I.

Itt nálunk az idén nem fehérlett és nem fénylett az advent, hanem tocsogott. Gonoszul süppedékeny volt, minden lépésre fröccsent, és sanda szándékok rossz lehelete pázázott fölötte, akárcsak egy nagy mocsár fölött.
Közben pedig kipattant a rügyek a megzavarodott vadgesztenyefák ágain.
A szeszélyes kedvű természet mintha csak minket utánzott volna. Mintha csak velünk évődött volna: nézzétek, ilyenek vagytok.
Igen, ilyenek voltunk. Boldogabb európai városokban már meggyújtották az első gyertyát az adventi koszorún, de mi még egymás torkát kerestük a népszavazás eredményeit értelmező nyilatkozatainkban. Boldogabb európai városok parkjaiban már elindultak a csengős szánok, és fehéren, gazdagon felragyogtak a karácsonyi kirakatok, de mi még egy súlyos életmentő műtéttel felérő költségvetés részleteit mérlegeltük szorongva, és rettegtünk, vajon szorít-e az utcára minket a közgazdaságilag világosan megindokolható lakbéremelés. Boldogabb európai városokban már megilletődötten pillantotok az emberek egy-egy magasra tűrt gallér mögé, mert tudták, érezték, hogy ott jár közöttük a nesztelen léptű angyal. De mi még aláírásokat gyűjtöttünk, petíciókat fogalmaztunk, egy feloszlatásra ítélt, tanácstalanságában kissé megátalkodott, de félelmeit leplezni ezzel sem tudó parlament körül tülekedtünk az ingerült követeléseinkkel.
Nehezen adtuk oda magunkat az ünnep előtti várakozásnak. Több volt közöttünk a gyűlölet, mint a remény, több a kétségbeesés, mint a nyugodt önbizalom. Összeomlásunkat, erkölcsi összeroppanásunkat, végső elnyomorodásunkat és egymás ellen vadulásunkat könnyebb volt elképzelni, mint azt, hogy felegyenesedünk szegénységben, szabadságban és szeretetben, megosztozunk a sovány, mégis súlyos örökségen, és aztán megalapítjuk a magunk új, európai hazáját.
Itt voltak közöttünk, most is itt vannak az ember és a nemzet legjobb tulajdonságai is. Nem némult el józan mérlegelés, a felülemelkedő belátás, a lehetetlennel szembeforduló szelíd dac és a végső egymásrautaltság felismerése. De e tulajdonságok csendes színrelépése valahogy időszerűtlennek tűnt, mint a december végi rügyfakadás. Könnyebben teremtettek közfigyelmet a harc, a kegyetlenség, a gyűlölet metafórái. Igazoltató éberséggel környékeztük egymást, nem tiszta, belátó érdeklődéssel.
Voltak, akik a jótékony, adakozó állam után kiáltottak, miközben szemtől szembe álltak a megöregedett, elgonoszodott, kifosztott arcú, kifordított zsebű állammal, ezzel az agg útonállóval.
Voltak, akik a gazdagság alaptörvényei után áhítoztak, mert eliszonyodtak a sakálok és hiénák törvénytevő csordáitól, és szívükben megkívánták az ordas nemességét.
És voltak, szerencsére voltak, akik kinyitották a szekrényüket, és kiválasztottak egy alig viseltes télikabátot, egy szépen stoppolt harisnyát, egy pár kinőtt korcsolyacipőt, és elindultak valamelyik meghirdetett gyűjtőhely felé. Útközben vásároltak hozzá egy csomag kakaót, pár szem narancsot, és aztán letették egy közös fenyőfa alá az ismeretlen kisfiúnak szánt takaros ajándékcsomagot.
Különös szegények furcsa karácsonya ígérkezett. Precision 2000. Ne vedd meg, jövőre úgy is el kell adnod, ha nem akarod leszoktatni a gyereket a reggeli tejről. Adidas melegítőruha egy huszasért. Ezt se vedd meg, vess egy pillantást a melletted reszkető öregasszonyra, akinek összeszorított markában könnyezik a sárga tízforintos.
És ingerült tülekedés volt mindenütt. A politikában, az aranyvasárnap nyitva tartó üzletekben, a meg-megálló mozgólépcsőn. Az idegrendszerekben. Ajzott kétségbeesés. Tipródás a langyos decemberi sárban.
Az angyal pedig megrökönyödve nézett minket, nekiszorítotva valahol egy nedves falnak.
Tűnődve állok az ablaknál karácsony előestéjén.
A tiszta fagy még megjöhet. A hó még megjöhet.
De megjön-e? Időben jön-e? Kiszabadít-e, kiemel-e minket csatározásaink, szenvedélyeink, megromlott indulataink közül?
Lesz-e ünnep az idén ebben a düledező országban?

        II.

Kételkedve néz rám a feleségem, amikor idáig jutunk. Nem szentségtörés ez? Szabad ilyen szörnyű kétséget odalopni az eldíszített fenyőfák alá? Hiszen olyan ez, mintha lassanként a térdünkig érne valami a szobában. Mintha csőtörésre volna a reménytelenségnek.
Mit mondhatok erre? Körülnéztünk, és amit látunk, az a mienk. Az ünnep nem hazugság, nem kibúvó, hanem felülkerekedés. Kilábalás a mocsárból, kibontakozás mindennapi ügyeink hínárszövedékéből, csendes és megilletődött találkozó néhány végtelenül nagy és határtalanul egyszerű érzéssel.
Szegényes idén a fa? Alacsonyka? Majd lesz még magasabb, lesz még dúsabb. Ne süsd le a szemed! Aki a szegénységét szégyelli, attól félni kell. Mert az kérkedő, püffeszkedő és irgalmatlan lesz, ha meggazdagodik egyszer.
Összeszorult a szíved, amint végignéztél szűkmarkúan választott ajándékaidon? Hát akkor ne nevess, ne üsd el tréfával a dolgot. Nézz a fiadra, görbül a szája, de téged figyel. Férfit akar látni, nem bohócot. Egyenes, nyugodt pillantásodat nem fogja elfelejteni. Mostantól a férfi nevelkedik benne, nem a keserű komédiás.
Túloldalon egyszerű az ünnepi asztal? Sok a teríték, hosszadalmasak az imák, kevés az étel? Látjuk előre, hogy itt ma senki sem fog igazán jóllakni? Lehet. De azért ugye nem fogunk rárohanni a karácsonyi kalácsra? Nem fogjuk szétmarcangolni. Keresztet rajzolunk rá a kés hegyével, aztán megszegjük, és mindenki elveszi a részét. Aki utoljára vesz, azé a legnagyobb szelet, apánk így tanított. Tegyük el jó helyre a gondolatot, a következő években még nagy szükségünk lehet rá.
Nem vagyok képzett magyarozója a Szentírásnak, de van egy apokrif elképzelésem arról, hogyan lehet néhány hallal és néhány kenyérrel ezreket jóllakatni, hogyan lehet kifogyhatatlanná tenni a laposhasú boroskorsókat.
Ketté kell törni a kenyeret, a bort pedig gondosan kétfelé kell tölteni. Ha még mindig több a vacsoravendég, mint az adag, akkor meg kell ismételni az osztozkodást. Aztán megint és még egyszer. Nincs olyan kicsiny darab kenyér, amit ne lehetne még egyszer kettétörni.
Végül mindenki enni fog.
Nem állítom, hogy akik így vacsoráznak meg, rogyásig fognak telni hallal, kenyérrel és borral. De azt tudom, hogy csendes nagyszerűségükben boldogok lesznek. Mindegyiküknek lesz, akire hálával gondolhat a nagyobbik adagért. És mindannyian érezni fogják, hogy ők egymásnak nem ellenségei a kenyérharcban, hanem társai és sorsosai.
És az lesz majd a gyertyagyújtás pillanata. Akkor ablakot nyitunk, bebocsátjuk és magunk közé fogadjuk a vacogó angyalt. Megmelengetjük a kezét, szép haját a fenyő ágaira terítjük óvatosan.
Aztán elolthatjuk a villanyt.
A politika görögtüzei után nyugtatni fogja szemünket a csillagszórók apró, ezüstös fénye.
Aztán átölelhetjük egymást, térdig állva a reménytelenségben, de érezve egymás homlokának melegét.
Aztán azt mondhatjuk egymásnak tiszta, könnyű szívvel: Boldog karácsonyt, kedveseim!

        III. 

Nem tudom, milyen karácsony lesz idén Temesvárott, Aradon, Brassóban, Bukarestben. Nagyon valószínű, hogy azon a napon Jézus maga sem jut át a nagylaki határállomáson. Nagyon valószínű, hogy a gyertyagyújtás órájában is lánctalpasok gördülnek az elsötétített ablakok alatt Erdélyben és Románia szerte mindenütt.
Nehezen viselhető szívünkben a feltartóztatott, eszköztelen szeretet. Mégse hagyjuk múlni! Idén decemberben még a svájci havasokban is beköszöntött az olvadás. Valami ismeretlen eredetű meleg kószál Európa testében. Ceausescu diktatúrája sem fog neki ellenállni.
Lapzártakor hallom a hírt, hogy a várakozás beigazolódott. Jézus útja Erdély és Románia városaiba, falvaiba szabad. És mi is üzenhetünk a szabadság zuhatagában élő románoknak, magyaroknak, szászoknak, szerbeknek, zsidóknak: Boldog karácsonyt, testvéreink!

        IV.

Jövőre elosztjuk Magyarországot. Ebben csendes kérlelhetetlenséggel egyetértünk. Ez a haza a miénk. Szegénységben, szabadságban.
Szeretetben?
Nem árt, ha az osztozkodásig magunk között marasztaljuk az angyalt. Kisegíthet minket jó tanáccsal egy-egy szenvedélyes pillanatban.
Sok lesz a teríték. Igen hosszadalmasak, igen átfűtöttek lesznek az imák. És nagyon kevés lesz, amin végül megosztozunk.
Senki követelései nem fognak teljesülni. Látjuk előre, hogy senki nem fog igazán jóllakni.
De azért nem fogunk rárohanni Magyarországra. Nem fogjuk szétmarcangolni.
Ugye?

Keszthelyen, az 1989. év karácsonyának előestéjén 

Megjelent: Magyar Hírlap, 1989. dec. 23.

forrás: http://www.szozat.org/showpage3193.htm