A terhesség kilencedik hónapjában járó Edina hiába hívogatta a kórházat, nem kapott időpontot a központi terhességgondozótól: vagy eleve fel sem vették a telefont, vagy leteremtették, amiért nem kezdett „időben” bejelentkezni, vagyis nem iratkozott fel egy hónappal korábban a várólistára. Amikor a kiírás napjának reggelén sűrűsödni kezdtek a fájások, férjével boldogan indultak a kórházba, gondolván, milyen szerencsések, minden időben, a legnagyobb rendben történik.

Miután CTG-re tették, és megvizsgálta a nőgyógyász is, kiderült, már kétujjnyira ki van tágulva a méhszáj, lehet szülni, minden rendben, a tervek szerint halad. Aztán bekísérték a szülőszoba várójába, ahol kiderült, hogy hiányzik az utolsó ultrahangos papír, mire a szülésznő, aki be sem mutatkozott Edinának, éktelen haragra gerjedt, az összes papírját lesöpörte az asztalról, és leteremtette a riadt, egyre gyakoribb és erősebb fájásokkal küzdő kismamát.

Edina mentegetőzni próbált, majd sírva fakadt, de a férje ekkor már nem lehetett vele, mondván, hogy az újabb vizsgálat idejére egyedül kell lennie. Lefektették a vizsgálóágyra, ahova beviharzott a főorvos, aki szintén nem mutatkozott be, nem kérdezett, nem mondott semmit, csak kiadta a parancsot: burokrepesztés. Edina mielőtt megszólalhatott volna, már csak a víz csobogását hallotta. Ezután átkísérték egy másik szobába, a szülőágyra vajúdni, ahol a fájások egyre sűrűsödtek, majd kezdtek számára elviselhetetlenné válni.

Ugyan minél természetesebb, gyógyszerek nélküli szülést tervezett, olyan hosszúra nyúlt a vajúdás, hogy nem bírta, könyörögni kezdett a szülésznőnek, hogy adjon neki fájdalomcsillapítót. A szülésznő gúnyos megjegyzések kíséretében döfte Edina hátába a tűt, aki erre még jobban elkezdett zokogni, amit újabb beszólások követtek. Ám a legnagyobb csalódás akkor következett, amikor elindultak a tolófájások, mert a nőgyógyász újabb komoly fájdalmakat okozva egész konkrétan belekönyökölt Edina hasába, hogy rásegítsen a szülési folyamatra.

Edina végül egészséges, három és fél kilós, ötvenhárom centis kisfiúnak adott életet, de azóta is sírhatnékja támad, ha szülésélményére gondol, nem is idézi vissza a szülőszobával és a kórházzal kapcsolatos emlékeket. Fazakas Pálma, öt gyermek édesanyja, a Születésház Egyesület szociálpolitikusa szerint Edina története sajnos egyáltalán nem egyedülálló, sőt ennél sokkal megrázóbb történetek is befutnak hozzájuk, mióta a Norvég Civil Támogatási Alap segítségével életre hívták az EMMA vonalat.

Idő előtt megcsászározták, mert a kórházi ágy már másnak kellett

Az EMMA vonal nem más, mint egy email- és telefoncsatorna, amit abból a célból hoztak létre, hogy bárki anonim módon elmondhassa a véleményét terhességével, szülésélményével, a kórházban töltött napjaival, a gyermekágyi szakasszal és a szoptatással kapcsolatban. A vonalon a legtöbbször indokolatlan beavatkozásokról, főként császármetszésekről panaszkodnak az édesanyák. Előfordult olyan is, hogy a kiírt időpont előtt két héttel megcsászározták az anyát, holott a baba még egyáltalán nem akart megindulni. Később kiderül, a műtétre azért került sor, mert a kórházi ágy már nagyon kellett valakinek.

Szintén az extrém esetek közé tartozik, amikor azzal fenyegették a vajúdó nőt, hogy meghal a baba, ha nem egyezik bele a császármetszésbe. Egy másik édesanya arról számolt be, hogy szeretett volna gátvédelemmel szülni, próbálta meggyőzni a szülészt, aki „bosszúból” úgy vágta föl a gátat, hogy abból igazi hentes munka lett. A betelefonálók közt akadt olyan is, akinek a nőgyógyász ráült a hasára kitolás közben, amit az anyuka megalázásként könyvelt el.

Sokaknak a csecsemőosztályon töltött napok sem alakultak rózsásabban. Az EMMA vonal munkatársaihoz érkezett levél olyan anyától, akivel csak a hazamenetelkor közölték, hogy a babának napi kétszer intravénásan antibiotikumot adtak. A fenyegetés úgy tűnik, visszatérő motívum: az egyik anyukát azzal bocsátották útjára, hogy a baba már csak halottan fog visszaérkezni hozzájuk, mert az anyuka nem engedte, hogy cukrozott teát adjanak a gyereknek.

„Örüljél, hogy van egy egészséges gyereked”

„A hívók egy része információt keres arról, hogy ha kórházban, természetes úton és a fölösleges beavatkozásokat elkerülve szeretne szülni, akkor hova forduljon, milyen segítőket válasszon. Mások beszélgetni szeretnének arról, mi történt velük, anélkül, hogy folyton megkérdőjeleznék őket. Gyakoriak a gyermekágyas időszakban felmerülő problémák, mint például a szoptatás köré csoportosuló kérdések.

A nők sok esetben tudják, hogy mit szeretnének, csak azt nem, hogyan szeretnék megvalósítani. Ilyenek a császármetszés utáni hüvelyi szülés, a szoptatás, a szülés körülményeit és helyét érintő kérdések. Gyakori problémaként említik a nem megfelelő tájékoztatást. A fejük felett, számukra értelmetlen frázisokban kommunikálnak és döntenek róluk, az állapotukról. Sajnos a beleegyezés kérése sem túl gyakori” – összegzi a tapasztalatokat Fazakas Pálma.

A Születésház Egyesület munkatársai szerint nem véletlenül övezi rengeteg tabu az említett témákat és kérdéseket. Úgy vélik, a nők a legtöbb esetben azért nem mernek a várandóssággal kapcsolatos nehézségeikről, szülésélményeikről és az ehhez társuló problémáikról nyíltan és őszintén beszélni, mert a társadalom különböző elvárásokat támaszt velük szemben. Úgy érzik, ahhoz, hogy jó anyának tekintsék őket, meg kell felelniük ezeknek az íratlan szabályoknak.

Ha panaszkodnak, tipikusan azzal nyugtatják őket, hogy „örüljél, hogy van egy egészséges gyermeked, a többit majd elfelejted, majd az idő begyógyítja a sebeket”, mintegy bagatellizálva a tapasztaltakat. A társadalom sokszor hivatkozik az újszülött biztonságára, és mondja azt az anyáknak, hogy „a szülés ezzel jár, ki kell bírni” – magyarázza Fazakas Pálma.

Ha jó a szülésélmény, nagyobb eséllyel vállalunk még gyereket

Azonban a szülés nem feltétlenül jár együtt súlyos gátsérüléssel, lilára zúzott hasfallal, és a biztonsághoz sem szükséges a megalázottság, a kiszolgáltatottság, a szülésnek nem feltétele, hogy a nőket lekezeljék, a fejük felett, vagy helyettük hozzanak döntéseket. Arról nem is beszélve, hogy mennyi mindenre rányomja a bélyegét, ahogy gyermekeink születnek, akár tudomást veszünk erről, akár nem.

Többek között kihat a párkapcsolatunkra, a szexualitásunkra, az énképünkre, a gyermekeinkkel való viszonyunkra, arra, ahogyan nőként definiáljuk majd magunkat, és nem utolsósorban a további gyermekvállalási hajlandóságra. A felmérések szerint minden húsz nőből egynél poszttraumás stressz-szindróma lép fel a szülést követően, ami nem azonos a szülést követő gyermekágyi depresszióval, ami szintén felléphet traumatikus szülést követően, becslések szerint a nők húsz százalékát érinti.

A poszttraumás stressz-szindróma lényegében egy súlyos traumát okozó események után jelentkező komoly testi és pszichés tünetegyüttes, amelynek központi eleme, hogy a traumát átélt személy úgy érzi, nem volt választása, nem tudta befolyásolni az őt ért eseményeket, kiszolgáltatottan, tehetetlenül, védtelenül elszenvedte azokat. Az érintett nők gyakran kerülik a további teherbeesést, mert képtelenek még egyszer szembenézni a megpróbáltatásokkal.

Abban a hitben növünk fel, hogy a szülés fájdalmas és félelmetes

Fazakas Pálma a beérkezett hívások és levelek alapján azt tapasztalja, hogy a traumák és a rossz élmények a legtöbb esetben abból fakadnak, hogy az átláthatóság nagyon alacsony. Nehéz eligazodni a váradósságról és a szülésről számtalan fórumon rendelkezésre álló információk tengerében: nem tudjuk, hogy miben bízhatunk, és mi az, ami igazán segítene. Azért is nehéz megbízható, számon kérhető információhoz jutni, mert ma Magyarországon kórházról kórházra, orvosról orvosra változik a szülészeti ellátás gyakorlata.

„Ha tudjuk is, mit szeretnénk, egyáltalán nem biztos, hogy azt az egészségügyi ellátó rendszer figyelembe veszi. A tájékoztatáshoz, valamint az önrendelkezéshez való jog az egyik legfontosabb alapvető jog a nő számára, hiszen ha tudom, hogy mi és miért történik velem, és abba van beleszólásom, az biztonságot, erőt ad, és meghatározhatja a szülés lefolyását is. A tapasztalatunk az, hogy ha a nők tisztában vannak is a jogaikkal és lehetőségeikkel, ritkán tudnak élni vele.”

Mi lehet ennek az oka? Az EMMA vonal munkatársa szerint főként a filmeknek köszönhetően hagyományosan abban a hitben növünk fel, hogy a szülés félelmetes dolog. „A szülő nőket jellemzően passzív alanyként tüntetik fel, akik háton fekve, ordítva várják, hogy az egészségügyi személyzet tegyen valamit. Nem azt tanultuk, hogy aktívan részt vehetünk, felelősséget vállalhatunk a saját testünkért. Bízzuk ezt az orvosra, ő tudja azt a legjobban – hangzik el gyakran. Ez természetesen igaz, ugyanakkor a saját testünket, a saját lehetőségeinket, határainkat mi ismerjük a legjobban. Éppen ezért érdemes észben tartani, hogy az orvos tudása csak a mi tudásunkkal, tapasztalatunkkal párosulva tud hatékony lenni.”

A EMMA vonal +36/70/6223346 telefonszámon és az emmavonal@gmail.com címen érhető el keddenként délelőtt 10-től délig, és csütörtökön este 8-tól este 10-ig.