A magyar állam több mint ezer éves, ennek ellenére a magyar nyelv alig kétszáz éve vált dominánssá, ami egy soknemzetiségű állam tekintetében nem is olyan meglepő. Az viszont igen, hogy a XIX. század első feléig az ország hivatalos nyelve egy holt nyelv, mégpedig a latin volt.
   Az ország vezetői, a rendek számára a magyar nyelv akkor vált kiemelten fontossá, amikor veszélybe került annak léte. Ahogy a híres történész, Szekfű Gyula írta anno: „A nyelvkérdés a tizennyolcadik század számára még nem volt kérdés”. A változás akkor történt meg, amikor II. József 1784 május 11-én kiadott egy nyelvrendeletet, amely kimondta, hogy a Habsburg-birodalomban a latin helyett a német lesz a hivatalos nyelv.
Részlet: „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész monarchia, mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él…”
   A kalapos király biztosan nem gondolta, hogy a birodalom egységesítését célzó intézkedése ilyen nagy ellenállásba ütközik Magyarországon. Kis túlzással mondhatjuk, hogy ez a Habsburg lett a magyar nemzeti eszme újjáéledésének elindítója, a különállást féltő magyar rendek a király központosító intézkedéseit veszélyesnek tartották, és minden lehető eszközzel próbáltak fellépni ellene. Az addig főként németül, franciául, latinul beszélő főnemesek felismerték az anyanyelvük nagyságát és fontosságát.
   Természetesen a magyar nyelv feléledését nem szerencsés csupán ezzel a törvénnyel magyarázni, e tekintetben még számos egyéb tényező is közrejátszott. A rendek, vagy ha úgy tetszik a politikai nemzet, az önállóság erősítését kívánták elérni, ezért követelték, hogy a magyarországi közigazgatás és vezénylés nyelve a latin helyett a magyar legyen, ami a hivatalhoz jutásukat is megkönnyítette. A tiltakozók másik csoportját a reformértelmiségiek alkották, akik Bessenyei György eszméjét vallva, a magyar nyelvben a felvilágosodás, a kultúra és a tudás terjesztésének eszközét látták, ahogy Bessenyei állította: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”
   Ebben a korszakban jutott el Magyarországra a felvilágosodás anyanyelvi kultúrát szorgalmazó eszméje, ami szintén közre játszott abban, hogy a magyarok elkezdték megbecsülni a nyelvüket, de ha már az okokat vesszük számba, ne felejtsük el Herder vészjósló próféciáját, ami a magyar nyelv közeli kipusztulását vetítette elő. 1790-ben II. József visszavonta a rendeletét, de addigra a folyamat beindult, a magyar nyelv kérdése összeforrt a nemzeti eszmével és az emberi jogokkal.

     A Habsburg kormányzat minden módszerrel próbálta gátolni a magyar nyelvért harcolók mozgalmát, a megosztó politika olyan eredményes volt, hogy következménye mind a mai napig jelen van a Kárpát-medencében. Bécs továbbra sem adta fel a birodalom németesítésének tervét, csak ezt más módszerrel igyekezett elérni. A Magyar Királyság területén, a magyar nyelvvel szemben a szláv kisebbségek nyelvét támogatta, ugyanakkor a megszállt lengyel területeken keményen fellépett a lengyel nemzeti nyelvi mozgalom ellen.
   A magyar nyelv ügye végre egységbe kovácsolta a nemzetet, ettől kezdve a magyar nyelv kérdése folyamatosan jelen volt az országgyűléseken. Az első eredményt 1791-ben sikerült elérni, amikor a magyar fakultatív nyelv lett a felsőbb- és középiskolákban, majd 1792-ben rendes tantárgy lett az iskolákban. 1805-től a királyhoz és az udvari kancelláriához már latin-magyar nyelvű beadványokkal és felterjesztésekkel is lehetett fordulni, továbbá lehetőség nyílott arra, hogy a törvényhatóságok és a helytartótanács közti levelezés magyarul történjen.
   Döntő fontosságú volt az 1827-es XI. törvénycikk elfogadása, amely a magyar nyelvművelő társaság, a későbbi Akadémia megalapításáról rendelkezett, a társaság céljaira ekkor ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét, azaz 60 ezer forintot. Újabb fontos lépés volt, amikor 1830-ban törvény szentesítette, hogy a városi és vármegyei bíróságok tárgyalásaik során a magyar nyelvet használják, s ebből kiindulva, a közhivatalnokokat és ügyvédeket kötelezték a magyar nyelv ismeretére. 1836-tól az anyakönyvvezetés magyar nyelven folyt, 1840-től pedig a helytartótanács körleveleit, illetve a tárnoki székek ítéletleveleit magyar nyelven adták ki.
     A több mint félévszázados küzdelemnek 1844-ben érett be a gyümölcse, amikor november 13-án V. Ferdinánd engedett a nemzet követelésének és aláírásával szentesítette a II. törvénycikket, ezzel Magyarországon hivatalossá tette a magyar nyelvet. A törvény kimondta, hogy attól fogva minden törvényt magyar nyelven alkotnak (ez alól csupán a horvátországi követek kaptak hat évig felmentést), az országgyűlés nyelve a magyar, a hivatalok, az ország teljes területén, magyar nyelven kötelesek végezni az ügyintézést, az ország minden iskolájában az oktatás nyelve a magyar, a kapcsolt részekben pedig kötelező nyelvként oktatták a középiskoláktól felfelé. Ez óriási és dicséretes eredmény volt, amely nagyban elősegítette a magyar nemzet és a magyar nyelv fejlődését, ugyanakkor mélyítette a magyarság és az ország más nemzetiségei között fennálló ellentéteket. Más történészekkel egyetemben én is azt vallom, hogy az 1844-es nyelvtörvény nagyban hozzájárult az ország későbbi feldarabolásához, mivel elmélyítette a magyarellenességet a nemzeti kisebbségek körében.
   Már az 1844-es országgyűlésen botrány támadt, amikor a horvát képviselők latinul szólaltak fel, amire válaszul az alsóház határozatában tiltotta meg a latin nyelv használatát. A horvát képviselők nem rejtették véka alá, miért szólaltak fel latinul, rámutattak arra a tényre, hogy a magyar nyelv hivatalossá és kötelezővé tétele csak fokozza az amúgy is elharapódzó nemzetiségi és nyelvi feszültséget. A horvát képviselők tiltakozásában az uralkodó jó alkalmat látott arra, hogy helyre tegye a magyarokat, ezért hatálytalanította a rendeletet, sőt továbbment, három hétre felfüggesztette az országgyűlés munkáját. A király és a parlament ötödszöri üzenetváltását követően Ferdinánd kénytelen volt aláírni a hivatalos nyelvről szóló törvényjavaslatot.
   Az országgyűlési vita mellett vagy inkább azzal párhuzamosan folyt a magyar nyelv átalakításának vitája, ami nem volt kevésbé éles. Heves, a személyeskedésig fajuló küzdelem folyt a „jottisták” és az „ipszilonisták” között. A küzdelemben olyan neves tudós férfiak vettek részt, mint Kazinczy Ferenc, Verseghy Ferenc vagy Kisfaludy Sándor. Ebből a harcból végül a Kazinczy vezette stílusújító neológusok kerültek ki győztesen, a közérthetőséget szorgalmazó ortológusokkal szemben. A nyelvújításnak persze voltak vadhajtásai, a buzgó nyelvtudósok olyan szavakat találtak ki, amelyek végül nem tudtak meghonosodni a köznyelvben, számos, a magyar nyelv karakterétől idegen újítás is a múlt ködébe veszett.
   Már a korban is nagy vita folyt a magyar nyelv eredetével kapcsolatban, ami ma sem csitult el. A hivatalos, akadémiai álláspont szerint a nyelvünk uráli, ezen belül a finn-ugor nyelvcsaládhoz tartozik, de ezenkívül számos más teória is van, mint a török, a hun, a mezopotámiai, de hallottam már olyan elképzeléseket, hogy a magyar nyelv az etruszkkal, az óegyiptomival, sőt az inkával rokon.
   Az Akadémia ma is létezik, de emellett van egy szakosodott szervezet, az Anyanyelvápolók Szövetsége, amely 2009 óta április 23-án tartotta a magyar nyelv ünnepét, mivel egy évvel korábban ezen a napon nyílt meg a Magyar Nyelv Múzeuma Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Kazinczy Ferenc egykori lakóhelyén, Széphalmon. 2011. szeptember 26-án a Magyar Országgyűlés, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az Anyanyelvápolók Szövetsége közös kezdeményezését támogatva, elfogadta azt a határozatot, miszerint november 13-a legyen a magyar nyelv napja, annak emlékére, hogy az uralkodó 1844-ben ezen a napon írta alá a magyar nyelvet hivatalossá tevő II. törvénycikkelyt. Az országgyűlés 2011-es  határozata szerint:
   „Az Országgyűlés, felismerve azt, hogy a magyar nemzet összetartozását legfőbb szellemi kulturális örökségünk, nemzeti nyelvünk fejezi ki legjobban – tiszteletben tartva hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségét, egyben felelősséget vállalva a kisebbségek nyelvhasználatának jogáért –, a nemzet fejlődését és hagyományainak őrzését egyaránt szolgáló magyar nyelv iránti megbecsülésének kifejezése érdekében, a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvény, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját, november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja”.
   A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, az Anyanyelvápolók Szövetsége, az Anyanyelvi Konferencia és más szervezetek azon dolgoznak, hogy a magyar nyelv ne csupán egy napra kerüljön a középpontba, egész évben programokat szerveznek a szakmai konferenciáktól az ismeretterjesztő és gyerekeknek szóló műsorokig. 2011 óta november 13-a nem csupán Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyarság számára is ünnepnap. Ez a nap lehetőséget nyújt, hogy a magyar emberek, éljenek bárhol is a világban, méltón megünnepelhessék a nemzet legnagyobb és legértékesebb kincsét, az anyanyelvünket. 

Lengyel János