Többévnyi pereskedés után lapunk hozzájutott az Orbán-kormány munkáját segítő Századvég-csoport több tízezer oldalnyi tanulmányához. Cikksorozatunk korábbi részeiben a cég közvélemény-kutatásairól, politikai kockázatokra figyelmeztető elemzéseiről és szókimondó bírálatairól írtunk. Mostani cikkünkben azt mutatjuk be, hogyan képzelték az egészségügy megreformálását. Vizitdíj helyett például orvosválasztási díj bevezetését javasolták, a szíre-szóra orvoshoz szaladgálókat pedig elrettentő hatású várólistával tartották volna otthon, vagy terelték volna magánorvoshoz. Korábbi részek: 1., 2., 3., 4., 5., 6.
„Teljesen egyértelmű, hogy az átalakítást funkcióváltásként és az ellátás fejlesztéseként kell láttatni, és nem kórházbezárásként. A kis kórházak bezárását az emberek 80 százaléka ugyanis elutasítja. Ez az arány legfeljebb mérsékelhető azzal, hogy az ellátás-minőségi előnyöket is láttatjuk; de az utazási távolság max. 50 km-ben való rögzítése is csak 70 százalékra volt képes mérsékelni az elutasítási arányt. A kórház megnevezést tehát szükséges megtartani”
– ilyen, és ehhez hasonló kommunikációs trükkök bevetését javasolta a Századvég abban a 2014 szeptemberében készült tanulmányában, amelyet az Emberi Erőforrások Minisztériuma megbízásából készített az egészségügy átalakítására.
A javaslat 30-35, egyenként 200-400 ezer lakost lefedő, úgynevezett integrált egészségügyi térséget (IET) hozna létre, amelyekben úgynevezett betegellátási trösztökben – vagy a kommunikációs tanácsot betartva: kórházi trösztökben - zajlana a fekvőbeteg-, az egynapos- és a járóbeteg-ellátás.Az átalakítás a meglévő intézmények alapos profiltisztításával párhuzamosan zajlana, így térségenként végeredményben egy nagyobb, a ritkább és komplikáltak esetek kezelésére is képes kórház működne, a többi pedig széles körű, legalább 15-20 szakterületet lefedő járóbeteg-ellátásra, egynapos ellátásra vagy rehabilitációs, krónikus, illetve ápolási tevékenységre specializálódnA tanulmány szerint ezzel elérhető lenne, hogy a városi kórházak specializált ellátást biztosítsanak, a nem főprofiljuknak megfelelő kapacitásokat pedig a térségen belül a hatékonysági szempontokat figyelembe véve lehetne felosztani.Az átalakítással a kórházi infrastruktúrát – benne a diagnosztikai és terápiás szolgáltatásokat – is költséghatékonyabban lehetne ki használni, a párhuzamos funkciókat meg lehetne szüntetni, a közös gazdasági és adminisztratív irányítással pedig a költségeket is jelentősen csökkenteni lehetne.
MINDEN ÖTÖDIK KÓRHÁZI ÁGY MEHET
Az IET-ek költségvetési intézményként működnének, az egészségbiztosító a tröszt egészével kötne finanszírozási szerződést. Az IET-en belül a kapacitások szabadon átcsoportosíthatóak lennének, és a személyzet is átirányítható lenne az egyes intézmények között. Azzal pedig, hogy egy adott térségben a szakszemélyzet egyszerre több intézmény munkáját is segíthetné, az anyag szerint egyszerre javulhat a szakorvosok bérhelyzete, és a hiányszakmák is jobban lefedhetők lennének szakemberekkel.
A reformterv hangsúlyos eleme az aktív kórházi ágyak 20 százalékos, mintegy 8000 ággyal való csökkentése 2020-ig, az így megszűnő kapacitásokat pedig az egynapos és a járóbeteg-ellátásba terelnék át.
Ehhez a tanulmány szerint az ellátás-finanszírozás mostani rendszerét is át kell alakítani, mert a fekvőbeteg-ellátás jelenlegi, magasabb támogatása miatt az intézményeknek ma az az érdekük, hogy az egyébként járóbetegként vagy egynapos ellátásban is kezelhető betegeiket is inkább befektessék.
A háziorvosoknál olyan, 6-15 praxisból álló úgynevezett alapellátási praxisközösségek létrehozását javasolja az anyag, amelyben a háziorvosok a meglévő egyéb szakvizsgájukat is kihasználhatnák, és amit így járóbeteg-szakellátási teljesítményként – egyben többletbevételként - az egészségbiztosító felé elszámolhatnának.
HOBBIJA, HOGY ORVOSHOZ SZALADGÁL? NEM LESZ!
A strukturális átalakítások mellett a tanulmányban a megoldandó problémák között kerül elő, hogy Magyarországon ma túlságosan magas az orvos-beteg találkozások aránya, illetve, hogy hogyan lehet ezt a lakossági keresletet valamilyen módon csökkenteni.
„A most lebonyolított találkozások egy része szakmailag nem indokolt, azaz az egészségi állapot javításához nem járul hozzá, csak pénzbe kerül. Egészség-gazdaságtani megfogalmazással: az ellátás nem hoz akkora egészségnyereséget, mint amennyi erőforrást hajlandó kifizetni érte az ellátórendszer.”
Mivel a keresletet a tanulmány szerint alapvetően az határozza meg, hogy a betegeknek mi az igénybevétel várható haszna és költsége közötti különbség, a lakossági igénybevétel csökkentése érdekében adja magát a vizitdíj bevezetésének lehetősége.
Ezt azonban a 2009-es vizitdíjas népszavazás eredménye mellett saját közvélemény-kutatási adataira hivatkozva is rögtön elveti a Századvég: a felmérésben megkérdezettek közel 70 százaléka ugyanis egyértelműen elutasította az intézkedést úgy, hogy a legkevésbé a kormánypártok szavazói lennének hajlandók fizetni, legnagyobb arányban pedig a DK, az Együtt és az LMP szimpatizánsai.
A tanulmány szerint a kereslet az adminisztratív megjelenések csökkentése mellett (például, annak a mai gyakorlatnak az átgondolásával, hogy egyes gyógyszereket csak szakorvos írhat fel) úgy is visszafogható, hogy egyes rutinvizsgálatokat „az orvosnál alacsonyabb költségű egészségügyi személyzet”, vagyis diplomás szakdolgozó is elvégezhetne, de „alacsonyabb kockázatú állapotokban” a várakozási idő, vagyis a várólista intézményét is jó eszköznek tartja a betegek távol tartásához. „A várólistáknak van egy speciális elterelő hatása is: a magánellátás igénybevételének a nemzetközi tapasztalatok és a közvélemény-kutatás adatai alapján ugyanis az egyik legfontosabb motivációja a közfinanszírozott rendszerben lévő hosszú, vagy hosszúnak érzékelt várakozási idő.”
A cég magánellátásokkal kapcsolatos kutatásában a legtöbben – 65 százaléknyian – egyébként valóban azért választották volna magánrendelést az állami helyett, mert ott hamarabb kapnak időpontot egy vizsgálatra vagy beavatkozásra.
A várólistákkal kapcsolatban ugyanakkor problémának nevezi az anyag, hogy „semmilyen célérték nincsen arra nézve, hogy az állapot tartós romlásának a kockázata nélkül és a beteg számára elviselhető módon milyen egészségügyi szükséglet esetén mi a megengedhető várakozási idő”Az elvégzett közvélemény-kutatás szerint a lakosság 54 százaléka inkább vagy teljesen egyetért azzal az állítással, hogy ma Magyarországon hálapénz fizetése nélkül nem lehet megfelelő minőségű ellátáshoz hozzájutni az állami kórházakban.
Mivel a hálapénz fizetése mögött az anyag szerint leggyakrabban az orvosválasztás, az intézmény kiválasztása, az előresorolás, a magasabb ellátási színvonal és a jobb elhelyezés óhaja áll, a hálapénzt valamilyen, a beteg és az orvosok számára is értelmezhető, teljesítményért járó szolgáltatási díjjá javasolja átalakítani: például orvosválasztási díjjá, főorvosi konzultációs díjjá, szülészorvosnál rendelkezésre állási díjjá.
A lépés előnye lenne az anyag szerint, hogy az orvosokról hivatalos árlisták keletkeznének, amivel csökkenne a betegek információs hátránya, javulna a piac hatékonysága, és árverseny alakulhatna ki az intézmények és az orvosok között. Mivel az intézkedésnek a tanulmány szerint azonban a főorvosok lennének a legnagyobb vesztesei, az ő köreikben valószínűleg nagy ellenállásra lehetne számítani.
„Szinte teljesen biztos, hogy nem lehet olyan rendszert kialakítani, amiben a főorvosok és a véleményvezetők nem járnak rosszabbul, mint most. Legfeljebb attól a most meglévő félelmüktől szabadulhatnak meg, hogy jövedelmüket feketén szerezték (a tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy ez a félelem elég csekély), de a jövedelmük mindenképpen csökkenni fog.
A támogatásukat így más csatornákon kell erősíteni: például értelmezhető nagyságú fizetést lehet adni a szakmai kollégiumok tagjainak, vagy a nagy térségek fizetett tanácsadó testületéibe lehet delegálni a terület tekintélyes főorvosait.”
A javasolt orvosválasztási díj létjogosultságát a Századvég szerint saját felmérései is alátámasztják: a vizitdíjjal szemben a lakosság kétharmada azért szívesen adna pénzt, hogy szabadon választhasson kezelőorvost, vagy intézményt.
Az orvosválasztásért fizetni hajlandók aránya a dokumentum szerint nagyságrendileg egybevág a kórházban hálapénzt fizetők arányával, de a megkérdezettek által kifizethetőnek gondolt összeg lényegesen kisebb, mint a tipikus hálapénzek nagysága.
„Mindebből következően az orvosválasztási díj csak akkor működhet a hálapénz legális helyettesítőjeként, ha teljesen biztosan kiváltja azt: ez meglehetősen magas listaárak meghatározását jelenti, és szükségessé teszi a díjak differenciálását (pl. a főorvos választása sokba kerül). Az adatok alapján azonban sokan vannak azok, akik természetesnek vélik, hogy választhatnak orvost, de fizetni már nem hajlandóak érte: ha tehát az orvosválasztásnak kötelező (és magas) díjtétele lenne, akkor elég sok ember lenne elégedetlen a rendszerrel.”
Ez utóbbi miatt a tanulmány megfontolandónak nevezi, hogy „egy alacsonyabb orvosválasztási díjat és egy magasabb orvosi magánkonzultációs díjat is érdemes lenne kialakítani: a konzultációs díj megfizetésével jelezhetné a páciens, hogy ő valójában hálapénzt akart fizetni.”
MORÁLIS AGGÁLYOK
Az orvosválasztási díjat nem fizetőket az anyag szerint ki lehetne zárni az orvosválasztásból – ők az intézmények véletlenszerű, besorolás szerinti munkarendje szerint kapnának ellátást.
A tanulmány egy későbbi pontján viszont már arra jut, hogy „a szabad orvosválasztás jogát a hátrányosabb rétegek számára is fent kellene tartani”, illetve, hogy „a rendszerszintű pazarlást eredményező szabad orvosválasztás megtiltása a szakember-elvándorlást és szakdolgozói rezisztenciát erősítheti.”
A szabad intézményválasztás korlátozása – vagyis a területi ellátási kötelezettség pénzügyi ösztönzőkkel való betartatása - az anyag szerint „morálisan is megkérdőjelezhető gyakorlat lenne addig, amíg nincs olyan minőségbiztosítási rendszer, amely valamilyen
“ egységes színvonalat garantálna minden ellátónál. Amiről valóban nehéz beszélni akkor, amikor magyar kórházi osztályok tömegesen nem tudják a szakmai minimumfeltételeket sem teljesíteni.”
A hálapénz legalizálásának egy járható útja még a javaslat szerint, ha egy intézményben az emelt szintű elhelyezésért fizetnek a betegek.
Az ellátás egészségügyi tartalmában ez nem okozna nagy különbséget(leszámítva az apró betűs példát, hogy egy egyágyas, alaposabban takarított kórteremben kisebb lehet egy kórházi fertőzés összeszedésének az esélye), a szolgáltatás tartalma azonban jól definiálható, és az emberek közel 40 százaléka hajlandó lenne fizetni érte.
A hálapénz-kiváltó lehetőségek közt említi az anyag a várólista fizetős átugrását is, ha az ellátás teljes költségét kvázi szolgáltatásvásárlásként megtéríti a beteg. Ezt azonban csak abban az esetben tartja megengedhetőnek, ha a várólista kialakulásának finanszírozási oka van (tehát az EOP csak egy meghatározott számú vizsgálatot térít az intézménynek, de eszköze és kapacitása lenne továbbiak elvégzésére).
„Ha ugyanis a humán erőforrás vagy a gépidő korlátossága az oka a várólistának, akkor hiába téríti meg a teljes költséget, mindenképpen hátrébb szorul valaki más.
A magánforrások bevonásával szembeni fontos ellenérvnek tartja az anyag, hogy sérti vagy veszélyezteti a szolidaritási elvet.
„Egyrészt, mert a magánellátást választani akarók szeretnének mentesülni az egészségbiztosítási járulék fizetésének kötelezettsége alól, másrészt, mert a nem fizetőképes állampolgárok egészségügyi ellátása azáltal is csorbulhat idővel, ha a hazai állami szolgáltatók kiürülnek a magánpiac fellendülése miatt.”
AZ ÁLLAMI ÁTVÉTEL NEM OLDOTT MEG SEMMIT
A magyar egészségügy jelenlegi fenntarthatatlanságát tanulmány szerint a munkaerő-elvándorlása is jelzi. „Amennyiben nem javul az orvosok hazai egzisztenciális jövedelemszerzési lehetősége, akkor az orvoshiánnyal küzdő európai országok még jobban elszívják az itthon tanult orvosokat, így annak veszélye is megjelenik, hogy a hazai igények kielégítéséhez szükséges mennyiségű orvos már nem lesz elérhető.”
A magyar egészségügy helyzetéről egyébként az orvoshiányon túl is viszonylag lesújtó képet fest az elemzés: a kórházak 2012-13-as állami átvételekor kijelölt célok szerinte „csak részben vagy korlátozott sikerekkel valósultak meg.
A járóbeteg-ellátás, alapellátás rendszerszintű fejlesztése nem ment végbe, a prevenció, egészségfejlesztés területén szigetszerű kezdeményezések történtek ugyan, de országosan kiterjeszthető, hosszabb távon is fenntartható modellek nem születtek.
Két évvel az átalakítást követően látszik, hogy a korábban nehéz anyagi helyzetben lévő intézmények gazdasági háttere jelentősen nem változott, mára a korábban jellemző önkormányzati kiegészítő források helyett a GYEMSZI vis maior keretéből próbálják meg az intézmények működési fenntarthatóságát biztosítani.
A tanulmányban javasolt beavatkozások a Századvég számításai szerint egyszeri 70-90 milliárd, éves szinten pedig további 230-260 milliárd forintnyi ráfordítást igényelnének.
A ráfordítással az egészségügyi közkiadások uniós szinten rendkívül alacsony, jelenlegi 4,8 százalékos GDP-hez viszonyított aránya 5,7 százalékra emelkedhetne, ami „még mindig jelentősen elmaradna a nyugat-európai országok szintjétől (pl. Ausztriában ez az arány 8,0 százalékos), de elérné a szlovák szintet (5,6 százalék), és közelebb kerülne a szlovén (6,3 százalék) és cseh (6,2 százalék) kiadásokhoz.”
A tanulmány utolsó fejezete a gyógyturizmus fellendítéséhez keres nemzetközi példát, illetve célpontokat. A legkézenfekvőbb célpont az anyag szerint Oroszország lenne.
„Ennek egyik fő oka, hogy e téren nagy hagyományokkal bírunk, az oroszok számára megfelelő a hozzáférés és az infrastruktúra, gyógyfürdőink az orosz fejlettséget jelentősen meghaladják. Továbbá hazánk jó hírnévvel, presztízzsel és tradíciókkal rendelkezik az oroszok szemében, valamint a gyógyvizeink és a hozzájuk kapcsolódó létesítmények rehabilitációs és terápiás előnyei is jól ismertek. A jó minőségű szolgáltatások, megfizethető árak, illetve az egyszerű és gyors vízumigénylés jelentős potenciált nyújthat az orosz turisták gyógyturisztikai igényeinek kielégítésében” – írja a körülményes összefoglaló, kiemelve, hogy a megvalósításhoz mindenképp állami szerepvállalás lenne szükséges.
A SZÁZADVÉG-SAGA
A 4 milliárdért készült tanulmányok megismeréséért lapunk munkatársa, Joó Hajnalka 2012-ben, még az Origo újságírójaként perelte be a Miniszterelnökséget, miután a szervezet sorozatban elutasította adatkéréseit a cégcsoport szerződésével kapcsolatban. A perben 2015 nyarán született jogerős ítélet. Bár az ítélőtábla az anyagok kiadására kötelezte a Miniszterelnökséget, az anyagokat csak 2016 februárjában kaptuk meg .
A 21 gigabájtnyi adathalmazt szerkesztőségünk az elmúlt hetekben feldolgozta, az anyagokban szereplő érdekességekről cikksorozatban számolunk be. A sorozat végén az érintett 2012-14-es időszak összes dokumentumát eredeti formájában is elérhetővé tesszük.
Munkatársunk képviseletét a perben a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) látta el.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
