„Koren tanár vezetése alatt a fiú ismét kedvet kapott a tanulásra, úgy hogy már a következő iskolai évben minden tantárgyból a legjobb osztályzatot érdemelte ki. Az írása pedig az összes tanulóké közt a legszebb volt és szépírási füzeteit dicsekedve mutogatták az aszódi iskola vendégeinek. Azonkívül ügyesen rajzolt s még zongorázni is megtanult. Önművelésére is nagy gondot fordított, s itt annyiban nyílt alkalma arra, mert volt egy könyvtár, melyet Podmaniczky János alapított szorgalmas és jóviseletű tanulók számára. Sándor szomjúhozván az ismereteket, mohón olvasta a könyveket és a szabadban órákat töltött olvasgatva. Főkép a történelmi és költői műveket szerette. Horatius ódáiért pedig úgy rajongott, hogy könyv nélkül tudta őket, és egy kisalakú kiadását folyton a zsebében hordta. Ebben az időben fejlődött ki a gyermek serdülő ifjúvá. Vékony, hosszúnyakú, előrehajlott termetű fiú volt, éles fekete hajjal, észrevehető orrhanggal és télen is kihajtott inggallért viselt. Ámbár komoly fiú volt s tudása, határozottsága és ötletei némi fensőbbséget szereztek számára tanulótársai előtt, de azért romlatlan kedélyével szívesen részt vett a diákok mulatságain és osztozott is csínyjeikben, sőt rendesen a vezérük volt. Jellemző a fiú önérzetére, hogy mikor a tanár egy diákcsíny után a cinkosokat a tábla mellé kitérdepeltette, Sándor nem akart kiállni. Nagynehezen mégis kiment, de nem a táblához, hanem a tanár elé állt és határozott, majdnem követelő kemény hangon kérte Koren tanárt, hogy:
–        Domine professor, inkább megtanulok száz latin közmondást, de letérdepelni nem fogok.
–        Jól van, – válaszolta a professor – tanulj meg hát száz példaszót.
És Sándor meg is tanulta, csakhogy ne kelljen térdepelnie.
Mikor apja később István fiát is az aszódi iskolába küldte, Sándor mutatta be őt Koren tanárnak.
– Tanár úr – mondá Sándor – meggyőződtem, hogy itt engem nagyon jól tanítanak, azért elhoztam öcsémet is, ajánlom pártfogásába!
Az aszódi diákévek alatt ébredt föl szívében a szerelem, melynek első tárgya Cancriny Emília nevű iskolásleányka, egy evangélikus lelkész özvegyének a leánya volt. Ekkor ébredez költői hajlama is, a leánykához titokban verseket írt. Ezeket a verseket nem ismerjük. Az egyetlen vers, amely aszódi tanuló korából reánk maradt, a „Búcsúzás 1838-ik évben”. Ebben a versben hexameterekben búcsúzik az iskolától s már tanuságot tesz költői rátermettségéről
1838-ban színészek vetődtek Aszódra. Sándor, kinek már pesti kis diák korában hajlama mutatkozott a színészet iránt, naponta megnézte az előadásokat és bolondult a színészekért. Eközben beleszeretett a társaság egyik színésznőjébe és már-már veszedelembe sodorta őt pezsdülni kezdő vére. Egy álmatlan éjszaka után elhatározza, hogy maga is fölcsap színésznek. Korán reggel beállított Koren tanárhoz s kérte a bizonyítványát, mert ő színésznek megy. Koren természetesen nem adta ki a bizonyítványt, hanem keményen megfeddte, bezárta az iskolába és megírta a dolgot apjának. Az apa még idején értesülvén a bajról, Aszódra sietett és az utcán, ahol fiával találkozott, bottal a kezében úgy ellátta tanáccsal, hogy ezek nyomai még hetek multán is meglátszottak rajta. Ez az utcai botrány, ez a lealázó büntetés földig lesújtotta a fiút. Tanárában és apjában zsarnokot lát, akiktől szabadulnia kell.”

(folytatása következik)