Anyám

(1897 – 1965) 

               1.

              - Anyám, te aki földem, vizem voltál
eszméletem Nap - Korszaka előtt,
                            jöjj, szelj kenyeret, kérlek adj erőt,              
 s ne hagyj itt árván a sötét folyónál
              Hiszen nem vagy már ifjú aratólány,
     hogy markot szedj a kaszások mögött. 

                                    „Ne sírj fiam,
csak egy után megyek már.”

                Félek. Beteg vagy. Lábad csupa inda.
Veséd csupa kő. Elméd csupa láz.
        És otthon sír a kút, a kert, a ház,
s fonnyadozik a rózsák gyenge szirma.
Jöjj haza hát és ülj ki a teraszra.
Beszélgess vélünk. Idézd fel a múltat:
                                    ifjúságodat,
                             a kis Rab Etelt,
aki korán kelt mindig, mint a hajnal,
s bár férfimunkát végzett naplementig,
ha csak tehette, táncolt és dalolt.

                                     „Ne sírj fiam.
A magok kiperegnek,
                    s felhőbe tűnt a hold…”

                 - Ó, nem anyám! Még nem ment le a Nap,
s kéken hullámzik fölöttünk az ég.
                       Hát nem hallod a gyárak halk neszét?
Itt szőtted ifjú asszony – álmaid,
                           itt a kórházzal éppen szembe, nézd, 
tán odalátsz anyám?

                                                  A vén udvari fák
még emlékszenek szép, friss termetedre,
                       s válladra úszó dús barna hajadra, -
a fák, anyám, a fák! 

                                          „Fáradt vagyok.
                                                 Fáj minden porcikám,
                                   és vár halott
                              apád…”

                   - Szegénykém, tudom, ég, sajog a tested,
de érezned kell, mennyire szeretlek,
                        hűvös forrást önt ajkadra az arcom,
hogy enyhülést lelj, megmosom a lábad,
                            s harmatos, édes eperrel etetlek,
mint te etettél egykor régen engem, -
               hisz férfiként is gyermeked vagyok csak!
Ha elhagysz engem, mond: kibe fogódzak?         

                                                  „Légy jó fiam,
s hajolj le rám,
mint magvára a fa:
                                                   A Nap lemegy
                                                és újra felkél, 
                                          a szél elül
                                                és újra támad,
                            a hűs esőt a szomjas föld beissza,
                                                  és újra zöld a rét, -
                        de én már többé nem térhetek vissza.
                              Fogódz  meg hát hű embertársaidba,
                  s testvéred is van, asszonyod, fiad,
                                                      s termő leányod is:
                        Őbennük rejlik jövőnk minden titka…”

                                   2.

                    Menj hát anyám, ha ez a törvény.
                     Békélj, pihenj meg. S hajoljon föléd
                  versem zokogó tölgy – lombozata.

                                                     És íme, az ige:
                     Aki ember volt, küzdő, tiszta ember,
               változzék át bár porladó rögökké,
                   az élőkben tovább él – mindörökké. 

                                         Csepel, 1965. június 25.

                                 Szabó Béla