A pénzipar terméke a rekord méretű árinfláció

A Pénzkartell azért függetlenítette magát a termelőgazdaság finanszírozásától, mert annak néhány százalékos növekedése nem tette lehetővé, hogy exponenciális ütemben növekvő pénz- hozamokat érjen el. Ilyen hozamokra csak virtuális pénztermékekkel való tranzakciók útján lehetett jutni, ezért a fizikai gazdaságba történő befektetések helyett, amelyek megújították volna a produktív szektort és növelték volna az értékelőállító termelést, a kölcsönöket olyan ügyletekre adták, amelyeknek a fedezetét a kölcsön felvevőnek valahonnan máshonnan kellett megszereznie. Noha ezekkel a spekulációs ügyletekkel nem állítottak elő értékeket, hitelezésük mégis kifizetődő, jövedelmező és előnyös volt a bankok és befektetők számára csaknem három évtizeden át egészen 2008-ig. A jövedelmezőséget az biztosította, hogy a fedezetül használt fizikai vagyontárgyak árát mesterségesen és folyamatosan növelték. Az ingatlanokra adott jelzáloghitel lehetővé tette a kölcsön felvevőjének, hogy felfelé hajtsa az ingatlan árakat, és ily módon új vevőket és spekulánsokat vonjon be, arra számítva, hogy az árak emelkedése tovább folyik. A bőséges hitelkínálat lehetővé tette nagyobb adósságszolgálati terhek és kamatfizetés viselését. Az így lekötött pénzek azonban hiányoztak a reálgazdaságból, az életfenntartásához szükséges áruk és szolgáltatások előállításához. A pénzt az adósságszolgálat és kamatfizetés kötötte le, és nem maradt vásárlóerő az ipari és a mezőgazdasági termékekre.
Ha nincs megtervezett spekulációs folyamat, akkor a ingatlanok után fizetett járadékok és bérek mérséklődnek. Ez fokozatosan kikényszerítette volna volna az ingatlanok forgalmi-értékének a csökkenését is. Ha ez bekövetkezik, akkor a jelzáloggal terhelt adósok – bizonyos idő után – már nem tudják fizetni törlesztőrészleteiket. A Pénzkartell, a bankok tulajdonosa, tisztában volt azzal, hogy ez az ingatlanpiac összeomlásához vezet. Ennek bekövetkezését azonban el tudta halasztani úgy, hogy enyhítette a hitelhez jutás feltételeit, és folyamatosan biztosította az árak emeléséhez szükséges hiteleket. A jövedelmet biztosító folyamatos ingatlanár-emelkedés azonban nem okozott inflációt a fogyasztási cikkek áraiban és a munkabérekben. Az ily módon levezényelt ingatlanár infláció tette lehetővé a spekulánsok, a lakástulajdonosok, és a kereskedelmi befektetők számára, hogy a csökkenő kamatok ellenére is jelentős haszonhoz jussanak a tőkenyereség révén.
A tőkenyereség a vételár és az eladási ár különbözetéből adódik. A jövőbeni nyereségnek a reménye arra ösztönözte az ingatlan vásárlókat, hogy vállalják a havi fizetési terheket. Ez viszont a Pénzkartellt és bankjait hatalmas járadék-jövedelemhez juttatta. Az ingatlanárak emelkedése, a hitelfeltételek enyhítésével és a kamatok csökkentésével, nemcsak önmagát erősítő folyamat volt, de szükségszerűen annak végéhez is vezetett, mert hatalmas méretekben megnövelte az egész gazdaságra parazitaként rátapadt adósságterhet.
A részvények és kötvények árának folyamatos növekedése arra kényszerítette a nyugdíjalapokat, hogy a nyugdíjbefizetésekért többet fizessenek. A nyugdíjalapok így kevesebb jövedelemhez jutottak, ahogyan maga a termelőgazdaság is. A részvények már nem arra szolgáltak, hogy az értékelőállító iparágak több forráshoz jussanak, növekedésükhöz és korszerűsítésükhöz, hanem a vállalatok felvásárlásához és kiárusításához vezettek. A spekulánsok kölcsönöket vettek fel a részvénytöbbség megvásárlására, óriási adóssággal terhelve meg a vállalatokat. A vállatok értékes részeit aztán kiárusították, és ott hagyták a csődbe jutott és értékes részeitől megfosztott vállatokat.
Miután a vagyon hatalom, az óriási pénzjövedelem igen nagy mértékben megnövelte a szervezet magánhatalom befolyását. Ezért a Pénzkartell úgy döntött: mivel megnövekedett hatalma lehetővé teszi, ezért mentesíti magát a adózás alól, amennyire csak lehet, és a közterhek viselését áthárítja a bérből és fizetésből élőkre, valamint a termelő ipari és mezőgazdasági ágazatban működő gazdasági szereplőkre. A közteherviselés áthárítása lényegesen jobban növelte a megélhetési kiadásokat, valamint a gazdasági vállalkozások költségeit, mint ahogyan a modern technológiák alkalmazása képes volt elősegíteni a költségek csökkentését.

A Pénzkartell másképp bánik Európával, mint Amerikával.

A Pénzkartell által létrehozott Európai Unió alapszerződése, a Lisszaboni megállapodás 123. Cikkelye megtiltja az Európai Unió Központi Bankjának, a Központi Bankok Európai Rendszerének, és az egyes tagállamok központi bankjainak, hogy kölcsönt nyújtsanak kormányaiknak, hogy azok ezt igénybe vehessék közfeladataik ellátásához, közkiadásaik fedezéséhez. Amikor a Pénzkartell úgy döntött, hogy a központi bankok rendszerét kiépíti az Euroatlanti térségben és a világ többi ellenőrzése alatt álló részén, akkor még a központi bankoknak az volt a fő hivatásuk, hogy finanszírozzák az állami költségvetések hiányát.
Michael Hudson, a Missouri Egyetem tanára állapítja meg 2012. január 27-én a Frankfurter Algemeine Zeitung-ban megjelent írásában, hogy az Európai Unió kísérletet tett a történelem menetének a visszafordítására és visszatért azokhoz az időkhöz, amikor még nem létezett a központi bankok mintájául szolgáló Bank of England, vagyis a Brit Központi Bank. Az államok átadták a hitelteremtés monopóliumát a kereskedelmi bankoknak. A közhatalmat képviselő kormányok már nem rendelkeznek olyan pénzügyi struktúrával, központi bankkal, amely alkalmas lenne azoknak a hiteleknek a kibocsátására, amelyek nélkülözhetetlenek a gazdasági visszaesés, és az országos, illetve a határokon is túlnyúló gazdasági összeomlás megakadályozására.
A Pénzkartell és politikai megbízottai korlátozták a központi bankok hagyományos hatáskörét, mert abból indultak ki, hogy az államok eladósítása és tőlük az adósságszolgálat behajtása viszonylag kockázatmentes. A pénzkibocsátás, a hitelpénzteremtés, és ebből az állami költségvetések hiányának finanszírozása, nagy hasznot ígérő, jövedelmező üzletág a magán-bankrendszer számára. A Pénzkartell tulajdonában lévő kereskedelmi bankok tehát átvették a pénz elektronikus technikákkal történő kibocsátását és annak az egyes kormányok számára kamattal való kikölcsönzését. A 2007-2008-as pénzügyi összeomlás és a nyomában járó bankmentő és gazdaságélénkítő közpénzkiadások következtében az európai kormányok rendkívüli mértékben eladósodtak. Ahhoz, hogy fizetőképesek maradjanak, nagy összegű hitelre lenne szükségük a kereskedelmi bankoktól. Ha ehhez nem jutnak hozzá, akkor nem tudják költségvetésüket egyensúlyban tartani és számolni kell az egyes államok fizetésképtelenné válásával és csődbe jutásával. Az államcsőd reális veszélye miatt a Pénzkartell, és a tulajdonában lévő bankrendszer megint azt akarja, hogy ilyen pénzzel legyenek konszolidálva rossz hitel-kihelyezéseikért. Ha az állam is rossz adós és nem teljesíti adósságszolgálati, valamint kamatfizetési kötelezettségeit, akkor ezeknek a rossz hiteleknek a visszafizetését a központi bankok vállalják magukra.
Az Frankfurtban működő Európai Központi Bank 2008 után 489 milliárd euró hitelt nyújtott három évre egy százalékos kamattal a kereskedelmi bankoknak, hogy aztán azok ebből a pénzből sokkal magasabb hozamú görög és spanyol állampapírokat vásároljanak. A „carry-trade”-nek nevezett spekulációs tranzakció lényege, hogy a spekulánsok alacsony kamatra felvesznek nagy összegű kölcsönöket, majd pedig azt magas kamatra kikölcsönzik a megbízható adósnak számító kormányoknak. Ez gyors, kockázatmentes és stabil jövedelmet biztosít a pénzbefektető spekulánsoknak.
Boros Imre említett erre egy magyar vonatkozású konkrét esetet, amelyről az interneten is beszámolt 2012. február 16-án. Mivel a bécsi Kurír nevű lap Magyarországot, mint magasan eladósodott államot említi, Boros Imre közöl néhány adatot: Ausztria a külföld felé mintegy 750 milliárd dollárral tartozik. Minden osztrákra jut 90 ezer dollár adósság. Egész Ausztria adóssága pedig az osztrák nemzeti össztermék, a GDP 200%-a felett van. Magyarország ezzel szemben 150 milliárd dollárral tartozik a külföldnek és minden egyes magyar állampolgárra 15 ezer dollár adósságteher nehezedik. Hazánk eladósodottságának mértéke a nemzeti össztermék 115%-a. A megjelölt számok alapján Magyarország tehát lényegesen kisebb mértékben tekinthető eladósodott országnak, mint Ausztria.
Közismert tény az is, hogy az osztrákok rendkívül sok pénzt helyeztek el Kelet- és Közép- Európában. Magyarországon a legtöbb külföldi bank osztrák tulajdonban van, ezért külföldi tartozásunk több, mint egyharmada az ide kihelyezett osztrák pénznek tudható be. Ausztria vonatkozásában fontos körülmény, hogy eddig, mint AAA hitelminősítéssel rendelkező ország, alacsony 2,5-3 százalékos kamatra kapott hiteleket a pénzpiacon, amelyeket aztán 7-9 százalékos kamatra helyezett ki Kelet- és Közép- Európába. Dolláronként tehát 5-6 %-os haszonra tett szert. Más összefüggésben ez azt jelenti, hogy 1 kihelyezett dollár hozamából finanszírozni tudott további 2 dollár hitelfelvételt. Ebből az is következik, hogy Ausztriának semmibe sem került a 750 milliárd dollár adósság, noha annak túlnyomórészét azt Ausztrián belül használták fel. Az osztrák életszínvonalat tehát azok az országok finanszírozták – legalább is eddig –, akiknél a pénz ki volt helyezve.
Az osztrák sajtónak a magasan eladósodott magyarok helyett a lényegesen jobban eladósodott osztrákokról kéne cikkeznie. Hazánk nemzeti kormánya a közérdek védelmében megalapozottan avatkozott bele ebbe a sajátos osztrák jövedelemelosztásba. Intézkedései nyomán a magyar munkából származó jövedelem csekély része Magyarországon marad. Ez természetesen kihat Ausztriára, amelynek a hitelbesorolását a Standard & Poors Nemzetközi Hitelminősítő Intézet AAA-ról AA-ra minősítette át. Ez a besorolás kihat Ausztria további hitelfelvételi kilátásaira. Ezért is kezdtek tárgyalásokba az érintett hitelezőkkel. A kárvallottakkal, akik ennek a carry-trade business-nek a vesztesei, az osztrák bankárok eddig nem ültek le tárgyalni. Elsősorban azt kell elérniük, hogy az érintett kárvallottak, közöttük Magyarország, továbbra is 6-7 % felárat fizessen a hitelekért. Ha pedig erre nem hajlandó, akkor a nemzetközi pénzügyi közösségnek nyomatékosan ki kell fejeznie nemtetszését. Az nemzetközi Pénzkartell már több kormány élére is saját bizalmi embereit helyezte el. Magyarország vonatkozásában is mérlegelik egy olyan „Szakértői Kormány” hatalomra juttatását, amelynek ugyan nem lenne demokratikus legitimitása, de a pénzuralmi világelit jobban megbízna benne. Jól látható, hogy Magyarország önvédelmi harca kellemetlen színvallásra kényszerítette a Pénzkartellt és brüsszeli kiszolgálószemélyzetét. Az Európai Unióról is bebizonyosodott, hogy nem a kohézió és a felzárkóztatás a célja, hanem a pénzuralmi világelit előjogainak a bebetonozása.

Amit nem lehet elég sokszor ismételni.

A jelenlegi pénzrendszer alapjaiban hibás, mert neoliberális téveszméken nyugszik. Ezért folyamatosan emlékeztetni kell arra, hogy a gazdasági élet közvetítő közegének számító jeleket, a hitelpénzt, minden elfogadható racionális magyarázat nélkül engedték át a közhatalom képviselői – az államok és a kormányok – a szervezett magánhatalommá vált nemzetközi Pénzkartellnek. Az egyes államok és kormányok ugyanúgy tudnának maguk is elektronikusan kibocsátani hiteleket, ahogyan azt a nemzetközi Pénzkartell és a tulajdonában lévő kereskedelmi bankok teszik.
A Pénzkartellnek és a szolgálatában álló technokratáknak tehát válaszolniuk kellene arra a kérdésre, hogy a kereskedelmi bankoknak az ilyen fajta pénzteremtése miért kevésbé inflációs hatású, mint az, amikor a központi bankok közvetlenül finanszírozzák a költségvetéseket. Önként adódik az a válasz, hogy a Pénzkartell önmagát akarja hozzájuttatni a munka nélkül járó, gyors, biztos, és magas haszonhoz. Az így szerzett jövedelmekkel aztán már újra lehet kezdeni a spekulációs buborékok fújását, amelyek további hatalmas jövedelemhez juttatják a társadalom 99 százalékától azt az 1 százalékot kitevő érdekcsoportot. Ez a hatalmi képződmény a Pénzkartellből, a tulajdonában lévő pénzhatalmi struktúrákból, valamint a hozzájuk kapcsolódó formális és informális hálózatokból áll.
A közhatalom egyelőre még demokratikus ellenőrzés alatt áll, számon-kérhető és felelősségre-vonható, végső soron visszahívható és le is váltható. Ezért a Pénzkartell magánérdekeket szolgáló magánbankjaival szemben a közhatalom által kibocsátott hitelpénz célja a közérdek szolgálata, a közfeladatok hatékonyabb ellátása lehetne. Amikor a központi bankokat és a kormányokat a kereskedelmi bankok ellenőrzik, akkor elsősorban a számukra előnyös, és a gyors vagyongyarapodást biztosító tevékenységekre, vagyontárgyakra nyújtanak hiteleket. A hitelpénz rendszert mozgató kamatmechanizmus szükségszerűen vezet inflációhoz és a spekulációs buborékok nyomán maradó kifizethetetlen adósságok eltakarítása további terheket rak az eladósított állampolgárokra, vállalatokra és kormányokra.
Az az alapkérdés: mi a különbség, amikor az államok saját-kibocsátású pénzzel finanszírozzák költségvetési hiányaikat (amelynek a közpénz fedezetét adóbevételeik és az adott ország gazdasága biztosítja) és aközött, amikor a kormányok adósleveleket és államkötvényeket bocsátanak ki ugyanerre a fedezetre, amelyeket aztán felajánlanak a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankoknak megvásárlásra?
Az állami kibocsátású pénznek és az állami kibocsátású adóslevélnek tehát ugyanaz a fedezete. Előbbi esetben a Pénzkartell és a kereskedelmi bankok nem jutnak kamatjövedelemhez, a második esetben viszont a közhatalomnak felesleges módon hatalmas kiadásokat kell magára vállalnia ahhoz, hogy a magántulajdonú bankrendszert munkanélküli, kockázatmentes jövedelemhez juttassa. Ha feltesszük ezt az alapkérdést teljesen egyértelmű, hogy a szervezett magánhatalom kamat formájában szed adót és jut munkanélküli jövedelemhez a társadalomtól.
A neoliberális pénzemberek és az őket kiszolgáló pénzügyi technokraták ezért ellenzik a kérdés racionális megválaszolását. Már a kérdés feltevését is betiltanák, ha erre lehetőségük lenne. Ha mégis válaszolniuk kell erre a megkerülhetetlen kérdésre, akkor azt mondják: szükség van egy olyan tisztességes közvetítőre, aki tárgyilagosan el tudja dönteni, hogy egy hitel vagy közkiadás felelősségteljesen szolgálja-e a közérdeket vagy sem. A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlás és gazdasági visszaesés nyomán még nem álltak elő olyan megoldással, amely helyreállította volna az értékelőállító szektor normális finanszírozását. A pénzügyi válság nyomán veszteségeiket átterhelték a közhatalomra és így a maximálisan eladósított kormányoktól azt követelik, hogy minden fizikai vagyontárgyat, amely még köztulajdonban van és közcélt szolgál, adjanak át a Pénzkartell és a kereskedelmi bankok tulajdonába. Ezt azzal a többszörösen bukott téveszmével támasztják alá ma is, hogy a magántulajdon hatékonyabban működik, és így csökkenti az értékelőállító szektor működéséhez szükséges kiadásokat, hatékonyabbá és olcsóbbá téve a kiszolgáló infrastruktúrát. Elhallgatják, hogy a magántulajdonos hitel útján jut a tulajdonhoz, amiért kamatot fizet. Tény az is, hogy a magánszektor lényegesen magasabb fizetéseket nyújt, különösen a menedzsereknek. Ha pedig a korábbi köztulajdonból magántulajdon lesz, amelyeket a tőzsdékre kivisznek, akkor további költségek rakódnak arra a infrastruktúrára, amely kiszolgálja az egyedül értéket előállító termelőszektort. Ez is mutatja, hogy nem pusztán ideológiai kérdésről van szó, amikor hangsúlyozzuk: véget kell vetni a téveszmének bizonyult neoliberális mítoszok kártékony erőltetésének.
Ha mégis adódik költségmegtakarítás, akkor az abból származik, hogy a szakszervezetek által képviselt munkaerő helyett kollektív védelemben nem részesülő munkaerőt alkalmaznak. Mivel az új tulajdonosok döntő módon a Pénzkartell, az ő tulajdonában lévő kereskedelmi bankok és multinacionális cégek lesznek, ezért az előálló értékcsökkentés anyagi haszna a bankárokhoz és a részvénytulajdonosokhoz kerül. A Pénzkartell eltörli az uralma alatt álló termelő-gazdaságban az árszabályozást és lehetővé teszi, hogy a korábban közszolgáltatásként igénybe vett infrastruktúrát a kamatokat is kitermelő díjazásért lehessen csak igénybe venni. Így a privatizáció valójában megdrágítja a termelést és az kevésbé lesz költséghatékony és versenyképes. Pont az ellenkezője történik annak, mint a neoliberális technokraták hirdetnek.
Minderre jó példa a magyarországi munkaerő helyzete is. Miközben a magyar munka termelékenysége átlagban eléri a nyugat-európai munkaerő termelékenységének a 70 százalékát, addig a magyar munkaerő átlagbére mindössze a nyugat-európai munkaerő átlagbérének 20-30 százaléka. Kérdés: ki teszi zsebre a 40-50 százalék teljesítménykülönbség után járó munkabért? Ebből az extraprofitból a multinacionális cégek magántulajdonosainak (végső soron az államok feletti Pénzkartellnek, mint legfőbb tulajdonosnak) fel kellene emelnie a magyarországi munkabéreket. A nagyobb bérek növelnék nemcsak az állam bevételeit, de olyan fizetőképes keresletet jelentenének, amely mozgásba hozhatná az egész magyar gazdaságot, annak minden szektorát. Ebből az egy példából is látszik, hogy nem egyszerűen elméleti kérdésről van szó, hanem milliók életét befolyásoló gyakorlati kérdésről, melynek a megoldását már nem lehet sokáig halogatni.
A magánhatalomként működő Pénzkartell, és a tulajdonában lévő bankrendszer, teljes mértékben elszakadt a termelőipar növekedésének a finanszírozásától és a reálgazdaság növekedésétől. Élősködő ragadozóként abból húz elsősorban hasznot, hogy az értékelőállító termelőgazdaság rovására csak a rövidlejáratú, gyors és nagy jövedelmet biztosító tevékenységeket hajlandó hitelezni. A termelőgazdaság hitelezése természetesen sok munkával, gonddal és kockázattal jár, de értéket egyedül a termelő-szektor állít elő. A pénzügyi-szektor hozzájárulása az értékek előállításához ZÉRÓ!
Tény az, hogy a kereskedelmi bankok a XXI. században túlnyomórészt már csak más pénzügyi intézményeknek, kockázat-fedezeti alapoknak, ellenséges vállalati felvásárlásokkal üzletelő spekulánsoknak, biztosítótársaságoknak, ingatlanforgalmazó cégeknek, valamint külföldi devizában végzett spekulációs tranzakciókhoz, kamatozó külföldi pénzüzletekhez, továbbá számítógépeken keresztül bonyolított kereskedelmi programokhoz, és ehhez hasonló (gyakran egzotikus) ügyletekhez nyújtanak hiteleket. Egyes sikeres ipari nagyvállalatok kikerülik a bankrendszert úgy, hogy saját megtakarításaikból finanszírozzák fejlesztéseiket, a kutatási tevékenységet és a modernizációt. Az ehhez szükséges likvid összegeket pedig saját kibocsátású értékpapírokkal, vállalati kötvényekkel, kereskedelmi váltókkal finanszírozzák.
Az államok feletti Pénzkartell azonban – nyílt és rejtett hálózatai révén – gondoskodik arról, hogy a szerencsejáték kaszinóvá átalakított globális pénzrendszerben mindig a nyerő oldalon maradjon. Most a Pénzkartell és kereskedelmi bankjai nemcsak azt követelik az egyes államoktól és kormányoktól, hogy azok közpénzből fizessék meg hazárd pénzbefektetéseikből keletkezett veszteségeiket, hanem hogy engedélyezzék is e hazárd pénzügyi tranzakciók folytatását. Ehhez arra van szükség, hogy megmaradjon az eladósodott államok, vállalatok és magánszemélyek fizetőképessége és a bankárokat semmilyen veszteség ne érje. Hallani sem akarnak arról, hogy a pénzrendszer és a termelőgazdaság működtetői „együtt sírjanak és együtt nevessenek” azaz kölcsönösen viseljék a veszteségeket is.
A Pénzkartellnek ez a követelődzése és hajthatatlan, arrogáns magatartása nemcsak néhány országban, de Amerikában és Európában is súlyos károkat okoz a társadalom egészének. Ezért országok egész sorában lesz még hosszabb ideig gazdasági visszaesés. Ez elektronikus információáramlásnak és az internetnek köszönhető új fejlemény, hogy a világ közvéleményének egyre nagyobb része ismeri fel: itt már nemcsak a pénzvagyon tulajdonosok mérhetetlen önzésével és pénzéhségével kell szembe néznie, hanem az egyre nyíltabbá váló társadalom-ellenes és agresszív magatartásával is. A szervezett magánhatalommá vált Pénzkartell – fölénye tudatában – ma már minden rendelkezésére álló pénzügyi, politikai és gazdasági eszközzel kész a támadásra és a zsarolásra.

Van-e kiút? Lehet-e korlátozni a szervezett magánhatalom demokráciába csomagolt diktatúráját?

Arra a kérdésre, hogy van-e kiút ebből ebből a helyzetből, a rövid válasz az: Van! Ehhez azonban el kell dönteniük a népeknek és kormányaiknak, hogy kinek az érdeke az elsődleges. A szervezet magánhatalommá vált bankrendszeré, vagy pedig az értéket egyedül előállító reálgazdaságé? Az egyes államoknak is el kell dönteniük, hogy elsősorban kinek a szolgálatában állnak? Az uzsoracivilizációt a világra kényszerítő Pénzkartellt szolgálják, vagy pedig népeiknek az alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit? Ezekre a kérdésekre az Európai Unió politikai felelősséggel nem tartozó, be nem számoltatható, számon nem kérhető, le nem váltható, antidemokratikus bürokráciájának is előbb-utóbb válaszolnia kell.
Ha a brüsszeli bürokrácia nem a nemzetközi Pénzkartell által kiválasztott és hivatalba helyezett szervilis kiszolgálókból állna, akkor az európai népek – köztük a magyarok – nyomorgatása helyett arra keresnék a választ, hogy miként lehetne megszabadítani őket a Pénzkartell alibi-demokráciájába csomagolt diktatúrájától, és hogyan lehetne úgy átalakítani a pénzügyi rendszert, hogy az elősegítse a pénz valódi funkciójának a betöltését: a termelőgazdaság folyamatainak optimális közvetítését. Meg kell akadályozni, hogy a pénzt egyszerűen spekulációs buborékok fújására használják, mesterségesen felhajtva különböző termékek árát, hogy azon folyamatosan extra profitot lehessen bezsebelni. A pénznek, mint a gazdasági tevékenységet közvetítő jelnek, nem a nyerészkedést, nem mások munkájának az elvonását kell szolgálnia, hanem az értéktermelő tevékenység összehasonlítását, megmérését, nyilvántartását és cseréjét.
A jelek, vagyis a pénz előállításának, vissza kell kerülnie a közhatalomhoz. A pénzhez való hozzáférés és a hitelezés olyan közfeladat, amelyet csak a közhatalom, az állam láthat el önköltségesen igénybe-vehető közszolgáltatásként. A nemzetközi Pénzkartell és a tulajdonában lévő bankrendszer miért nem mérlegeli már most a bizonyíthatóan soha ki nem fizethető hitelek leírását, elengedését? Az Európai Unió döntéshozói miért ragaszkodnak ahhoz, hogy az uzsorás pénz- oligarchia magántulajdonába kerüljenek azok a fontos nemzeti vagyontárgyak és állami funkciók, amelyek nélkül lehetetlen megvalósítani a társadalmi igazságosságon nyugvó, a gazdasági esélyegyenlőséget felvállaló és a vagyont a teljesítményhez kapcsoló társadalmat. Milyen közérdek fűződik az államok pénzügyi szuverenitásának, a kormányzás legfontosabb eszközeit jelentő monetáris és fiskális felségjogoknak a további átadásához az amúgy is túlvagyonosodott és ezért túl nagy hatalommal rendelkező agresszív Pénzkartellnek?
Vissza kell térni a klasszikus közgazdaságtan képviselőinek nemcsak a közgazdasági, de az erkölcsi kiinduló pontjaihoz is. Nem véletlen, hogy Adam Smith, David Hume és tudóstársaik mind morálfilozófusok voltak, és az univerzális erkölcs oktatóiként lettek a klasszikus liberalizmus közgazdasági elméletének a kidolgozói. Az angolszász világ és Európa, köztük az Eurózóna problémáit is a klasszikus közgazdászok javaslatai szerint lehetne gyorsan és optimálisan megoldani. Ezért haladéktalanul és a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni kell az értékelőállító termelőket és a fogyasztókat sújtó adókat. A klasszikusok azt tanították, hogy csökkenteni kell minden olyan járadékot, juttatást, adót, elvonást, amely mögött nincs teljesítmény. Ellenezték a földjáradékot, a természeti és mesterséges monopóliumok után szedett járadékokat, és természetesen ellenezték a kamatszedéssel járó munkanélküli jövedelmet is. E magas erkölcsi szinten álló közgazdászok mentesíteni akarták a értékelőállító tevékenységet, minden olyan tehertől, amely nem kapcsolódik közvetlenül a termeléshez. Ha a brüsszeli bürokrácia nem a Pénzkartell kiszolgáló személyzete lenne, akkor megszüntetné azt a gyakorlatot, hogy a kamatokat le lehessen vonni az adókból. A jelzálog kölcsönök kamatai ma a bankokat gazdagítják, de ezt a pénzt át lehetne irányítani a közfeladatok finanszírozására. A földhasználatból, s a természeti erőforrásokból származó jövedelmek a más forrásból származó kamatjövedelmekkel együtt viszonylag könnyen megadóztathatók, mert jól láthatóak és nagyságukat is könnyű felbecsülni. A monetáris és fiskális rendszer ilyen erkölcsi alapokra való helyezésével gyorsan meg lehetne találni a kiutat a az Európai Unió és Eurózóna pénzügyi és gazdasági válságából. Ha nem sikerül gyors és hatásos megoldást találni, akkor az az európai integráció jelenlegi struktúrájának a felbomlásához vezethet.
Az Európai Unió azonban nem Európa, az Európai Unió csak egy olyan mesterséges kapcsolatrendszer, amely sok vonatkozásban nem a benne résztvevő népek és államok érdekeit, hanem a Pénzkartell – mint államok feletti szervezett magánhatalom – partikuláris érdekeit szolgálja. A Pénzkartell alakította át a nemzetállamok mellérendeltségi viszonyán alapuló együttműködését egy olyan államok feletti bürokratikus struktúrává, amely demokratikusan ellenőrizhetetlen és a demokrácia nevében törekszik a demokratikus legitimációval egyedül rendelkező nemzetállamok gyöngítésére, hatáskörüknek az elvételére.
Magyarország vonatkozásában pedig kifejezetten kártékony az Európai Unióhoz való tartozás. Pavics Lázár pénzügyi szakértő és munkatársai már 2006-ban kimutatták, hogy Magyarországnak az Európai Uniós tagságra való felkészülés 1991-2003-ig összesen 8866 milliárd forintjába került úgy, ha abból levonjuk a különböző brüsszeli alapokból (Phare, Ispa, Sapard) kapott összegeket. A kiesett bruttó VÁM bevétel 29 milliárd euró (7540 milliárd forint), a be nem szedett úthasználati díj 3,5 milliárd euró (910 milliárd forint), az embargó betartása pedig 3 milliárd eurót (780 milliárd forintot) tett ki.
A szakmai megbízhatóságáról ismert Lóránt Károly mérnök-közgazdász adatokon és becsléseken alapuló számításai szerint, 2004 és 2008 között Magyarország összesen mintegy 5 milliárd Euróhoz jutott Brüsszelből és az EU tagállamaiból. Ugyanezen az idő alatt Magyarországról viszont a legkülönbözőbb címeken 30 milliárd euró áramlott Brüsszelbe és az EU többi tagállamaiba. Még várat magára annak a pontos kiszámítása – tényadatokra és szakértő becslésekre támaszkodva –, hogy pontosan mennyit fizetünk Brüsszelnek és mit kapunk onnan viszonzásként. A felmérésbe azonban bele kell számítani nemcsak az EU tagság miatt kiesett jövedelmeket, de az abból származó károkat, valamint az elmaradt hasznot is, amelyeket az EU tagság által bebetonozódott versenyképtelen gazdasági és ipari szerkezet okoz, amelyben rendkívül alacsony a hozzáadott érték aránya. Az ennek nyomán előálló cserearányromlás következtében évente több, mint 1000 milliárd forint veszteség éri Magyarországot. 2012-ben az EU-tagság következtében 7.697.292 euró államháztartást érintő veszteség várható. Ez a veszteség a Brüsszelnek történő befizetések és az onnan kapott átutalások egyenlegéből, az EU költségvetéshez történő hozzájárulásból, valamint az EU-tagság következményeként elszenvedett tőkekivonásból adódik.
Reális számokhoz tehát csak úgy juthatunk, ha minden esetben beszámítjuk azokat a veszteségeket, amelyek a magyar államot és a magyar gazdaságot érik amiatt, hogy a globális pénzügyi elit bekényszerítette Magyarországot az Európai Unióba. Ez az államok feletti bürokratikus struktúra időközben a felbomlott Szovjetunióhoz hasonló nemzetek feletti hatalommá vált, amelynek irányítóit nem lehet demokratikus eszközökkel felelősségre-vonni, és akik lényegében a nemzetközi Pénzkartell stratégiáját és utasításait hajtják végre.
Egyelőre még nem tudjuk pontosan, hogy pénzügyi és gazdasági szuverenitásának az elvesztése miatt mekkora veszteségek érik évről-évre a Magyar államot. Tény, hogy a nemzetközi Pénzkartell, valamint a tulajdonában álló multinacionális cégek és kereskedelmi bankok, kisajátíthatták maguknak nemcsak a magyar ipart és gazdaságot, bele értve a mezőgazdaságot is, de megszerezték a kulturális szféra és a véleményhatalom intézményei feletti hegemóniát is.

Kié a magyar állam?

Ma azért folyik az elkeseredett küzdelem, hogy kié Magyarország, és kié a Magyar állam. A Pénzkartellé és hálózatáé, vagy pedig a magyar nemzet érdekeit a választók túlnyomó részének az akaratából képviselő nemzeti kormányé? 2010-ben a nemzetközi Pénzkartell szolgálatában álló kozmopolita- komprádor- kollaboráns pénzügyi-technokrata réteg, amely a Kádár-korszak pártállami nomenklatúrájának az utóda, internacionalista-kommunistából átváltott kozmopolita-globalistává. Ez a posztkommunista hatalmi csoport egyelőre elveszítette a politikai szféra irányítását. A politikai döntéshozatal átkerült ahhoz a magyar nemzeti középosztályhoz, amely rendelkezik kellő felkészültséggel és nemzettudattal, hogy érvényesíteni tudja a magyar nemzet megmaradásához szükséges érdekeket és értékeket. Ez a nemzeti elkötelezettségű középosztály a rendkívül erős belső és külső ellenállást leküzdve látott hozzá az égető magyar sorskérdések megoldásához.

Kikből áll a szervezett magánhatalom Magyarországon?

Már utaltunk rá, hogy a politikai szféra irányítását visszakövetelő kozmopolita-globalista érdekcsoportok szociológiailag a kommunista rendszer pártállami nomenklatúrájának a technokratáihoz kapcsolhatók. Számos internetes fórumon olvasható az a találó jellemzés a kommunistákról, amelyet az internetes honlapok kezelői Alekszandr Szolzsenyicinnek, a Nobel-díjas orosz írónak és másként-gondolkodónak tulajdonítanak. E sorok írójának nem sikerült megtalálnia az általa elérhető Szolzsenyicin írásokban ezt az idézetet, ezért nem biztos, hogy ez a megfogalmazás a nagy orosz írótól származik. Ugyanakkor – bárki is legyen a megfogalmazás szerzője – a meghatározás találó és e sorok írójának saját élettapasztalata is alátámasztja annak igazát. Ha Alekszandr Szolzsenyicin kommunistákról írott jellemzését úgy olvassuk, hogy a kommunista szót behelyettesítjük a kozmopolita-globalista kifejezéssel, akkor a következő idézettel jól jellemezhetjük napjaink kommunistákból és posztkommunistákból lett globalistáit. Ők azok, akik a szervezett magánhatalom magyarországi frontembereiként folyamatosan támadják a kormány nemzetünk túlélése és felemelkedése érdekében folytatott erőfeszítéseit. (A következő idézetben tehát eredetileg a kommunista szó szerepelt és ezt cseréltük fel a kozmopolita-globalista kifejezéssel.)
„A (kommunista) kozmopolita-globalistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kozmopolita-globalista ember számára. A (kommunista) kozmopolita-globalista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A (kommunista) kozmopolita-globalista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet (kommunista) kozmopolita-globalista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy (kommunista) kozmopolita-globalista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”
A magyarországi posztkommunista, ma már kozmopolita-globalista érdekcsoportok tagadják a szervezett magánhatalom létezését. Ez érthető hiszen ők ennek a szervezett magánhatalomnak a magyarországi képviselői és a globalizmus haszonélvezői. Ha elismernék, hogy létezik ez a magát letagadó és jól elrejtő szervezett magánhatalom, akkor képviselőinek számot kellene adniuk politikai, pénzügyi és gazdasági céljaikról, valamint a magyar társadalomban játszott meghatározó szerepükről. Ha elismernék, hogy egy erős nemzetközi kapcsolatrendszerrel bíró hatalmi képződményhez tartoznak, akkor politikai felelősséggel tartoznának és számon lehetne rajtuk kérni közéleti tevékenységüket. Elszámoltathatóak lennének azért, hogy kinek az érdekében és milyen módon gyakorolják a kezükben lévő magánhatalmat. Hogy elkerüljék a számonkérést, le kell tagadniuk a szervezett magánhatalom létezését. Ezért az e hatalom létezésére vonatkozó minden – tényekkel és dokumentumokkal alátámasztott – megállapítást is lekicsinylően összeesküvés-elméletnek minősítenek.
Nem lehet elégszer idézni a hivatalos történetírás ma is köztiszteletben álló képviselőjének, a néhai Carroll Quigley professzornak, a szervezett magánhatalom létezéséről szóló megállapításait. Quigley, a washingtoni Georgetown Egyetem tanára, a nemzetközi Pénzkartell irányító dinasztiáinak a bizalmi embere volt. A szupergazdag bankárdinasztiák ezért kivételesen megengedték neki, hogy történészként több éven át kutatásokat végezhessen a kívülállók elől szigorúan elzárt, titkos családi archívumaikban. Quigley kutatásainak eredményeit kétezer oldalas munkában tette közzé, amelynek a rövidített változata is 1350 oldalas. E hatalmas munka címe: Tragédia és remény. A cím arra utal, hogy az emberiség tragédiája lesz az, ha nem támogatja önként a szupergazdag dinasztiák által kidolgozott világstratégiát az emberi civilizáció átalakítására. A reményt pedig az jelenti, ha emberiség belátja: céltalan a Pénzkartellel szembeni ellenállás és az szolgálja érdekeit, ha részt vesz az egy központból irányított világrendszer, az új világrend, egy fajta világállam létrehozásában.
Quigley, a tekintélyes, amerikai történelemtudós 1965-ben az Egyesült Államokban megjelent „Tragédia és a remény” című könyvének a 324. oldalán így határozza meg a szupergazdag pénzdinasztiákból álló világelit nemzetközi hálózatának célját, amely nem kevesebb…
„mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő rendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.”
A nemzetközi Pénzkartell, amely a globális hatalmi elit centrumát alkotja, ma is kiemelten támaszkodik a világ központi bankjaira. Ami földrészünket illeti, a globális pénzügyi elit az Európai Uniót elsősorban a szuverén nemzetállamok felszámolására hozta létre. A Pénzkartell a pénzügyi világrendben legfontosabb monetáris és fiskális hatáskört azonban nem bízta a brüsszeli bürokráciára. Az egységes monetáris politika jogi alapját ezért nem egyedül az Európai Uniót és annak jogelődjeit létrehozó legfontosabb szerződésekben rögzítették, hanem a Központi Bankok Európai Rendszere (KBER), valamint az Európai Központi Bank (EKB) alapokmányában 1998 június 1-én. A Központi Bankok Európai Rendszere magában foglalja az EKB-t, valamint az összes EU-tagállam nemzeti központi bankját. A KBER-hez tehát tartoznak olyan tagállamok, amelyekben bevezették az euró-t, és olyanok is, amelyekben ez nem történt meg. Az EKB és az egyes nemzeti központi bankok együttesen hajtják végre az államok feletti Pénzkartell által rájuk bízott feladatokat szorosan együttműködve a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjával, a BIS-szel, és a City of London-nal. Az EKB, amely az Eurozóna központi bankja a nemzetközi közjog értelmében jogi személyiséggel is rendelkezik.
A brüsszeli Bizottságtól és a strasbourgi Parlamenttől teljesen független EKB előjoga az euróövezet monetáris politikájának meghatározása és végrehajtása. Feladatai közé tartozik a devizaműveletek végzése, az euróövezetbeli országok hivatalos devizatartalékainak tartása és kezelése, valamint a fizetési rendszerek zavartalan működésének az előmozdítása. Kizárólag az EKB jogosult bankjegyek kibocsátásának az engedélyezésére az Euróövezethez tartozó 17 országon belül. Az EKB együttműködve a tagállamok központi bankjaival beszerzi a szükséges statisztikai adatokat az egyes államok hatóságaitól vagy közvetlenül a gazdasági szereplőktől. Fontos joga az EKB-nak, hogy az eurórendszeren keresztül támogatja a hatáskörrel rendelkező állami szerveket a hitelintézetek felügyeletében, valamint a pénzügyi rendszer stabilitására vonatkozó feladataik ellátásában. Az EKB munkakapcsolatot tart fent mind az EU-n belül és kívül azokkal az intézményekkel, testületekkel és fórumokkal, amelyek segítik az EKB-t az eurórendszerre bízott feladatok ellátásában. Az EKB alaptőkéjét a tagállamok központi bankjai jegyzik, a részesedési arány 50-50%-ban az adott tagállamnak az Unió népességében, illetve bruttó nemzeti termékében meglévő mutatóktól függ.
Magyarországnak, az Európai Unió tíz euroövezeten kívüli központi bankjához hasonlóan, meghatározott összeg befizetésével kell hozzájárulnia az EKB azon működési költségeihez, amelyek a Központi Bankok Európai Rendszerében való részvétel kapcsán merülnek fel. A Frankfurtban működő EKB fő döntéshozó szerve a Kormányzótanács, amely az eurozónában résztvevő tagállamok jegybankjainak Elnökeiből és az Igazgatótanács tagjaiból áll. A kormányzótanács jelöli meg a Központi Bankok Európai Rendszere tevékenységének irányvonalát és hozza meg a legfontosabb döntéseket. A kormányzótanács havonta kétszer ülésezik. Első ülésén dönt a havi monetáris politika menetéről, második tanácskozásán pedig az eurorendszer egyéb feladataival foglalkozik. A tanácskozások jegyzőkönyveit – ironikusan mondhatnánk, hogy a demokrácia és az átláthatóság európai elveinek az érvényesülése érdekében – természetesen nem hozzák nyilvánosságra. Nem tartozik ugyanis az európai emberekre, hogy milyen döntéseket hoz a szervezett magánhatalom velük kapcsolatban az életüket döntően befolyásoló pénzügyekben. A nemzetközi Pénzkartell íratlan, de kötelezően betartandó szabályainak megfelelően a maximális titoktartás az EKB irányító testületeinek az egyik legfontosabb kötelezettsége. A monetáris politikai döntéseket azonban – kellően megszűrve, kozmetikázva – bejelentik a röviddel a hónap első ülését követően tartott sajtótájékoztatón. Ezt a sajtókonferenciát az EKB Elnöke vezeti.
Az államok feletti nemzetközi Pénzkartell egyik legfontosabb intézménye, a világ legnagyobb befektető pénzintézete – a Rothschild-Ház érdekeltségi körébe tartozó – Goldman Sachs. A Wall Street-i globális pénzügyi központ karmesterének számító Goldman Sachs, egyben ennek a világszinten működő pénzhatalomnak az egyik legfőbb káderképzője is. Az EKB jelenlegi elnöke, az olasz származású Mario Draghi, korábban a Goldman Sachs egyik felsőszintű vezetője volt. Hasonlóan a Goldman Sachs igazgatója volt Mario Monti, aki Silvio Berlusconi miniszterelnököt váltotta az olasz kormány élén. Megemlíthetjük még Lukasz Papademoszt is, aki ugyancsak a Goldman Sachs vezetői testületéből érkezve vette át a nemzetközi Pénzkartell érdekeinek a képviseletét a koalíciós görög kormány élén. A szervezett magánhatalom létezését csípőből tagadó tudós politológusok természetesen mondhatják, hogy a felsorolt személyi kapcsolatok csupán a véletlennek tudhatóak be. Ha azonban időt szánnak a nemzetközi pénzrendszer, a brüsszeli bürokrácia, a NATO és más nemzetközi szervezetek vezetőinek a jobb megismerésére, akkor láthatják, hogy milyen sokan tagjai például olyan titokzatosnak számító szervezeteknek, mint a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, az Amerikai és az Európai Külkapcsolatok Tanácsa, a londoni Királyi Külügyi Intézet, a Tavistock Intézet, a Római Klub, hogy a különböző tekintélyes, de továbbra is titkolózó szabadkőműves hálózatokról már ne is tegyünk említést.
A társadalom-, jog- és politikatudományok főáramlatú képviselői tagadják, illetve gondosan elhallgatják, hogy létezik szervezett magánhatalom világszinten és Magyarországon is. Ez alól néhány társadalomtudós azonban kivétel, közéjük tartozik Pokol Béla egyetemi tanár, aki jelenleg alkotmánybíró is. Még 2011. december 19-én az Alkotmány Bíróságnak a tömegtájékoztatásról szóló törvény kapcsán hozott különvéleményében Pokol Béla így érvelt:
„Napjainkban média-szociológiai elemzések tömege mutatja, hogy a szervezett magánhatalmak tömeg-médiumok feletti – és közvetve az emberek feletti – uralma jelenti a legnagyobb veszélyt a demokratikus nyilvánosságra… a ‘szennyezett’, sőt a ‘mérgező’ sajtó- és médiahatalmaktól a ‘fogyasztókat’ ugyanúgy meg lehet védeni, mint például a gyermekjátékok, az élelmiszerek, a gyógyszerek, stb. esetében”.
Az alkotmánybíró szerint ez indokolja az erőteljes állami beavatkozást a sajtó- és médiaviszonyokba. Pokol Béla tehát úgy látja: meghaladott az a nézet, hogy a sajtószabadság alkotmányos védelme kizárólag az állam közhatalmával szembeni védelmet jelenti. A valódi veszélyt a demokratikus nyilvánosságra a szervezett magánhatalmak tömegmédiumok feletti és közvetve az emberek feletti uralma jelenti, ahogyan már utaltunk is véleményére.
A globálisan szervezett médiahatalomnak megvannak a maga profitcéljai és politikai befolyást célzó törekvései. A közhatalomnak legtöbbször az emberi méltóságot, a magánszférát, az erkölcsi rendet, a kiskorúak fejlődését sértő műsorokat kell kiszűrni, ez indokolja a folyamatos adatszolgáltatást a műsorokról. Pokol Béla a alkotmánybíróság többségi határozatának a kiindulópontját hibásnak tartja, mert azt vélelmezi, hogy az állam jogosulatlanul akarja a sajtót befolyásolni. A rendszerváltás óta eltelt idő azt mutatja, hogy a hazai tömegtájékoztatást és a közvélemény formálását nem az állam fenyegette, hanem a televíziós csatornákat rádiókat és a mérvadó országos napi- és hetilapokat megszerző, vagy azt felépítő globális médiahatalmak vélemény-monopóliuma. Ebben a helyzetben épp a demokratikus állam, mint közhatalom az, amely fel tud lépni ez ellen a véleménymonopólium ellen. A többségi határozat egyoldalú, amikor abból indul ki, hogy az állam a sajtószabadság legfőbb veszélyeztetője. A szervezett globális médiahatalmak elhallgatásával, a többségi határozat akaratlanul is hozzájárul ahhoz, hogy a sajtó és médiaviszonyok torzultsága fennmaradjon Magyarországon.

Az Európai Unió a szervezett magánhatalom intézménye.

A nemzetek feletti bürokratikus hatalommá átalakult Európai Unió nem tartható fent a jelenlegi állapotában. Vissza kell térni a Nemzetek Európája koncepcióhoz, amely biztosítja a közérdek érvényesítését a demokratikus nemzetállamok egyenjogú együttműködésén keresztül. Az Európai Unió jelenlegi struktúrája alig álcázott gyarmati viszonyokat hozott létre Nyugat- és Kelet- Közép Európa nemzetei között. Először az Európai Unió alapszerződéseit kellene újrafogalmazni és gyökeresen új megállapodásokat létrehozni. Ha ez nem lehetséges, akkor Magyarország számára mérlegelni kell azt a lehetőséget, hogy csatlakozik az úgynevezett Európa-szkeptikus mozgalmakhoz és maga is lépéseket tesz arra, hogy demokratikus módon – népszavazás útján – változtasson jelenlegi, súlyosan hátrányos következményekkel járó helyzetén.

Mit ajánlanak az osztrák euró-szkeptikusok?

Mivel érvelnek az osztrákok? Saját alkotmányukra hivatkozva leszögezik, hogy az osztrák köztársaság nem ismer olyan magát demokratikusnak valló szervezetet, amely akadályozhatná a népet, hogy maga döntsön: Ki lépjen az EU-ból, vagy se? Az EU kilépésről szóló osztrák népszavazás indoka, hogy az EU egy óriási szövetségi állam lett, egyenjogú nemzetállamok közössége helyett. Ebben a nemzetek feletti bürokratikus struktúrában minden tagállam és nép messzemenően elvesztette önrendelkezési, vagyis a demokráciához való jogát.
Az Európai Unió központi tervgazdaságot vezetett be, amely most már kiterjed az egyes tagállamok adózási és költségvetési hatáskörére is. A legfontosabb döntések zárt ajtók mögött, titokban történnek. Az EU-Bizottság bürokratikus vízfejjé átalakult hivatalnoki apparátusában, valamint a tagállamok miniszterelnökei között, ez nélkülözi az érdemi demokráciát, a valódi legitimációt. Az egyes tagállamok közvetlenül választott törvényhozói nem szólhatnak bele az Unió érdemi döntéseibe. Az Uniónak van saját választott parlamentje, de annak nincs törvényalkotási jogköre és tagjainak megválasztása sem azonos feltételekkel történik. Az Európai Unió szervezeti felépítéséből hiányzik az érdemi demokrácia egyik legfontosabb követelménye: a hatalommegosztás, a kölcsönös ellenőrzésen alapuló ellensúlyok rendszere.
Az Európai Unió egészében a kis és közepes vállalatok biztosítják a legtöbb munkahelyet. Ezek a kis és közepes üzemek egyre kevesebb lehetőséggel bírnak a jelenlegi nemzetek feletti rendszerben. Ausztria például az EU-tagság miatt nem tud olyan kereskedelmi szerződéseket kötni, amelyek szükségesek gazdasága számára. Ennek az az oka, hogy a kereskedelmi politika egésze az EU központi hivatalainak van alárendelve. Ezért a népszavazást kezdeményező osztrákok úgy látják, hogy hazájuk csak akkor tudja visszanyerni gazdaságpolitikai önrendelkezését egy válságmentes gazdaságpolitika kialakításához, ha kilép az Európai Unióból.
A népszavazás kezdeményezői szerint elhibázottak az EU legfontosabb elvei. A piaci szabadság, az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkavállalók áramlásának korlátlan szabadsága valójában csak a profit maximalizálást teszik lehetővé. Ez sok ember számára rendkívül hátrányos. Az Európai Unió nem foglalkozik szociálpolitikával, az általa bevezetett szabályozók, a kialakított gazdasági és pénzügyi viszonyok, csökkentették a reáljövedelmeket és növelték a szegények és gazdagok között húzódó szakadékot.
Az Európai Unió tagállamai között húzódó határok eltörlése súlyos hátrányokkal járt. Az egyes tagállamok már nem tudják ellenőrizni a személyek és az áruk mozgását, emiatt jelentékeny mértékben növekedett a bűnözés, mert illegális és káros áruk akadály nélkül mozognak. A határintézményekre szükség van a lakosság érdekeinek a megvédésére.
Ausztria, amely tagja az Európai Uniónak, nem tagja a NATO-nak, és Svájchoz hasonlóan semleges államnak tekinti magát. Az Európai Unió saját fegyveres erőiben azonban Ausztria is részt vesz. Ez maga is egy katonai paktum, amely közel áll a NATO-hoz. A EU-ból kilépni szándékozó osztrákok tehát hazájuk semlegességi státuszát is veszélyeztetve látják. A semlegességet ismét az osztrák külpolitika alapjává akarják tenni az Unióból történő kilépéssel.
A népszavazást kezdeményezők arra is hivatkoznak, hogy Ausztria az EU miatt nem tudja megakadályozni a génmanipulált takarmány, illetve más készáruk behozatalát. Ezek bekerülnek az élelmiszer körforgásba akkor is, ha Ausztriában nem használnak génmanipulált vetőmagokat. Az eredményes védekezés megköveteli, hogy Ausztria ismét maga határozza meg élelmiszertörvényeit és ellenőrizhesse határait.
Sérelmezik az osztrák EU-szkeptikusok azt, hogy a nemzeti valuták egyesítése nem működik sikeresen. Ezt a jelenlegi eurozónát sújtó pénzügyi és gazdasági válság egyik fontos okának tartják. Az euró lényege az, hogy a pénzügyileg ingatag országok deficitjét át kell venniük a pénzügyileg stabil országoknak. Ez tovább rontja az Európai Unió pénzügyi helyzetét. Az osztrák Euró-szkeptikusok úgy látják, hogy az euró mindenáron való megmentése határozatlan idejű kezesség vállalást jelent az EU nettó befizetői részéről. Ha a kilépést megszavazza az osztrákok többsége, akkor Ausztria ismét bevezetheti saját nemzeti pénznemét. A kilépés kezdeményezői, szándékuk komolyságának a bizonyítékaként, hivatalosan is benyújtották 2011. december 20-án az osztrák Belügyminisztériumba a népszavazás kezdeményezését, a szükséges támogatási nyilatkozattal együtt.
A Európa-szkeptikus osztrákok demokratikus jogállami úton akarják visszaállítani a szabad, független és semleges Ausztriát. Megvannak arról győződve, hogy Ausztria jövője az alpesi ország gazdasági, kulturális és környezeti előnyeinek a figyelembevételével képzelhető el. Az osztrák nép életébe olyan életmódot akarnak bevezetni, amely nemcsak összhangban van a természeti erőforrások megtartásával, de a jövő generációk javát is szolgálja a társadalmi igazságosság, mint követelmény újbóli érvényesítésével. A nemzetek feletti birodalommá átalakított Európai Unióról bebizonyosodott, hogy a szervezett magánhatalmat képviselő óriásvállalatok és pénzintézetek ellenőrzése alatt álló hierarchikus struktúra, amely elsősorban abban érdekelt, hogy a nemzetközi tőkeáramlás, profitkivitel és kamatelszívás fő akadályát – a nemzetállamokat – megfossza attól a képességüktől, hogy népeik érdekeinek, és polgáraik szociális jogainak a védelmezői lehessenek.
Mindezt azért ismertettük bővebben, mert nemcsak az osztrákok legjobbjai, de a magyar társadalom gondolkodó tagjai is egyre inkább felismerik: a magyar nemzet és a magyar állam érdekeit nemcsak hogy nem szolgálja, de egyre súlyosabban sérti az a nemzetek feletti birodalmi bürokrácia, amely rendkívül költséges, demokratikus technikákkal alulról nem ellenőrizhető, több mint 40 ezer hivatalnokot foglalkoztat, döntéseiért, tetteiért számon nem kérhető és politikai felelősséggel sem tartozik Európa népeinek. Az Európai Parlament formailag beszámoltathatja a Bizottságot és annak tagjait, de kötelező döntéseket nem hozhat. Ezért ez a testület gyakorlatilag egy rendkívül drága vitaklub, amelyben a szervezett magánhatalom alibidemokráciájának a szánalmas színjátéka folyik.

Magyarország felsőosztálya.

Ez az a társadalmi réteg, amelyről a tömegtájékoztatási intézményekben nem esik szó. Ez a felsőosztály irányítja a globálisan működő szervezett magánhatalom magyarországi hálózatát. Szociológiailag rendkívül nehéz, de nem lehetetlen, körülhatárolni a Magyarországon működő magánhatalom társadalmi bázisát. A szervezett magánhatalom Magyarországon is rendelkezik olyan informális hálózatokkal, amelyek elérnek minden döntési szintet és hatalmi központot.
Próbáljuk meg egy konkrét esete kapcsán bemutatni, miként gyakorolja a hatalmat a szervezett magánhatalom, vagyis a felsőosztály Magyarországon. A tulajdonát képező, illetve a tulajdonában álló tömegtájékoztatási intézményekben több hónapon át azt hallhatta a magyar lakosság, hogy a nemzeti kormány szembefordult az európai értékrenddel, és emiatt intéztek ellene éles támadásokat mind az európai, mind az amerikai sajtóban. A nemzeti kormány, amely elfogadhatatlan módon szabadságharcba kezdett az Európai Unió döntéshozóival, sőt még az Egyesült Államok külügyeit irányító személyiségekkel is, saját magának köszönheti a Magyarországot ért bírálatokat. Ezek valójában nem is a magyar népnek, a magyar állam egészének, hanem csupán a makacskodó, új gazdasági, pénzügyi és politikai megoldásokat kereső jelenlegi kormányának szól. A nemzeti kormány azzal próbál kibújni a felelősség alól, hogy az őt ért bírálatokat egy jól megszervezett hálózat ellenlépéseinek minősíti, amely abban érdekelt, hogy a politikai szféra irányítása visszakerüljön a szervezett magánhatalom bizalmát élvező érdekcsoportok kezébe.
A virtuóz könnyedséggel és gyorsasággal globalistává lett egykori kommunista, volt külügyminiszter és EU-Biztos, folyamatosan arra hivatkozott, hogy a posztkommunista MSZP-nek, mint szalonképes európai baloldali pártnak, nincs olyan kapcsolatrendszere, hatalma és befolyása, hogy rábírhasson magukat jobboldalinak, konzervatívnak, sőt kereszténynek nevező európai politikusokat és újságírókat, hogy azok az MSZP budapesti vezetésének a kívánságára külföldről intézzenek koordinált támadást a nemzeti kormány és annak vezetői ellen. Szinte már nevetséges olyan befolyást tulajdonítani nekik – tette hozzá méltatlankodva -, amely rábírhatná a világ leghatalmasabb országának, az Egyesült Államoknak a külügyminiszterét, hogy a súlyos világszintű problémák mellett még jelentéktelennek tűnő magyar belpolitikai kérdésekkel is foglalkozzék.
Első hallásra ez meggyőzőnek tűnik. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a tényeket, más kép tárul elénk. Amíg élt Tom Lantos, a washingtoni Kongresszusban képviselőként tevékenykedő politikus, ő látta el a szervezett magánhatalomhoz tartozó magyarországi érdekcsoportok egy részének a képviseletét Amerikában és másutt is. Ezt a feladatát elsősorban a nagy-hatalmú magánszervezetek tagjaként végezte. Munkájában segítségére volt az a Charles Gati vagyis Gáti Károly, aki 1957 óta él az Egyesült Államokban. 1993-tól 1994-ig mindössze néhány hónapig az amerikai külügyminisztérium főtanácsadója volt, ezután egy nemzetközi befektetési vállalat alelnökeként dolgozott, majd pedig a Johns Hopkins Egyetem Európa tanszékének lett a professzora, valamint az egyetem Külpolitikai Kutató-intézetének a munkatársa. Kutatási területe a kelet- közép-európai történelem és politika. Az Indianai Egyetemen szovjetológusnak tanult, 1986-ban könyvet írt Nagy Imre mártír magyar miniszterelnök és Moszkva kapcsolatáról. 2006-ban jelent meg az 1956-os forradalom geopolitikai hátterét feldolgozó műve: a Vesztett Illúziók.
2005-ben Charles Gati azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy bizonyítgatta: a washingtoni vezetés neheztelt Orbán Viktorra, mert kormánya 2001 őszén nem határolódott el eléggé (a 2012-ben elhunyt) Csurka István 2001. szeptember 11-i tragikus eseményeket követő, és az amerikai globális politika felelősségét firtató szavaitól.
Charles Gati-val kapcsolatban említést kell tenni feleségéről, Toby Gati-ról, aki az Amerikai Külügyminisztériumban helyettes államtitkári beosztásban dolgozott 1993-tól 1997-ig. A magyar közvélemény nem tud arról, hogy az illetékes amerikai hatóságok mind Toby Gati, mind Charles Gati ellen nemzetbiztonsági vizsgálatot folytattak le az 1990-es években. A Washington Times című napilap 1996 novemberében beszámolt arról, hogy Toby Gati-nak, a State Department hírszerzésért felelős helyettes államtitkárának, állítólag gyanús külföldi kapcsolatai vannak. Az Egyesült Államok fővárosában megjelenő napilap arról is írt, hogy Toby Gati szabálysértő módon jutott hozzá szigorúan titkos dokumentumokhoz, amelyek összefüggésbe hozzák férjét, Charles Gati-t, és családjuk egy barátját (az azóta már elhunyt Völgyes Ivánt D.J.) a magyar hírszerzéssel.
A Washington Times szerint Toby Gati már abban az időben is szoros baráti kapcsolatot tartott fent Hillary Clintonnal, aki 1996-ban Bill Clinton amerikai elnök feleségeként az Egyesült Államok First Lady-je volt. Toby Gati ennek a barátságnak köszönhette nagyrészt magas beosztását, tehát politikai kinevezettnek számított. Az ügyet az FBI vette kézbe, de nem indított vizsgálatot, hanem ezt a feladatot rábízta a Külügyminisztérium belső vizsgálói szervére. Ennek a belső vizsgálatnak egyrészt azt kellett kiderítenie, hogy adott-e Toby Gati szabálytalanul információkat az akkori orosz külügyminiszternek, Andrej Kozirjevnek. Ez azért merült fel, mert Toby Gati szokatlan módon meg is szállt Kozirjevnél moszkvai látogatása alkalmával. A belsővizsgálat arra is kereste a választ, hogy Toby Gati hivatalos szenátusi megerősítése előtt hozzá jutott-e két szigorúan titkos dokumentumhoz, amelyeket lehallgatások útján szerzett meg a Nemzetbiztonsági Hivatal, az NSA.
A Washington Times állítása szerint az egyik iratban foglaltak Gati asszony egyik családi barátját, a magyar hírszerzéshez kötik. A másik irat tartalmából pedig az következik, hogy férje Charles Gati (aki mint már utaltunk rá rövid ideig szintén a külügy alkalmazásában állt), jelent-e „kémelhárítási kockázatot”.
A Washington Times cikkéből kiderül, hogy a hivatalos szervek figyelmét egy másik ügy irányította a Gati házaspárra. Ezt egy szintén az Egyesült Államokban élő, magyar származású amerikai külügyi tisztviselő, Frank Foldvary hírszerző-elemző kezdeményezte. Foldvary-t 1993-ban munkahelyén hátrányos megkülönböztetés érte a Toby Gati-hoz eljuttatott titkos NSA-dokumentumok miatt. Az elemző által 1990-ben beszerzett iratokat – amelyekben olvasható volt a magyar nagykövetségen dolgozó hírszerző tisztek névsora – a szigorúan titkos iratokba betekintési jogosultsággal nem rendelkező Charles Gati követelte Foldvary-tól. Az elemző azonban azt nem adta át neki, azok „érzékeny” voltára hivatkozva. Abból a beszélgetésből, amit Charles Gati folytatott Frank Foldvary-vel, egyértelműen kiderült, hogy Gatiék házibarátja – egy bizonyos Ivan Volgyes (Völgyes Iván) – köthető a magyar hírszerzéshez. A Washington Times által idézett gyanúsítás meglehetősen súlyos volt. A belső vizsgálat azonban rövidesen tisztázta Gatiékat. 1997 januárjában pedig az egyik szokásos külügyminisztériumi sajtótájékoztatón bejelentették: a belső vizsgálat semmilyen szabálytalanságot nem tárt fel, Toby Gati továbbra is élvezi minisztériuma bizalmát. Charles Gatinak azonban távoznia kellett állásából.
A Washington Times-hoz hasonlóan a London Times is ismertette az ügyet 1996. november 15-i számában, amely azt a címet viselte, hogy „Clinton appointee faces spy scandal”, vagyis Clinton kinevezettjének kémbotránnyal kell szembenéznie. Ebben a cikkben a lap washingtoni tudósítója, Tom Rhodes, megemlíti, hogy az akkor ötven éves Gati asszony még nem rendelkezett szenátusi felhatalmazással (security clearance) arra, hogy a szigorúan titkos iratokba betekinthessen. Ezt mégis megtette két szigorúan titkos irat vonatkozásában. Az egyik a Gati család egy szoros barátját a magyar titkosszolgálatokkal hozta kapcsolatba, a második pedig arra utalt, hogy Charles Gati (Toby Gati férje), aki ekkor a State Department egyik politikai tervezéssel foglalkozó munkatársa volt, maga is nemzetbiztonsági kockázatot jelent a Magyarország washingtoni követségéhez fűződő szoros kapcsolatai miatt.
Charles Gati, aki több jel szerint Tom Lantos örökébe lépett, ma is fontos személyiség. A magyar nép bizalmát az elmúlt két évtizedben elveszítette az a posztkommunistából kozmopolita-globalistává lett réteg, amely most – többek között Charles Gati segítségével – külföldi támogatással kívánja megszilárdítani ingatag belső helyzetét. Akár közölték Charles Gati-val ennek a érdekszövetségnek a képviselői, hogy mit kívánnak tőle, akár tudta azt hallgatólagosan is, (hiszen gyakran látogat Magyarországra, tehát kellően informált) a tény az, hogy vállalta a segitségnyújtást. Munkahelyén a Johns Hopkins Egyetemen pedig olyan segítőtársai is lettek, mint Simonyi András, aki jelenleg ügyvezető igazgatói minőségben működik az egyetem Transzatlanti Kapcsolatok Központjában, valamint Bajnai Gordon, aki nem más, mint a nyíltan az Orbán kormány megbuktatásán fáradozó Charles Gati miniszterelnök-jelöltje.
Gati 2012. január 4-én Barát Józsefnek, a 168 Óra című közéleti hetilap rovatvezetőjének, a magát letagadó szervezett magánhatalom informális, de azért nagyon is fontos képviselőjeként, a következő – fenyegetésnek is felfogható – üzenetet továbbította a magyar nemzeti kormánynak:
„Nyilvánvaló, az új évben az EU-ban is, a NATO-ban is és Washingtonban is folytatódnak a megbeszélések arról, hogy milyen lépések váltak szükségessé vagy lehetségessé. Egy biztos: lesznek ilyen lépések. Ezek közé tartozik, hogy az EU-IMF-tandem nem fog meghátrálni, és csak olyan készenléti kölcsönszerződés megkötésére lesz hajlandó, amit a magyar kormány ma még elutasít. Számítok arra is, hogy a bankok és a befektetők sem lesznek tétlenek. A Nyugat most két nagy dilemma előtt áll. Az egyik, hogy miként bánjon egy szövetséges országgal, amely nem tartja tiszteletben uniós kötelezettségeit. A másik: hogyan lehet nyomást gyakorolni egy szabadon választott kormányra anélkül, hogy a nép is szenvedjen. Ez roppant fontos szempont, hiszen a szóba jöhető gazdasági vagy akár politikai lépések – például a diplomaták elszigetelése – az országnak is ártanak, nemcsak a kormánynak. Nyugaton pedig Magyarország minden igazi barátja azon lesz – azon leszünk –, hogy a válaszlépések az országnak minél kevésbé ártsanak.”
Gati még 2011. decemberében azt írta a New York Times-ban, hogy Orbán Viktor meg fog alázkodni és kényszerűen elfogadja majd az IMF feltételeit. Barát Józsefnek azt fejtegette, mennyire meglepte a törvényeknek az a tömege, amelyet a magyar országgyűlés – szerinte – átgondolatlanul szavazott meg. Gati-t meglepte, az a határozott elutasítás, ahogyan a magyar döntéshozók a külföld tanácsaira és aggályaira reagálnak. Gati szerint új helyzet áll elő, ha hozzányúlnak a Nemzeti Bank valutatartalékaihoz és azok néhány nap alatt kifogynak. Orbán Viktornak és körének ekkor új kölcsönökért kell majd folyamodniuk, de ezek nem jönnek sem Kínából, sem Oroszországból, sem a Közel-Keletről. E kölcsönök forrása csakis az Európai Unió és az IMF lehet, tehát el kell fogadni a feltételeiket.
A szervezett magánhatalomnak ez a informális, de nagy-befolyású képviselője, természetesen nem hisz abban, hogy a nemzeti kormány hosszú-időn át hatalmon maradhat.
„Én nem, hogy húsz, de tíz évre sem számítok” – mondotta hozzátéve: „Ez elsősorban nem attól függ, hogy az Egyesült Államok vagy az Európai Unió mit tesz, hanem attól, hogy mit tesz a magyar szavazó. Kétségtelen, hogy számos politikai, alkotmányjogi, közjogi törvény – különösen azok, amelyeket december második felében fogadtak el, és amelyekről Clinton külügyminiszter levele is szólt – megnehezíti a jelenlegi kormány leváltását. Én mégis egyetértek Mark Palmer (korábbi – DJ) nagykövettel: Igenis vannak lehetőségek arra, hogy a kormányt – ha lehet demokratikus módon, ha nem lehet másképpen – elmozdítsák. Nem hiszem, hogy Európa közepén hosszútávon fennmaradhatna egy kézivezérelt rendszer”.
Értsd: Nem létezhet egy olyan demokratikus állam, amelyet nem a nemzetközi Pénzkartell és a hálózata, vagyis a szervezett magánhatalom irányít az alibidemokrácia kulisszái mögé rejtőzve.
Mark Palmer, az Egyesült Államok egykori nagykövete, az MTI-ből származó forrás szerint, attól tart, hogy Magyarország ismét egypárti uralom alá kerülhet. Az amerikai közszolgálati rádióban 2012. január 18-án, annak a véleményének adott hangot, ha az egykori közép- kelet európai diktatúrák elfordulnak a demokratikus értékektől, akkor az Európai Unió és a NATO is kizárhatja őket tagállamai sorából. Palmer szerint nem elképzelhetetlen, hogy Magyarországot majd eltávolítják az Európai Unióból. Azért van ennek szerinte realitása, mert az Európai Uniónak az a legnagyobb vívmánya, hogy az egykori diktatúrákat a demokratikus világ részévé tette. Ez a folyamat azonban nem egyirányú. Ha egy ország megválik demokratikus elveitől és gyakorlatától, akkor kizárják. Ez érvényes a NATO tagságra is. Palmer úgy vélte a január 2-i tüntetések nyomán, hogy a magyaroknak végül elegük lesz ebből. Orbán is visszakozhat, de ezt nem fogja önként megtenni. Nyomás alá kell helyezni, hogy változtasson az irányvonalán.
De ki ez a Mark Palmer? Természetesen a rejtőzködő magánhatalomnak az egyik frontembere. A globális hatalmi elit ma is fontos emberének számító Henry Kissinger munkatársaként indult el a diplomáciai pályán. Hivatásos diplomata karrierje azonban – máig sem eléggé ismert okból – hirtelen megszakadt és Palmer arra kényszerült, hogy bukott diplomataként az üzleti világban keresse további boldogulását. A ma civil embernek számító, tehát hivatalos álláspontot nem képviselő, Mark Palmer a Pénzkartell által finanszírozott, de magát függetlennek nevező nemzetközi jogvédő szervezet, a Freedom House alelnöke. A szervezett magánhatalomnak ez a háttérembere kezdeményezte a Szabad Európa Rádió magyar adásának az újraindítását is. Annak a világrendszernek, amelyet e sorok írója pénzuralmi világrendnek nevez, és amelynek az Egyesült Államok csak az izomzata, Mark Palmer szerint az a kedvező, ha minél több ország tekinthető liberális (pontosabban neoliberális, balliberális) demokráciának a világban. A globális hatalmi elitnek eleve érdeke, hogy liberális (azaz a szervezett világhatalom által irányított demokráciák) megmaradjanak. Ezért nem nézik tétlenül, ha Közép-Európa ettől az irányvonaltól eltér. A szervezett magánhatalomnak a háttérembere úgy véli, hogy napjainkban az intézményrendszerek, a sajtó, az igazságszolgáltatás, a szakszervezetek hordozzák a nemzeti szuverenitást. Mark Palmer a nyílt fenyegetéstől sem tartózkodott, amikor kijelentette: „Nem tudja Orbán képes lesz-e rá, hogy elismerje és kijavítsa stratégiai hibáit, mert ha tovább halad a rossz irányba, újabb, még erőteljesebb lépések történnek majd a megállítására”.
Nemcsak az internet második nyilvánosságában, de a főáramlatú tömegtájékoztatás első nyilvánosságában is nagyon sokan tudni akarták, hogy mire is gondolt Charles Gati, mikor kijelentette, hogy „Van lehetőség arra, hogy az Orbán kormányt – ha lehet, demokratikus módon, ha nem lehet, másképpen – elmozdítsák.”
A szervezett magánhatalomnak ez a pénzuralmi diktatúrát képviselő frontembere elsőként azt a lehetőséget említette, hogy a Fidesz elveszíti a 2014-es parlamenti választásokat. Második lehetőségként azt fejtegette, hogy előrehozott választásokra kerülhet sor, amikor megáll, illetve csökken a Fidesz népszerűsége. A választást azonban, ennek ellenére elveszíti. Gati harmadikként utalt arra, hogy az IMF- és az EU-kölcsön hiányában tovább romolhat az ország gazdasági állapota, s ekkor a Fidesz elit egy része fellázad az Orbán-Matolcsi páros ellen, miközben az utcán százezrek tüntetnek. A tömegek aztán a görög és olasz helyzethez hasonlóan távozásra kényszerítik az Orbán-Matolcsy kormányzatot, és egy valóban konzervatív, nem populista, jobb-közép Fidesz kormány kerül hatalomra. A szervezett magánhatalom képviselőjének negyedik verziója az, hogy az új kormány igény-beveszi igazi szakemberek segítségét, olyanokét, akik Brüsszelben és Washingtonban is meggyőzően bizonyítanák a magyar kormány elkötelezettségét a szabadpiac és a nyugati-stílusú demokrácia iránt. Bajnai Gordon, Bod Péter Ákos, esetleg Bokros Lajos is döntő szerephez juthatna. Itt megjegyezzük, hogy Róna Péter már 2012 januárjában Andor László EU-biztos nevét is említette, mint aki a szervezett magánhatalom számára elfogadható jelölt lehet. Ő úgy fogalmazott, hogy a centrum (értsd: a szervezett magánhatalom döntési központja) lecseréli a periféria államait irányító kormányfőket, ahogyan ezt megtette már Olaszország és Görögország esetében is.
A legfigyelemreméltóbb az, amit a szervezett magánhatalomnak a frontembere ötödik megoldási módozatnak jelölt meg. Ez a polgárháború. A fegyveres összecsapásokra akkor kerülhet sor, ha a kormány nemcsak a kaotikus gazdasági lépéseivel veszíti el a nép többségének a bizalmát, hanem a választók is rájönnek, hogy a szuverenitást emlegető politikai szónoklatok tartalma a XXI. században üres fogás. Isten őrizz – fogalmaz Gati – hogy a helyzet idáig fajuljon, de ennek lehetőségét sem lehet kizárni, ha folytatódik a nyugati javaslatok, kritikák dacos és irracionális elutasítása.
A Heti Válasz a Charles Gati megoldási módozatait felsoroló írásában utal rá, hogy Bajnai Gordon visszatérése a közéleti nyilvánosságba nem véletlen. Bajnai Gordon alapítványát – a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítványt – havi 50 millió forinttal támogatja az Amerikai Demokrata Párthoz kapcsolható Center for American Progress (CAP) nevű balliberális gondolati műhely. Ennek az egyik legfőbb finanszirozója Soros György, aki a nemzetközi Pénzkartell egyik legfontosabb globális hatáskörrel bíró ügyintézője. A másik támogatója pedig, Herbert és Marion Sandler multimilliomos házaspár.
Bajnai a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítványában már maga köré gyűjtötte azokat a szakembereket, akik mindig készek voltak tudásukat megfelelő díjazás ellenében piacosítani. („Kispénz kis-szakértelem és kisátverés, nagypénz nagy-szakértelem és nagyátverés”) Az általuk készített és Bajnai Gordon által jegyzett értékelés minden tekintetben megegyezik a Nemzetközi Valutaalap és Hillary Clinton Magyarországgal szembeni elvárásaival. A CAP-ról azt lehet megtudni, hogy a Clinton házaspár, illetve az Orbán kormányt aktívan bíráló Hillary Clinton külügyminiszter hátországának tekinthető. A CAP-nak a fontosabb vezetői korábban Bill Clinton elnöki tanácsadói voltak. ( A 2. részt a Leleplező következő számában közöljük.)