(1996) Történelmünk központi titkai sorozat, 4. sz. (részlet)
Magyarságtudományi Füzetek 9.

Gyötrelmes kín, eszméletsújtó, kedv s lélekölő átok nem tudni, kik vagyunk! Nem tudni, kik voltunk, hogyan éltünk, hol éltünk, kik voltak őseink! Nem tudni, miféle igazságok szabták meg életüket s miként állták meg helyüket régmúlt idők ádáz viharaiban? És mit hagytak ránk örökül?

De még a nemtudásnál is fojtogatóbb, gyötrelmesebb mindezt rosszul tudni, tévesen tudni, hamisan tudni.

És sajnos ez utóbbi áll miránk. Féligazságok, téveszmék, végzetes tévtanok hálójában vergődünk, hamis eszmék ködtengerében fuldoklunk. Eszmélete- s emlékezete vesztett embernél mérhetetlenül súlyosabb az emlékezete vesztett nemzet helyzete, hiszen az előbbit ép emlékezetű emberek veszik körül s támaszul szolgálhatnak nagy bajában, míg az emlékezete vesztett, vagy akárcsak emlékezete torzult nemzet jogosan élhet a gyanúval, hogy azok veszik körül, akik vesztére törnek s netán a maguk érdekei szerint vezetik végzete felé.

Ó, jaj, ha a rápántolt hazugságok dermesztő uralma alól egyszer feltámadna a magyar nemzet! Jaj, ha egyszer már végre a maga igaz színének, ezer káprázatának valóságában láthatnánk őseinket! Ha lemérhetnők magunkat küzdelmesen is gyönyörű hajdanidőnk tükrében, ősapáink és ősanyáink sorsában, s kicsikét, ha nem is nagyon, magunkra ismernénk bennük!
Jöjjön el végre-valahára! El kell jönnie a történelmünket borító ködözés felszámolásának!

JOG ÉS TÖRTÉNELEM

Ősi magyar közjogunkról szólván fölöttébb illendő a méltatlanul támadott Werbőczy Istvánnak (1458-1541), a középkor nagy törvény-összefoglalójának, a hírneves Tripartitum, a Hármas könyv megalkotójának emlékét idéznünk, azzal a tisztelettel, amely a magyar hagyományok minden őrzőjének kijár.

Gondolkodó ember számára nem lehet kétséges, a mindenkori jogrend elválaszthatatlan a történelemtől, jogrendünk, törvénykezésünk történelmünkön alapszik, a történelemből nő ki, és visszavilágít a történelemre. MERT TÖRTÉNELEM ÉS JOG EGYBEFONÓDIK ELVÁLASZTATATLANUL.

Mi magunk jól tudjuk, azokkal szemben, akik gyűszűbe szeretnék szorítani a magyar történelmet és őstörténetünket egyszerűen törölni a nemzet emlékezetéből, hogy mai világunkat nemzeti szempontból egy hatalmas időtartamú korszak előzte meg, méghozzá a nemzeti virágzás és szabadság korszaka. Perdöntő, létfontosságú tanulságokra juthatnánk, ha kezükbe vehetnők ennek a korszaknak a jogalkotását, törvényrendszereit egybefoglaló őskódexeket, de sajnos, egy sem maradt ránk. Bizonyosan voltak, de tűzre vettettek éppúgy, mint egyéb őstörténeti kódexeink, kincseink, ereklyéink. Így aztán hasztalanul forgathatjuk töviről-hegyire a Corpus Jurist, a Magyar Törvénytár vaskos köteteit, a bennük megőrződött szokáshagyományoktól és egy-két történeti szemelvénytől eltekintve, amilyenekre főleg Werbőczy Tripartitumában, Hármas könyvében bukkanhatunk, az ősi jogrendnek nyoma is alig akad. Legfeljebb itt-ott halvány sejtelmekben, utánérzésekben derenghet elénk az ezer éve eltörölt jogkorszak emléke.

Be kell látnunk, bármily sajnálatos ez: ősi jogrendszerünk történelmünk háttérvonulatai mögött, történelmünk mélyen felszín alá temetett rétegei mögött rejtőzik, s ha bárki által valamilyen módon még egyáltalán megközelíthető, úgy ez kizárólag őstörténetünk és őstörténeti hagyományaink feltárásának útján történhet meg. Csak őstörténetünk világának szellemi felszabadításával, újjáalkotásával éledhet újjá poraiból támadt főnixként ősi jogtörténetünk mélyre hantolt világa is
Megkísérelhető-e ez a siker reményében? Tegyünk egy próbát! Vegyük sorra a nyomokat! Tegyük meg, ami megtehető egy rövid előadás és a hozzá kapcsolódó munka eredményeit összefoglaló munkafüzet keretében.

A MAGYAR ŐSÁLLAM TARTÓPILLÉREI

Kezdjük ott, létezett-e magyar ősállam? Mert, mi tagadás, alig tudunk valamit a magyar ősállamról. Valójában még csak azt se nagyon tudjuk, egyáltalán létezett-e? Ősállamiságunk fogalma, tudata áldozatául esett annak a szívós, immár ezredéve folyó szellemi hadjáratnak, amelyet hivatalos és egyházi körök egy ezredéve folytatnak népünk őstörténete, ősműveltsége ellen. Még azt is tagadásba vették, hogy volt-e államiságunk. Széltében azt hirdetik, a XI. század előtt magyar állam, államszervezet egyszerűen nem létezett.

Kérdés, egyáltalán felhozható-e még a magyar ősállam a feledés homályából? Feltalálható, feltárható-e még bármilyen bizonyítéka a magyar ősállamiságnak?

Itt csupán vázlatosan, főbb vonásaiban utalhatunk a magyar ősállamnak a magyarság ősi egységes jogrendje szerinti felépítésére a következők szerint:

A) Nemzetgyűlés, a legfelsőbb hatalom szerve.
B) Az uralkodó és tanácsadói testülete (Kende/Köndü és Gyula /Gylas, Dsila), és tanácsadó testülete (királyi tanács, fejedelmek tanácsa).
C/ Fővezér, vezér (kapitány v. kapudán ) és tanácsadó-ellenőrző testülete.
D/. Főbírák, országbírák.
E/ Népi, nemzetségi és törzsi nemzetgyűlések.
F/ Ősi területi intézmények, vármegyei szervezetek, testületek az őshonos magyar népek, néprészek területi elhelyezkedéséhez igazodva.
G/ Községi tanácsok, falunagyok (folnagyok, a falu vénjeinek tanácsa).
Egybefoglalva:
H/ A régi magyarok legfőbb közigazgatási, hatalmi, népképviseleti szerve a nemzetgyűlés. A nemzetgyűlésen minden ereje teljében levő, fegyverforgató magyar köteles megjelenni és munkájában legjobb tudása szerint részt venni.

ŐSI SZKÍTA TÖRVÉNY: KÖZÜGYEKBEN KÖTELEZŐ A RÉSZVÉTEL

Országos közügyekben törvényileg kötelező volt minden felnőtt, fegyverfogható magyar részvétele. Nemcsak jog volt ez, hanem kötelesség. Kézai Simon Gesta Hungarorumában (l283) találjuk erre vonatkozólag az egyik legbiztosabb nyomot. Kézai a LEX SCYTHICÁT, a SZKÍTA TÖRVÉNYT hozza fel bizonyságul, s arról számol be, hogy súlyos büntetéssel kellett lakolnia annak, aki felhívás ellenére nem jelent meg a nemzet gyülekezetén.

"Aki pedig a felhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a szkíta törvény értelmében fölkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy egyetemleges szolgaságra vetették."

Más krónikás forrásokból tudjuk, hogy a távolmaradót, ha alapos okkal ki nem mentette magát, kettőbe vágták. Megdöbbentő, ugye? Kettéhasították, csupán azért, mert nem jelent meg az összehívott gyűlésen.

Hozzuk az esetet közelebb a mához. Tegyük föl, mert megeshet, egy derék közember a maga legjobb képességei szerint elő akarván mozdítani az ország szekerét, közügyeink intézését, kormányzatunk működését. Kapja magát, s személyesen is tapasztalni akarván, mi zajlik az országgyűlésen, meg akarván hallgatni, mi folyik ott, be akar menni a parlament beszédházzá törpült épületébe azzal az elhatározott szándékkal, hogy ő is részt vesz annak munkájában. Benyit a parlamentbe, azaz odaáll. Be nem juthat, mivel őrök állják el útját, szépen eltanácsolják, ha pedig erősködik, alighanem elmeszakértői vizsgálatnak vetik alá.

Természetesen nagyot változtak az idők, bonyolultabbá váltak a dolgok, s ami akkor természetes vagy éppen kötelező volt, ma már keresztülvihetetlen. De a tény tény marad. A fordulat óriási, a közemberek közügyekből való kirekesztése szélsőségesnek, teljesnek, végletesnek mondható. Némileg enyhíthetnének ezen a hírközlő szervek, a médiák. De ebbe ne bocsátkozzunk bele.
Térjünk vissza a megrökönyödést kiváltható drákói szigorúságú szkíta törvényhez. Mai fejjel nem is könnyű felfognunk ennek megokolását. Halálbüntetéssel, s annak is szokatlanul kegyetlen formájával sújtani azt, aki csupán annyit vétett, hogy nem jelent meg a felszólításra? Nem szélsőségesen eltúlzott, barbár megtorlás ez? Hiszen, tudtunkkal, nincs szó háborúról, háborús mozgósításról, a szövegből legalábbis nem következik. Minek akkor az irgalmatlan büntetés?

A mögöttes szándék azonban világosan kivehető. Összefügg ez a szkíta élet- és világszemlélettel, amelynek a közösség, a haza szolgálata állt a központjában. A közgyűlésre felszólító határozatnak engedelmeskedés elmulasztását akként tekintették, hogy a távolmaradó kivonja magát a közszolgálatból, ezt viszont halálos bűnnek minősült, a közszolgálat iránti érdektelenség megnyilatkozásának, mi több, megtagadásának, már-már árulásnak. A népet alkotó közösség szolgálata a szkítamagyarok életének és gondolkodásának homlokterében állt, s ennek elmulasztása, elhanyagolása főbenjáró véteknek minősült. Ez magyarázza, hogy minden fegyverfogható magyar számára kötelező volt a nemzetgyűlésen való részvétel.

MÉG EGYSZER A SZKÍTA TÖRVÉNYRŐL

Kézai, mint jelentéktelen, vagy közismertsége folytán érdektelen, magától értetődő valamit említi a szkíta törvényt, egyetlen szóval sem emelvén ki azt szövegének szövetéből. Gyakran éppen az ilyen mellékesnek látszó, jószerint észrevétlen, lényegtelen részletek világítanak a történelem mögöttes mélyeibe. Ez itt például a legnagyobb természetességgel bizonyítatlanul bizonyítja, hogy a régi magyaroknál a szkíta törvény érvényesült.

Közvetett, akaratlan, rejtett bizonyítékként, megfellebbezhetetlenül tárja elénk, hogy a magyarok igenis szkíták, akik szkíta törvények szerint éltek.

Továbbhaladva ezen a nyomon, megállapítható az is a szkítaság vonatkozásában, központi területi elhelyezkedésük tényét is figyelembe véve (Attila birodalmának központja stb.), hogy a magyarok a királyi szkíták, erkölcseikből ítélve pedig az ókori világ legigazságosabbnak mondott igazságos szkítáinak maradékai s őshonosak a szkíta hazában.

Noha csak egy helyütt említi Kézai ezt, bizonyosra vehető középkori krónikánk egészéből, hogy a szkíta törvény az egész régi magyar életet áthatja s nyomát lelhetjük ott is, ahol nem esik róla említés. Fülünkbe kell, zendüljenek Anonymus szavai: "A SZCÍTIAIAK UGYANIS JÓ RÉGI NÉPEK..."

Priszkosz, a bizánci historikus, aki a 448-as évben megfordult a hun birodalom központjában és Attilával személyesen is beszélt, munkájának fennmaradt töredékeiben az akkor itt élt szkíta népről számolt be, és Attilát is következetesen szkítának, szkíta uralkodónak nevezi.

Kézai szkíta törvényről szóló megjegyzése és a történelem számtalan adata tanúsítja: itt volt az ősi Szkítia. S itt maradtak fenn a világon egyedül a maguk eredeti igaz arculatának megőrzésével a szkíták maradékai, a magyarok.

NEMZETGYŰLÉS DÖNTÖTT AZ ORSZÁG MINDEN KÉRDÉSÉBEN

Az ősnemzetgyűlés, és egyáltalán a nemzetgyűlés nem tévesztendő össze, ami gyakran megtörténik, az országgyűléssel s kiváltképp nem a mai parlamenti rendszerrel, a parlamenttel. Az ősi nemzetgyűlés a szó igaz értelmében, valóban a nemzet gyűlése volt. A nemzet igaz és teljes felelősségű képviselete, amelyet nem az újabb kori és jószerint korlátlan visszaélésekre lehetőséget adó módon hatalmi tényezők - pártok, fölülről szervezett pártok - irányítottak a maguk párt-, azaz részérdekei szerint, s ami a legtágabb lehetőségeit biztosítja a visszaéléseknek, a népakarat kijátszásának, sőt visszájára fordításának. Pl. oly módon is, hogy a ki-tudja-milyen érdekeket, törekvéseket képviselő párt-érdekcsoportok fölülről, a maguk berkeiből és a maguk külön érdekeinek szolgálatára jelölnek ki olyan személyeket, akiknek kilétéről, hogy ki fia borja, magának a népnek jobbára sejtelme sincs. A magyar ős-nemzetgyűléseken ezzel szemben nem holmi körmönfont mesterkedéssel kiválasztott, ismeretlen célokat szolgáló ismeretlen személyek gyűltek össze (részint az ekként megszerezhető kiváltságok, előjogok megszerzése céljából), hanem magának az országfenntartó és az országot minden ellenséggel szemben megvédő magyarok, méghozzá a maguk teljességében.

Éppen ezért az ős-nemzetgyűlések - s a többé-kevésbé nyomukban járó későbbi évszázadok magyar országgyűlése is - nem épületekben tartattak, nagyobb lévén számuk, semhogy bármely terembe beférhettek volna, hanem a szabad ég alatt, váltakozó színtereken, a mindenkori közszükségletek szerint. Tény és való: a nemzetet maga a nemzet képviselte a maga teljes jogú tagjainak a teljessége által. Maga a nemzet jött össze itt, hogy döntsön a saját sorsáról, a népközösség minden dolgáról, és ha szükséges - ítéljen is.

NEMZETGYŰLÉS DÖNTÖTT AZ ORSZÁG MINDEN KÖZÉRDEKET ÉRINTŐ ÜGYÉBEN:

a trónutódlás kérdésében - a vérszerződés idevágó rendelkezéseinek figyelembevételével;
a királyi tanács és a fővezér a nemzetgyűlés ellenőrzése alatt áll;
a vezér, a főbírák, országbírák felelősséggel tartoznak a nemzetgyűlésnek;
minden vezető, tisztségviselő a nemzetgyűléstől nyeri megbízatását;
a nemzetgyűlés - miként erről Kézai tudósít - a legfőbb bíró ítéletét is megsemmisítheti, ha azt hibásnak találja.
A fővezér - illetve a vezérek tanácsa -, akinek személye háborús időkben mintegy a nemzet önvédelmének megtestesülése, a hadiállapot tartama alatt élet és halál ura, ámde ez nem mehet a közszabadság, a nemzetérdek és az igazság rovására.
A vérszerződés rendelkezése szerint: "HOGYHA VALAKI ÁLMOS VEZÉR ÉS A TÖBBI FEJEDELMI SZEMÉLY UTÓDAI KÖZÜL AZ ESKÜVEL KÖTÖTT MEGÁLLAPODÁSOKAT MEG AKARNÁ SZEGNI, ÖRÖK ÁTOK SÚJTSA."

A nemzet szabad, egyenjogú tagjai a magyar néprészek, törzsek, nemzetségek és népek, köztük a hunok, avarok, székelyek, pannonok, palócok, csángók, jászok meg a többiek. Mindegyikük külön-külön él a maga történelmileg kialakult területén, a többiektől csaknem független testként, külön önhatalmú szervezetekkel és testületekkel, külön-külön népi, törzsi nemzetségi tanácsokkal, és ezeken belül még minden népi település, közösség (község) is külön tanácsokkal bír: faluvének tanácsa, a folnagyok (falunagyok) vezetésével.

A nemzetgyűléseken adataink szerint a folnagyok (falunagyok) révén az ország e legkisebb közösségei, a községek is képviseltették magukat.

A közügyek, államügyek intézésében, az állam vezetésében, kormányzatában minden egyes magyar személyesen és tevőlegesen részt vett. A nemzetgyűléseken való kötelező megjelenés rájuk is vonatkozott.

Fentiekhez kiegészítésül még hozzá kell tennünk: a vármegye, a vármegyei szervezet hivatalosaink szerint Szent István király uralkodását követően alakult ki, akkor, amikor bomlása megkezdődött, akkor, amikor addig minden ellenséges erő által megközelíthetetlen magyar ősvárakba a belső árulás kiteljesedése folytán nyugati katonaságot helyeztek, s ahol csak lehetett, a várak helyébe kegyhelyeket, zarándokhelyeket, monostorokat építettek, vagyis akkor, amikor megkezdődött a hajdani avar körgyűrűk, védősáncokra alapozódott ősi magyar vármegyei rendszer felbomlasztása, felszámolásának több évszázados, Mária Teréziáig húzódó folyamata.

VEZETŐK LEVÁLTHATÓSÁGÁNAK TÖRVÉNYE

A LEX SZCYTHICÁNAK fontos alkotóeleme és a népuralom biztosításának nélkülözhetetlen előfeltétele, elemi követelménye a tisztségviselők ellenőrzése s alkalmatlanságuk bebizonyosodása vagy hibás, vétkes intézkedések, a hatalommal való visszaélés vagy az államérdek megsértése esetén késedelem nélküli eltávolítása, leváltása. Eredendő felfogás, ősfelfogás szerint a tisztség, bármilyen legyen is az, nem kiváltság, nem holmiféle szolgálat fejében nyert örökös előjog, jutalom, érdem, hanem egyes egyedül és kizárólag a köz érdekében kifejtett szolgálat. S így a közösségnek elemi és elidegeníthetetlen joga, hogy mindazokat a tisztségviselőket visszahívja, amikor a jelek azt tanúsítják, hogy a tisztségben ülő hibákat, bűnöket vét, vagy akárcsak elkényelmesedik s nem látja el hivatalát azzal az odaadással, ahogy azt tőle jogosan elvárni lehet.

Ennek az ősi szokásjognak, öntörvényű eljárásnak a kiiktatása a népuralom, megcsúfolása s - ha demokráciát mondanak, a demokrácia - szégyene: annak a bizonyos végső fügefalevélnek a leesése, amely a meztelen valóság utolsó szégyenfoltját takarja. Mindez nem is mehet végbe másként, mint a kötelező és nélkülözhetetlen ellenőrzés előzetes kiiktatásával, amely jobbára korlátlan lehetőségeket nyit a hatalommal való visszaélésre.

Nemrég az egyik párt vezető politikusa kijelentette, hogy csupán a feudalizmusban volt szokásban a tisztségviselők leváltása, képviselők visszahívása. Valóban igaz-e ez?

Feleljünk történeti adatokkal. Tanúskodjanak helyettünk történetírásunk leghitelesebb képviselői, a középkori krónikák.
Előre kell bocsátanunk: több krónikának egyazon tárgyról szóló megnyilatkozását idézzük, így hát egyezések, azonosságok előfordulhatnak, elkerülhetetlenek. Ez azonban ne tévesszen meg senkit. Bűnesetek tárgyalásánál is elkerülhetetlenek a tanúvallomásokban előforduló ismétlések. Ráadásul a mi középkori krónikáink adataikat, anyagaikat egymástól veszik át, és előfordul, hogy egymást csaknem szó szerint idézik. Ez azonban nem szellemi szegénységük, sem anyagismeretük, tájékozottságuk szűk voltát jelzi, hanem éppen fordítva: mélységesen átérzett történetírói felelősségüket. Hitelességük jele. Azért veszik át hiteles elődeik anyagának bizonyos részeit, mivel ezek rendkívüli fontosságának tudatában, a részletek hű megőrzésére törekedve akarják átadni azt az utókornak. Ne tévesszen meg ez hát senkit. Amit módosítanak, annak is oka van, az is nyomokat ad. Fogadjuk szavaikat tanúvallomásokként.

Igaz-e hát, hogy a feudalizmusban, és csak a feudalizmusban volt szokásos tisztségviselők, képviselők visszahívása?
KÉZAI SIMON GESTA HUNGARORUMA (1283): a hunmagyarok visszatéréséhez (többek között) a következőket fűzi:
"Választottak maguk közül egy főbírót is, név szerint a Turda nembeli Kádárt, hogy az egész hadsereg fölött bíráskodjék, simítsa el a viszálykodók perpatvarait, s büntesse a gonosztevőket, a rablókat és útonállókat.

Mégpedig oly módon, HOGYHA EZ A FŐBÍRÓ TÚLONTÚL SZIGORÚ ÍTÉLETET HOZNA, A KÖZÖSSÉG AZT ÉRVÉNYTELENÍTHESSE, A HEYTELENÜL ELJÁRÓ KAPITÁNYT (= VEZÉR, FŐVEZÉR) VAGY BÍRÓT LEVÁLTHASSA, AMIKOR AKARJA."

KÉPES KRÓNIKA: (1358):
"Bírát is választottak maguk közül egyet, a Torda nembeli Kádár nevezetűt, hogy az intézze a viszálykodók pereit, fenyítse meg a tolvajokat, latrokat és gonosztevőket: mégis úgy, HOGYHA A BÍRÓ MÉLTÁNYTALAN ÍTÉLETET HOZ, A KÖZÖNSÉG (KÖZÖSSÉG) AZT SEMMIVÉ TEHESSE, S A HIBÁZÓ BÍRÓT ÉS A KAPITÁNYOKAT AKKOR TEHESSE LE, AMIKOR AKARJA."

CHRONICA HUNGARORUM (1473):
"Mindamellett egy bírót is állítottak maguk közül, név szerint Kádárt a Torda nemzetségből, hogy a viszálykodók pörösködését elcsendesítse, és a tolvajokat, útonállókat és gonosztevőket megbüntesse, de AZZAL (A FELTÉTELLEL), HOGYHA EZ A BÍRÓ NEM JOGSZOKÁS SZERINTI ÍTÉLETET HOZ, A KÖZÖSSÉG ÉRVÉNYTELENÍTHETI, A TÉVEDŐ BÍRÓT ÉS KAPITÁNYOKAT PEDIG LETEHETI, AMIKOR AKARJA."

Végül pedig hallgassuk meg THURÓCZY JÁNOS MAGYAR KRÓNIKÁ-ját (l486):
"Ezen kívül egy Kádár nevű bírát is választottak maguk közül, egy bölcs férfiút, aki alkalmasnak látszott, hogy a békétlenkedők viszálykodását lecsendesítse, és megfenyítse a tolvajokat és útonállókat. MINDAMELLETT HATÁROZATBAN MONDTÁK KI, HOGY HA EZ A BÍRÓ NEM A SZOKÁSJOGNAK MEGFELELŐ ÍTÉLETET HOZ, AZ ILYEN ÍTÉLETET A KÖZÖSSÉG ÉRVÉNYTELENÍTHETI, A TÉVEDŐ BÍRÓT MEGFENYÍTHETI, ÉS A KAPITÁNYOKAT LETEHETI, AMIKOR AKARJA."

Borzasztó történelmi tudatlanságot árul el tehát azt állítani, hogy a képviselők, tisztségviselők leváltása kizárólag a feudalizmusban volt érvényben, még ha eltekintünk is ennek az állításnak a politikai háttér-okaitól. Mi több, éppen a feudalizmusban érvénytelenítődött ez az ősi népszokás, valójában: népszokás szentesítette ősi népjogi törvény.
Természetesen nem a fenti állítás megcáfolása kedvéért, hanem azért sorakoztattuk fel középkori krónikásaink tanúskodását, hogy kiemeljük: ősállamiságunk, ősjogunk egy sarkalatos törvényéről, a LEX SCYTHICÁRÓL van szó. Ennek kiiktatása a népképviseleti elv nyílt megtagadása, s egyben a nép sorsát intéző képviselők ellenőrzésének, az ellenőrzés elemi követelményének megtagadása: tehetnek a tisztségben ülők akármit, visszaélhetnek, a ki tudja milyen módon megszerzett hatalommal - felelősségre nem vonhatók, bársonyszékeikből ki nem mozdíthatók.

Gondoljuk csak meg: mi a biztosíték rá, hogy a vezető, bárki is legyen az, bármilyen tisztségben, képviselőségben üljön, nem téved, s nem tévedhet? Tán a pápai csalhatatlanság tana ez, átvíve minden ismeretlen gyökerű, múltú és szándékú, istentudjahogyan hatalomra került politikusra? És mi történik, ha netán áruló kerül közébük, ha áruló támad köztük? Nem lehet leleplezni, nem lehet leváltani, még ha belepusztul is az ország? Belepusztuljon a nép?

ÖSSZEFOGLALVA:

A hűtlen vagy hibás tisztségviselők leváltásának őstörvénye, a szkítamagyar közszabadság egyik fontos követelménye előírja:
Minden tisztség, a legkisebbtől a legnagyobbig kizárólag a közösség akaratából, választás, méghozzá közvetlen választás útján kerülhet betöltésre.

Minden tisztségviselő, tiszttartó, a legnagyobbtól a legkisebbig, a fővezértől, sőt az uralkodótól, a fő- vagy országbíróktól a törzsi, nemzetségi tisztségviselőkig bármikor letehető, ha a közakarat ezt úgy kívánja, vagy ha intézkedéseikkel szemben kifogások merülnek fel, illetve, ha magatartásukkal szemben kételyek, viselt dolgaikban tévedések, hibák, részrehajlások mutatkoznak.

Az őstörvény ugyan szó szerint nem tartalmazza, de lényegéből következik, valamint abból a tényből, hogy minden tisztségviselő közakarat, közválasztás útján kerül tisztségébe s így megválasztásakor a megtévesztés, alakoskodás, hamis látszat megjátszása, a közösség megtévesztése kizárt, hogy csak olyan személy kerülhet bármiféle tisztségbe, akinek addigi élete, előélete, a nemzet közösségének tett szolgálata eleve tanúsítja, hogy méltó a közösség szolgálatára.

TISZTSÉGVISELŐKKEL SZEMBENI ELEMI KÖVETELMÉNYEK
Másoknál jobbaknak, erényesebbeknek kell lenniök, példát kell mutatniok szolgálatban és tisztességben: A TISZTSÉG TISZTESSÉGBŐL FAKAD ÉS TISZTESSÉGET KÖVETEL

Olyan személyeknek kell lenniök, akik addigi életük során a közösség, a nép iránti odaadásukról és hűségükről
Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem a közösség, nem a nép, nem a nemzetnek kell a vezetőket szolgálnia, hanem a vezetőknek a népet: aki ezt az elvet nem vallja, vagy megszegi, ne lehessen vezető többé, ne kerülhessen, és ne maradhasson semmilyen tisztségben.

Tisztségére méltó vezetőnek mindenkor a közösség felé kell fordulnia s az ő érdekeit kell érvényre juttatnia.
Azt a vezetőt, aki a közösség megtévesztésére, kijátszására, véleményének elfojtására, akaratának, érdekeinek kijátszására törekszik, nem csupán leváltani kell, de pellengérre állítani és felelősségre vonni.

EZÜSTEDÉNYEKBŐL LAKOMÁZÓ PARTASZTOK HETEDHÉT ORSZÁGRA SZÓLÓ LAKODALOM ATTILA PALOTÁJÁBAN

Meglehet rendhagyó, vagy csak rendhagyónak tetsző módon a magyarok 896. évi visszajövetelének egy - túlzás nélkül mondhatjuk - csodálatos eseményére térünk ki a magyar parasztság egykori társadalmi helyzetének a jellemzése céljából.
A honvisszavétel hadműveletei még be sem fejeződtek, mikor meglehetősen szokatlan eseményre került sor: Árpád, miként Anonymus erről beszámol, bevonult Attila hun nagykirálynak az ország szívében fekvő palotájába.

Közel félezer év telt el Attila halála óta és a történelem vad viharai verte ország hajdani fővárosa és Attila palotája is romokban állt. Árpád és vitézei megrendült lélekkel jártak a roppant kőfalak, márványcsarnokok, félig épp vagy törött, kidűlt oszlopok között, elámulva Attila királyi palotája fogadó- vagy dísztermének elképesztő méretein.

Honnan tudjuk mindezt? Az alábbiakból minden gondolkodó fő számára tüstént kiderül.

Árpád - átmeneti jelleggel ugyan -- berendezkedett a palotában és itt fogadta vendégeit. Az adott körülmények között természetesen nem lehetett szó semmiféle, még átmeneti, részleges helyreállításról sem.

Kőpalota ez, igen, márványpalota, nem deszkahodály! A 'Nibelungen lid' függeléke, a 'Klage', azaz a Panasz azt írja erről:
Attila "pompás palotát építtet magának, melyben a nagyterem HOSSZÚ, SZÉLES ÉS MAGAS, HOGY BENNE AZ EGÉSZ VILÁG VITÉZEINEK VIRÁGA ÖSSZEGYŰLHESSEN ÉS KEDVÉRE MULATHASSON."

Itt gyűlt össze Magyarország valamennyi vitéze - ahogy Névtelen Jegyzőnk írja.

Hogyan? MAGYARORSZÁG VALAMENNYI VITÉZE? Hogy értsük ezt? Nem Árpád hadainak összes vitézei, hanem Magyarországéi?
Elő kell vennünk Anonymus tudósítását.

Az Attila városába történt bevonulás leírásánál különös fordulat figyelhető meg:

"Másnap pedig Árpád vezér
(Secundo autem die dux Arpad)
és minden főembere
(et omnes sui primates)
Magyarország valamennyi vitézével egyetemben
(cum omibus militiibus Hungarie)
bevonult Attila király városába."
(intrauerunt in ciuitatem Atthile regis)

A monda első része, ha jól megfigyeltük, félreérthetetlenül Árpád vitézeiről, főembereiről szól, a második mondatrész viszont már az eddigi csoport-megjelöléstől eltérően, területi meghatározást ad s már Magyarország összes vitézeiről szól, nemcsak azokról, akik Árpáddal jöttek be.

Az eltérés még inkább kiütközik, ha taglaljuk a mondottakat:
a.) Bevonult Árpád
b.) és minden főembere.
Ezek után értelemszerűen az következne:
c.) és valamennyi vitéze.

De Anonymus itt már tágabb és a területre, Magyarországra utaló meghatározással él. S ez természetesen nem véletlen. A honvisszavívókhoz, mint részben már tudjuk, időközben csatlakoztak az itthoniak, nem csupán a székelyek, hanem a többiek is, Magyarország valamennyi vitéze. Anonymus, ha nem ekként fogalmaz, hibát vét s mintegy kirekeszti őket.

Következésképp, vitézek két világosan megkülönböztetett csoportja vonul be Árpád vezetésével Attila király városába:
1/ Árpád és vitézei, főemberei
2/ Magyarország valamennyi vitéze.

Lássuk hát, mi is történt:
Adjuk át a szót Anonymusnak. Figyeljünk - szerintünk rendkívül különös és rejtélyes - tudósításának minden egyes szavára!
"MÁSNAP PEDIG ÁRPÁD VEZÉR ÉS MINDEN FŐEMBERE MAGYARORSZÁG VALAMENNYI VITÉZÉVEL EGYETEMBEN BEVONULT ATTILA KIRÁLY VÁROSÁBA.
OTT LÁTTÁK A KIRÁLYI PALOTÁKAT - NÉMELYEKET FÖLDIG ROMBAN, MÁSOKAT ÉPEN - ÉS FÖLÖTTE CSODÁLTÁK MINDAZT A KŐÉPÜLETET.
KIMONDHATATLANUL FELVÍDULTAK, MIVEL ÉRDEMESSÉ VÁLTAK RÁ, HOGY ELFOGLALJÁK - MÉGHOZZÁ HÁBORÚ NÉLKÜL -
ATTILA KIRÁLY VÁROSÁT.
KINEK AZ IVADÉKÁBÓL SZÁRMAZOTT ÁRPÁD VEZÉR.
OTT LAKOMÁZTAK MINDENNAP NAGY VÍGAN ATTILA KIRÁLY PALOTÁJÁBAN, EGYMÁS MELLETT ÜLVE.
MINDNYÁJAN OTT SZÓLTAK SZÉPEN EGYÜTTZENGVE A KOBZOK MEG A SÍPOK A REGŐSÖK VALAMENNYI ÉNEKÉVEL EGYETEMBEN.
AZ ÉTELT-ITALT A VEZÉRNEK MEG NEMESEINEK ARANY A KÖZRENDŰEKNEK MEG PARASZTOKNAK EZÜST EDÉNYEKBEN SZOLGÁLTÁK FEL,
MINEKUTÁNA A KÖRÜLFEKVŐ ORSZÁGOK VALAMENNYI JAVÁT KEZÜKBE ADTA ISTEN.

Bőségben és pompában mulattak
mindannyi idejött vendéggel együtt.
Árpád vezér a vele vigadozó
vendégeknek nagy földbirtokokat adott,
minek hallatára még több vendég sietett hozzá,
s ujjongva vele mulatozott.
Így hát Árpád vezér övéivel
örömében húsz napig időzött Attila király városában,
mialatt csaknem minden egyes napon
MAGYARORSZÁG VALAMENNYI VITÉZE
A VEZÉR SZÍNE ELÖTT
HADIMÉNEKEN ÜLVE
KARDDAL ÉS DÁRDÁVAL VÍVOTT VITÉZI TORNÁT."

Mi kell több? Kell még több? Ennél is több arról, hogy milyen megbecsülésben állt a parasztság a régi magyarok szemében?
Mert úgy igaz: ekkoriban a magyar társadalomban még nem voltak különféle, egymással szembenálló rendek, urak és szolgák, nemesek és nemtelenek, kiváltságosak és alávetettek: a társadalom még nem töredezett szét, egységes volt.

Ott ülnek hát a magyar parasztok Attila nagykirály palotájában Árpáddal és "Magyarország valamennyi vitézével" együtt a 896. évi honvisszafoglalás nagy ünnepén, zendülnek a fúvós és húros hangszerek, ujjongva rikognak a sípok, ősi zeneszerszámok fülmámorító zenebonája közepette pengetik a regősök kobzaikat. Ott ülnek köztük a frissen ácsolt hosszú asztaloknál párducbőr kacagányos, darutollkalpagos magyar vitézek, főemberek között Árpád asztalánál Magyarország parasztjai. Díszruhás étekfogók sürögnek körülöttük, s ők ezüst edényekből, ezüst evőeszközökkel falatozzák a párolgó, ízes ételeket.

Ősjogon ülnek itt. Ők az ország gazdái, magyar parasztok. Ők virágoztatják föl, ők adnak alapot mindenhez tiszta életükkel, kemény munkájukkal, igaz emberségükkel.
Így zárjuk őket szemünkbe!

HONNAN ERED PARASZT ÉS PÓR SZAVUNK?

Nyelvtörténetünk tanúsága szerint korról korra változhat, módosulhat a szavak jelentése is. Az utóbbi évszázadokban kétségkívül erős jelentésmódosulások következtek be földművest jelentő paraszt szavunkban is. Ez a hajdan megtisztelő megjelölés bizonyos körökben sértő, lebecsülő jelentést kapott, annyira, hogy, már maguk a parasztok is röstellni kezdték, ha parasztként nevezték őket.

Érdemes hát futó pillantást vetnünk rá, honnan is ered az a szó és valójában mi is az ősjelentése?

A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára szerint "szláv jövevényszó, amely - a bevált nyelvelidegenítési módszer szerint: "a magyarba egy közelebbről meg nem határozható szláv nyelvből (...) került át" (i.m. 3.köt. l02 old.). Hát nem óriási? Nekünk, magyaroknak, az emberi földművelés elindítóinak kellett átvennünk ezt az ősi szavunkat valamely "közelebbről meg nem határozható" szláv nyelvből. A lényeg itt ez a "meg nem határozható": tudják, hogy a szlávból ered, de azt már nem tudják, honnan, melyik szlávból. Vagyis tudják, azaz nem tudják. (Ekként ezzel a bravúrosan "tudományos" módszerrel sikerült kisütni ősnyelvünk ősszavainak mintegy 90 százalékáról, hogy jövevényszó, idegenből vettük át.)

Mi több, paraszt szavunk ikerszaváról a "pór"-ról pedig azt sütötték ki, hogy eleink azt a régi bajor szókincs "pour" szavából csipkedték le maguknak, már csak azért is, nehogy valamiképp kiderüljön, hogy ez a különböző változatokban elterjedt világszó véletlenül éppen a magyarból eredt.

A tőszónak a par-nak, pór-nak jelentése arról tanúskodik, hogy nincs összefüggésben a közönséges por-ral, amely nem a földműveléssel kapcsolatos fogalom.

Legnagyobb titkaink egyike éppen ez a szó: paraszt. Hányszor odavágták már sértő szándékkal a szemünkbe: paraszt. Annyira, hogy már parasztjaink is röstellni kezdték. Pedig ez a szó legcsodálatosabb elnevezéseink közé tartozik. Összefügg a Paradicsommal. Igen, a Paradicsommal, az Édenkerttel. Mert miféle Édenkert lett volna az a bizonyos csodakert földművelés nélkül? Világos hát, hogy a Para-dicsomot is a para-szt tette Paradicsommá. Paraszt és Paradicsom elválaszthatatlanul egybetartozik. Paraszt nélkül nincs Paradicsom. Lehetetlen a Paradicsom. A két szó: a megművelten pompázó kert és az azonos szótő jelölte földművelő csalhatatlanul jelzi ezt.

Mindez pedig korántsem holmi tréfás szójáték. Paraszt szavunk tőszavának p-r mássalhangzói a dörzsöléses tűzgyújtás hangjaival egyeznek. Hatalmas szóbokrai vannak ennek a magyarban. Csak párat a jelzés kedvéért: pir, piros, pirkadat, pironkodás, virradat, vér, verés, verdesés, parázs, parázna, párzás, forró. forog, pörög, pör, pöröl. És alighanem idetartozik parlag szavunk is, amely föltehetően még az ősi égető gazdaság emléknyomait őrzi.

Ókori szerzők akként nyilatkoznak, hogy a valóban tisztességes élet mindenekfölött azoknak az osztályrésze, akik életüket a teremtés művének továbbvitelére, földművelésre fordítják, azaz a növényi és állati élet felvirágoztatására, újrateremtésére.
Tegyük még mindehhez hozzá, hogy a magyar parasztság legnemzetibb rétegünk, őshagyományaink leghívebb őrzője, miként az a való élet tényeiből és Anonymus Gesta Hungarorumából is kitetszik.

Mindehhez még a következőket kell hozzáfűznünk:
Úri magasból lenézett, ezerszer primitívnek, durvának, kezdetlegesnek lefestett parasztságunk, ahogy történelmünkben visszafelé haladunk, különös átalakuláson megy át, mintha csodák csodája történne vele, nem elbarbárosodik, hanem épp ellenkezőleg, felemelkedik és csinosodik, műveltebbé és öntudatosabbá válik, a legnemesebb értelemben vett közemberré válik, olyan emberré, akinek a maga személyi, családi világán túl az egész közösség, a nemzet minden ügye ott feszül szellemi láthatárán. Évszázadok során rápántolódott béklyói leszakadnak, mintegy lemállanak, s alávetettségének állapotából kilépve szabaddá válik és a köznemességbe fölemelkedve, előttünk áll a maga igaz mivoltában a régi magyar ember, államiságunk, nemzeti alkotmányunk fenntartója és védelmezője, fajtájának leghívebb és leghitelesebb képviselője, olyanként, amilyen a magyar ősalkotmány és a nemzeti ősvallás virágzásának korában volt.

A régi magyarságnak ez az alaprétege, amely mindenkor egységes, zárt népi tömbökbe tömörült, később, a feudalizmus évszázadaiban alávetett, jogfosztott néprétegként a felső rétegektől nagymértékben elszigetelten s ennek következtében érintetlenül maradt. A felső rétegekben zajló keveredéstől mentesen megőrizhette eredeti szkíta jellegével együtt idegen szellemi hatásoktól való mentességét is. De ami tán még ennél is fontosabb, üldöztetéseken, jogfosztáson, kiszorítottságon át, vagy tán éppen ezért, leghívebb őrzője maradt továbbra is a nemzeti hagyományoknak, olyannyira, hogy még az Aranykorba visszanyúló őshagyományok (pl. tündér-hitregék) is fellelhetők azokban a parasztság által megóvott, nemzedékről nemzedékre továbbadott hagyománykincsekben, amelyek a közép- és felsőrétegek tudatából csaknem maradéktalanul kivesztek.

A KÜLDETÉS ÉS HIVATÁS TÖRVÉNYE

Gyakran és szükségszerűen felvetődik a kérdés: miért él az ember a földön?

Lejáratták, gyökértelennek és oktalanul üresnek minősítették ezt a gyötrelmes és olykor-olykor minden lélekben felzajduló kérdést azok, akik nem tudták s nem akarták tudni rá a feleletet.

A régi magyarok, élettörvényeik tanúsága szerint, tudták a választ, megadták a választ tetteikkel, egész életvitelükkel. Az ember létének csak az adhat értelmet, ha élethivatása van. S mi más lehet ez a hivatás, mint a szép, a jó, a nemes, s annak az igaz úton járó közösségnek, a hazának a szolgálata, amelytől nyelvét, értelmét életét kapta. Kivált, ha olyan népnek a fia, mint a magyar, amelynek sorsa egybeforrt az igazsággal és szabadsággal, amelynek "itten hordozák véres zászlóit" (Vörösmarty) egy évezreden át, s amelytől elragadták elveszíthetetlen hazáját.

Hivatás nélkül az ember élete még a legjobb esetben is céltalan üresjárat, jobbára pedig a futó örömöktől eltekintve sajgó riadalom, vagy éppenséggel salakba fulladás, haszontalan tengődés. Ennek az elemi kérdésnek a megválaszolása nélkül az emberi sors olyan, akár az elküldetlen levél, süvítő szél két deszkaváz között, szürkéllő por az ablakrések közén, kitépett papírfoszlány.

Ősi szkíta világfelfogás szerint nőnek, férfinek hivatása van a földön. A nő hivatása élettanilag is adott az anyaságban, az élet újrateremtését szolgáló szerelemben, a család és otthon felvirágoztatásában s a gyermekek nevelésében. A férfi hivatása pedig nem a gyönyörök kergetése, mámor, evés-ivás, dőzsölés, vagyonszerzés, hanem népének, nemzetének szolgálata, nemzete épségének, szabadságának, gyarapítása, előmenetelének elősegítése, ezen belül pedig a feltétlen honvédelem, ami alól egyetlen férfi sem vonhatja ki magát: ez veleszületett hivatása, amelynek betöltése értelmet, célt ad és felemeli a lelket, elmulasztásának következménye viszont leépülés, szégyenletes tengődés. Márpedig, ahogy a nagy olasz költő, Dante Alighieri vallja: "NEM SZÜLETTETEK TENGNI, MINT AZ ÁLLAT / HANEM TUDNI, ÉS HALADNI ELŐRE!"

Szkíta felfogás szerint a férfi hivatása mindaddig tart, amíg javakorabeli élete, amíg bírja a ráháruló fáradalmakat. Mihelyt élemedett koruk folytán már nem képesek a haza szolgálatára, már életüknek se nagyon találják az értelmét.

A haza szolgálata! A haza szolgálata csodálatos erőt ad, lelket sugároztató örömöt. Mondják, hogy aki csak kap és mindig csak kapni és kapni akar és sohasem adni, visszaadni, amit kapott, ha lehet fölösen is - az ilyen ember kolduslelkű és kolduséletű, s borzasztó szegénységben szenved akkor is, ha fölveti a pénz. Ismeri-e a viszontszolgálat, az ADNI, BOLDOGÍTANI, ÖRÖMÖT KELTENI lélekfelemelő örömét? Az édesanyákat, a szülő édesanyákat és a szeretőket kell megkérdezni e felől. Aki pedig egy igazsághoz hozzánőtt nemzet, vagyis olyan közösség tagja, amilyen a magyar s egy olyan nyelv, olyan múlt örököse, amilyen a miénk, annak életét semmi sem fényesítheti fel jobban, mint a hazaszeretet, a nemzet szolgálata: a legszentebb hivatástudat, ami értelmet ad a létnek, s ami nélkül szétomlik, amit építenénk.

Hivatásnélküli élet a mi eleink számára elképzelhetetlen volt. Meddő, élni sem érdemes tengődésnek ítélték e nélkül az életet. Régmúltunk két óriása, Hunor és Álmos párhuzamos sorsa világít rá talán a legélesebben erre. Hunornak és Álmosnak, s két magyar honvisszafoglalás: a 373. évi hun-magyar és a 896 évi magyar honvisszavétel e két legendáshírű vezérének, kik a két honmentő sereget talpra állították, a sorsa ugyanis kísértetiesen hasonló. Mindketten hasonló módon fejezik be életüket. Mindketten rejtélyes körülmények között hirtelenül távoznak az élők sorából.

Új ősgesztánk, a Tárih-i Üngürüsz a következőképpen tudósít Hunor esetéről:
"Nemród fia, Hunor katonaságot kezdett gyűjteni. Mikor Hunor népe összegyűlt, megszámlálták és összeírták. Látták, hogy Hunor népéből tízezer ember gyűlt össze, és a "nem rendkívüli teremtményekből" is kétszáznyolcvanezer férfi gyűlt össze. MIKOR HUNOR EZT A CSODÁLATOS ÓRIÁSI HADSEREGET ÖSSZEGYŰJTÖTTE, ÉLETE NEM LETT HOZZÁ HŰ, KÖZBEN ELTÁVOZOTT EBBŐL A VILÁGBÓL."

Nem a halálnem különös formulája - "élete nem lett hozzá hű" - riasztja fel figyelmünket, hanem a történés rejtelmes háttértartalma:
A) Hunor ugyanis természetfölötti erők közbelépése folytán szervezi meg a honvisszafoglaló sereget: ez hivatása, küldetése.
B) Mihelyt teljesíti feladatát, azzal a legszorosabb összefüggésben, bekövetkezik a jelzett állapot ("élete nem lett hozzá hű, közben eltávozott ebből a világból").
C) Vagyis: hivatásteljesítés és vég tökéletesen egybeesik. Arra kell következtetnünk tehát, hogy a két esemény között kapcsolat van: küldetésteljesítés és életmegszűnés között valamilyen összefüggésnek kell lennie.

Álmos vezér esete mindenben párhuzamos ezzel. Isteni küldetése tudatában ő szervezi meg a 896. évi új honvisszafoglalás seregeit.
A) A seregeket visszavezérli az ősi hazába.
B) Mihelyt ezt teljesíti, rejtélyes módon eltűnik.
Máig is folyik a találgatás, mi történhetett a mondai hagyomány szerint félig isten, félig ember vezérrel. Némelyek úgy vélik, rituális szertartás során feláldozták. Mások úgy vélik (még krónikások is), hogy valamilyen ismeretlen okból Álmost megölték. "NEKI UGYANIS NEM VOLT SZABAD BEKÖLTÖZNIE PANNONIÁBA". De vajon miért nem volt szabad? Az ok megokolásra szorul.
C) A küldetésteljesítés és a vég itt is pontosan egybeesik. A két esemény között összefüggésnek kell lennie. S aligha kétséges, hogy az összefüggés a hivatásteljesítésben rejlik: a történelmi Magyarország átlépésével a küzdelem első szakasza, a hadsereg megszervezése és visszavezérlése lezárul. Az országhatár átlépésével új szakasz kezdődik: Álmos teljesítette, amiért küldetett. Szerepe lezárult. További élete, a régi felfogás szerint, már csak tengődés, méltatlan kallódás volna. Így hát további élete nem volna méltó hozzá. Ekkor bekövetkezik az, amit Hunor esetében az Ősgeszta így foglal egybe: "az élete nem lett hozzá hű". Szükségszerű hát a vég.
(Részletesebb kifejtését az Aranykincsek hulltak a Hargitára c. kötetben.)

Ebbe az eszmekörbe tartozik Priszkosz rhétor személyes élmények alapján írt megkapó tudósítása az Attila sátrában zajló ünnepélyről, melynek során beszámol az ott fellépő regősök, énekesek által előadott hősénekeknek az Attila vendégeire tett hatásáról:
"Fáklyákat gyújtottak, s két barbár jött be Attilával szemközt. Ezek maguk költötte különös dalokat énekeltek Attila győzelmeiről és hadi dicsőségéről.

A vendégek rájuk néztek: némelyek gyönyörködtek a költeményekben, mások lelkét fölvillanyozta az elmúlt háborúk emléke, mások pedig, kiknek testét koruk már elgyengítette s így hevük már csillapulni volt kénytelen, könnyekre fakadtak."
Ezek az élemedett hun vitézek nem az idő múlását, nem ifjúságuk elmúltát siratják hadiemlékeik felelevenedése során, gyászukban az ütközik ki, könnyet az csal szemükbe, hogy előrehaladott koruk miatt már nem vehetnek cselekvően részt a dicsőséget hozó küzdelmekben.

ŐSJOGOK

Meglehet, törvénykönyvekben hiába keresnénk, de bárki mérget vehet rá, hogy a régi magyarok bírtak ezekkel a jogokkal, mivel a szabad élet elválaszthatatlan hozzátartozói.
1/ Népfelségjog
2/ A közszabadság joga
3/ A közügyekben való részvétel joga
4/ Az igazság megismerésének, birtoklásának és kimondásának joga
5/ A nemzethez, nemzetközösséghez tartozás joga
6/ A nemzeti önazonosság joga
7/ A nemzeti közösség élete, helyzete megismerésének joga
8/ A nemzeti múlt megismerésének joga
9/ Az ismeretekben való előhaladás joga
10/ A társadalmi, jogi, személyi egyenlőség és önvédelem joga
Ezek közül csak a leglényegesebbekre térünk ki.

NEMZETI KÖZSZABADSÁG A RÉGI MAGYARORSZÁGON

Középkori krónikáinkban, több ízben is előfordulnak olyan megjelölések, amik ez ideig elkerülték a kutatás figyelmét. Krónikáink őstörténetünk ismertetése során gyakran utalnak a széles közösség, a köznép, a parasztság szerepére. Ha jól odafigyelünk, az az érzésünk támadhat, mintha az események hátteréből egy jobbára mellőzött történelemformáló erő lépne elő.

Már Névtelen Jegyzőnknél is szembetűnő, hogy noha rendszerint fenntartást jelezve, de meglehetősen sokszor hivatkozik a népet alkotó parasztságra. Már művének bevezetőjében kitér erre, sűrűn idézett, fölöttébb talányos mondatában:
"Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regősök csacsogó énekéből, mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna."
Számunkra ez a szakasz azt a rendkívül izgalmas mozzanatot tanúsítja, hogy Anonymus korának paraszti hagyományaiból megismerhetők voltak a magyar előidők eseményei és a magyarság őstörténete. Ennek a felismerésnek, illetve ténynek, valamint Névtelen jegyzőnk hasonló egyéb megnyilatkozásainak roppant hordereje van nemcsak Magyarország akkori parasztságának, de a magyarság eredetének, őstörténetének a megítélésében is. Anonymus ezek révén akaratlanul is elárulja, hogy Magyarország akkori parasztsága színmagyar volt, hiszen Anonymus semmilyen korlátozást nem alkalmaz a "parasztok" megjelöléshez, ez pedig annyit jelent, hogy az egész ország parasztsága magyar volt s behatóan ismerte és már akkor is őrizte a magyarság őshagyományait.

Lényegében ugyanez ütközik ki a Botond monda elbeszélése és több más részlet kapcsán a többi középkori krónikával egyezően. A Képes Krónika szerint például annak indokolására, hogy csak a hét vezér jött be Árpáddal, a következőket mondja: "csupán azt tudták okul felhozni, AMIT A KÖZNÉP MOND (G. K. E kiemelése)" (latin eredetiben: vulgus dicit).

A Chronica Hungarorum is arról, ír, hogy "A köznép (vulgus) hét magyarról beszél". Az idevágó adalékokat egybevetve, meglehetősen átfogó kép bontakozik ki a köznép - a parasztság - hagyományőrző szerepéről:
A KÖZNÉP (A PARASZTSÁG) HETUMOGERRŐL - HÉT VEZÉRRŐL - BESZÉL.
A KÖZNÉP A MAGYAROK SZKÍTA EREDETÉRŐL BESZÉL.
A KÖZNÉP MÉNRÓTRÓL (NIMRÓDRÓL) BESZÉL.
A KÖZNÉP HUNORRÓL ÉS MAGORRÓL BESZÉL.
A KÖZNÉP A CSODASZARVASRÓL BESZÉL.
A KÖZNÉP A FEHÉR LÓ MONDÁRÓL BESZÉL.
A KÖZNÉP LÉLRŐL ÉS BULCSÚRÓL BESZÉL.
A KÖZNÉP A BUZOGÁNYOS BOTONDRÓL BESZÉL.

Mindez nemcsak azt bizonyítja, egyéb történeti adatok sorával egyezően, hogy a Kárpát-medence parasztsága színmagyar s egyben őshonos volt (az a historikus, aki lehetségesnek tartja egy ország parasztságának pár évtized során lebonyolítható cseréjét, bízvást visszakérheti az iskolapénzt), de tanúsítja azt is, hogy hazánkban a X. században, a kereszténységre kényszerítés előtt -a koradatok gyökerei ugyanis oda nyúlnak vissza -, olyan kiteljesedett népuralom ("demokrácia") virágzott, amelynek nem volt párja az akkori Európában.

Közösségi népuralom volt ez, olyan társadalom, amelynek valóságos mivoltát fel sem tudta fogni a környező világ. Egyszerűen nem értették, mi ez? És itt utalnunk kell "az első magyar király", "az első magyar fejedelem" körül napjainkig gyűrűző zavarokra. Hivatalosaink még ma is arról cikkeznek, hogy Szent István volt az első magyar király. Még Névtelen Jegyzőnk is arról ír, hogy "A szkíta nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá" - jóllehet ő itt feltehetően idegen uralkodókra gondol.

"A türkök (= a magyarok) hét törzsből állottak - írja Constantinos Porphirogennetos -, de sem saját, sem idegen fejedelem fölöttük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük."

Pár sorral alább a Biborbanszületett császár következetlenül mégis arról szól, hogy egyszerre több fejedelmük is volt. Sőt már arról is ír, hogy "van fejedelme minden törzsnek".

Mások úgyszintén hasonlóan nyilatkoznak: "nem volt uralkodójuk" -"király, fejedelem nélkül éltek". Ellenhistorikusaink váltig törik a fejüket, mihez kezdjenek például Levédivel, hova dugják, nem is szólva Gordiaszról, Muagerről, Álmosról meg a szkíta őskirályokról? Megoldhatatlannak érzett talányuk ez: uralkodó nélkül hogy lehet élni? Ki érti ezt? Ha meg van uralkodó, hogy uralkodhat a közösség?

Bajos fölfogni az ősi közszabadságot, azt a kiteljesült népuralmat, amelyben a régi magyarok éltek, kivált, hogy fejedelmeikről, királyaikról is felmerültek határozott, letagadhatatlan adatok. Hogy egyeztethető össze ez a kettő, uralom s közszabadság, király s néphatalom?

Az ember már-már kész volna elhinni, hogy uralomnélküliségben éltek, ha nem cáfolnának rá erre a legkülönfélébb adatok.
Olyan társadalom volt ez, amelyben a népfelségjog uralkodott.