Leb szócska hangváltozattal és összehúzva képezi a lebzsel szót, ami gond, munka, és fáradtság  nélkülit, majd könnyen  tölött  időt,  henyélést jelent: mintha egy helyen lebegne -  értelemmel bír.
    Legfélelmetesebb bibliai igék egyike,a „mondom néktek: minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján (Máté 12:36.);  mert ugyan melyikünk merné azt mondani, hogy ő reá nem vonatkozik, nem vonatkozik százszorosan és ezerszeresen? Nagy, égbekiáltó bűnökről sokszor elmondhatjuk nagy fennen, hogy mi nem vagyunk részesei ezeknek, de aztán itt -szembesülve mindnyájunknak el kell ismernünk a magunk bűnösségét. Pedig, lám Isten előtt ez is égbekiáltó bűn, hiszen azt olvassuk, hogy minden hivalkodó szó fölhangzik trónusa elé s még az ítélet napján is megcsendül vád gyanánt ellenünk. De a hivalkodó beszéd ellen hiába vennők fel magunk a küzdelmet, amíg hivalkodó, öntelt szívünk a régi marad, mivel „a szívnek teljességéből szól a száj”.
    Új szívre van szükségünk, hogy beszédünk módja is megújuljon. Ezt az új szívet pedig csak maga a teremtő Isten „teremtheti” bennünk. Szíves-örömest meg is teszi, ha mi hajlandók vagyunk régi, hivalkodó szívünket odavinni a keresztre, hogy ott megfeszíttessék, halálra adassék. Mi mindennek kell addig megtörténnie! Az új szívből egyre erőteljesebben fog az ég felé törni a sok és  hivalkodó lebzselés helyett a könyörgő, hálaadó és magasztaló imádság s megújult ajkakról egyszerre természetesebben hangzik majd az alázatos, kedves,  okos,  szelid, barátságos,  igaz beszéd. Nagy és örömteljes útat kell megtennünk, amíg a legszörnyűbb ellenség nyereséggé, boldogító lehetőséggé változik. Így van értelme a nagypénteknek, hogy a keresztyén ember a megtérés pillanatában hal meg – hogy aztán soha többé az elmúlás ízét, a félelmet meg ne kóstolja!
    Csak az emberek  legnagyobb része nincsen tisztában sem környezetével, sem önmagával. Így hát nincs mihez szabnia magát egyéb, mint a többi ember, a világ. Azt nézegeti, hogy más mit, és hagyan csinál és sokszor igazán ész nélkül utána csinálja, -  ha tisztára nagyon ellenére van is a természetének, hajlamának -  s végül is, egyáltalában nem felel is meg körülményeinek. Egész csomó nyűgöt, terhet szed így a nyakába. Gondoljunk csak páldaként a társadalmi kötelezettség sokrétű nyűgére: öltözködés, a társadalmi érintkezés formái, szórakozások ( ha valójában kellemes  társaságban töltött, és  pihenést, felüdülést  jelentő idő?) stb tekintetében. Ezekben a társadalmi körökben a hivalkodás, kérkedés dicsekvés a legtermészetesebb magatartás egyike, ahol a lebzselés még erkölcsösnek minősül. Bizony,  gyökerestűl meg kell újulnia egész belső mivoltunknak, hogy képesek legyünk lerázni magunról ezeket a bilincseket, jobban mondva: megengedni, hogy  Jézus leoldozza őket rólunk. Amilyen mértékben megszabadulunk bilincsinktől, olyan mértékben ismerjük meg Istennek jó, kedves és tökéletes akaratát s tanuljuk meg ahhoz szabni magunkat.
    Ilyen előkelő társadalom rabságáról olvastam, hogy egy hivatalnokembernek fölcseperedett a leánya. Nagy gond volt ez neki, még nagyobb, mint általában az édesapáknak. Felesége ugyanis évek hosszú sora óta házhoz kötött beteg asszony volt, igy hát nemcsak a látogató- és báli ruhák kiállításának költségei miatt főtt a feje, hanem  még  leánya gardírozásának a terhe is tejesen az ő nyakába szakadt. Panaszkodott is miatta keservesen. A szegény beteg asszonynak annál rosszabbul esett ezt hallgatni, mivel maga is érezte, hogy csakugyan milyen teher ez az ura nyakán, amellyet őmiatta kell hurcolnia. De hát ki rakta reájuk ezt a terhet? Talán a leányuk a maga mulatni vágyásával? Szegény leány a szó szoros értelmében úgy belebetegedett minden alkalommal csak az előkészületek izgalmaiba, hogy mire elérkezett a bál napjam egyéb vágya sem volt, csak az, hogy óh, bárcsak otthon lehetne. De nem lehetett. Mit szóltak volna hozzá a barátnők s azok mamái?
    „Ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm.12:2.)

    A szöveg megállapítását végezte:

                 Pásztori Tibor Endre