Istenem, hányszor vonultam már ekkora tömegben! Hányszor hittem a szónokoknak, hogy most aztán igen, csak is értem, csakis értünk élnek! Hogy jobb lesz, szebb, meg emberibb.
Aztán csak nekik lett jobb. Velem, velünk meg nem törődtek.  Az út szélén hagytak bennünket.Azt mondták, rendszert váltanak. Rendszerváltás helyett aztán csak az elitet cserélték ki egy ugyanolyan rosszra. Vagy talán még rosszabbra. Mert ezek a Himnuszt is énekeltették velem. Azt sugallván, nekik Magyarország a fontos. Aztán csak a saját zsebükkel törődtek. Ügynökök és tolvajok kezébe adták a hazámat.
Én már legalább harminc éve nem hiszek nekik.
    Látom a dölyfösségüket, a vonulgatásukat, a kapzsiságukat, az engem lenézésüket.Mert, amikor rólam beszélnek, amikor azt hazudják, értem tesznek bármit is, akkor is csak magukra, csak a saját hatalmukra, gazdagságukra gondolnak. Darabokra szabdalták az országot. Te a jobboldalon, te pedig a balon termeld nekünk a javakat!  Miközben gyűlöld a másikat.  Hirdesd róla, csak azért, mert másként gondolkodik, mint te, nem is magyar már. Egy hazaáruló senki.
   Gyűlölöm a hazugságaikat, a luxusjachtjaikat, a luxusrepülőgépeiket. Elvették tőlem a szántóinkat, haveroknak adták.  Övék lett a Balaton, az erdő, a mező, a rét, s a réten a virágok. Mindent elvettek. Még a hitet is.
   Most valamiféle remény villant az égen.  Megint. Egy aprócska fény a sötétségben. Istenem!  Tényleg világítani akarnak nekem?  Újból megtanítanak hinni? Vagy megint mézes-mákonnyal hazudják el tőlem az igazságot?
   Sokszor hittem. Sokszor becsaptak. De akkor még évtizedek voltak előttem. Könnyen kihevertem a     sérüléseket, elfeledtem a hazugság ütötte sebeket. De most már csak éveim lehetnek hátra...
    Én mégis hinni akarok. Az unokáim miatt. Mert ők az öröm, a remény a jövő. Csak az ő boldogulásuk a fontos. De azért egy kis melegségre, napsütésre még én is vágyakozom.

Megkapom vajon?

Lakatos Pál