Mintha hegyvidékről szalajtották volna,
Erdély hegyeiből épp most térne haza,
krisályos illatú levegő köszönti a felkelő napot.
Tollászkodó rigó csőrét teletölti a patak friss vizével,
majd egy kisebb bokor ölelő ágainak közébe befészkel,
s ott kiált nagyot. Száll, repül a hangja,
oly messzire harsan,
hallatán talán  a vén Nap is megrian,
felébred álmából, illog-pillog kicsit
- vörös-sárga felhők közén, puha ágyban fekszik –,
a maradék sötét láttán tágra nyílik szeme,
s huss, elszáll az éjjel, a hajnal is megy vele.
Gémeskutak rúdja a Napot bókolva köszönti,
amint a jó gazda a friss vizet meri, itatóba tölti,
szomjazó jószágnak, s mikor az jóllakott, csak akkor szel
magának ujjnyi füstölt sonkát, nagy karaj kenyérrel.
Komótosan falatozik, hosszú volt az éjjel,
s hosszú lesz a nap is, messze még az estve.
Jóllakván indul a dolgára, sietve.
Erdők, folyók, tavak, patakok, hegyek.
Jól ismert, és ismeretlen, távoli helyek.
Szalma illatú, pajkos szellő,
zizegő délibáb, bánatos madárijesztő.
Képek, hangok, emlékek hada,
a Haza, az Otthon édes illata.
Napfényben fürdőző lankák,
szorgos méhecskék járta,
mézédes szőlő. Lomhán ballagó szürke marha,
ijedős birkanyáj, dühös puli ugatása,
amint annak nyomában jár, tereli,
amerre akarja a gazda,
hol erre, hol arra fut apró lábacskáin,
szinte mintha lenne a gazda kinyújtott karja.
Gólya kerepel, köröz a fészek fölött.
Melyik a legéhesebb az apró csőrök között,
melyek ott lent várják, jut-e ma is béka.
Nyakuk nyújtogatják az apróságok sorra.
Drága magyar madár, etesd, tápláld őket,
mint gondos édesanyja a jövő nemzedéket!
Finoman hullámzó, zöldellő pusztaság,
míg a szem ellát, s még annál is tovább.
Vörösen kacsintó napkorong,
valahol messzebb csengő hangú kolomp kong,
tücskök kezdenek vidám nótájukba,
apró bogár percen minden apró zugba.
Szerte tüzek gyúlnak, apró fények sora,
bográcsba, kondérba készül a vacsora,
pipát gyújt a pásztor,  subáján heverve,
kuvasza ott szuszog, pihen a közelbe.
Pattogó fahasáb, rotyog a jó étek, ej,
ha odakozmál, tán az sem nagy vétek,
füstös is, sűrű is a pásztortarhonya,
tán jut bele krumpli, meg némi szalonna...
Ha szívednek gyökere nem e földből sarjadt,
ennyi csak, Barátom, amit szemed láthat.
Dicséred a tájat, dicséred az étket,
mi szem s szájnak való, csak annak jut dicséret,
de nekem - hiszed, vagy sem –
, olyan Magyarország földje,
mint Tenéked szerető édesanyád öle.
Szívem minden dobbanása együtt dobban Vele.
Sírok, ha könnyezik, nevetek, ha dalol,
esténként érzem, hogy betakar, átkarol.
Szeretetet nyújtó, puha, meleg fészek.
Ősöknek emléke, kiket elvitt az enyészet,
de emlékük, hírük nem halhat meg soha,
legyen a sorsunk bármilyen mostoha!
Nekem az a kolomp nem cseng-bong, de dalol.
Benne ezer évnek millió szava szól.
Nekem itt a rigó nem fütyül. Énekel!
S minden egyes hangja emlékeket terel.
Rám a felkelő nap vígan idekacsint,
lefekvés előtt is boldogan ideint,
s cinkosan rám kacsint, ha a zeniten henyél.
A tüzek fénye nekem népmeséket regél.
Hortobágy sík füvén hun lovak robognak,
s bora oly mézédes illatú Tokajnak,
hogy a legdrágább párfőm a nyomába sem érhet!
Az éjszaka csendjében táltosok mesélnek,
csendesen sejlik fel a régmúlt üzenete,
hiszed, vagy sem, ennek nem mese a fele se!
Bármerre is járjak, ha a Kárpátok ölel,
tudom, jöhet bármi, sosem veszhetek el,
e földnek képében rám szülőanyám vigyáz.
S ha egyszer majd elmegyek,
nem kell a sírás, s a gyász,
mert csak elalszom csendben, szépen,
s álmodom boldogan, akár a magzat a csendes,
meleg, oltalmazó anyaméhben.
Csendben hallgatom majd szíve dobbanását, ahogy lüktet, ver,
s hallgatom dúdolását.
Szépséges Magyar Anya,
ki még meg sem született gyermekének lágyan énekel...