Hátha egy szomszédnál éppen van villany

   „A vakolatlan házban ajtó helyett egy textíliát lengetett a szél, azt mondták, ez csak tavasztól őszig van így. Odabent, az egyetlen helyiségben priccsek összetolva, egyetlen ágy, azon ültek azok a gyerekek, akik éppen nem a rozsdatemetővé vált udvaron játszottak. Egy kibelezett konnektorból futott egy karácsonyi égősor az ablak körül. A sparhelten rotyogott valami, a szagából nem lehetett azonosítani, hogy mi” – meséli egy védőnő szakos hallgató a Nógrád megyei gyakorlatáról. A lakhatás a modern társadalomban szinte elképzelhetetlenül lehetetlen körülményei a mélyszegénység egyik legmeghatározóbb és az átörökítését leginkább hordozó jellemzője.

   „A túlzsúfoltság, hogy mindenki egy légtérben él, egyszerűen ellehetetlenít mindent, ami egy otthon funkciója lenne. Az intimitás teljesen hiányzik, a feltöltődésre, pihenésre semmi esély. A gyerekek mindennek tanúi, a többi családtag szexuális életétől kezdve a felnőttek nem rájuk tartozó beszélgetéséig. Az autonóm élet teljes hiánya rendszeres konfliktusok forrása, így állandósul a feszültség a családban – mondja Czibere Ibolya. – Mindenki extrém alkalmazkodásra kényszerül. Jellemző példa, hogy villanyáram hiányában napnyugtáig, ami télen délután négy óra, mindent el kell végezni, amihez fény kell, a gyerekek csak az iskolában tudnak tanulni. Ha valakihez orvost kell hívni, és az ki is érkezik, nem tudja megvizsgálni a magas lázas vagy fulladó gyereket sem, ilyenkor addig kopogtatnak végig a szomszédoknál, amíg találnak, ahol éppen működik a világítás.”
   Mindez a városi környezetben is jelen lehet, legfeljebb egy társasházi lakás csukott ajtaja mögött valamelyest rejtettebb, kevésbé látható. Ahogyan arról is érdemes itt szólnunk, hogy a mélyszegénység nem csupán a roma közösségeket érinti, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a kettő közé. „Tény, hogy nagyobb arányban élnek benne, de ez nem etnikai hovatartozásukkal van összefüggésben. Hanem azzal, hogy az elszegényedés kockázatai, többek között: röghöz kötöttség leszakadó településeken, alacsony iskolázottság, munkanélküliség, kevés jövedelem, sokgyermekesség, rossz egészségi állapot – persze mindez egymást is erősítve – nagyobb arányban sújtja őket, mindez gyakorta azzal súlyosbítva, helyzetükért őket hibáztatják, ami a szintén kirekesztésük része.”
Ez meg minek nekik!?
  „Minek van nekik parabolaantennájuk? A legfontosabb az okostelefon, miközben ekkora nélkülözésben élnek? Miért vásárolnak a gyerekeknek paradicsomot, amikor még én sem engedhetem meg magamnak ilyenkor…?” Ezek és a hasonló kérdések kész negatív sztereotípiák és igen megbélyegzőek, melyeket el kell viselniük a mélyszegényben élőknek. „Mindeközben ezekben a családokban, különösen a felnőttek, a szülők olyan fokú megfosztottságban élnek, annyi minden, alapvető dologtól fosztják meg saját magukat, köztük élelmiszerektől, hogy az már egyértelműen veszélyezteti az egészségüket” – teszi hozzá szakértőnk. A többség előítéletes attitűdje pedig, melyekre a fent idézett kérdések utalnak, nem számolnak, nem éreznek együtt azzal a magatartással, mely az extrém megfosztottságban is jellemző lehet. Ha egy kevéske pénz kerül a házhoz, extrém költésbe fognak, legalábbis a körülményeikhez képest extrémnek számítóba. A magyarázat egyszerű: ők is szeretnék egyszer-egyszer megtapasztalni, hogy milyen az, amikor a vágyaiknak engedhetnek, amikor a gyerekeiknek nem azt kell válaszolni, hogy nincs rá pénz. Legyen az fodrász vagy csemege, esetleg egy mutatós ruhadarab. Tehát nem kell nagy dolgokra gondolni, viszont nagy árat fizetnek érte, hiszen ezt a döntést ismét hosszú-hosszú időn át tartó lemondás, nélkülözés követi.
Menekülés a szégyen elől. Bármi áron.
   És a tartós hiány, a folyamatos lemondás a lelket sem kíméli. Az állandó megfosztottság és az állandó kirekesztettség félelemben, szorongásban, feszültségben tartja őket. „Mindez ismét egy, a megszokottól nagyon eltérő stratégiát eredményez. Valamennyien átélünk olykor stresszt, ebben, az egyébként élettani állapotban a tartalékainkat a probléma megoldására fordítjuk. S miután a helyzet így vagy úgy megoldódott, visszaáll az eredeti állapot. A lényeg, hogy átmeneti a felfokozottság. A generációs mélyszegénységben élőknél az előzőekben leírtak miatt azonban nem átmeneti, hanem állandósult állapot, egész életen át tartó a stressz, és így a problémamegoldó üzemmód is – magyarázza Czibere Ibolya. – És a gyerekek is ebbe nőnek bele, ezt tanulják meg, hogy állandóan készenlétben kell lenni, állandóan készen kell állni a vészhelyzet elhárítására. Se megállás, se kiszállás.”

Ez az állandó stressz a megbélyegzettséggel megfejelve teljesen leépíti az önbizalmat, és törvényszerűen kudarcos énképet eredményez. „Ez a nagyon alacsony önértékelés nagyon furcsa válaszokra késztethet: látjuk, hogy ilyen nagyon tipikus reakció például a teljesen behódoló női magatartás. Vagy, hogy a szülő egyszerűen nem mer bemenni a gyereke iskolájába, fél, hogy nem fogja érteni, mi történik, mit mondanak neki, és általában nem fogja érteni az egész szituációt, fél az ezzel járó szégyentől. És rettegnek a megszégyenüléstől. Szegénységüket is szégyennek tarják, rejtegetni valónak. Akkor is, ha éppen segítséget, támogatást remélhetnének. Ráadásul zavarba jönnek, ha egy magasabb státuszú – vagy annak vélt – emberrel kell beszélniük, kétségbeesetten csak azt keresik, vajon mi lehet a helyes válasz, értsd, mit várnak el tőlük. Ráadásul azonnal hierarchiába, azaz alá-fölérendelt kapcsolatba rendezik magukat a résztvevőkkel.”
És e hierarchiában, alá-fölérendeltségben nem kérdés, hogy hova helyezik saját magukat.
folyt.köv.