( Csömöri beszéd, 2016.02.27. ) 
A nyikorgó bőrkabátosok hirtelen benyomultak a szobába, mi  rémülten dugtuk ki fejünket a dunyha alól. Az éjszakai látogatók durva hangneme félelemmel töltött el bennünket. Az egész családot. Hajnali három óra körül rontottak ránk a kert mélyében csendesedő kicsi házban. Szegény Édesapámra üvöltöztek:  Gyorsabban öltözzön!
Akkor fogtuk fel, elviszik. Csendesen átölelt bennünket. Két nyikorgó bőrkabátos fogta közre, tuszkolva őt kifelé a sötét éjszakába.Tíz hónap múlva szomorúan hajolt meg az ajtóban.
   Alig ismertem rá. Lefogyott, szeme alatt mély, sötét gödröcskék. Nem  szólt semmit, csak megtörten, könnyezve,  szinte bűntudattal: félve- átölelve szorított bennünket magához…Akkor már tudtam, a román titkosszolgálatosok után a kommunista pribékek bűntette gyötörte Őt meg. Az ÁVH- pincéiben. Sokkal többet nem tudtam meg erről.  Csak azt, hogy hallgatni, hallgatni, hallgatni kell.  Ő is hallgatott.
Titkát- szenvedéseit - hamarosan belehalva erdélyi s itteni meghurcoltatásokba - el is vitte a sírba.
Az iskolában Halupka tanár úr Sztálin halálának napján kikérdezett. Mit gondolok ezen a napon erről…- Mint embert sajnálom, de mint politikust nem- böktem ki.
   Elvörösödve körmösözött meg az osztály előtt. Kisfiú voltam, de nem sírtam. Át is tettek a külvárosi iskolába.

Ott Kunszery Gyula, az elhallgattatott költő, az egykori kisgazda képviselő- kituszkolva a rét szélén lévő iskolába - lehetett  az irodalomtanárom, osztályfőnököm. Édesanyámat, Édesapámat megismerve olykor ellátogatott hozzánk, a barackfa alatt csendesen beszélgettek.

Családlátogatás.
A középiskolában hasonló „deklasszált elemek” árnyékában nevelődtem. Egy ideig…
A forradalom után, 1957 elején rosszat sejtve kerestük kedves barátunkat, osztálytársunkat, Váralljay Fricit.
Félve látogattuk meg Édesanyját  kispesti, Határ úti házacskájában. Perczel Évával, tanulótársammal 
Fricit  lelőtték az ÁVH- sok .-  itt a Kiserdőben, mondta elhaló, tompa hangon. Azt se tudom, hol a sírja..!- nézett ránk fájdalmas tekintetével. Amelyben mintha különösen furcsa jelet véltem felfedezni. Igen, mi élünk- töprengtem el csendesen.  - Nagyon vigyázzatok magatokra. Szörnyű ez a világ.
Akkor már tudtam, ez a kommunizmus. Ezek meg a rémtettei!

A kispesti temetőbe  szürkülő délután értünk ki. Gyanútlanul nézegettük a friss sírokat, az évszámokat, a neveket. Frici barátomat kutattuk, Évával. Aki meglepő pontossággal fogalmazta meg, mit tett velük s velünk a bolsevista-kommunista uralom?!! Rákosi Mátyás és pribékjei..!

Ránk sötétedett.  Mögöttünk léptek hallatszottak… Lassan, bizonytalanul, lelkünkben  szomorú  dühhel, szidva ezt a világot  ballagtunk kifelé a nyomasztó, de sejtelmesen szép sírkertből. S egyszer csak elénk álltak.

-Gyerünk be az irodába! Mit keresnek itt? Nem tudják, hogy tilos ide jönni efféle diákoknak!!!- miközben adatainkat ellenőrizték.
Ott álltunk csendben, abban  a dermesztően hideg, veremszerű helyiségben.  Fázva és félve.
A középiskolában is behívattak, mind a kettőnket.
A rendőrség közölte velük, hol is jártunk, hol értek tetten bennünket…  Akkor s ott, ahol a sírok frissen domborultak…Folyamatosan, megkülönböztetve figyeltek bennünket.  Megrendült, kedves tanáraink csak lopva pillantottak reánk.  Így bíztatva bennünket.  Némán.

 Jóval később fájdalmasan hallgattam a történeteket, harcokban elesett, kivégzett forradalmárokról. Filmjeimet  döbbent csend övezte, mígnem levetítették a televízióban.  Majd dühödt cikkben megtámadva, letaposva, félreállítva, letiltva. Mert kommunizmus bűneitől és bűnöseitől is féltek.  Azok a leginkább, akik a kommunista terror emlékeitől menekülni nem tudván, bűnös múltuk okán érintettek… Bőven a rendszerváltozás, a módszerváltás után is.  Itt vannak hát!!! A kommunizmus bűnei  bennük és bennünk vannak.  Rémületráncokban, nyikorgó bőrkabátosok emlékképeiben egyaránt. Apám, Frici s a több ezer meggyötört, kivégzett, hazából elüldözött, mellőzött, kitelepített hős, derék magyar fájdalomemlékeiben. A kommunizmus bűnei s kimért, elegáns utódaik itt vannak most is.

Lopva pillantásokban, mellőzéseinkben, kiprivatizált kincsinkben, harsányan kihirdetett, felmentő bírósági ítéletekben, a londoni Cityben, beözönlő inváziós csapatok-harcosok bárgyú, de mégis elszánt tekintetében. A kommunizmus emlékképei nem elűzhetőek.  Se a lassan fakuló fejfákon, se a lelkekben nem oldható a bűnös eszme okozta fájdalom!  S nem is szabad felejteni mit okozott s mit okoz ma is ennek a szorgalmas, tehetséges magyar népnek… S megbocsátani se!  Vagy pedig : .. bocsásd meg a mi vétkeinket.?

Ezt nekünk kell eldöntenünk.  Elszántan, okosan  és higgadtan.  

M. Szabó Imre