a sakáktól származtatja népünket és inkább politikai nyomásnak tartja a finnugorista történelem szemléletben a hun-magyar rokonság, vagy azonosság hiányának kérdését, mintsem tudományos megállapításnak, konkluziónak. Megállapítása megegyezik több indiai tudóstársa véleményével. 

A saka-szkita-indoszkita népelnevezések közül most nézzük az indoszkita népmegjelölést. Előző könyveimben foglalkozom azzal a jelenséggel, hogy az indogermánisztika, ma szalonképesebben indoeurópaisztikának nevezett történészei gyakran kényük-kedvük szerint nevezik el a népeket – akárcsak az ógörög történetírók tették annak idején. Így született az indoszkita népmegjelölés is. Hogy jobban megértsük e jelenséget, meg kell mondanom, hogy az indogermánisztikát a szanszkrit nyelvre alapozták, pedig a szanszkrit nyelvet csak India megszállása után ’fedezték fel’ az angolszászok. Ez az igen művelt ősnyelv annyira megtetszett nekik, hogy rögtön azt állították, hogy ez csak az ő ősgermán nyelvük lehet, természetesen az ősgermán faj alkotása!  De hogyan hitethetnék el, amikor Nyugat-Európa oly messze van Indiától? Nos nézzük, hogyan mesterkedtek: Az ’indo’-európai ’faj’- és nyelvelmélet hipotézis, tehát feltételezés abból a ’felfedezésből’ alakult ki a 19. században, hogy a szanszkritban és az ’európai’ nyelvekben – különösen a kelta nyelvekben – sok alaphasonlóság van. Ebből aztán mindjárt létrehozták az ú. n. ind-népvándorlás hipotézist, mintha az indusok, úgy Kr. e. két ezer táján a mai Európa térköréből, fajrokonaikból kiválva Indiába vándoroltak volna. Természetesen ezt a feltevést a szanszkrit nyelvre építették fel. Igy keletkeztek a germán-rokon ’indo’ fajok és nyelvek: indo-germánok, indo-európaiak, indo-szkiták, indo-irániak, pedig a germánoknak semmi közük nincs a saka-szkitákhoz sem nyelvi, sem etnikai szempontból!

Nyugati történészek és régészek megállapításai a szkitákról:

A nyugar-európai történészek kritika nélkül átveszik az elfogult történész, Herodotosz forrásadatait, aki Szkitiában is járt a Kr. e.-i 5. században, és igen lealacsonyító képet fest a szkitákról, mint ellenfeleikről, mondván, hogy szívós barbárok, kegyetlen vadászok és harcosok, alkoholisták, civilizálatlanok és így tovább. Nem is változott az európai történészek véleménye e hatalmas népről mindaddig, amíg a Litó-i kurgánból (Ukrajna) egy szkita törzsfő arany leletei napvilágra nem kerültek a 18. században. Csak ezután figyeltek fel az ’indoeurópai’ régészek a szkita kurgánokra, temetkezési dombokra, amelyek a Jenyiszej folyótól a Dunáig mindenütt megtalálhatók, és főleg az i. e. 1. évezredből származnak.

Ezeket a kurgánokat elsősorban az orosz régészek tárták fel, a XIX. és XX. században. A kurgánok nagysága, gazdagsága a társadalmi rangtól függött. A híres chertomlyki kurgán 19 m magas és 330 m kerületű. Több ezer kurgán adataiból elég pontos képet kaphatunk a szkiták életmódjáról, földművelésre és állattenyésztésre alapozott műveltségéről, kultúrájáról, művészetéről, ötvösművészetéről. A törzsfők, fejedelmek és királyok temetkezési kurgánjaiba szolgákat és állatokat, lovakat is temettek. Legjellemzőbb példa a Tuva hegység szkita lelete, ahol egy törzsfő sírjában 1600 lócsontot találtak a régészek. A szkita sírokban a férfiak mellé temették a fegyvereiket: lándzsát, rövid kardot és a híres szkita íjat. Az íjakból persze csak a csontlemezek, a nyílvesszőkből csak a bronzból készült nyílhegyek maradtak meg. A nőket ékszereikkel - fülbevaló, karkötő, fejdísz - temettek el. A sírokba nagy áldozati üstöket is temettek. Híresek a Fekete-tenger melléki Kr. e.-i 7-5. századi, a Szir Darja, az Aral-tó, a Chilitka völgy és az Alma-Ata melletti Issyk-i szkita kurgánok leletei. Az Issyk-i kurgán szkita törzsfőjét teljes ceremóniális-köpenyben temették el, melyet többezer kisebb-nagyobb aranylemez borít, süvegét lófigurák, állatalakok, arany nyílhegyek díszítik.

A szkiták legnyugatibb ágának Kárpát-medencei leletei i. e. a VI. századból valók.  A Mezőkeresztes-Zöldhalompuszta szkita fejedelmi sírban talált aranyszarvas- és oroszlánokkal díszített lánc azonos a szkita birodalom területén talált leletekkel. A Tápiószentmártonból előkerült szarvasalakot elektrolemezből, domborítással készítették. A szarvas megformálási módja jellegzetes, a szabir-magyar-szkita művészetre jellemző a határozott vonalakkal határolt felületek, fa vagy csontfaragások az ős-szabirok művészeti sajátosságait tükrözik vissza a szkita ötvösművészetben. A tápiószentmártoni, és a zöldhalompusztai aranyszarvas valaha fejedelmi pajzsot díszített, de ugyanakkor rangjelzést is szimbolizál. A Szentes-Vekerzug-i temető aranyborítású rézlemezei és ékszerei a dél-alföldi szkiták gazdagságáról tesznek tanúbizonyságot. A szkiták művészete, ötvösművészete minden idők egyik legszebbike, főleg arany- és ezüstlemezekre ötvözött állatfigurákat ábrázol. Leggyakoribb állatfigurák a párduc, őz, szarvas, vaddisznó és a vadászó madarak.

Ezek a napjainkban is folyamatosan napvilágra kerülő, állatábrázolásos szkita leletek az ős-szabirok művészi és hitszemléleti felfogását tükrözik. A szabir-magyarok őstörténete című munkám első kötetében bemutattam, hogy az utolsó eljegesedés utáni első kultúrát, - a Shanidar Zawi Chemi kezdetleges földművelő kultúra, i. e. 9200 óta - az ős-szabirok alakítottak ki, csontfaragásaik és a szerszámaik nyelén a minták megegyeznek a szkitákéval. Végigvezetem az olvasót mindazokon a kultúrtelepeken, ahol a későbbi nagy kerámia-periódusok cserépedényein is ugyanezek az ősi csontfaragás-motivumok jelennek meg. A hét-nyolcezer éves, híres mezopotámiai - ’elő-sumir’-nak elnevezett Halaf és Hassuna Időszak - matriárchális hitszemléletű subar népének állat- és madárábrázolását láthatjuk a későbbi szkita kincseken, tárgyakon is!

Kutatásaim igazolják, hogy ez a művészet a sa-saka-subar-szabir nép alkotása (akiket a görögök neveztek el szkitáknak, ezért maradt fenn a szakirodalomban a szkita elnevezés). Eleinte a könnyen megmunkálható anyagokat, később az arany, ezüst és fémtárgyaikat díszítették. Ma már csak mosolygunk az angolszáz történészek feltevésén, hogy a szkiták a művészeti alkotásaikat a görögöktől szerezték volna be kereskedelem útján, mert a bizonyítékok éppen az ellenkezőjét mutatják. A nyugati világ elfogulatlanabb történészei csodálkoznak azon, hogy miért vérengző, vad, barbárnak mutatták be a szkitákat, miután ilyen kultúrcsodákat alkotott. Sok nyugati történész, a régi jól bevált szokásához híven a szkitákat is indo-szkita, indo-iráni-szkita néven a saját őseiknek állítja be. Meglepetésünkre számos orosz nyelvész és történész is csatlakozott ehhez a hipotézishez, annál is inkább, mert a szláv nyelveket is az indo-germán nyelv-családba sorolták be, sőt Európa összes nyelvét is, kivéve a finnt és a magyart. Természetesen voltak józanabb gondolkodású német történészek, nyelvészek is, akik tagadták a germán-ősnyelv- és ősfaj elméletet. Szerintük legfeljebb két és félezer éves a germán nyelv, mások, mint pl. Rousseau szerint még fiatalabb. Erre vonatkozó idézet Robert S. Hoyt és Stanley Chodorow: Europe in the middle ages (Europa a középkorban), New York, 1974., című amerikai egyetemistáknak írott tankönyvük 57. oldaláról: „A korai német társadalomról nehéz történelmet írni. Kevés irodalom és régészeti lelet maradt, a történészek kénytelenek spekulációkkal kitölteni a hézagokat. Ennek a történetírásnak a tradíciójában a spekuláció, az elképzelések az emígy bemutatott képet erősen befolyásolják. Az első fontos próbálkozás arra nézve, hogy a korai német periódus (az elsőtől az ötödik századig) maradványaiból valami értelmeset ki lehessen venni, az Rousseau lelkiismeretesen megalapozott leírása, amelyet a nemes vademberről alkotott.”

Ős-indiai nyelvünkre vonatkozó adatok:

A mezopotámiai ásatások során előkerült ékírásos agyagtáblákról kiderül, hogy a Saka név valóban subar-sumir eredetű, és idővel tőlük került át a perzsa nyelvbe is. Ezt azért kell kihangsúlyoznom, hogy a világtörténelem szempontjából nagyon fontos Saka népetnikum- és nyelvmegjelölést az indogermán történetírás indo-iráni, indo-saka-szaka néven az indogermán nyelvcsaládba sorolja, minden alapot nélkülözve. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen foglalkozom az Iráni-fennsik ősi népeivel, a legrégibb ősi civilizáció régészeti leleteivel, amelyek azonosak a Mezopotámiából áttelepült subar kulúra emlékeivel (Hajji Firuz, Yanik Tepe, Tepe Sialk, Tell-i-Bakun, Tepe Hisar, stb.), de az „indogermánokhoz” semmi közük sincs. A Saka név eredete ’sumirul’: sa-gir, su-gir, sa-ki, kezdetben Subirki, Subartu földjét jelölték. Indiában a mai napig számos földrajzi név is bizonyítja e térkör szabir-magyar ősiségét. Jómagam évekig gyűjtöttem a világ minden tájáról még ma is kimutatható subar-sumir-magyar eredetű földrajzi neveket (kb. 7000 név), melyekből néhányat bemutatok az indiai régióból. Mielőtt e földrajzi neveket csoportosítva és ábc-sorrendben felsorolnám, megemlítem, hogy az indiai szubkontinens déli térfelén található a Subarranekha folyó (Balasur és Midnapur város között), mintegy ötven kilométerre a Kasai folyótól és Kalkuttától vagy száz kilométerre nyugatra, a térkör északi felén SAKA városát is megtaláljuk, nem túl messze a KALI folyótól és Bakhara – MANASAROVÁR - BUDAUN és GONDA nevű városoktól.

Helységnevek: CHOMO LHARI – KARAKORUM – KARMA TSANGRI – MERA – ZASKAR.

Folyónevek: ARUN – BANAS – BIKANER – GODAVARI – HAB KABUL – KORI MANORI – PARKPATTAN – SARAS ATTI – SION – SIR – TISTA – TORSA.

Kanálisok: BIKANER – PARKPATA.

Gát: KOSI.

Tartományok: BIHAR – MADRAS- GUJARAT (GU sumirul = ökör.)

Városok, községek: ADILÁBAD – AGARTALA – AGRA – AMBALA BALAGHA – BANDA – BANDRA (Mezőbánd) BANKURA – BARIPADA (PADA = ÁRPÁD) BARNAGORE – BAZAR – BELA- BANDARA –BOR- BIR – BIHAR – BIKANER – CHAPRA – FALTA FENTI – GONDAL – HUNZA – KALIKUT – KALNA – KARIKAL – KARMA TSCHU – KARUR – KASURJKISHANGARH – KISHORGANJ – KISTVAR – KOTA – KUNAR – MADARIHAT – MADRAS – MADURAI – MARI – MULTAN – MURI – ORAI – PALANPUR – PALI – PANNA – PANKA – PATAN –SIKAR – TURA – UJJAIN – URAN.

Nos, ha kitesszük a magyar nyelvnek megfelelő ékezeteket és széttagoljuk, így hangzanak, MÉRA, GONDA-VÁRI – ADI-LÁBAD – AGÁR-TÁLA – ÁGRA – ÁM-BALA –BÉLA – KÁLNA – KARIKÁL – MARÁR-IHAT - MULTÁN stb. Még mindig akadnak olyan magyar történészek, akik ezeknek a földrajzi elnevezéseknek a magyar nyelvvel való azonosságát nem ismerik el, vagy elhallgatják.

Most pedig lássuk a szkiták őstörténetét a nyugati történetírás bemutatása szerint.

Herodotos írása alapján a szkiták Ázsiából jöttek a Fekete-tenger környékére, de nemsokára a szarmata – rokon nép – vette át a hatalmat. Az ékírásos táblák is megemlékeznek arról, hogy a szkiták kiszorítják a kimmereket a Kaukázuson túlra az i. e. 8. és 7. század fordulóján. Eközben a szkiták maguk is a Kaukázus déli lejtőjére kerültek és aktivan résztvettek a közel-keleti történelmi eseményekben: hol az asszirokkal szövetségben a médek ellen, hol csapataik egészen Egyiptomig is előretörtek. Később visszahúzódtak a Fekete-tenger partvidékére. Herodotos megemlékezik Dárius perzsa uralkodó szkiták elleni hadjáratáról. Irja, hogy Dárius panaszkodik, mert a szkiták mindig kitérnek a döntő csata elől, csak beljebb és beljebb csalják a perzsákat az idegen területre. A szkita törzsfők azzal magyarázkodtak Herodotos szerint, hogy a döntő csatát azért nem fogadják el, mert nekik nincsenek városaik vagy termőföldjeik, amelyeket védelmezni kellene. De ez nem fedi a valóságot, mert a régészeti leletek is igazolják, hogy a szkitáknak nem csak termőföldjeik, kertjeik voltak, de kultúrált városokat építettek, ahol a nagyszerűen képzett iparosok, kézművesek remekműveket készítettek. Ezek az ásatások a mai napig is folynak.

A szkitákat kissé jobb színben feltűntető történészek megemlékeznek egy Atheas nevű királyról, aki az i. e. 4. században hatalmas szkita birodalmat hozott létre. A Dnyeper alsó folyásánál volt a birodalom fővárosa, melynek megererősített várában lakott a király, a híres szkita kézműveseknek külön utcái voltak. Atheas pénzérméket is veretett, melyek egy lovas szkita harcost és Herakles képmását ábrázolták. I. e. 339-ben a 90 éves Atheas is elesett a macedóniai Fülöp eleni csatában. Végül a szkiták dnyeperi birodalma felett a szarmaták vették át az uralmat. De ez nem jelenti a szkiták végleges eltűnését, mint ahogyan azt az indoeurópai történetírás igyekszik beállítani. A görög történetírók igen sok népet soroltak a nagy szkita népcsoportba, mert ha egy hasonló megjelenésű, harcmodorú vagy nyelvű népetnikummal találták magukat szemben, akkor egyszerűen szkitáknak nevezték őket. Még nagyobb történelmi kavarodást okoz, hogy sokszor az ugyanabban az eseményben szereplő népeket is a saját véleményük szerint nevezték el. Kitűnő példa erre, hogy Cyrus szkiták elleni hadjáratában Herodotos a perzsák ellenségeit masszagétáknak nevezi (Historiam I.), Strabo ugyanezeket saca néven említi (De situ orbis L. XI.), Justinus pedig szkitának (Historiam L. I.).

A görög történetírók csak megerősítik bennünk azt a tudatot, hogy a szkiták - a nemzeti magyar nyelvhasználatban szittyák - tovább élnek más ’turáninak’ elnevezett számos, és nagylétszámú népekben, ide számítva a magyarokat is, tehát a magyar nép nem rokontalan! Nem a pár-százas, pár-ezres létszámú ’finnugornak’ elnevezett észak-urali néptöredékek a mi rokonaink, őseink, hanem a szkiták, szabirok, hunok stb.

India őstörténelmével foglalkozva láthatjuk a hatalmas saka-szkita népcsoport fontos szerepét. Ugyanakkor megbizonyosodunk arról, hogy a szabir-magyarok milyen messze földre települtek szét, terjesztve a földművelést és állattenyésztést, a mesterségeket, a művészetüket, valamint ősi vallási kultuszukat. Így válik érthetővé és világossá az utolsó eljegesedés utáni civilizáció kifejlődése. Nem egyedülálló a véleményem, mely szerint a mai magyarság őseinek az alkotása ez a folyamat. Ma már kevesen vitatják, hogy a Mezopotámiában elkezdődő agrárforradalom az emberiség egyik legnagyobb vívmánya, és az is mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy másutt nem kezdődhetett el, mert csak itt voltak adottak együttesen mindazon éghajlati- földrajzi körülmények, mindazok a nemesíthető vad növények: árpa, zab, búza, stb, a megháziasítható állatok: juh, kecske, szarvasmarha, sertés, melyek nélkül - a tudomány állítása szerint - nem kezdődhetett volna el az agrárforradalom. Az is világos minden tudós előtt, hogy az agrárforradalom nélkül a vadászó, halászó és gyűjtögető életmódból nem tudott volna felemelkedni az emberiség a kultúra és civilizáció magasabb fokára.

India őskora idején a fontosabb indiai ősi nyelvek: elsősorban a szanszkrit, pākrits, pāli, dravida, tamil stb. Legfontosabbnak látszik a szanszkrit nyelv, mely főleg az indiai ősi vallásokkal, ősi műveltséggel, és a híres hőseposzokkal kapcsolatban vált ismertté. Részletesebben kell foglalkoznom a szanszkrit nyelvvel itt, mert a valódi magyar őstörténelem szempontjából ennek nagy szerepe van. (A Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvem: A szanszkrit nyelv és a magyar tragédia c. fejezetében bővebben van erről szó).

Idézem Körösi Csoma Sándor tibeti-angol szótárának előszavából:

„…Saját nemzetének pedig a szerző büszkeséggel jelenti, hogy a sanskrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A magyarok dús aknát találandnak tanulmányozásában, szem előtt tartván nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük értékeit, meg pedig azért, mivel a sanskrit nyelvnek alkotása, valamint több indiai nyelveké is, nagyon párhuzamos a magyarokéval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől. E párhuzamosság feltűnő bizonyosságául álljon a következő példa. A magyarban előtagok helyett utóragokat találunk kivétel nélkül, kivéve a személyes névmások esetét; és az igegyökből segédige nélkül s csupán egy szótagnak egyszerű hozzáadásával többféle igealakokat formálhatunk: tudniillik cselekvő, szevedő, óhajtó, gyakorító, visszaható formákat; így van ez úgy a magyarban, mint sanskritban s nincs szükség sem itt, sem ott a segítő igére az összetett múlt vagy a jövő idő formulázásában, a hogy az okvetlen megkívántatik az európai nyelvekben. De nincs itt helyén oly elemzésbe ereszkedni, mely iránt különben a legnagyobb érdekkel viseltetik a szerző hazafiúi úgy mint nyelvészeti előszereteténél fogva.”

Olyannyira fontos Körösi Csoma Sándor e megállapítása, hogy minden magát jó hazafinak érző magyarnak fel kell tenni a kérdést, hogy Körösinek hisz-e, vagy azoknak az idegeneknek, akik csak a népünk, nemzetünk lealacsonyításán fáradoznak még ma is. Ezen a kérdésen dől el, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. De ugyanakkor az is megvilágosodik előttünk, hogy miért üldözik olyan elszántan az idegen – elsősorban az ’indoeurópai’ történészek, nyelvészek – a magyar nép és magyar nyelv ősiségére vonatkozó ismereteket, és miért kotyvasztanak számunkra hamis őstörténelmet. Szeretném kihangsúlyozni, hogy azok ellen a történészek, nyelvészek ellen emelem fel a szavam, akik tévesen ’indoeurópainak’ nevezték el, soroltak be kitalált katagóriákba népeket, népetnikumokat, akik felületesen, valótlan feltételezésekre alapozva és hamisan állítják be a magyarság ősiségét, agyonhallgatják a tényeket, és elrabolják, kisajátítják maguknak az őstörténelmünket.

Körösi fentebbi idézetéből félremagyarázhatatlanul kitűnik a mindent elsöprő bizonyíték, az a tény, hogy a szanszkrit nyelv a magyarral rokon – vagy mint Körösi, aki a korának egyik legnagyobb szanszkrit nyelvtudósa írja - nagyon párhuzamos a magyarokéval, és ugyanakkor eltér a nyugat-európai nyelvektől. A szanszkrit nyelv tanulmányozása nagyban elősegíti a magyar származás- és nyelveredet gyökereihez vezető utat. Ugyanakkor az indogermán-indoeurópai nyelvészek, történészek ennek ellenére a szanszkrit nyelvre alapozzák nyelvüket és eredetüket. (Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvem) Most csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy Körösi Csoma munkái meggátolták volna az indogermánisták hipotézisének felállítását, ezért agyonhallgatásra ítélték, még ma is legfeljebb csak részleteket közölnek a műveiből.

Fontosnak találom, hogy itt is bővebben foglalkozzam a szanszkrit és a magyar nyelv kapcsolatával, mert Körösi Csoma Sándor hatalmas munkássága is biztos alapra helyezi a magyar nép- és nyelveredet kérdését; mely a szabir őseinkhez vezet.

Körösi Csoma mintegy 500 szóhasonlóságot állapított meg a magyar és szanszkrit nyelv között, és több alkalommal hozza tudomásunkra azt is, hogy a két nyelv szerkezete megegyező: pl.; mindkettő ragozó, agglutináló nyelv, ellentétben a nyugat-európai nyelvekkel.

Magyarország minden nagy hegyvonulatának és minden nagy folyójának szanszkrit neve van. A magyar nyelvben sokkal több szanszkrit szó van, mint Európa bármely más nyelvében.”

Nézzünk még néhány példát azoktól a nyelvészektől, akik szintén megállapították a magyar és a szanszkrit nyelv rokonságát. Az Ősi Gyökér című őstörténeti folyóirat 1987. júl.-okt.-i számában  érdekes beszámolót találunk ezzel kapcsolatban Vittay Győző tollából. Ime néhány példa:

“Eichoff német tudós a könyvében ismertetett 500 szógyök közül több mint egynegyedét rokonította a magyar nyelvvel és ezen kívül megállapította, hogy ugyanakkor a nevek, névmások, számnevek, névhatározók, tagadó- és kötőszók stb. is megegyeznek és azok úgy alaphangra, mint értelemre is rokonok.

Emil Schlagintweit 1890-ben megjelent könyvében azt a megállapítást közli, hogy a szanszkrit nyelvben egy tetemes maradvány nem árja szavakból áll, s az a szanszkrit nyelvkincs nagyobb részét alkotja.”

A magyar nyelvészek közül Vittay Czuczor Gergelyt és Fogarasi Jánost említi, akik 1862-ben a magyar nyelv szótárában 150 egyező szógyököt találtak és egyeztettek össze és megállapították, hogy: “Ennyi hasonlóságot nem lehet csupa vak találkozásnak, véletlen esetnek venni, sőt egyszerűleg gyanítható, hogy részint egy ősibb, elődibb közös nyelv maradványai, részint az emberi szellem közös természetében alapszanak”.

Úgyszintén megemlíti Vittay még Bálint Sándor egyetemi tanárt, aki 1905-ben kiadott tamil-magyar szótárában és nyelvtanában a hatvan millió ember által beszélt tamil nyelvet a magyar nyelv szanszkritjának nevezte. Bálint ebben a munkájában az egyező tövű szavakat 220 oldalon sorolta fel. Ezeknek a szavaknak nagy része, sőt nyelvszerkezete is bekerült az ősi hindu nyelvbe, de ugyanúgy a szanszkritba is. Nem csoda tehát, ha Körösi azt üzeni honfitársainak, hogy a szanszkrit nyelv tanulmányozása igen hasznos a magyarság számára, nyelvét és eredetét illetően.

Már előzőleg említettem az ős-szabirok újkőkorbeli terjeszkedését messze vidékekre, főleg folyók völgyében, jó termőföldeket keresvén. Így jutottak el az Indus völgyébe is. Tehát nem meglepő, ha az Indus-völgyi, de bármely indiai régióban mindenütt megtaláljuk a saka-szabir-ómagyar ősnyelv maradványait. És minél több régészlelet – különösen archaikus írásmóddal ellátott régészlelet – kerül napvilágra, annál inkább igazolódik, hogy az orosz nyelvészek által megállapított 650 alapszó megalkotói, megformálói az agrárforradalmat elindító ős-szabirok, az utolsó jégkorszak utáni emberi civilizáció kezdetén. Érdemes bővebben foglalkozni az ősnyelvvel és az orosz nyelvészek megállapításaival, mert megerősítik a feltevéseimet. Az orosz nyelvészek publikációi egy hajdani ősnyelv (Primordial tongue, Ursprache) létezéséről beszélnek az eurázsiai kontinensen. W. Illitch-Switych, M. Djakonov professzor, A. B. Dolgopolski, stb. megállapította, hogy ez az ősnyelv mintegy 650 gyökérszavával minden más nyelvvel kapcsolatban van. Különösen fontos a szabir-magyar ősttörténelem szempontjából, hogy az orosz nyelvészek meghatározták azt a területkört, ahol az első eredeti nyelvet beszélték: Anatóliától (Törökország) Indiáig, a Kaukázustól a Perzsa-öbölig terjedő térkört (Dolgopolski, O., Boreisch, Ursprache Eurásien. Das Bild der Wissenschaft, Stuttgart 1973). Vagyis pontosan azt a területkört, melyet az ős-szabir földművelők első terjeszkedési útvonalaként jelöltem meg A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben. Az ősnyelv keletkezésének idejét az orosz nyelvészek az utolsó jégkorszak végére teszik (kb. i. e. 10000), ami megegyezik az ú. n. Termékeny Félhold területén kialakukló földművelés kezdetével. Az orosz régészek a magyar nyelvet is besorolták az ősnyelvből származó nyelvek csoportjába. Ezt az ős nyelvet először “nostratisch”-nak, később “boreisch”-nek nevezték el. Egyszer talán a nyelvészek eljutnak addig a logikus következtetésig, hogy a mezopotámiai sumirnak nevezett agyagtáblákon szereplő EME KU, a Nagy Nyelv  a Nagy Nép, a Nagy Föld ős-szabir nyelve a kiindulási forrás, amiről a British Múzeumban őrzött 14.013. számú sumir agyagtábla is szól. (A szabir-magyarok a “sumirok” tanítómesterei című könvemben részletesen foglalkozom e témával).

 De mikor és hogyan ért véget ez a bámulatos Harappa-i kultúra? A Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvemben foglalkoztam ezzel a fontos történelmi körülménnyel.) Eddig úgy tudtuk, hogy a virágzó Indus-völgyi, a sumirokkal egyidőbeli Harappa- Mohenjo Daro őscivilizációt az árják elsöprő támadása pusztított el. Az angol-szász Bill S. Ballinger: „Lost City of Stone” (könyvének 81. oldalától) többek között a következőket írja: Kb. i. e. 1750. az árják – harcias barbár nomádok (Ballinger szavai/ a szerző) – lerohanták Észak-Indiát, majd a Ganges folyó völgyében délfelé a Bengali-öbölig húzódtak. I. e. 1700. és 1650. között támadhatták meg és dúlták végig Harrappát, de még úgy150 évig eltartott, ameddig Mohenjo Daro is erre a sorsra jutott. Az őscivilizáció elpusztult, habár egyes csoportok még emberöltőkig is fennmaradtak. Az árják által megszállott területeken a kulturális színvonal visszaesett; az árják átvették a kaszt rendszert és valószínűleg a két vallást is egyesítették.” Majd Ballinger azzal folytatja, hogy …”az árja hódítás után az írás használata is jelentősen lecsökkent évszázadokig, sőt írott bizonyíték ebből az időszakból nem is maradt fenn, mert a pálmafából készült papír nem sokáig tartott a szélsőséges klíma és a rovarok pusztítása miatt. Ballinger megemlíti, hogy kb. i. e. 300-ban Indiában már volt egy a görögök útján átformált főniciai ábc-re alapozott árja abc.” Ballinger megállapítja, hogy „…az árják előtti indiai ősi népek a dravidák, a helyi elnevezésük, nevük és nyelvük tamil-ként ismert a történelemben.” A tamil nyelvet Bálint Sándor a magyar nyelv szanszkritjának nevezte.

India őstörténelmét röviden felvázolva most a fehér hunok, vagyis szanszkrit nyelven heftaliták történetét ismerjük meg.