A valaha Annie Besant által írott könyv, és sok egyéb munkájának, hagyatékának „okkult" tartalma sokakat eltántorítana. Olvasni és megfejteni való megállapításai a MA és a MOST alapállása szerint bőségesen elárasztanák az útkereső embert ismeretekkel és kétségekkel is. Szerencsés „véletlen" kínált azonban egy nem remélt lehetőséget, hogy ezen élet­művében az örökérvényűt, s annak is csupán a szűrt lényegét felfedezhessük.

Jakab Zoltánné lélektestvérünk (88 éves) hagyatékából nemrégiben előkerült e sokrétű és hatalmas anyag szintézise, méltó válogatása, mely sok kétséget sokunkban képes helyretenni.

„Mert bonyodalom követi a bonyodalmat
és misztériumok állnak a misztériumok előtt"
(Alexandriai Szent Kelemen)

Alábbiakban, immár „Odaát" tartózkodó, tapasztalt lélektestvérünk szigorú válogatását olvashatják az érdeklődők, vagyis Annie Besant könyvének szűrt lényegét.

ANNIE BESANT
A KERESZTÉNYSÉG REJTETT IGAZSÁGAI

ELŐSZÓ

E könyv célja, hogy bizonyos gondolatokat vessen fel a kereszténység alapját képező mély igazságokról. Ezek az igazságok általában elkerülik az emberek figyelmét, sőt nagyon sokan tagadják létezésüket. Az a nemes törekvés, hogy a nagyszerű igazságok minél szélesebb körökhöz eljussanak, megfontolatlan buzgóságában lealacsonyította a kereszténységet, és tanait olyan formába öntötte, amely gyakran elriasztja és elidegeníti az emberek szívét és értelmét.

A korai keresztények józan gondolkozásában nem volt helye annak a hamis szentimentalizmusnak, amely – figyelmen kívül hagyva azt a nyilvánvaló tényt, hogy az emberek mind értelmileg, mind erkölcsileg különböznek egymástól – a fejlettebbeknek szóló tanítást a fejletlenek nívójára szállítja le, s ezáltal – mindkettőre nézve sérelmesen – feláldozza a magasabb rendűt az alacsonyabb rendű kedvéért.

Ha az igazi tudást, a Gnózist, újra a keresztény tanok részévé akarják tenni, akkor ez csak a régi megszorítások mellett lehetséges. Fel kell tehát adni azt az elképzelést, hogy a tanításokat a legtanulatlanabbak felfogó képességének színvonalára szállítsák le. Az ősi tudás helyreállítására csak akkor nyílik lehetőség, ha a tanításokat magas színvonalon tartják. A spirituális igazságok felismerése csak így belülről – nem pedig kívülről – következhetik be. Csak az isteni Szellem, melynek temploma vagyunk, sugalmazhatja, s nem külső tanító.

E könyvecskében található sugalmazások segítséget kínálnak azoknak, akik a világosságot keresik.

A vallások rejtett oldala

Igen elterjedt és egyben népszerű az a felfogás, hogy a kereszténységgel kapcsolatban nem létezett okkult tanítás. Δ Tényleges dicsekvés tárgyát képezi az, hogy a kereszténységnek nincsenek titkai.

Világosan be kell tehát bizonyítanunk azt, hogy – legalábbis a korai egyházban – a kereszténység sem maradt el más nagy vallások mögött, vagyis voltak rejtett tanításai. Δ Ez a rejtettség vagy ezotéria – mint történeti tény – bebizonyítható. De az értelem szemüvegén át vizsgálva a dolgokat azt is látni fogjuk, hogy ez nem is lehetett másképpen.

A vallásokat a tömegeknél bölcsebb emberek adták a világnak azért, hogy az emberi fejlődést siettessék. E törekvésük azonban csak akkor válhat eredményessé, ha hozzá tudnak férni az emberekhez és befolyásolhatják őket. Az emberek viszont nem állnak mind ugyanazon a fejlődési fokon. A fejlődés egy emelkedő lépcsőhöz hasonlítható, melynek minden fokán állnak emberek: a legfejlettebbek jóval fölötte állnak értelmileg és jellembelileg is azoknak, akik még csak most indultak el az emberi fejlődés útján. Az emberek értelmi és cselekvő képessége minden fokon más. Teljesen haszontalan lenne tehát mindenkinek ugyanazokat a vallásos tanokat nyújtani. Hiszen az a tanítás, ami a gondolkodó emberhez szól, teljesen érthetetlen az együgyű ember számára, s az, ami a szentet extázisba hozza, hidegen hagyja a bűnözőt. Másrészt, ha valamely tanítás megfelelő segítséget nyújt a fejletlen értelmű embernek, ugyanaz tűrhetetlenül nyers és éretlen a filozófus számára, s az, ami a bűnözőnek megváltást jelent, teljesen hasznavehetetlen a szent számára. Mégis minden típusnak szüksége van a vallásra, szüksége van azért, hogy eljuthasson a jelenlegi fokozatánál magasabb életbe. Éppen ezért egy típust vagy fokozatot sem szabad feláldozni a másik kedvéért. A vallás-tanításnál éppen úgy alkalmazni kell a fokozatosság elvét, mint ahogy az a fejlődésben is fennáll, különben nem tudja betölteni rendeltetését.

A vallás válaszol az emberiségben rejlő ama belső indításra is, amely az emberi fajt folytonosan előbbre viszi. Mert mindenkinek a szíve mélyén – bár gyakran elmerülve a múlandó körülményekbe, vagy elborítva a nyomasztó érdekektől és gondoktól – ott él egy szakadatlan istenkeresés. Lehet, hogy egy időre elnyomja, és látszólag elnémítja a korszellem, de rendíthetetlen kitartással újra feltámad, újra és újra megszólal, valahányszor csak elhallgattatják. Bizonyíték ez arra, hogy az Isten utáni vágyakozás az emberi természetnek veleszületett tulajdonsága, elpusztíthatatlan alkotórésze.

Vizsgálódásaink során most a következő kérdés merül fel: honnan erednek a vallások? A kutatások kétséget kizárólag bebizonyították, hogy a vallások feltűnően hasonlítanak egymáshoz. Hasonlóak alapvető tanításaikban, abban, hogy alapítóik emberfölötti képességekkel rendelkeztek és kivételesen magasrendű erkölcsi színvonalon álltak, hasonló erkölcsi tanításokat adtak.

Minden vallás isteni emberek tanításaiból ered. Ők azok, akik időről-időre megismertették a világ különböző népeivel a vallás alapvető igazságaiból azokat a részleteket, amelyeket e népek be tudtak fogadni. Ezek a tanítók mindig ugyanazt az erkölcsiséget hirdették, hasonló eszközökkel dolgoztak, és ugyanazokat a kifejező szimbólumokat használták. A Nagy Tanítók olyan emberek állandó Testvérségét képezik, akik az emberiség soraiból kiemelkedve bizonyos időkben megjelennek, hogy világosságot hozzanak földünk számára. Ők az emberi faj szellemi vezetői. Ezt a nézetet egy mondatba így lehet összefoglalni: a vallások egy közös törzsnek, az Isteni Bölcsességnek ágai.

A vallások alapítói – feljegyzett tanításaikból ítélve – magasan kiemelkedtek az átlag emberiségből. A különféle vallások szentírásaiban ugyanis olyan erkölcsi tanítások, magasrendű eszmék, költői inspirációk és mély bölcseleti megállapítások találhatók, amelyeket ugyanannak a vallásnak későbbi írásai meg sem közelítenek szépségben és emelkedettségben. Ez arra vall, hogy a régi magasabb rendű az újnál, és nem az új jelent fejlődést a régihez képest. Egyetlen egy esetben sem bizonyult be, hogy valamely jelenlegi vallás az ősi formájához képest javult vagy finomabb formát kapott volna, ezzel szemben számos bizonyíték van arra, hogy az eredeti tiszta tanítások eltorzultak.

De mögöttük megsejtenek egy dicső, mindent átfogó Jelenlétet, amelynek nevet soha vagy csak nagyon ritkán adnak, de amiről azt suttogják, hogy Ő mindennek a forrása, Ő a hatalom, a szeretet és jóság, sokkal gyöngédebb, semhogy félelmet keltsen, sokkal jobb, semhogy könyörgésre várna.

A vallás legfőbb célja az, hogy siettesse az emberi fejlődést. A vallásalapítónak tehát a fejlődő emberiség minden fokozatára tekintettel kell lennie. A barbártól a legmagasabb fejlődési fokig, a fejlődés minden fokozatán találunk embereket. Δ A vallásalapítónak pedig minden fajta emberhez közelítenie kell és ott segítenie rajta, ahol éppen a fejlődésben áll. Ha igaz, hogy van fejlődés, akkor ez a nehézség fennáll, az isteni Tanítónak pedig ezzel eredményesen meg kell küzdenie, Δ erre minden vallásnak tekintettel kell lennie, ha meg akarja oldani feladatát.

Szembe kell tehát néznünk azzal a helyzettel, hogy nem lehet ugyanazt a vallási oktatást nyújtani még csak egy nemzet egészének sem, annál kevésbé egymástól eltérő civilizációk vagy éppen az egész világ számára.  Ha a vallás azokhoz alkalmazkodna, akik értelmileg korlátoltak, erkölcsileg felelőtlenek, akik nehezen fogják fel a dolgokat, ha a vallás ezeken akar segíteni és lehetővé tenni számukra a fejlődést, akkor tanítása teljesen hasznavehetetlen lenne olyanok számára, akik bár ugyanabban a nemzetben élnek, s ugyanahhoz a civilizációhoz tartoznak, viszont erkölcsi érzékük kifinomult és elmélyült, intelligenciájuk ragyogó és élénk, szellemiségük pedig fejlett. Ha viszont a vallás tanításaiban ez utóbbi csoporthoz alkalmazkodna, ha az értelem számára nyújtana nagyszerű filozófiát, ha a magasrendű erkölcsiséget még tovább akarná nemesíteni,  akkor az a vallás annyira szellemivé, annyira intellektuálissá, annyira túlfinomultan erkölcsössé válna, hogy az előbb említett rétegnek hiába prédikálnák. Ez a vallás nem tudna hozzáférni sem elméjükhöz, sem szívükhöz. Szunnyadó intelligenciájukat a számukra értelmetlen mondatok füzére nem tudná felébreszteni, sem olyan irányítást nem tudna adni nekik, amely egy tisztább erkölcsiség kifejlesztésére ösztönözné őket.

Figyelembe véve az embereknek a vallás irányában mutatkozó változó igényeit és szükségleteit,  valamint azt, hogy minden embernek szüksége van olyan nevelésre, amely az akkori fejlődési fokának megfelel, szükséges egy olyan változatos és fokozatos vallási oktatás, amely ezeket a különböző igényeket kielégíti, s minden embert a maga helyén segít.

Egy olyan intellektuális bölcseleti rendszer nyilvánosságra hozása, amely megfelelően továbbképzi a már fejlett értelmet, s hozzászegődésre készteti az emelkedett elmét, valóban senkinek sem árthat. Nyugodtan lehet hirdetni, mert a tudatlant úgysem vonzza. Az ilyen fajta tudás igen hasznos lehet a magas fejlettségű ember birtokában, aki ezáltal nagyobb szolgálatokat tehet az emberiségnek. De ha ezt a tudást nyilvánosságra hoznák, akkor a tudást olyanok szereznék meg, akik értelmileg ugyan kiválóak, de vágyaikban fékezhetetlenek. Jól tudja ezt minden Tanító, aki ilyen tudás átadására képes. Tudását csak olyanokkal közli, akik erőiket az általános jóra, az emberi fejlődés gyorsítására fordítják, s óvakodik olyanokhoz eljuttatni, akik ezt mások kárára és saját hatalmuk növelésére használnák.

Tapasztalatok bebizonyították, milyen veszéllyel jár, ha tisztátalan kezekkel akarják megragadni a hatalmat jelentő tudást. Azóta a nagy Tanítók szigorú feltételeket szabnak, és csak tiszta, önzetlen és önfegyelmezett jelöltekkel közlik az ilyenfajta tanításokat.  A Tanítók többre értékelik a jelölt erkölcsi erejét, mint értelmi fejlettségét.

Alexandriai Szent Kelemen és tanítványa, Origenes Δ mond legtöbbet a korai Egyház misztériumairól. Ez a két író világosan és kategorikusan kijelenti, hogy abban a korban a misztériumokat elismert intézménynek tekintették.

Szent Kelemen és az apostolok között mindössze egy közvetítő állt. Az ő tanítványa volt Origenes, aki 185 körül született. Δ Szent Kelemen és Origenes szolgáltatják a legfontosabb tanúbizonyságot arra nézve, hogy a korai egyházban tényleges misztériumok léteztek.

Origenes Mózes V. könyve XXXII. Részének 8. és 9. versét idézi: „Amikor a Felséges szétosztotta a népeket, amikor szétszórta Ádám fiait: határokat vont a népek között Isten Angyalainak száma szerint; és az Úrnak része az ő népe volt, Jákob, és öröksége Izrael". Ez a nem a hivatalosan elfogadott szöveg. Nagyon sokatmondó az „Úr" elnevezés, mely kizárólag a zsidók Kormányzó Angyalára vonatkozik, és nem a Felségesre, t.i. Istenre. Ez az értelmezés azonban tudás hiányában kitörlődött az emberek emlékezetéből, s ebből a tudatlanságból ered sok téves következtetés, pl. amikor az „Úr"-ra vonatkozó dolgokat a „Felséges"-nek tulajdonítanak.

A történeti Krisztus

Jézus élettörténetének szálait minden különösebb nehézség nélkül ki lehet bogozni a többi közül. E munkánál nagy segítséget jelentenek a múlt feljegyzései. Δ Akiknek hajlamuk van valamire és kifejlesztik ezt a hajlamukat, azok szakértők lesznek a megfelelő tudományágban, míg azok, akiknek nincsen semmi különösebb hajlamuk, vagy akik nem fejlesztik ki a már meglévő képességeiket, nyugodjanak bele a tudatlanságukba. A tudás megszerzésének szabályai mindenütt ugyanazok.

A misztikus Krisztus

A Misztériumok szentelt kapujához közeledünk, s fellebbentjük a szentélyt elrejtő fátylat.

Láthattuk, hogy bármily messze megyünk vissza az ókorba, mindenütt tudtak egy titkos tanítás létezéséről, amelyet a bölcsesség mesterei szigorú és igényes feltételek mellett adtak tovább az elfogadott jelölteknek.

A régebbi vallásokban a Logosz sajátos megnyilvánulásának tekintették azokat az Isteni Tanítókat, akik az Ősi Bölcsességet újra kinyilatkoztatták a világnak. A makrokozmoszban, vagyis a világmindenségben a misztériumok Krisztusa képviseli a Logoszt, a Szentháromság Második Személyét. De a mikrokozmoszban, vagyis az emberben ugyancsak Krisztus képviseli az emberben rejlő Isteni Szellem második aspektusát. Erre mondja az apostol: „a Krisztus bennetek".  A beavatott élete az első nagy beavatással kezdődik: ekkor születik meg benne a Krisztus, s ettől kezdve növekszik benne. Ennek megértéséhez vizsgáljuk meg előbb: milyen követelményeket támasztanak a beavatás jelöltjeivel szemben és miben áll az emberi Szellem természete.

Csak azokat fogadták el jelöltekül a beavatásra, akik már jó emberek voltak, már amennyire a törvény szigorú szabályai szerint a jóságot értelmezni lehet. Tiszta, szent, mocsoktalan, bűn nélkül való, vétek nélkül élő, - ilyen jelzőket használtak jellemzésül. Az intelligencia, az alaposan képzett elme szintén a követelmények közé tartozott. Az emberek életről életre fejlődnek, kiművelik, és uralmukba hajtják az elmét, az érzelmeket és az erkölcsiséget, az exoterikus vallásokon keresztül megtanulva a kötelességteljesítést és a másokon való segítést. A fejlődő emberi léleknek ez a rendes útja. Amikor ezt mind elvégezte, „jó ember" lesz belőle, a görögök „Chrestos"-a. Ezt a fokozatot kell elérnie, mielőtt Christos, a Fölkent válhat belőle. Az ember megfelelvén az exoterikus jó élet kívánalmainak, az ezoterikus élet jelöltjévé válik. Megkezdődik a beavatáshoz szükséges kiképzése, amely bizonyos feltételek betöltéséből áll.

Ezek a feltételek megszabják, milyen tulajdonságokat kell megszereznie. Amíg ezeken munkálkodik, azt szokták róla mondani, hogy a próbaösvényen jár, azon az ösvényen, amely a „szűk kapuhoz" vezet. Ezen túl van a „keskeny út", „a szentség ösvénye", vagy „a kereszt útja". A jelölttől nem kívánják meg, hogy a szükséges tulajdonságokat teljes mértékben kifejlessze, de valamilyen előmenetelt mindegyikben tanúsítania kell, mielőtt a Krisztus megszülethetik benne. Tiszta otthont kell készíteni a benne majdan felnövekvő Isteni Gyermek számára.

A kifejlesztendő tulajdonságok mind mentális és erkölcsi jellegűek. Első közülük: az ítélőképesség. Az emberek a látható dolgok bűvöletében élnek, s ez megvakítja őket a láthatatlannal szemben. Az aspiráns tanuljon meg különbséget tenni közöttük, úgyhogy valónak lássa azt, amit a világ valótlannak tart, és valótlannak azt, amit a világ valónak vél, mert csak így lehet „hitben járni, nem látásban". Így lesz az ember egyikévé azoknak, akikről az apostol ezt mondja: „az érett korúaknak… mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre". A szűk kapuhoz vezető úton ezt a fokozatot nem lehet elkerülni. Azután a jelölt tanulja meg a gondolatok ellenőrzését, ez pedig elvezet a cselekedetek ellenőrzéséhez. A belső megítélés szerint a gondolat egyenértékű a cselekvéssel. Szerezzen a jelölt kitartást, mert aki a „kereszt útján" kíván járni, az hosszú és keserű szenvedéseknek néz elébe, s erős szívű legyen, „mintha látná a láthatatlant". Párosítsa ezekhez a toleranciát,  azután olyan hitet szerezzen, amely előtt semmi sem lehetetlen, és olyan egyensúlyt, amilyenről az apostol szól. Végül, csakis „az odafel-valókat keresse". Ha valaki ezeket a tulajdonságokat beépítette jellemébe, akkor késznek tartják a beavatásra, s a Misztériumok Őrzői kinyitják előtte a „szűk kaput". Ezen a módon, s csakis ezen készülhet fel a jelöltségre.

A fizikai síkon lejátszódó misztériumokban a beavatásokat drámailag ábrázolták. A szertartások sok vonatkozásban másolatai voltak a „Hegyen" lejátszódó „példának". Egy hanyatló korban ezek voltak a spirituális világ hatalmas valóságainak árnyékai.

A Fiú saját akaratából korlátozza Önmagát, belül lévén az isteni lényeg, a Szellem, és kívül a korlátozás, az Anyag. Mária, a Világanya szükséges ahhoz, hogy az Örökkévaló megnyilvánulhasson az időben, hogy az Istenség megkezdhesse a világok felépítését.

Az áldozati cselekedet itt ez a korlátozás és önelhatározás, amelyet a Logosz önkéntesen, szeretettől indíttatva hajt végre, hogy belőle más életek keletkezzenek. Ezt a megnyilvánulást halálnak tartották, mert az Istenség elképzelhetetlen életével összehasonlítva az anyagban való körülhatároltságot valóban halálnak lehet nevezni. Ezt tekintették – amint már előbb láttuk – az anyagban való keresztre feszítésnek, és ábrázolták is, mert a kereszt szimbóluma valójában innen ered.

„A latin kereszt, helyesebben a feszület szimbólumának eredetét kutatva az ősidők éjszakájában, a kutatók azt várták, hogy a kereszten lévő alak eltűnik, s visszamarad a korábbinak vélt kereszt-szimbólum. De ennek éppen az ellenkezője történt: meglepetésükre a kereszt tűnt el, s csak a kiterjesztett karú alak maradt meg. Ehhez az emberi alakhoz nem fűződik többé a fájdalom vagy bánat gondolata, jóllehet áldozatot fejez ki. Inkább a legtisztább örömöt érzékelteti, az önként adás örömét szimbolizálja. A térben álló Mennyei Embert mutatja be, aki karjait áldásra kitárva ajándékait az egész világnak szétosztva, minden irányba szabadon árasztja ki önmagát, belemerülve az anyag „sűrűtengerébe" s vállalva az abban való bebörtönzést azért, hogy leszállásának következtében mi létrejöhessünk."

S az áldozat örökös, mert az univerzum végtelen és változatos formáiban ez az élet van bebörtönözve, ez rejlik minden dolog mélyén.

Ez az elsődleges és örökké folyó áldozat. A kiárasztott életet a Szeretet irányítja. Az Én önkéntes és örömteli kiáradása ez. A szabad Szellem boldog, ha adhat, mert annál élénkebben érzi az életet, minél szabadabban áraszthatja szét magát. És minél többet ad, annál inkább növekszik, mert az élet növekedésének törvénye önmagának kiárasztásában és nem a kívülről való befogadásában áll. Az élet nem vesz, hanem ad. Az áldozat elsődleges értelmében tehát boldogságot jelent.

Az áldozat szóhoz azonban a szenvedés értelme társult. Vizsgáljuk meg, hogyan következett be ez a változás, s miért fűződik az „áldozathoz" önkénytelenül is a szenvedés mellékértelme.

A magyarázat kézenfekvő, mihelyt az áldozat kérdést nem a formában megnyilvánuló Élet, hanem csak a forma szemszögéből vizsgáljuk. A forma növekedésének törvénye az, hogy elvegye és asszimilálja mindazt, amit e széles világ számára nyújtani tud. De ha a tudat a formával azonosítja magát, ha a formát tekinti önmagának, akkor az áldozat valóban fájdalmassá válik; így az Áldozat Törvénye öröm helyett szenvedést hoz magával.

Az emberiségnek a formák folytonos felbomlásából, s az ezzel együtt járó szenvedésekből meg kellett tanulnia, hogy ne a változó és pusztuló formákkal azonosítsa magát, hanem a fennmaradó és állandóan növekvő élettel. Erre a leckére Δ oktatták céltudatosan a nagy Tanítók, akik a különböző vallásokat alapították.

A világ különböző vallásaiban kimutatható az áldozat törvényében való kiképzés négy nagy fokozata. Az első fokozaton a hívőnek meg kellett tanulnia, hogy feláldozza anyagi javainak egy részét az általános jólét emelésére. Áldozatot kellett hoznia jótékony célja és felajánlásként Istennek.

A második fokozat leckéje már valamivel nehezebb volt. Már nem a fizikai jólét és a világi javak megszerzéséért kellett áldozatot hozni, hanem az égi üdvösség elnyeréséért. Ez valóban haladás volt: az ember megtanult lemondani arról a jólétről, amelyre a teste kívánkozott egy távoli, láthatatlan és megfoghatatlan jó kedvéért. Megtanulta feláldozni a láthatót a láthatatlanért, s ezzel nagyot emelkedett a létezés világában.

A harmadik fokozat leckéje azt jelenti, amikor valaki – felismervén azt, hogy ő csupán része az egésznek – hajlandó magát feláldozni a közösségért. Csak az erős tudja azt, hogy az áldozat helyes, hogy az élők összességében az egyed, a rész alá kell rendelje magát a közösségnek. Az ilyen ember megtanul helyesen cselekedni, anélkül, hogy személyében érintenék a következmények. Teljesíti kötelességét, anélkül, hogy saját sikerét kívánná. Kitart azért, mert az a helyes, s nem azért, mert jutalmat remél.

S amikor a hősi lélek ezeken a fokozatokon átment, készen áll a negyedik fokozatra, amikor mindent felajánl, amivel mint különálló töredék bír. Hiszen a Szellem nem különvált dolog, hanem része az isteni Életnek, s így az ember nem ismer különbözőséget, nem érez különváltságot, hanem szabadon árasztja ki önmagát, mint az Egyetemes Élet egy részét, s ebben az életkifejeződésben Urának örömét érzi át.

A három korábbi fokozaton az áldozat fájdalom-színezete mutatkozik meg. Az ember érzelmeiben még mindig a formával azonosítja magát, jóllehet elméletileg már tudja, hogy annál több, hiszen fel kell adnia mindazt, amihez eddig kapcsolódott, s nem lát semmit, amibe belekapaszkodhasson a túlsó parton. Ha visszariad, folytatnia kell a világi érzékelésekhez, a világi gondolatokhoz kapcsolódó életet. Bár megvan mindene, amiről nem mert lemondani, állandó elégületlenség tölti el, bánkódik és másra vágyakozik, nem találván örömet a világ dolgaiban. Felismeri Krisztus mondásának igazságát: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt".  Ezt követi azután az a boldog felismerés, hogy ez a most elinduló élet nemcsak az elkülönült én élete, hanem mindenkié, és hogy ama korlátok ledöntésével, amelyek nélkül eddig az élet lehetetlennek látszott, valami kimondhatatlan életérzés és teljesség, az „enyészhetetlen életnek ereje" árad belőle a formák megszámlálhatatlan sokaságába.

Körvonalaiban így fest az Áldozat Törvénye. A Logosz elsődleges áldozatán alapul. Minden más áldozat csupán visszatükröződése ennek az első áldozatnak.

Megjegyzés: (Éppen ezért nagy kár, hogy nem a Felajánlás Törvényének nevezik)!

Akik elkülönült életük feláldozásával az isteni Élet vezetékei akarnak lenni, azokat csak az érdekelheti itt a földön, hogy miként segíthetnek másokon. A krisztusi életet élő ember azonosítani fogja magát a körülötte élők tudatával, megtanul velük együtt érezni, gondolkodni, örvendezni, szenvedni, s így mindennapi, éber tudatába lehozza azt az egységérzetet, amit a lét magasabb birodalmaiban már kitapasztalt.

Lényéből erő és hatalom árad, mert a Szellem reá szállt, s kezd kiválni embertársai közül, mint olyan valaki, aki az élet útján segítséget tud nyújtani fiatalabb testvéreinek. Az emberek köréje gyűlnek, mert érzik belőle a kiáradó erőt, olyan szeretet árad belőle, amely mindent megért és senkit el nem taszít.

Így él és munkálkodik az emberiség minden igazi Megváltója, míg el nem érkezik az idő, amikor egy újabb leckét kell megtanulnia. Ez az a lecke, amikor megtanulja, hogy az isteni Élet igazi központja belül van és nem kívül.

Csak az lehet igazán az emberek Megváltója, csak az oszthatja meg teljesen az emberek minden szenvedését, aki egyedül maradva, minden külső segítség nélkül, pusztán a benne lévő Isten erejére támaszkodva győzi le a szenvedést, a félelmet és a halált. Könnyű a szenvedés, ha a magasabb és alacsonyabb tudatállapot között nincs megszakadás. Sőt, nincs is ott szenvedés, ahol ez a tudat töretlen. Az igazi szenvedés, amivel minden Megváltónak szembe kell néznie az, amikor az emberi tudat teljes sötétségben van, s a világosságnak egy sugara sem tud hozzáférni.

Ahhoz, hogy a Krisztus megoszthassa erejét Fiatalabb testvérével csupán egy feltétel szükséges: az, hogy a különvált életbe merült tudat nyissa meg magát az isteni felé. Δ Isten világossága ostromolja az emberi lélek ablakait, s amikor ezek az ablakok megnyílnak, a lélek megvilágosodik. Istenben nincs változás, csak az emberben. De az ember akaratát nem lehet kényszeríteni, különben a benne lévő isteni Élet megakad fejlődésében.

Így minden feltámadt Krisztussal az egész emberiség egy fokkal előrébb jut, s az Ő bölcsessége folytán az egész világ tudatlansága csökken. Minden ember megerősödik, amikor a krisztusi erő az egész emberiségre leáradva eljut a különvált lelkekbe.

Minden ember fia ezen az úton elérheti azt, hogy a világ Megváltója, hogy Isten Fia legyen.

Ez a jelentése – de csak részben – a Krisztussá válásnak.

Aki a jövőben ilyen magasságokig szeretne felemelkedni, annak el kell kezdenie, már most az alacsonyabb életben a Kereszt árnyékában lévő ösvényen járni. Δ A Krisztus-élet árnyéka valóban rávetődhet az ember mindennapi életére azáltal, ha minden cselekedetét áldozatként hajtja végre. Az ember ne a maga, hanem a mások érdekében cselekedjék. Δ A külső életben nem kell szükségképpen változásnak bekövetkeznie. Bármilyen életkörülmények között lehet áldozatot hozni, bárhol lehet Istent szolgálni. A spirituális fejlődésre nem az a jellemző, hogy mit cselekszik valaki, hanem hogy miként cselekszi. Nem a körülmények, hanem az embernek a körülmények iránti magatartása adja meg az alkalmat a növekedésre.

Minden ember munkálkodhat ebben az irányban, cselekedeteit és erőit áldozatként ajánlva fel.

Feltámadás és mennybemenetel

Hogy érthetővé tegyük a történet lefolyását, előbb körvonalaznunk kell az ember alkatát és meg kell értenünk, miben áll az ember természetes és szellemi teste. Mert „van érzéki test és van szellemi test is."

Még a felületes tanulmányozó is el kell, hogy ismerje, hogy a keresztény tanítások szerint az ember alkata három tényezőből tevődik össze; ezek: a szellem, a lélek és a test. Ez a felosztás helyes – bár alaposabb tanulmányozás esetén további felosztásokra van szükség.  A keresztény teológia tehát elfogadta ezt a hármas felosztást.

Az embernek van „érzéki teste", amely négy különböző, egymástól elválasztható részből áll, és mindegyik halandó. Ezek közül kettő fizikai anyagból áll, s egymástól sohasem válik el teljesen, csak a halál után. Részleges szétkapcsolásuk azonban lehetséges kábítószer vagy betegség következtében. E kettő együttvéve alkotja azt, amit fizikai testnek nevezünk. E fizikai test a hordozója az ember tudatos tevékenységeinek, amíg ébren van. Pontosan szólva, ez a tudat hordozója a fizikai világban.

A harmadik részleg a vágytest, amelyet azért hívnak így, mert ez hordozza az ember vágy- és szenvedélytermészetét. Álomban az ember elhagyja fizikai testét, s tudatos tevékenységét ebben a testben folytatja. A vágytest abban a láthatatlan világban működik, amely a legközelebb áll a mi látható világunkhoz. A vágytest a tudat hordozója a fizikain túli világok legalacsonyabbikában, amely egyben az első világ, ahová az ember halála után eljut.

A negyedik részleg a mentális test, amelyet azért hívnak így, mert az ember intellektuális – éspedig a konkrét dolgokkal foglalkozó – természete ebben működik. A mentális test a tudat hordozója a fizikain túli világok másodikában.

Ez a négy részleg, amely a kettős fizikai testből, a vágytestből és a mentális testből áll, alkotja az „érzéki" testet, amiről Szt. Pál beszélt.

Nem lehet azt állítani, hogy az egyházak sohasem ismerték ezt a felosztást. Δ A Szellem, a Lélek és a Test hármas felosztása exoterikus tanítás volt, csupán kiindulásul szolgáló egyszerű és nyers felosztás. A „test" további tagozódásait a későbbi tanításokban tárták fel.

Ha az ember a szilárd földön akar utazni, akkor az eszköze a kocsi vagy a vonat. Ha a tengeren akar utazni, akkor változtat az eszközön, s hajóra száll. Ha pedig a levegőben akar valahová eljutni, újra csak változtat eszközén, s léghajóra vagy repülőgépre ül. Maga az ember ugyanaz marad, de három különböző eszközt használ, aszerint, hogy milyen anyagban kíván tovább jutni. A hasonlat nyers és tökéletlen, de azért megfelelő. Amikor az ember a fizikai világban munkálkodik, a fizikai test az eszköze, s tudata abban és azon keresztül működik. Amikor kimegy a fizikai világból, vagyis álmában vagy halála után, akkor eszköze a vágytest lesz. Ennek tudatos használatát éppen úgy megtanulhatja, mint amilyen tudatosan használja fizikai testét. Az ember, halála után az égi világban a mentális testet használja eszközül, de ezt használja már mindennapi életében is, amikor gondolkodik. A gondolat a mentális testből ered, s az ember agya csak közvetíti. Ha a mentális testben nincs gondolat, az agy maga nem tud teremteni.

Az embernek ezenkívül van „szellemi teste". A szellemi test három, egymástól elválasztható részlegből áll. A láthatatlan, égi világoknak ezeket a különböző régióit jól ismerték a beavatottak, s azt is tudták, hogy az első égi világon túl csak úgy lehet eljutni, ha a szellemi testet használják eszközként. E három részleg különböző fejlettsége szerint nyílik meg az ember számára az égi világ valamelyike.

A szellemi test hármas részlegének legalacsonyabbját rendszerint kauzális testnek hívják. Az elnevezés eredetét csak azok érthetik meg teljesen, akik a reinkarnációról szóló tanításokkal – amelyet a korai egyházban tanítottak – tisztában vannak. Az emberi fejlődésnek sok egymás utáni földi életre van szüksége, mielőtt egy vadember csírázó lelke a Krisztus tökéletes lelkévé fejlődik  A kauzális test az embernek az a része, amely életről életre fennmarad, s amelyben a múlt minden emléke megőrződik. A benne lévő okok alapján épülnek fel az alacsonyabb testek. Az emberi tapasztalat tárháza ez a test, amelyben mindent felhalmozunk, amit eddigi életeinkben gyűjtöttünk; ez a lelkiismeret székhelye és az Akarat kezelője.

A hármas szellemi test másodikáról beszél Szt. Pál.  Ez az Üdvösség Teste, Krisztus megdicsőült teste, a „Feltámadási Test". Ez nem „kézzel alkotott" test, vagyis nem a tudat teremtette, mint az alacsonyabb testeket, nem a tapasztalat formálta, nem is az ember hosszú vándorútján összegyűjtött anyagból való. Ez a test a krisztusi élethez, a beavatás életéhez tartozik. Benne teljesedik ki az ember istenisége. Maga Isten építi, a Szellem tevékenységével, s a beavatott életén vagy életein át növekszik, míg eléri a tökéletességet a „Feltámadáskor".

A szellemi test harmadika az a legfinomabb anyagból való vékony fátyol, amely az egyéni Szellemet, mint Lényt körülveszi, de ugyanakkor mindent át- és beenged, s így az alapvető egység kifejezőjévé válik.  Ez a fátyol átlényegül. A mi számunkra azonban egyelőre nem más, mint a szellemi test legmagasabb részlege, amelyben az Atyához emelkedhetünk, s Vele egyesülhetünk.

A kereszténység mindig elismerte, hogy az ember egymás után három világon vagy régión megy keresztül. Az első a fizikai világ, a második egy közbeeső lét, amelyet halála után ismer meg, s végül a mennyei világ.  A modern kereszténységben csaknem általános az a hit, hogy a mennyei világ egy végső állapot. E világ természetéről azonban semmi határozott vagy összefoglaló képet nem adnak, s arról sem beszélnek, hogy az ott lévők továbbfejlődnek-e vagy egyhelyben maradnak. A korai kereszténységben azonban azt tartották – a valóságnak megfelelően -, hogy a mennyei világ csak állomása a lélek fejlődése során. Abban az időben ugyanis az újraszületést, a lélek megelőző létezését általánosan tanították. Ebből természetesen az következett, hogy a mennyei tartózkodás csupán időleges állapot volt, bár igen hosszúra – egy egész „korszakra" – is elhúzódhatott. Az Újszövetség görög szövege tehát csupán egy korszakot jelöl, s ez a korszak véget ér akkor, amikor az ember folytatólagos életének és fejlődésének egy újabb periódusát kezdi meg. Tehát nem „örökkévaló", amint azt a hivatalos fordításokban helytelenül írják.

A feltámadás és a mennybemenetel megértéséhez végül meg kell még vizsgálnunk, hogy miként kell kifejleszteni ezeket a különböző testeket a magasabb fejlődés során.

A fizikai test a folytonos változás állapotában van.  Minthogy a test abból épül fel, amit megeszünk, megiszunk, amilyen levegőt beszívunk és amilyen részecskéket fizikai környezetünkből – emberekből és dolgokból – magunkhoz veszünk, kitartó igyekezettel megtisztíthatjuk oly módon, hogy alaposan megválogatjuk a beépítendő anyagokat. Így lassankint tisztább eszközt teremthetünk belőle, amely felfogja a finomabb rezgéseket, s fogékonyabbá válik a tisztultabb aspirációk, a nemes és emelkedett gondolatok iránt. Ezért mindazoknak, akik a misztériumokba való beavatásra törekedtek, különböző étrendi, tisztasági és egyéb szabályokat kellett betartaniuk, sőt azt is megkívánták tőlük, hogy gondosan megválogassák társaságukat és környezetüket.

A vágytest ugyancsak állandóan változtatja anyagát, csakhogy ez az anyag az érzelmekből és szenvedélyekből keletkezik, s a vágy mozgása vonja be vagy vetíti ki a testből. Ha az érzelmek durvák, akkor a vágytestbe beépülő anyagok szintén durvák lesznek. De amint az érzelmek tisztulni kezdenek, a vágytest is állandóan finomul, és idővel fogékonnyá válik a magasabb befolyások számára. Amint az ember uralkodni kezd alacsonyabb természetén, amint önzetlenné válik vágyaiban, megtisztul érzelmeiben és érzéseiben, amint mások iránti szeretete kevésbé önzően és birtoklásra vágyóan jelentkezik, ennek arányában tisztul meg tudatának ez a magasabb eszköze is. Ebből az következik, hogy amikor álmában elhagyja fizikai testét, magasabbrendű, tisztább és tanulságosabb élményekben lesz része, majd amikor halála után végképp leteszi testét, rövid idő után az átmeneti állapotból is tovább jut, mert vágyteste hamarosan szétoszlik, s így nem tartja vissza felfelé törekvő útjában.

A mentális test is hasonlóan épül fel, s anyagát a gondolatok teremtik. A mennyei világban ez a test lesz a tudat eszköze, de már a fizikai világban felépítik az aspirációk, a képzelőerő, az intelligencia, az ítélőképesség, a művészi adottságok, vagyis az összes mentális képességek. A mentális test olyan lesz, amilyenné az ember felépíti, s a mennyei világban töltött idő hosszúsága és gazdagsága attól függ, hogy az ember milyen összetételű mentális testet épített földi élete alatt.

Amikor valaki a magasabb fejlődés útjára lép, a mentális test független tevékenységet tanul a halál innenső oldalán. Ennek következtében az ember fokozatosan megszerzi a mennyei élet tudatát, még itt, az evilági lét forgatagában. Mint „az embernek Fia, a ki a mennyben van", a tudás tekintélyével fog szólni a mennyei dolgokról. Amikor valaki elkezdi élni a Fiú életét, s átlép a Szentség Ösvényére, akkor földi körülményei között is a mennyben él, mert tudatosan birtokolja és használja mennyei testét. Minthogy pedig a mennyek országa nincs tőlünk távol, hanem körülöttünk van, s csak azért vagyunk elzárva tőle, mert rezgéseit – amelyek minden percben hatnak ránk – nem tudjuk felfogni, ezért a mennyben élni annyit jelent, mint felfogni ezeket a rezgéseket. Δ Ezért az „embernek Fia" kifejezés a beavatottat jelenti, tehát nem a feltámadott és megdicsőült Krisztust, hanem a Fiút, míg „tökéletességre jut".

A fejlődés azon szakaszaiban, amelyek előkészítik az embert a próbaösvényre, majd a próbaösvényen, a spirituális test első részlete – a kauzális test – nagy fejlődésen megy keresztül, s lehetővé teszi, hogy az ember halála után a második mennybe emelkedjék. Amikor pedig a Krisztus megszületik az emberben, az ún. „második születés" alkalmával, megkezdődik a spirituális test második részlegének, az üdvösség testnek felépítése a „mennyekben". Ez a krisztusi test, amely a földi szolgálat idején fejlődik ki. Fejlődésének során az emberben mind jobban kibontakozik az „Isten Fia" tudatállapot.

Az emberiségre vonatkoztatva a mennybemenetel akkor fog megtörténni, amikor az emberi faj eléri a krisztusi állapotot. Δ A beavatott dicsőségében ez a cél ábrázolódik, de megvalósulni csak akkor fog, amikor az emberi faj tökéletessé válik, s Δ tudatosan felismeri önmagában az Isten Fiát.

A megváltás, a feltámadás és a mennybemenetel tanát ilyen megvilágításban tanulmányozva, eljuthatunk azokhoz az igazságokhoz, amelyeket a tanokkal kapcsolatban a kisebb misztériumokban hirdettek. Lassankint megértjük teljes igazságában azt az apostoli tanítást, hogy Krisztus nem egyedülálló személyiség, hanem „zsengéjök (első termés azok közül), s hogy minden ember egyszer Krisztus lesz. A korai keresztények nem külső Megváltót láttak a Krisztusban, akinek kedvéért a haragvó Isten megkönyörült az embereken. Akkoriban az egyház azt a gyönyörű és felemelő tanítást hirdette, hogy Krisztus csak első termése volt az emberiségnek, a minta, amelyet minden ember önmagában újra megteremthet, s akinek életében mindenki osztozhat. A beavatottakat mindig úgy tekintették, mint első termést, mint ígéretet arra, hogy az egész faj tökéletessé fog válni. A korai keresztény saját istenségének szimbólumát látta Krisztusban, ő volt a dicsőséges gyümölcse annak, amit minden ember a szívében hordott. A belső Krisztussá való felmagasztosulást, s nem egy külső Krisztustól történő megváltást tanítottak. A tanítványság fokozatából a Fiúság fokozatába vezetett az út. A Fiú az emberek között éli le életét, s ez élet befejezése a Feltámadás. A megdicsőült Krisztus ekkor a világ egyik megváltójává válik.

Mennyivel nagyszerűbb ez a tan, mint az, amit napjainkban tanítanak! Az ezoterikus kereszténység grandiózus eszméje mellett az egyházak exoterikus tanítása valóban eltörpül, és szűk korlátok között mozog.

De még egy dolgot kell észben tartanunk, mielőtt lezárnánk a Szentháromság tanának exoterikus magyarázatát.  A Háromságokhoz egy negyedik alapvető megnyilvánulás is kapcsolódik: az Isteni Erő, amely mindig női formát vesz fel. Δ Vannak azonban olyan háromságok is, amelyeknél csak egy női forma jelenik meg.

Az Egy megnyilvánul, mint az Első Lény, az Önmagától létező Úr, mint mindennek a gyökere, mint a legmagasztosabb Atya. Ezt az elsődleges Önkinyilvánítást talán az Akarat vagy Hatalom szó fejezi ki legjobban. Azt lehetne mondani, hogy a világegyetem az isteni Akaratban gyökerezik. Ezután az Egynek második aspektusa következik: a Bölcsesség. Az Erőt a Bölcsesség vezeti, s ezért írják, hogy „nála nélkül semmi sem lett, a mi lett". A Bölcsesség kettős természetű, amint látni fogjuk. Az Akarat és a Bölcsesség aspektusok eredményességéhez egy harmadik aspektus szükséges: a Teremtő Intelligencia, a Cselekvésben megnyilvánuló isteni elme. Δ Mindegyik szükséges a másik kettőhöz, s mindegyik jelen van a másik kettőben is. Az Első Lénynél, mint jellegzetesség, az Akarat, az Erő dominál, de jelen van a Bölcsesség és Teremtő Tevékenység is. A Második Lénynél a Bölcsesség az uralkodó, de az Erő és a Teremtő Tevékenység nem kevésbé természete. A Harmadik Lénynél a Teremtő Cselekvés a jellegzetesség, de mindig jelen van az Erő és a Bölcsesség is. S ámbár Első, Második és Harmadik Lényről beszélünk – minthogy önkibontakozásuk ilyen sorrendben történik az Időben – mégis az Örökkévalóságban egymással kölcsönös viszonyban vannak és egyenlők: „Egyik sem több vagy kevesebb, mint a másik".

Ez a Hármasság az isteni Én, az isteni Szellem, a Megnyilvánult Isten. Ő az, „a ki vala és a ki van és a ki eljövendő". Benne gyökerezik az élet, a tudat alapvető hármassága.

De láttuk, hogy szerepel egy Negyedik Személy is, egyes vallásoknál pedig egy második, női jellegű Hármasság, az Anya. A megnyilvánulás csak rajta keresztül lehetséges, mert Ő az Egyben az elhatárolás, az osztódás gyökere., s megnyilvánult állapotában.

Az első kölcsönhatás a női aspektus és a Szentháromság Harmadik Személye között jön létre, s ennek következtében megszületik a forma. Ekkor jön előtérbe a Második Személy, felölti magára a létrejött formát, s így saját személyében közvetítővé válik a Szellem és az Anyag között, és Őstípusává lesz a formáknak. Csak rajta keresztül fog megnyilvánulni az Első Személy, mint minden szellemi lény Atyja.

Most kitűnik, miért kettős személy mindég a Szellem Háromságának Második Személye. Ő az, Aki Anyagba öltözik, s akiben az Istenség két iker fele nem mint egy, hanem mint egyesülés szerepel. Ezért nevezik Bölcsességnek is.  Ez az a Bölcsesség, amelyről azt mondja az írás: „hatalmasan és szelíden intéz minden dolgot", fenntartván és megőrizvén a világegyetemet.

Az ima

Az ún. „modern gondolkodás" feltűnő ellenszenvet mutat az imával szemben, Δ ezzel szemben a vallásos gondolkodás erősen ragaszkodik az imádsághoz, és abban találja éltető elemét. De olykor még a vallásos embert is kétségek fogják el.

S mindez nem a szubjektív észlelés, hanem az objektív világ letagadhatatlan tényein alapul.

Vannak imák, amelyekben kifejezetten világi előnyöket kérnek: ennivalót, ruházatot, pénzt, alkalmaztatást, üzleti sikereket, betegségből való felgyógyulást, stb. Ezeket együttesen az „"A" csoportba sorolhatnánk. Azután vannak lelki problémákban útmutatást és segítséget kérő imák, melyek a kísértések legyőzéséért, erőért, megvilágosodásért, spirituális növekedésért hangzanak el. Ezeket a „B" csoportba sorolhatnánk. Végül vannak imák, amelyekben teljesen hiányzik a kérés, s csupán az isteni Tökéletesség imádásából vagy szemléletéből állnak, s lényegük egy mélységes törekvés az Istennel való egyesülésre. Ilyen ima a misztikus extázisa, a bölcs elmélkedése, a szent szárnyaló elragadtatása. Igazi „kommunió" ez az Isten és az ember között: az ember szeretetben és imádásban kiárasztja önmagát Ahhoz, aki mint legfőbb vonzerő magához emeli az emberi szívet. Ezeket az imákat a „C" csoportba fogjuk sorolni.

A láthatatlan világokban számtalan intelligens lény létezik, akik kapcsolatban állnak az emberrel. Vannak közöttük hatalmas spirituális Erők, míg mások egészen alacsony lények s intelligenciában nem érnek fel az emberig. A Természetnek ezt az okkult oldalát minden vallás elismeri. A láthatatlan világok áthatják a látható világot. A kereszténység elismeri ezen intelligenciák magasabb osztályait, s közös néven angyaloknak hívja őket. Hogy mit szolgálnak, milyen természetű munkát végeznek, milyen kapcsolat fűzi őket az emberekhez, - mindezt a kisebb misztériumokban tanították. Az angyalokkal való tényleges együttműködés pedig a nagyobb misztériumokban történt meg. Napjainkban ezek az igazságok a háttérbe szorultak, kivéve azt a keveset, amelyet a görög és római egyházban erről tanítanak, míg a protestánsok számára „az angyalok szolgálata" alig több frázisnál. De mindezeken kívül az ember maga is állandóan teremt láthatatlan lényeket. Gondolatainak és vágyainak vibrációja finomabb anyagú formákat teremt, s e formák életét az őket meglelkesítő gondolat vagy vágy adja. Az ember ezek szerint a láthatatlan szolgák egész hadseregét teremti meg. E láthatatlan világokban azonkívül vannak emberi segítők is, akik finomabb testeikben tevékenykednek. Végül mindezek koronájaként jelen van a mindenütt ott lévő, mindenütt tudatos Isteni Élet, amely birodalmának minden részében hatalmas és cselekvőképes. Ő az, Akinek tudta nélkül még egy veréb sem eshetik le a fáról. Ő az a mindent átható, mindent befogadó, mindent fenntartó Élet és Szeretet, amelyben élünk és mozgunk.

Az emberek legnagyobb része azonban nem ismeri a láthatatlan világok erőit és nincsen hozzászokva akaraterejének működtetéséhez. Az elme koncentrációját és a komoly vágyat, amely nélkül eredmény nem érhető el, a legtöbb ember imádság által könnyebben meg tudja teremteni. Az imádkozó személynek nincsen tudomása arról, hogy imájával milyen mechanizmust hoz mozgásba, ez azonban nem változtat az eredményen.

Ha az ilyen imádság hasztalanul hangzik el, akkor annak valamely rejtett oka van. Minden ember gyűjtött magának adósságokat, amelyeket vissza kell fizetnie: rossz gondolatai, vágyai, cselekedetei mind megannyi akadály útjában, sőt néha valóságos börtönfalat alkotnak körülötte. Az ilyen adósságokat szenvedéssel kell megfizetni. Az embernek viselnie kell a következményeket mindazért a rosszért, amit elkövetett.

Vegyük most szemügyre a „B" csoportot. A lelki problémák feloldásáért elhangzó imáknak kettős hatásuk van: egyrészt kihatnak a finomabb világokra, és segítséget vonzanak, másrészt visszahatnak magára az imádkozó személyre.

A „B" típusú imákra érkező ún. szubjektív válasz abban áll, hogy az ima maga visszahat az imádkozóra. Imájával ugyanis szívét és elméjét befogadóképessé teszi, ezáltal elcsitul alacsonyabb természete. A zajos külső ténykedés megszüntetésével, a beállott csendben a Szellemnek „még gyenge hangja" hallhatóvá válik, s a várakozó elme összpontosított figyelemmel felfoghatja a Belső Én halk suttogását.

Az isteni Élet felülről állandóan nyomást gyakorol az őt bebörtönző korlátokra, s amikor ezeket a korlátokat alulról, a lélek felfelé törekvő ereje megostromolja, a válaszfal leomlik, s az Isteni Élet elárasztja a lelket.

Az általános szabály ennél a típusú imánál az, hogy amilyen mértékben sikerül a személyiségen felülemelkedni, s amilyen mértékű a magasba törő aspiráció intenzitása, olyan mértékben jön a válasz a bennünk és kívülünk lévő nagyobb élettől.

A „B" típusú ima legmagasabb formája észrevétlenül beleolvad a „C" csoportba. Itt az ima teljesen elveszti kérő jellegét, s meditációban vagy Isten iránti mély hódolatban fejeződik ki. Meditációnak nevezzük az elmének állhatatosan Istenre irányított nyugodt rögzítését. Az alacsonyabb elme ilyenkor lecsendesül. „A meditáció csendes, vagy kimondatlan imádság; nem azért, hogy valami jót kérjen (ez az ima mindennapi értelmezése), hanem magáért a jóért, az Egyetemes Legfelsőbb Jóért.’"

Az ilyen imádság felszabadítja a Szellemet, s így az Isten és az ember közötti egyesülés eszközévé válik.

A harmadik és legtökéletesebb fajta imádság a feloldhatatlan unió,  melyben állandóan háromfajta gyümölcsöt is terem. Ezek közül az első a megvilágosodás; a második az együttműködés; a harmadikon keresztül azonban az isteni tűz a maga teljességében belénk árad… Semmiféle, magasztos dolgokra vonatkozó cselekedet nem lehet sikeres az ima közbenjárása nélkül. Végül pedig, az ima állandó gyakorlása táplálja az intellektus erejét, és befogadóbbá teszi a lélek tartályát, ez szoktat hozzá a mennyei világosság ragyogó folyamaihoz; ez tökéletesíti kevés idő leforgása alatt lelkünk belsejét.

Az összefüggések tanulmányozásából és a belső élet gyakorlatából elkerülhetetlenül bekövetkezik az eredmény. Az ember látóköre tágul, amint az emberi életnek szélesebb távlatai bontakoznak ki előtte, és felismeri, hogy tudásával együtt képességei is megnövekedtek. Megérti és irányítja a körülötte lévő erőket. Felismeri, hogy az Istenség benne rejlik, hogy ezt a bent lakozó Istent a múlandó nem elégítheti ki. Csakis az Eggyel, a Tökéletessel való egyesülés csillapíthatja le sóvárgását. Abbahagyja a buzgó törekvést életkörülményeinek megváltoztatására, az események áramát nem növeli újabb okokkal. Csak közvetítőnek tekinti magát és nem szereplőnek, vezeték csupán és nem forrás, szolga és nem mester. Felismerni igyekszik az isteni célokat, hogy azokkal összhangban cselekedjék.

Ezen a fokon az ember imája csupán meditáció és hódolat. Nincs mit kérnie, sem ebben, sem a másik világban. Állandó derültségben él, Isten szolgálatára törekedve. Ez a Fiúság állapota. Az az állapot ez, amikor a Fiú akarata eggyé válik az Atya akaratával. Ekkor már minden imádság feleslegessé válik, minden kérés csak tolakodásnak tűnnék. Nincs mire vágyakozni, mert hiszen az isteni Akaratban minden benne van, és minden meg fog valósulni, amint ez Akarat végrehajtói tökéletesítik magukat a munkában.

A bűnbocsánat

Jézus mondásaiban gyakran visszatérnek e szavak: "Bűneid megbocsáttatnak néked." Feltűnő, hogy ezeket a szavakat mindig alkalmazza, valahányszor betegeket gyógyít; - tehát a fizikai és lelki betegségből való felszabadítás kifejezetten egyidejű.

A „Bűnbocsánat" ilyen vagy olyan formában úgyszólván minden vallásban szerepel. S ahol ennyi egybevágóságot tapasztalunk, ott – a már előbb kifejtett elv alapján – biztonsággal következtethetünk arra, hogy valamely természeti törvény áll mögötte. De az emberi természet is hajlik arra a gondolatra, hogy a bűnök megbocsáttatnak. Ha egyszer sikerül lerázni az önvád bilincseit, és a múltból tisztán kiemelkedni, úgy érzik, hogy terhüktől megszabadultak, hogy béklyóik megoldódtak. A „bűn tudata" megszűnt, s vele együtt az önvád okozta szenvedés is.

Nyilvánvaló, hogy bármilyen tartalommal is bírt a különböző szentírásokban ez a kifejezés: „bűnbocsánat", azok, akik legjobban ismerték a törvényt, semmiképpen sem gondoltak arra, hogy a bűnbocsánat mentesítést jelent az ok és okozat szétszakíthatatlan láncolatában.

Alaposabban szemügyre véve a jelenleg uralkodó felfogást a bűnbocsánat tételéről, azt látjuk, hogy a bűnbocsánat a hívő szerint nem jelenti azt, mintha a bocsánatot nyert bűnös mentesülhetne bűnének következményei alól, hogy miután bűnét megbánta, elmarad a halál utáni büntetés, de nem arra, hogy a földön megmenekül bűnének következményeitől. A reinkarnációba vetett hit letűntével kiveszett az emberekből az a józan szemlélet, hogy az élet folytonos, jóllehet színhelye változik a földi sík és az utána következő két világ között. Különböző képtelen és tarthatatlan elméletek keletkeztek, többek között az a rettenetes és istenkáromló felfogás, hogy az ember lelke örökké tartó kárhozatban bűnhődik olyan bűnökért, amelyeket egyetlen rövid élet alatt elkövetett. A bűnbocsánat nem mentesíti a bűnöst – erről sohasem is volt szó – rossz cselekedeteinek evilági természetes következményeitől. A törvénynek megvan a maga lefolyása, mint a másik világban, és mindenütt szenvedés jár a bűn nyomában A bűnbocsánat csak az örökké tartó kárhozatot törli el – jóllehet ez csak a hívő ködös képzeletében élt. A dogmatikusok – miután megalkották az örök poklot, mint a múlékony tévedések monstruózus következményét – kénytelenek voltak e hihetetlen és igazságtalan ítélet alól valamilyen felmentésről gondoskodni. A felesleges örök kárhozatot egy felesleges bűnbocsánattal kellett kiegyensúlyozni. De hagyjuk a felvilágosulatlanok eltévelyedéseit és térjünk vissza a tények és a józan ész birodalmába.

Amikor rosszat cselekszünk, szenvedést kapcsolunk magunkhoz. A bűn és a szenvedés csak két oldala ugyanannak a cselekedetnek. A magasabb világokban azonban a cselekedeteknek mindkét oldala megmutatkozik: a jócselekedet másik oldala a boldogság, a bűné a szenvedés. Ez az, amit „karmá"-nak neveznek. A bűnnek tehát karmikus eredménye a szenvedés. A szenvedés, mint eredmény, mint a cselekedet „másik oldala" szükségképpen nem következik be azonnal, még ebben az inkarnációban. De előbb vagy utóbb előjön, s akkor a bűnösnek szenvednie kell. A fizikai világban létrejövő eredmény az, amit fizikai tudatunkkal is tapasztalunk, nem más, mint következménye egy régebben elindított oknak. Olyan, mint az érett gyümölcs, amelyben egy bizonyos erő kiteljesedik. A fizikai világban való megjelenés a folyamat végső kifejlésének jele. De amikor egy nagy beavatott gyógyít, akkor az erő sokkal hatásosabban és gyorsabban működik, s a fizikai rezgések egyszerre harmonizálódnak. A fizikai rezgéseknek ez a harmóniája pedig nem más, mint az egészség.

Figyelemreméltó, hogy a bűnbocsánat kihirdetéséhez rendszerint hozzátartozik az a kijelentés, hogy a szenvedőnek „hite" volt, ami nélkül semmit nem lehetett volna tenni. Ez annyit jelent, hogy a karma lezárását valójában a bűnös maga hajtja végre.

Egy igazságot tartsunk mindig szem előtt: mi a világosság, a szeretet, az üdvösség tengerében, Isten életében élünk, amely mindég és mindenhol körülvesz minket. Δ Isten tiszteli az ember egyéniségét, s nem lép be tudatába addig, amíg ez a tudat fogadtatására ki nem tárul.

Az embert nem szabad kényszeríteni, hanem meg kell hagyni szabadságát. Az ember nem rabszolga, hanem fejlődésben lévő Isten, növekedését nem lehet erőltetni, annak belülről kell kiindulni. Csak ha az emberi akarat beleegyezik, akkor fog Isten hatni az emberre – tanítja Giordano Bruno –, jóllehet Ő „mindenütt jelen van, kész bárkin segíteni Δ „Az isteni befolyás, amely a minden mindenben, nem ajánlkozik, de nem is tartózkodik, hacsak mi magunkévá nem tesszük, vagy magunktól el nem taszítjuk". „Mint a napfény, oly gyorsan hatol be, késedelem nélkül és érezteti jelenlétét, bárki fordul is hozzá és tárul fel előtte… ugyanúgy, mint a nap is azonnal beözönlik, ha kinyitjuk az ablakot".

A „bűnbocsánat elnyerése" tehát az az érzés, amikor az emberi szív örömmel telik el, mert akaratát összhangba hozta az isteni akarattal, amikor a lélek kitárulva befogadja a szeretetet, a világosság és az üdvösség fényözönét.

Akik érzékelni tudják Isten jelenvalóságát mindenben, önmagukban és a környezetükben egyaránt, bizonyára jobban megértik azt is, hogy valamely hely vagy tárgy annyira „megszentelődhetik" ennek az örökkévaló, egyetemes Jelenlétnek bizonyos fokú objektivizálódásától, hogy még azok is megérzik Őt, akik különben nem fogják fel az Ő mindenütt jelenvalóságát. A hely vagy a tárgy megszentelését rendszerint egy magasabb fejlődési fokon álló ember hajtja végre, akiben a belső Isteniség már erősen kibontakozott, s aki éppen ezért finomabb testeivel a finomabb tudati rezgésekre is reagálni képes. Az ilyen emberen keresztül vagy közvetlenül belőle szellemi erők áradnak, összevegyülve saját tiszta magnetizmusával. Ezt az erőt azután kiáraszthatja bármely tárgyra. Ekkor a tárgy éterikus része és finomabb anyagból való másodlatai igazodni fognak rezgéseihez.

Helyek is megszentelődhetnek, ha ott szentéletű emberek élnek, akiknek kiáradó, tiszta magnetizmusa telíti a környező atmoszférát békességet sugárzó rezgésekkel. Nem ritka eset az sem, hogy szentéletű emberek vagy a magasabb világok lakói meghatározott céllal magnetizálnak egyes helyeket. Ilyen helyeken még a közömbös emberek is megérzik néha az áldásos befolyást. Az eredményt külsőleg igazolja a megnyugvás és béke érzete. Az ember elméje lecsillapul, a szív megnyugszik. Figyeljük meg, hogy vannak bizonyos helyek, amelyek alkalmasabbak a lecsendesülésre, a meditálásra mint más helyek. Világi gondolatokkal, léha társalgással, jövés-menéssel telített épületekben, helyiségekben sokkal nehezebb lecsendesíteni az elmét és koncentrálni a gondolatokat, mint olyan helyen, ahol évek vagy évszázadok hosszú során át vallásos gondolatok töltötték meg a légkört. Itt az elme észrevétlenül megnyugszik és lecsendesül, s ami az egyik helyen komoly erőfeszítést igényelne, az másutt szinte önmagától megy.

A zarándokhelyek látogatása, valamint az időnkénti elvonulás ésszerűsége ebben áll: az ember önmagába néz, hogy a bennlakozó Istent megkeresse, s ez könnyebben megy az olyan atmoszférában, amelyet ugyanazon a helyen az azonos cél felé törekvők teremtettek. A tudatlan gúnyolódó jelenléte káros, mert ellenséges rezgéseivel a tárgy vagy a kegyhely rezgéseit eltompítja. Egy hanghullám hatását is le lehet rontani egy másik hanghullámmal. Ugyanígy a becsmérlő gondolatok is gyengítik vagy kiolthatják a szeretet és a tisztelet gondolati rezgéseit. Az eredmény természetesen a rezgések relatív erősségétől függ, de a rosszindulatú vibráció nem marad hatás nélkül, mert a mozgás törvénye a magasabb világokban is ugyanaz, mint a fizikai világban, a gondolat-rezgések pedig tényleges erőket jelentenek.

A látható és láthatatlan világok szorosan egymásba fonódnak, és a láthatót azok tudják legjobban szolgálni, akik bánni tudnak a láthatatlan világok erőivel.

 

Mi a probléma a magyarság ÉGI Csillagösvénye szerint?

A mai világvallások mesterkélt vallásossága és férfiuralmi tébolya, (papként beférkőzni Isten és az Ember közé), akkor tudott Evilágba beletenyerelni, ami után, (kb. 14.000 évvel ezelőtt) a lemúri Birodalmi Központ MU Anyakontinense a Csendes-óceánban elsüllyedve, megsemmisült.

A Vízözönt is beleértve, még így is kb. 14.000 évig eltartott, amíg a NŐI princípiumot szisztematikus alapossággal, mára, megöltük.

S tette ezt valamennyi „világvallás", pl. a kereszténység; közel 5 millió nő inkvizíciós kivégzésével.

Mi az, ami 2008. őszétől történik?

Semmi egyéb rendkívüli, minthogy a Szeretet Dimenziói megpróbálják – helyettünk – az ember által kisemmizett, megsemmísitett és elvetélt NŐI princípiumot, (a Föld és az Élet megmentése érdekében), az emberi világba visszavezetni.

S bár emiatt akár ujjonghatnánk is, ...

Valljuk be, hogy számunkra igen-igen problémás, sőt: „karmikus" Feladattá fog válni az életünk folyamán az:

ELFOGADÁS
BELETÖRŐDÉS
MEGBOCSÁTÁS
ALÁZAT és
ANYASÁG

       állandó, naponkénti gyakorlása.

Értsük meg tisztán, hogy a jelen földi életünkben szinte kifejezetten csak olyan Emberszellemek inkarnálódtak emberi, (tehát földi) testekben, akiknek mindezekre a tapasztalásokra szükségük van.

S mi lennénk ezek, vagyis a MA élő felnőtt emberek.

Ezért inkarnálódott – éppen napjainkban – velünk együtt, a minden határon túl áradó, Megengedő és felemelő Szeretet (X. bolygó), és a Számonkérés (XI. bolygó) princípiuma az Anyagi világba, hogy e folyamatban a segítségünkre lehessenek. E két bolygó feladatkörének pedig már a megnevezése is bőven tartalmazza a formálódásunk várható irányát.

Mi sem természetesebb, minthogy a várható változások a férfiuralmat, az egyre csak „férfias" irányba kapaszkodó nőiséget, a társadalmakat, a jogrend (fegyelmezésre és büntetésekre kiképzett számonkérő) tisztségviselőit éppen úgy meg fogják zavarni, mint a porhintésre berendezkedett politikusokat, (politika: érvényesülés, tudás nélkül) a vazallus tudományokat, (a specialisták kora lejár), az oktatási rendszereket (mert nem lehet úgy oktatni, hogy éppen mi felel meg az államhatalom érdekeinek), s az egészséget nem ismerő orvostudományt.

S az intellektuális tudás intelligenciahányadosa (IQ) értelmetlensége helyett – ezer évek után – ismét előtérbe kerül a jobb és bal agyfélteke fele-felerészben történő használata, s az érzelmi (ÉQ) és felelősség (FQ) felvállalásával újraéled a NŐI princípium, s az ősi magyar Kötelességrend.

Erőt mindezekhez a várható változásokhoz nem adhatunk, tanácsokkal nem szolgálhatunk, más tollával nem ékeskedünk, de az emberi érzelmeket igenis JÓ irányba elmozdíthatjuk.

Ezért kérünk mindenkit, szerezze be és terjessze Teilhard de Chardin: „Az Örök Női" című írását, s Anasztázia imáját, amely Vlagyimir Megre 4. könyvében található.

Amit e folyamatban mi magunk; a Csillagösvény Bt. besegíthetünk mindezeken kívül, az nem egyéb, mint az Égi Dimenzióknak, a Szeretet princípiumainak lehetséges – fizikai szintű –, érzelmi, érzékszervi megtapasztalása, mert e gyógyító és jobbító Erők mindezek által megismerhetővé válnak.

Ami pedig érzelmeinkben megismerhető, az önmagunkban létre is hozható, s minden esély megvan arra, hogy amennyiben e Szeretet - Energiákat önmagunkban megeleveníteni képesek vagyunk, akkor ezzel, a magyarok Csillagösvénye Égi Útjával, az igazi otthonunk felé; a Hazafelé vezető Utat ismerhetjük meg.

 

SZŐKE LAJOS
forrás: http://szokelajos.extra.hu/