2012. március 26., Drábik János

Már a főáramlatú tömegtájékoztatás sem titkolja, hogy globális világháború zajlik pénzügyi fegyverekkel. Egyre többször halljuk, hogy Magyarországon, de az Európai Unión belül is, egy sajátos háború folyik. Hogy kik is valójában a szemben álló hadviselő felek, arról már kevesebb szó esik. Ezt a hiányt kívánjuk pótolni, és előre közöljük azt, amit bizonyítani szeretnénk: A szervezett közhatalom (a demokratikusan legitimált magyar állam) és a rejtőzködő, illegitim, de létező szervezett magánhatalom küzd azért, hogy kié legyen Magyarország, ki irányítsa a magyar államot. Ennek a harcnak már nem a nemzeti vagyon megszerzése a tétje, hiszen az már döntő részben a szervezett magánhatalomé. Most már a nemzeti jövedelem folyamatos elvételéért, a megszerzett előjogok véglegesítéséért, a magyar nemzet felszámolásáért folyik a küzdelem.
A szervezett magánhatalom magának követeli most a legfontosabb közfunkciókat, a magyar állam szuverenitásának a maradékára is történelmi igényt formál. A gazdasági és a pénzügyi szféra felett gyakorolt uralmát már kiegészítette a kulturális élet és a tömegtájékoztatási intézmények feletti hegemóniájával. De ez sem elég neki. Szüksége van a közhatalom gyakorlásának az eszközeire és intézményeire is. A monetáris felségjogok mellé (pénzkibocsátás, hitelezés, árfolyam-szabályozás, kamatok meghatározása) igényt tart a fiskális felségjogokra, vagyis az adózás szabályozására és a költségvetés meghatározására is. Célja az eladósodás hosszútávon való fenntartása, a kamatjövedelem biztosítása, a profitelvonás és kivonás, vagyis a magyar gazdaság hozamának a folyamatos kivitele Magyarországról.
A pénzuralmi világelit és nemzetközi jogilag is szabályozott intézményei, kiegészülve az informális hatalomgyakorló rendszerek hálózatával, kényszerpályára szorították a magyar külpolitikát is. A nemzetbiztonság szolgálatára rendelt fegyveres hatalom maradéka lényegében a világuralmat gyakorló hatalmi elit kiszolgálását látja el olcsó zsoldosként. A belső fegyveres erőket a magánalkalmazásban álló őrző-védő zsoldosok dominálják. Ez valójában a szervezett magánhatalom szolgálatában álló magánhaderő. Ha ezek a magánzsoldosok nem lennének, akkor a közhatalomnak kellene ellátnia bérmunkában (tisztességes díjazásért) a magántulajdon biztonságát szolgáló őrző-védő tevékenységet. A szervezett magánhatalom megtartotta, sőt erősítette hegemóniáját a tömegtájékoztatási intézményekben. Tovább folyhat a pénzügyi világelit hatékony támogatásával a gátlástalan félrevezetés, megtévesztés és agymosás. A szervezett magánhatalom külföldi és belföldi kiszolgálói továbbra is sikeresen ássák alá a nemzettudatot, és egyre több fiatal nő fel úgy, hogy sem az iskolában, sem a gyakorlatilag felszámolt nemzeti hadseregben nem részesülhetett olyan nevelésben és oktatásban, amely őt a magyar nemzet öntudatos tagjává tehette volna.
A lesújtó vereséget szenvedett posztkommunista vezetőréteg nem tudta rendezni a sorait, ezért a szervezett magánhatalom külföldi struktúráitól kért és kapott támogatást. Ez nemcsak kommunikációs segítségnyújtásból állt, de romboló hatású pénzügyi zsarolásból is, amelyet az államok feletti nemzetközi Pénzkartell és struktúrái pénzügyi eszközökkel hajtottak vére. Koordinált támadással meggyengítették a forintot, ismét az európai átlagot 6%-kal meghaladó szintre emelték az alapkamatot, és rekordmagasságúra tornászták fel Magyarország hitelkockázati mutatóit, soha nem látott mértékű kockázati felárat követelve.
A nemzetközi Pénzkartell – ez a pusztító világerő – az általa létrehozott és irányított Európai Unió bürokráciáját is bevetette a demokratikus legitimációval rendelkező magyar állam zsarolására és térdre kényszerítésére. Az a kinevezett bürokratákból álló uniós vezetés, amelynek nem kell megmérettetnie magát demokratikus választás keretében, arrogánsan és agresszívan követelőzni kezdett a demokratikus magyar kormánnyal szemben. Ezek azok a bürokraták, akik a legkirívóbb módon szegték meg a Lisszaboni Szerződés pénzkibocsátási tilalmát, amikor engedélyt adtak 4500 milliárd euró állami hitel folyósítására a csődközeli helyzetbe jutott európai bankrendszer szanálására, konszolidálására. Ezen a brüsszeli bürokrácián kellene számon kérni a Lisszaboni Szerződés alapelveinek a betartását több kötelezettségszegési eljárást indítva a felelős EU-biztosok és testületeik ellen. Ehelyett a Lisszaboni Szerződést folyamatosan és súlyosan megsértő EU Bizottság vette magának a bátorságot, hogy kettős-mércével mérve akadályozza a kétharmados többséget szerzett magyar kormánynak a gazdaság és a pénzrendszer normális működésének a helyreállítására irányuló erőfeszítéseit. Ezek nélkül nem lehetett a jelenlegi ellenzék kormányzati ciklusai idején szétzilálódott és korrupcióba süllyedt magyar közhatalom működését rendbe tenni.
Úgy kellett az állam, a közigazgatás megerősítését elvégeznie, hogy közben meg kellett küzdenie a pénzügyi világválsággal és a nyomában járó gazdasági visszaesés következményeivel. De ez sem volt elég. A bénító vereséget szenvedett balliberális, posztkommunista ellenzék ráuszította a nemzetközi Pénzkartellt és hatalmi hálózatait a magyar kormányra. Így annak óriási ellenszélben kellett minden lépését megtennie a közérdeket szolgáló magyar állam megerősítése érdekében.
Az ellenzék helyett ellenségként viselkedő globalista érdekcsoportok és politikai képviseletük kíméletlen aknamunkába kezdtek. Ennek tudható be, hogy a fegyverek kivételével szinte minden eszközzel folyik a háború egyrészről a rejtőzködő, de létező szervezett magánhatalom, másrészről a szervezett közhatalmat képviselő magyar országgyűlés és kormány között. Amikor a megvásárolt, és a szervilis lakáj szerepét felvállaló tömegtájékoztatás különböző szereplői szemforgató módon kérdezik: hol van az a szervezett magánhatalom, amellyel a szervezett közhatalomnak állandóan hadakoznia kell, nem kellene mást tenniük, mint azokra tekinteniük, akiktől az ő állásuk is függ. Hiszen ők azok, akiknek az érdekeihez igazítják szolgai alázattal nézeteiket, hallgatólagosan is tudva: mit várnak el tőlük, mit kell tenniük? Nehéz elképzelni, hogy az egyébként képzett és tehetséges médiaszereplők ennyire ne tudnának semmit a szervezett magánhatalom létezéséről, amely világszintű hierarchiával, szinte minden döntési központot elérő és lefedő hálózattal rendelkezik.
Ennek a szervezett magánhatalomnak a központi magját az a pénzuralmi világelit alkotja, amely létrehozta az államok feletti nemzetközi Pénzkartellt. Ez a hatalmi struktúra nemcsak a világ központi bankjait és kereskedelmi bankjait irányítja, de a nagy nemzetközi szervezeteket, a politikai intézményeket és az egyes államok politikai rendszerét is. Hogy mindezt miként teszi, erről szeretnénk ebben az írásban bővebb tájékoztatást adni.

Pénzügyi hadviselés a XXI. század elején

A globális szervezett-magánhatalom – a nemzetközi Pénzkartell által irányított Pénzimpérium – már a múltszázad második felében is kiegészítette hagyományos eszközökkel viselt háborúit a pénzügyi hadviselés legváltozatosabb technikáival és fegyvereivel. Ebben a hadviselésben a globális hatalmi elit arra kényszeríti az egyes államok kormányait, hogy az államhatalom kényszerítőeszközeit a nemzetközi Pénzkartell érdekeinek az érvényesítésére használják saját polgáraikkal szemben. Láthattuk, hogy a Bretton Woods-i ikrek, vagyis a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, miként kényszerítette rá a latin-amerikai, afrikai katonai diktatúrákat és más függőhelyzetű országokat az 1960-as évektől kezdődően a legszigorúbb megszorítóintézkedések végrehajtására.
Az elmúlt két-három évben Írország, Görögország, Spanyolország és Portugália került sorra és ezen országoknak a lakóit kellett megfosztani köztulajdonban álló vagyontárgyaiktól és vagyoni értékű felségjogaiktól. Az államhatalom gyakorlása fokozatosan átkerült az államok feletti pénzügyi struktúrákhoz, amelyek a szuper-gazdag bankárdinasztiák érdekében gyakorolták arctalan pénzviszonyokba elrejtett hatalmukat. Így vált a lakosság 1%-a a 99% rejtőzködő diktátorává a kezébe került pénzmonopólium segítségével.
A világtörténelemben eddig ismeretlen méretű vagyonkoncentráció valósult meg a pénzteremtés, a hitelezés és a kamatszedés magánmonopóliuma segítségével. Ebben a pénzuralmi világrendben a világpénz szerepét az a dollár töltötte be, amelyet a Pénzkartell hegemóniája alá került Egyesült Államok a szuper-gazdag bankárdinasztiák tulajdonában lévő magánbank-rendszer, a Federal Reserve System segítségével korlátlan mennyiségben tudott eddig előállítani. Itt csak emlékeztetünk arra, hogy 1971. augusztus 15.-től kezdve a dollár teljesen fedezetlen papírpénzzé vált, amikor Nixon elnök megszüntette a Pénzkartell követelésére a dollár beváltását aranyra.
A pénzuralmi világrendben a meglévő pénz mindössze 2%-a tölti be az érték-előállító gazdasági tevékenység közvetítésének a szerepét, hogy értékmérő, számviteli- és nyilvántartási eszköz, valamint csereeszköz legyen. A pénz többi része a kamat mechanizmus miatt kénytelen leválni a reálgazdaságról, mert a termelés világszinten optimális körülmények között is csak 2-3%-kal tud növekedni, míg a pénzrendszer növekedése a kamatmechanizmus kényszerítő hatására ennek a többszöröse. A kamatmechanizmussal működtetett magánpénz-monopólium tehát olyan rendszer, amely szükségszerűen a pénzmennyiség exponenciális növekedéséhez vezet. Ezt a rendszert már Arisztotelész megkülönböztette a szükségletekre termelő közgazdaságtól, az ökonómiától, és pénzgazdaságnak, krematisztikának nevezett. Ez utóbbiban a hangsúly a kereskedelmen, a forgalmon és nem a termelésen van. Lényege az, hogy a pénzből még több pénzt kell előállítani.
A jelenlegi pénzrendszerben a szervezett magánhatalom előjoga a gazdasági élet közvetítőközegének, a pénznek nevezett jelnek, a kibocsátása. Az egyes államoknak, a közhatalmat képviselő kormányoknak csak azt engedi meg a Pénzkartell, hogy adósleveleket, államkötvényeket, kincstárjegyeket bocsássanak ki, amelyeknek a fedezete az egyes államok adóbevétele. Ezeket az adósleveleket a Pénzkartell által irányított magánbankrendszer veszi meg levegőből előállított fedezetlen pénzért. Ez a fedezetlen pénz akkor válik fedezetté, amikor felvásárolják velük az állami adósleveleket, és a közhatalom elkezdi fizetni utánuk a kamatot, majd a törlesztést is a lakosság által fizetett adókból. E rendszernek tehát a lényege az eladósítás. A pénzuralmi világrendben az adósság tölti be a pénz szerepét. El kell adóssítani a közhatalmat, az államokat, a kormányokat, a gazdasági élet szereplőit, a vállalatokat és adóssá kell tenni minden egyes állampolgárt. Az adósságszolgálat részeként fizetett kamatok mindig lényegesen meghaladják a reálgazdaság növekedésének a mértékét. Ez szükségszerűen azzal jár, hogy kevesebb a forgalomban lévő pénz, mint amennyit adósságszolgálatra kell fordítani. Ez újabb hitelek felvételét kényszeríti ki, amely továbbnöveli a kamatterheket, és így beindul az az adósságspirál, amely lehetetlenné teszi kivétel nélkül minden esetben a felvett hitelek visszafizetését.
Amikor már nem lehet fizetni a felvett hiteleket, és már az átütemezésükre sincs lehetőség, elérkezik a tulajdon átvételének, elárverezésének az ideje. Ez a közhatalmat képviselő kormányok számára azt jelenti, hogy rendszerint jóval az értékén alul kellene magántulajdonba adniuk a közvagyon legértékesebb részét azért, hogy a kölcsönöket felvett adósok teljesíteni tudják adósságszolgálati kötelezettségeiket. A privatizáció esetében azonban nemcsak hatalmas vagyonok áron aluli megszerzéséről van szó, hanem arról is, hogy azok a munkavállalók, akik eddig a közérdeket szolgáló állami szektor alkalmazottai voltak, és az üzemi bizottságok, valamint a szakszervezetek révén jelentős jogokkal bírtak, a magánszektor olyan munkaerejévé alakulnak át, akiknek már kevesebb beleszólásuk van munkahelyük ügyeibe. Ezért kisebb nyugdíjakra, alacsonyabb szintű egészségügyi ellátásra tarthatnak csak igényt.
Az európai civilizáció csúcspontját képező szociális piacgazdaság és jóléti állam a pénzuralmi világrendben fokozatosan leépült, és helyére visszatért a XIX. század osztályháborúja, amikor a munkásosztály vívta küzdelmeit a tulajdonos kizsákmányoló osztállyal. Mindez persze új pénzügyi technikákkal folyik. Az adósságteher súlya alatt roskadozó termelőszektor folyamatos zsugorodásra kényszerül, a hitelek fedezetéül szolgáló reálvagyon elértéktelenedik és bekövetkezik az adósságdefláció. Amikor ez bekövetkezik, csökken az adósságok mögött meghúzódó fedezetek értéke, ami a vállalatok és az értékelőállítók hitelképességének a romlásához vezet. Az adósságdefláció növeli a hitelkockázatot és a hitelkínálat csökkenését eredményezi. Ez pedig az egész pénzügyi rendszer stabilitását veszélybe sodorhatja. Ily módon az adósságdefláció is elősegíti az érdekeiket védelmező alulmaradottak ellenállásának a megtörését.
Ekkor gyakorol nyomást a Pénzkartell az államokra, a közhatalmat képező kormányokra, hogy a monetáris szuverenitásuk mellé adják át az adózással és a költségvetéssel kapcsolatos közhatalmi jogosítványaikat is a szervezett magánhatalomnak és annak első számú képviselőjének, az államok feletti nemzetközi Pénzkartellnek. Ami öreg földrészünket illeti, van ugyan egy Európai Unió nevű nemzetközi szervezet, és annak van egy választott parlamentje jól fizetett képviselőkkel, de nincs jogszabály-alkotási és döntési jogköre. Emiatt ez a parlament inkább csak egy költséges nemzetközi vitaklubnak tekinthető. Arra sincs tehát jogosítványa, hogy adózási kérdésekben jogszabályokat alkosson. Minden pénzügyi vonatkozású kérdésben, legyen az monetáris vagy fiskális természetű ügy, kizárólag az Európai Unió központi bankjának, a Frankfurtban székelő Európai Központi Banknak van hatásköre.
Ha nyomon követjük, milyen döntéseket hoz az Európai Központi Bank, akkor az a legszembetűnőbb, hogy folyamatosan számolja fel azokat a vívmányokat, amelyek a XX. században a progresszív adózási rendszer kiépülésének voltak köszönhetők. Az Egyesült Államokban megfigyelhettük, hogy a Pénzkartell lobbizói nyíltan követelték: a kormányok a közfeladataik ellátására szolgáló állami kiadásokat minősítsék át olyan használati díjakká, amelyet az igénybe vevőknek kell fizetniük ezekért a közszolgáltatásokért. Az így felszabadult pénzösszegeket már át lehetett engedni a bankoknak, hogy a pénzügyi szektorban spekuláljanak vele. Az ingatlanok és a pénzügyi tranzakciók adóit fokozatosan átirányították a munkabérekre és a termelőtevékenységre. Ez lehetővé tette, hogy a pénz és korporációs oligarchia a privatizációs vagyonszerzését a pénzügyi jövedelem megszerzésével egészítse ki. Mivel a vagyon hatalom, aki aránytalan módon tudja az ellenőrzése alatt centralizálni és koncentrálni az ingatlan és termelői vagyont, valamint a pénzben áramló jövedelmeket, az óriási hatalom birtokába jut viszonylag rövid idő alatt.
Ez a rövid idő alatt történő rendkívül gyors vagyongyarapodás azonban önpusztító következményekkel jár a társadalom egésze számára. Ez különösen tetten érhető volt a 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlást megelőző spekulációs buborékok sorozatos kipukkadásában. Azt lehetne feltételezni, hogy Európa tanul mindabból, ami Amerikában a pénzügyi rendszer összeomlásához és rendkívül súlyos gazdasági visszaeséshez vezetett. Amikor Portugáliában, Írországban, Olaszországban, Görögországban és Spanyolországban, vagyis a PIIGS államokban kezelhetetlen méretűre nőtt a költségvetési és a külkereskedelmi hiány, kiderült: ennek a deficitnek a legfőbb okozója az, hogy az ingatlan és egyéb reálvagyonok nincsenek megadóztatva.
A nemzetközi Pénzkartell és az egyes országokban működő pénzügyi struktúrái azonban továbbra is szemellenzősen csak rövid-távú tranzakciókban gondolkodtak. Világos volt számukra, hogy mindaz a jövedelem, amelyet az állam az ingatlanokat és a vállalkozási tevékenységet terhelő adók formájában nem szed be, arra a pénzügyi szektor már igényt tarthat, mint kamatjövedelemre. A bankárok tervezése abból állt, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbb hasznot facsarják ki az eladósított államoktól, vállalatoktól és magánszemélyektől. Ezért Görögországnak és a többi PIIGS országnak egyre követelődzőbben azt mondták, hogy csökkentsék radikálisan az állam szociális kiadásait, az adózást pedig terheljék a munkára, a termelőgazdaságra, valamint a fogyasztókra magasabb használati díjak és illetékek formájában, elsősorban azokért a közszolgáltatásokért, amelyek még nem lettek magánosítva.
A bankárkaszt rövidlátóan nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy ha a kormányok csökkentik közkiadásaikat a költségvetési hiány mérséklése érdekében, vagy növelik az értékelőállító termelőgazdaság jövedelmének elvonását fokozott adóztatással, hogy így jussanak többlethez, akkor valójában a termelőszektorból vonják ki azokat a nélkülözhetetlen erőforrásokat, amelyeket az amortizáció pótlására, kutatásfejlesztésre, a termelékenység növelésére kellene fordítani. Egyidejűleg kevesebb pénz marad a lakosságnál, amit a megtermelt javakra és szolgáltatásokra elkölthetne. Az eredmény szükségszerűen a munkanélküliség, az eladósodás és a csődök számának növekedése. A reálgazdaság likviditásának kiszáradása egyben radikálisan csökkenti a hitelpénz fedezetéül szolgáló ingatlanok és más reálvagyonok értékét is. Az adósságdefláció túlzott növekedése eddig mindenütt fokozta az elvándorlást, megrövidítette az általános életkort, csökkentette a születések, a házasságkötések számát, az alulmaradottak elnyomorodását. A Pénzkartell és spekuláns befektetői számára azonban mindez kitűnő lehetőség volt arra, hogy tovább áramoltassák a vagyont és a jövedelmeket a 99%-tól az 1%-hoz.

folyt.köv.