Tündér volt rég az ember is 

Szíriuszról jöttünk mi le 
Tündérfőnek hívtuk régen. 
Csillagnevek megmutatják 
Tündér volt a mi ősanyánk. 

Tündérasszony társzekere 
Kisgöncölünk igaz neve. 
Tündérúton sétálgattunk, 
Ma már csak Tejútnak hívjuk. 

Tündér volt rég az ember is, 
Átváltoztatta magát is. 
Látott a harmadik szemével, 
Világnak bölcsességével. 

(Gyere ki te gyöngyvirág dallamára) 

Valamikor réges-régen a Szíriusz csillagot Tündérfőnek hívták, a Tejutat Tündérútnak és a Kis Göncölt Tündérasszony palotájának. Az Útrabocsájtó Hatalom kiválasztottjai a tündérek lettek, hogy vigyázzanak a Föld Anyára, a növényekre és az állatokra. Munkájukhoz segítőket is kaptak, az óriásokat. 

Tündérek népesítették be a Székelyföldet, aztán az egész Földet, s mindaddig jól végezték dolgukat, amíg a Hatalom a Földre nem űzte bukott angyalát, a Sátánt, hátha a tündérek között megjavul. De a Sátán itt sem lett jobb, sőt, mind több tündér vált általa halandóvá, azaz emberré. Elveszítették az átváltozás és a hatodik érzékelés képességét, egyre messzebb kerülve az Úrtól, hogy mind nagyobb sötétség borítsa el a Földet. Az óriások is lassan kihaltak vagy gonosszá váltak. 

Egyre kisebb lett a tündérek birodalma. Visszahúzódtak Székelyföldre, már csak Kolozsvártól Kovásznáig tartotta magát néhány tündérvár. Északról a kolozsvári dombok és a Maros folyó határolta országukat, délről pedig a Bodzafordulói-hegyek és az Olt folyó védte területüket. 

Már-már úgy volt, hogy minden elveszett, ám a tündérek erőre kapva, mind több emberben élesztették fel az ősi tüzet, a régi vallást. Egyre többen kerültek újra közelebb a Hatalomhoz, az Örök Élethez és az Örök Ifjúsághoz. 

Úgy tűnt, hogy Duromon végre megnyugszik a Pokolsárban, Tündér Ilona vára mellett. Igen Duromon, mert hogy a tündérek az állandó morgása, dörmögése és szitkozódása miatt csak így hívták a Sátánt. A földi élet sajnos nem ennyire egyszerű. Amikor azt gondoljuk, végre minden rendbe jön, mindig történik valami, ami alapjaiban rengeti meg a Földet. 

A Tündérek királynéja, Rapsóné miután macskává és kakassá változtatott táltosokkal felépíttette várát a Kápolnásmező felett, megunva az egyszeri égi utat, melyen Tordára látogatott, földi úton kívánt hintójával utazgatni. Duromonnal, az ördögök fejedelmével egyezséget kötött, hogyha megépíti az utat, ad neki két hegy aranyat és egy völgy ezüstpénzt. Az út nagyon hamar elkészült, mely a Kápolnásmezőtől, a Deszkásvár alatt, a Tekeres Juhod mellett, Répáson, Súgon, Tekenyősön át a Görgényi-havasok bércire, onnan Tordáig vezetett. Duromon hamarosan jelentkezett a megígért kincsekért, de a tündérasszony kegyetlenül becsapta. Két mellére tett egy-egy aranypénzt, a melle közé meg egy ezüstöt, mondva: 

- Tessék, itt a két hegy arany és az egy völgy ezüst. 

Duromon szörnyű haragra gerjedt, hatalmasat káromkodott, mire a sziklák morajlani, dübörögni kezdtek, majd egy újabb rettentő káromkodásra nagy robajjal leomlottak, eltemetve, tönkretéve Rapsóné útját. 
- Forduljon ki a Föld a négy sarkából, hogy azt kénes pokolkővel borítsam be – ordította magánkívül Duromó. – Elpusztítom az egész Földet minden élővel! Kárhozott legyen minden élő és holt! 

 

Duromon tajtékzott, szitkozódott, lába alatt rengett a föld. Átbucskázott a lába között és bosszút esküdve eltűnt. 

Hej, de nagy volt a tündérkirályné gondja, bánta már csalfaságát. Összehívta tündéreit, hogy segítsenek megállítani Duromont. Ám, a tündérek varázsereje kevésnek bizonyult. Az ördögfejedelem csak rengette a földet, görgette a sziklákat, kénkövet fújt hatalmasra tágult orrlikain. Tündér Ilona hiába vigyázta a Földet a Pokolsár felett, Duromon mocsara egyre csak fortyogott, szikrázott kísérteties üvöltések közepette. 

- Ki tudná megállítani az ördögök fejedelmét? – sóhajtott fel Rapsóné. – Megközelíteni sem lehet bűzös mocsarában. Ráadásul az gaz óriás, Cenk őrzi a határát, aki minden arra járót megérez hatalmas orrával és kegyetlenül megöli, nem beszélve arról a gaz kapuőrről. 
- Drága néném – karolta át nyakát unokahuga, a kis Ramocsa tündér -, a régi monda szerint Dariusz kincsei közt, a Kodárosban van elásva a rubin, mely a kapuőrt megvakítja. 
- Ugyan már! – legyintett Dála. – Eddig még senki sem tudta megkaparintani, pedig már sokan próbálkoztak vele, mind odavesztek. Ráadásul Hiripéné fiai mindenkit megtámadnak. 
- De az aranykard is segít! Ha megszerezzük, vagy valaki megszerzi, azzal már lehet küzdeni bárkivel– kiáltott fel Irma, Rapsóné lánya. 
- Szerinted Tartód oda is fogja adni? – kérdezte Dála. 
- Hát, nem. – ismerte be a tündérleány. 
- Különben is – akadékoskodott tovább Dála -, ki vállalna ilyen utat? 
- Egy tündérember – szólalt meg Rapsóné kék hollója, aki eddig békésen üldögélt gazdája vállán. 
- Ki? – kérdezte egyszerre a két tündérlány. 
- Egy tündérember, aki most kezd eszmélni tündéri múltjára, aki most ízlelgeti az ősi hitet. 
- Ó, te vén varjú! – suhintott felé nevetve Firtos. – Mit fecsegsz itt össze? 
- Igen, igen egy tündérember – folytatta zavartalanul a Kék Holló. – Láttam, amikor berepültem a jövőbe. Egy tündérszármazású, tudjátok, aki magán viseli a jelet, azt a különös kis anyajegyet. Na, szóval hamarosan eljön közénk, hogy a segítségünkre legyen. Benne van annyi erő és kitartás, hogy keresztül menjen a sóvirágok erdején, az Ördög-árkon, ellopja Tartód várából az aranykardot, megküzdjön a sárkányokkal és Hiripiné fiaival, túljárjon az óriások eszén s ami a legfontosabb, megállítsa Duromont. 
- Mond csak holló, nem túlzás ez? – kérdezte szelíden Tarkő. 
Ám a holló nem válaszolt. Felröppent Rapsóné vállára, szemét becsukta s némaságba burkolózott. 
- Munkára tündérek! – tapsolt Rapsóné. – Ramocsa drágám, te fogadod az idegent. Tarkő édesem, szólj leányaidnak, hogy segítsék a jövevény útját. Kedves Dála, menj és segíts Ilonának, hogy Duromo mocsara, a Pokolsár ne növekedjék tovább. Te pedig édes lányom, Irma, itt maradsz velem, hogy együtt védelmezzük várunkat. 
A tündérek körtáncot lejtve királynéjuk körül elillantak, halk nevetgéléssel tüntek el. 
Rapsóné kezébe vette öreg hollóját, s megcsókolta. 
- Segíts az útját Te is! – azzal feldobta az égbe. A holló néhányat körözött felette, aztán eltűnt a távolban. 

...

A magyar tündérek valós, létező lények, akik csak abban különböznek Tőled, hogy képesek az átváltozásra, tündökölnek, fényességet ontanak magukból és használják a harmadik szemüket, azaz a hatodik érzéküket. Ezeket a tulajdonságokat mutaja nevük: tűnik, tünékeny, tündököl… Ezeket a képességeket bármikor előhívhatod magadból a mágikus tündértanok segítségével. Ugyanúgy sírnak, nevetnek, kacagnak, mint Te. Ha kell az ördöggel is cimborálnak. Óvják és védik a természetet, saját ősi tündérhagyományaikat, melyek a Te hagyományaid is. A tündérek a mi ősmagyar hitvilágunk főszereplői. 

A magyar tündér mitológiában az aranyszínnek központi szerepe van éppen úgy, mint földi világunkban a Napnak. Mindkettő fényesen ragyog. Ismerünk aranyhajú tündéreket, aranyos ruhában járó tündéreket és ismerünk olyanokat is, akik aranykönnyet ejtenek, ha sírnak, ha mosolyognak rózsa hull az ajkukról és aranyoroszlánok őrzik a kapujukat. Ez a sok fényesség természetesen idilli életkörülményeikre utal. Dalolnak, kacagnak, mulatnak, táncolnak s „minden éjjel egy pár sarut elnyűnek”. Hogyan is nevezhetnénk másképpen Tündérországot, mint Arany Boldoghonnak? A fákon ragyogó csillagok teremnek, ezüst patak folyik. A mi célunk az, hogy megtaláljuk ezt a boldog hont itt ebben a földi életben, hiszen a tündérek mi magunk vagyunk csak már egy kissé elfeledkeztünk ősi mívoltunkról. Elvesztettük az átváltozás és a tündöklés képességét. 

Ahhoz, hogy újra megtaláljuk Arany Tündérországunkat sok-sok viszontagságon kell még átmennünk, szellemek, ármánykodók és állatok hadait kell leküzdenünk. Az odavezető úton keresztül megyünk a Réz-erdőn és az Ezüst-erdőn is, azaz életünk apróbb örömein. 

Hol is van Tündérország? Hetedhét országon, hét tengeren, hét világon, hét mély völgyön is túl. Ne felejtsük el a hetes szám fontosságát, mely a magyarok és egyben a mágusok száma is. Isten hat nap alatt teremtette a világot és a hetediken megpihent. A sárkánynak hét feje van, hét ága az életfának, a szivárványnak hét fő színe és testünkbe hét főkapun keresztül lép be a Forrásból jövő isteni energia. 

A magyar tündérmitológia legszebb pillanatait Orbán Balázs, Benedek Elek, Vörösmarty Mihály és Ipolyi Arnold ősvalláskutató pap örökítette meg korunknak. 

„Ez emlékek tanúsítják, hogy Erdély és hétvára, a héterdő, nem ok nélkül tartatott a tündérek regés honának, rá a tündérek honát jelölő hetes szám utalt már, vagy hogy e számok értelme ránézve ily mythosi alapból alkalmaztatott, mint a hol bizonyára az egész magyar földön legrégibb, és legeredetibb ősvallási pogány cultus létezett, ha felvesszük hogy az attilai székely maradékok által ez az újabb bejövetig élénken és szakadatlanul gyakoroltatott, mint pedig a Magyarországban megerősült kereszténység idejében, amannak Pogány váraiban még sokáig dívott; 
a papi jósnői szertartások, és az őshit emléke sokáig fentartatá az általunk képviselt tündéri képzetek emlékét is, minélfogva természetes, hogy a tündér emlékek még élénkebben fenmaradtak e helyekhez tapadva, a minthogy már általában is a legbecsesebb néhány mythosi emlékünk.” 

(Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, IV. fejezet, részlet) 

...

Rapsóné a tündérek királynéja , aki nemcsak szépségre, de ravaszságra és furfangos észjárásra is törekszik. 

Tartod és Firtos tündérek az ő testvérei. Miután macskává és kakassá változtatott táltosokkal felépíttette várát a Kápolnásmező felett, megunva az egyszeri égi utat, melyen Tordára látogatott, földi úton kívánt hintójával utazgatni. Duromonnal, az ördögök fejedelmével egyezséget kötött, hogyha megépíti az utat, ad neki két hegy aranyat és egy völgy ezüstpénzt. Az út nagyon hamar elkészült, mely a Kápolnásmezőtől, a Deszkásvár alatt, a Tekeres Juhod mellett, Répáson, Súgon, Tekenyősön át a Görgényi-havasok bércire, onnan Tordáig vezetett. Duromon hamarosan jelentkezett a megígért kincsekért, de a tündérasszony kegyetlenül becsapta. Két mellére tett egy-egy aranypénzt, a melle közé meg egy ezüstöt, mondva: 
- Tessék, itt a két hegy arany és az egy völgy ezüst. 
Duromon szörnyű haragra gerjedt. Ha Rapsóné tudta volna, hogy csalfasága által kárhozott lesz a Föld, bizony százszor is meggondolja hogy ujjat húzzon az ördöggel. 

A nagy bajban összehívta tündéreit, s bölcs hollója tanácsára velük várja érkezésedet. Eligazítja tündéreit, hogy ki hol segítsen Neked. Különleges képességeivel megérzi, ha bajban vagy és a legváratlanabb helyzetekben is segítséget tud küldeni vagy ő maga jelenik meg. Könnyen felismered tündérei közt sudár termetéről, szőke hajáról, piros szoknyájáról, kacér fehér vállasáról. Ha az ördögöt is becsapta vajon mennyire bízhatsz benne? 

Amúgy nagyon kedveli a virágokat, különösen a zergeboglárt, amit Parajdon Rapsóné rózsájának hívnak. Mindennap szed egy csokorra valót a Kápolnásmezőn, s azzal díszití szobáját, hintaját. 

Erőssége az, hogyha nagyon nagy szorítóban vagy, azt érzékeli és biztosan segítséget küld a számodra. Bizonyos esetekben nemcsak különleges érzékeire számíthatsz, hanem fizikai erőnlétére is. 

Gyengesége abból fakad, hogy az Útrabocsájtó Hatalom őt bízta meg a Föld élőlényeinek megóvásásra, ezért időnként túlságosan is elbízza magát. Időnként lebecsüli az ellenfeleket. 

A rossznyelvek szerint Duromon (Duromó, Durmó, Drumó) valamikor a szeretője volt. 

"Héj, Rapsonné asszony, emlékszik-e, mikor kegyelmed tündéri szépsége még az ördögöt is úgy elbolondította, hogy kívánságára kőutat épített a várától egész Kolozsvárig. Régen volt ez már. De azért, hogy Rapsonné asszony annak idején az ördög arája volt, most igaz keresztyén hitű lélek; az ördöggel is csak azért csináltatta azt az utat, hogy Kolozsvárra bejárhasson misére: most pedig már maga tart kápolnát, abban dominikánus baráttal miséztet, s egész nap imádkozik és kuruzsol. Nagy tudománya van benne, hogyan kell a pogány babonákból keresztyén babonákat formálni. Azonban egy körültáji áldozatról el nem maradna, s a gyülekezetben mindig övé az első és utolsó szó. Ékesszólásától rettegnek a magyarok!" 

Jókai Mór: Bálványosvár 

.....

Ramocsa a bágyi vár legfiatalabb, legboldogabb jólelkű tündérleánya, Rapsóné tündérkirálynénak az unokahuga. Két édesnővérével beleszerelmesedtek három székely pásztorlegénybe. Klára, legidősebb nővére ott maradt helyben, de erősen megcsalódott pásztorában, míg aztán életének véget vetett. Könnyeiből forrás fakadt, melyet ma Klára kútjának neveznek. Dála, a kisebbik nővére egy patak mellett telepedett le párjával, ahol nem sokkal később falu alakult, melyet Dáláról neveztek el. Eza falu a mai Székelydálya. Ramocsa, ahol kedvesével letelepült, Ramocsa-dombnak hívják 
Ramocsa most nénje palotájánál várja az érkezésedet. Hosszú, hullámos gesztenye színű haj keretezi az arcát. Örökké mosolygós szeme, vidám természete, szökdellő léptei messziről elárulják származását. Ahová lép, a lába nyomában gyönyörű, illatos virágok nyílnak. Ezeket a virágokat a székelyderzsi határban ramocsavirágnak nevezik, de az átlag halandó csak henye boroszlánnak hívja. 
Ő az, akiben feltétel nélkül megbízhatsz. Akkor is kérheted a segítségét, amikor nem látod vagy azt hiszed nincs melletted. 

Erőssége tisztasága és az ártatlansága. Meghallja hívó szavad, bárhol vagy a világban. Mivel nénje, a tündérek királynéja megbízta a védelmezéseddel, ezért kérdezés nélkül segítségedre siet, bárhol is vagy. 

Gyengesége az, hogy még túl fiatal, és túl szerelmes, ezért mágikus képességei tündér létére igen csekélyek. Pontosan ugyanezen ok miatt a tanulás is közepesen megy neki. Így előfordul, hogy túl későn érzékeli hívásodat. Tisztasága és ártatlansága miatt sajnos könnyű tőrbe csalni. 

....

Duromon, az ördögök fejedelme

Egyre kisebb lett a tündérek birodalma. Visszahúzódtak Székelyföldre, s már-már úgy volt, hogy minden a Sátáné lesz, ám a tündérek erőre kapva, mind több emberben élesztették fel az ősi tüzet, a régi vallást. Egyre többen kerültek újra közelebb a Hatalomhoz, az Örök Élethez és az Örök Ifjúsághoz. 

Addigra a Sátán már el is fáradt. Megpihent egy kicsit a Pokolsárban, földalatti palotájában, Tündér Ilona vára mellett. Már azt sem bánta, hogy a tündérek az állandó morgása, dörmögése és szitkozódása miatt csak Duromonnak hívják. Amikor a tündérek csalfa királynéja kegyetlenül becsapta, szörnyű haragra gerjedt, hatalmasat káromkodott, mire a sziklák morajlani, dübörögni kezdtek. 
- Forduljon ki a Föld a négy sarkából, hogy azt kénes pokolkővel borítsam be – ordította. – Kárhozott legyen a Föld minden élővel és holttal együtt! 
Tajtékzott, szitkozódott, lába alatt rengett a föld. Átbucskázott a lába között és bosszút esküdve eltűntem a szem elöl. 

Most a Pokolsárból rengeti a földet, görgeti a sziklákat, kénkövet fúj hatalmasra tágult orrlikain. Tündér Ilona hiába vigyázza a Földet a Pokolsár felett, Duromon mocsara egyre csak fortyog, szikrázik ördögei üvöltése közepette. Bűzös birodalma csak terjed, s a föld alól egyre több helyen tőr fel a forró pokolsár. 

Hát, nem biztos, hogy sikerül közelebbről megismerned, mert birodalmáig, a Pokolsárig igen hosszú rögös út vezet. Pokolfajzatait szerte küldte a világba és a tündérhonba, hogy pusztítsák el azt, aki magán viseli a jelet. Tudod, azt a kis anyajegyet, ami neked is van, amiről a tündérember felismerhető. 

Testét szurtos fekete szőr borítja, hatalmas orrlikain füstöt és tüzet okád. Hangja oly erős, hogy megremegteti a földet, sziklák és hegyek omlanak össze tőle. 

Erőssége haragjában rejlik. Minél dühösebb, annál nagyobb a fizikai ereje, ám mágikus képessége annál kisebb lesz. Igen sok híve van, akik hozzá hasonló képességekkel rendelkeznek. Vastag bundája alatt páncélkeménységű a bőre, szinte lehetetlen megsebezni. 

Gyengesége az, hogy kissé lassú az észjárása. Amúgy hiszékeny típus és egyszerű gondolkodású. Ha feldühödik, elveszíti stratégiai képességét és ész nélkül tombol. Már nem a haragjának kiváltója érdekli, hanem a rombolás maga. 

Meglehetne szelidíteni, de bűze és mocska mindenkit visszariaszt. Tündér Ilona vára alatt már majdnem megnyugodott, ha nem bosszantja fel Rapsóné. Rendkivül könnyedén mérgelődik fel a szeretet hiány miatt. Tündér Ilona közelségét valamennyire szeretetnek fogta fel, s most is abban áltatja magát, hogy a felesége, akit erővel rabolt el, idővel szerelmes lesz belé. Innen, a szívéből fakad igazi gyengesége, az egyetlen sebezhető pontja, a szíve. Szíve felett a páncélja vékony. 

....

Tartod tündér tündérségében kételkedhetsz, pedig Rapsóné és Firtos a testvérei. Ő nem afféle zsenge, nyámnyila tündér, aki csak virágot szedeget, meg jót cselekszik. Élvezi az életet, élvezi a gonoszságot, mert nála a gonoszság és az élet egy és ugyanaz. Állítólag nem lenne ilyen, ha már állna a vára, de bárhogy építgeti, pedig még az ördögök is segítik munkáját, folyton összedől. Irigykedve figyeli testvérei szempillantás alatt felépült várait. 
Különbnek érzi magát mindenkinél. Fekete fénylő haja a derekát súrolja, de ennek ellenére kérője sosem akadt, mert a gonoszság messziről sugárzik róla. 
Persze a legfontosabbat ne feledd! Az ő váraljában van a kincseskamra, melyben az Aranykard van elrejtve. Nehogy azt hidd, hogy tündér létére majd segíteni fogja küldetésedet! 

Erőssége irigysége és rátartisága. Ez a két erő rendkivüli módon hajtja előre. Mindenre képes, hogy bebizonyítsa, ő a legszebb, a legügyesebb a leg, leg, leg…Mindig a megfelelő időpontot választja ki tervei megvalósításához, azaz alattomosan, amikor senki nem figyel rá. 

Gyengesége az, hogy hamar elönti a pulykaméreg és olykor esztelenül cselekszik. Ha nagyon bedühödik mágikus képességei cserbenhagyják, mert nem tudja figyelmét összpontosítani. 

...

A magyar néphit tündéreit a Dél-Alföldön, Dunántúlon, Erdély, Moldva, Bukovina területén, valamint a Felföld sok helyén ismerték. A beléjük vetett hit különösen a déli és keleti területeken volt igen intenzív, mint ezt az emberek közti megjelenésükrõl, a velük való találkozásokról, csábításaikról feljegyzett élménytörténetek nagy száma is bizonyítja. A mindenhol ismert tündér és szépasszony név, a felföldi menyecske, az északkeleti területek kisasszonya, valamint a fehér asszony, cifra asszony elnevezések is egy lényegében azonos nõi démont jelentenek, csekély táji különbségekkel. Fõ jellemvonásaikat Zentai Tünde összefoglalta a szépasszony vonatkozásában, ezt egészítjük ki egyéb neveket viselõ tündérek adataival. 
Eszerint fiatal, hosszú hajú, sokszor fehér ruhás, csábító szépségû nõk, akik általában csoportosan jelennek meg. Csapataik táncolnak, énekelnek, fürdenek; zeneszóval repülnek, olykor hintón, kocsin vagy lepedõn szállnak a levegõben, táncmulatságokat, „ebédeket” tartanak. A férfiakat elcsábítják, elragadják, másokkal utat tévesztetnek, „elvezetik” õket. Sok monda szól az elragadott muzsikusokról: az elvitt furulyás, dudás zenekíséretet szolgáltat a fáról fára vagy a szélben táncoló tündércsapatoknak. Általában is gyakori megjelenési formájuk a szél, különösen a forgószél, máskor madarak: vadliba, varjú, hattyú alakját öltik. Betegségeket hoznak az emberekre, a csecsemõket „kicserélik”; a lovakat elviszik az istállóból éjszakai mulatságaikhoz. Sajátos megjelenési helyeik: elhagyott ösvény, híd, árok, keresztút, eresz alja, gödör, trágyadomb; máskor patak partja, tó. Sok hiedelemmonda jeleníti meg az éjszaka fürdõzõ, vízben tapsoló, éneklõ tündéreket. Megjelenésük ideje: éjszaka, éjfél vagy dél, továbbá Szent György és pünkösd napja. Egy jellemzõ baranyai szépasszonytörténet: 

„A körösztanyám alighanem látott. Nagyon szépek voltak, tiszta fehér ruhában szoktak énekölni a körösztúton éjjel tizönegytõl tizönkettõig. Tizönegyen voltak. A Vörözsi-puszta felé vívõ meg a körösztúti rossz utak voltak, mert ott jártak szépasszonyok. Akit azok mögrontottak, arra mondták, hogy a Szépasszonyok Tálába lépött” 

Zentai Tünde a szépasszony-hiedelmek egy-egy kisebb tájhoz kötõdõ sajátosságait is megállapította. A déli órában, eresz alatt, trágyadombon, elhagyott ösvényen való megjelenés inkább dél-magyarországi sajátság. Ugyancsak a Szeged környéki és baranyai szépasszony jellemzõi bizonyos kifejezések: szépasszony tálja, szépaszszonyok köpködése, szépasszony köténye. Ezek tulajdonképpen a szépasszonynak tulajdonított betegségek metaforikus kifejezései: például a „szépasszonyok táljába lépett” a sebes lábú ember. Ez a Dél-Alföldön a szépasszony-hiedelmektõl függetlenül is bizonyos bõrbetegségek megnevezése lett.

A szépasszony okozta betegségeket általában csak az kapja meg, aki a rájuk jellemzõ megjelenési helyeken és idõpontokban megzavarja õket táncukban, vonulásukban, „ebédjükben”, vagy a forgószél sodrába kerül, amelyben õk vonulnak. Büntetésül megbénul, megnémul, „elveszti az eszét”, sebes lesz a lába, félrehúzódik a szája. Hasonló hiedelmek vonatkoznak a szépasszonyok otthagyott tánchelyeként értelmezett, körben letaposott fûre: aki belelép, különbözõ lábbántalmak érik. A tündérek tehát csak a helyüket-idejüket megsértõket bántalmazzák. Így értelmezhetõ az országosan elterjedt hiedelemmonda, amely azokról szól, akik délben vagy Szent György napján, pünkösdkor elaludtak a dombon vagy a mezsgyén, árokban (Bihari 1980: 149). Az arra vonuló szépasszonyok kiszedik lábszárcsontját, és az illetõ béna lesz addig az idõpontig, amíg a következõ Szent György-napon, vagy két hét múlva, ugyanabban az órában újra megjelenõ tündérek vissza nem helyezik csontjait. Az erdélyi és bukovinai szépasszony jellemvonása, hogy éjszaka behatol az istállókba és ott a lovak sörényét összebogozza (Gunda 1947; Csermák 1949). Szórványosan sok egyéb helyi sajátság is ismert volt. Például az otthon egyedül hagyott gyereket megszoptatták a szépasszonyok, ennek következtében „zöld ment a gyomrából”; tilóra ülve vagy embereket megnyergelve is repültek (Gyimes). 

A szépasszony – különösen Erdélyben – helynevekben, természeti jelenségek neveként is elõfordul, például: Szépasszony útja (Tejút), Szépasszony kútja, Szépasszony luka (barlang). 
A szépasszony elleni védekezés legáltalánosabb módja megjelenési helyeinek elkerülése volt. Bukovinában szokásos volt a veszélyes idõszakokban az istállót védeni a lovakat bántalmazó szépasszonytól: mákot szórtak az istálló köré. 

A szépasszony nevet Róheim Géza a boszorkány szót helyettesítõ eufemisztikus kifejezésnek – tehát voltaképpen a boszorkány tabunevének tartotta . A boszorkány hiedelemalakjának valóban sok hasonló vonása van: embereket megrontó tevékenysége azonos lehet a szépasszonyéval, különösen ami a jellegzetes helyeken és idõpontokban megnyilvánuló ártó hatását illeti. A boszorkány azonban ember, aki természetfeletti képességei révén akár szép tündér alakját is öltheti a hiedelmek szerint, míg a tündér szép nõ alakjában megjelenõ démon. A boszorkány és szépasszony elnevezések keveredése, a boszorkány sok helyen elõforduló szépasszony megnevezése annak a folyamatnak az eredménye, melynek során a boszorkány különbözõ – eredetileg tõle független, nála archaikusabb – démonikus alakok sajátságait olvasztotta magába. 

A magyar szépasszony és egyéb neveken nevezett tündéreink hiedelmei is sokszor már egy átmeneti állapotot jeleznek: egy majdnem emberi boszorkánnyá vált démonikus lényre vallanak, aki eredeti tündérsajátságaiból sokat elveszített. Már a szépasszony név elsõ magyar adata, a „pulcrae(!) mulieres” egy 1565-ös kolozsvári boszorkányperben gyereket kicserélõ boszorkányra vonatkozik. A démonikus tündér és az emberi boszorkány közti átmenetet képviselik a boszorkányok által társaságukba, mulatságukra elragadottak már boszorkánypereinkben is nagy számban megjelenõ hiedelmei: egy 1715-ös Bihar megyei per szerint például egy elragadott furulyás három éjjel jár „azon ördöngös compagniaval” – egy fecskefészekben ülve kellett sípolnia a táncoló boszorkányoknak. 

Az eredeti tündérsajátságokat találjuk meg régiesebb állapotukban a Balkán-félsziget délszláv, román, albán, görög tündéreinél; töredékesebben a magyarsággal szomszédos nyugati és keleti szláv népek hiedelmeiben is. A magyar tündérhiedelmek déli és keleti kapcsolataira – lényegében délszláv és román eredetére – minden, õket vizsgáló kutató felfigyelt . A Balkán tündérei: a délszláv vila és szamodiva, szamovila, az albán, román zinâ, zîna (legáltalánosabb román tabunevükön fele), a görög nereida mai vonásai sokfelé ágazó gyökerekre vallanak. Ezek a tündérek részint természeti szellemek; táncoló csapataik antik vízi, erdei és hegyi nimfák vonásait és ószláv vízinimfa-hiedelmek nyomait õrzik. Emellett az emberek közt idõszakosan megjelenõ halottak és vihardémonok, szélben megjelenõ lelkek archaikus vonásait is viselik: a Kelet-Balkánon elsõsorban a húsvét és pünkösd közti, pravoszláv halottak hetében jönnek az emberek közé. Táncoló csapataik nemcsak betegségeket, hanem termékenységet is hoznak az embereknek; sokszor a falu termékenységbiztosító õrzõszellemei, „istennõi” is . E vonásaik egy része Diana és Hekaté kultuszában gyökeredzik, de alakjukban kis-ázsiai Magna Mater-szerû istennõk, valamint Dionysos kultuszának nyomai, továbbá görög-római és szláv sorsasszonyok vonásai is számottevõk. Kultuszuk is fennmaradt; a tündérek „megidézésével”, áldozatok bemutatásával gyógyító varázslók transzban „elragadtatva” a tündérek „túlvilágán” avatódnak be, és rendszeres „lélekutazásokkal” tartanak fenn kapcsolatot a tündérekkel. A tündérek megjelenési idejében rituális társaságok mûködnek: a ruszália, ljelje, cãluºari. Ezek tagjai részint a tündérek megjelenítõi, részint a tabusértõket sújtó „tündérbetegségek” gyógyítói. A társaságok rítusaiban központi szerepe van a zenés-táncos eksztázisnak. 

A lélek „elragadása” a tündérek túlvilágára, részvétel a „mennyei” tündérmulatságokon – mint hiedelem, illetve hiedelemmonda is általánosan elterjedt a Balkánon. E gazdag hagyomány a magyar néphitben részint a tündérek, részint a boszorkány alakjához kapcsolódik. 

forrás: Magyar Néprajz 

....

Fogaras vidékén, Vajda és Récse határán van egy kőbálvány, szakasztott olyan, mint egy leány. A románok Piastra babulujnak, a magyarok Bába kövének hívják. 

Elmondom nektek e kőbálvány történetét. Réges-régen, mikor még a földön tündérek is laktak, Brassó mellett, a Királykőn, ragyogó, szép várban egy tündérleány lakott egymagában. Szemben Királykő várával, Feketehalom várában lakott a fekete királyné egyetlen fiával. 

Dali szép legény volt ez a fekete királyfi, kapott volna királykisasszonyt, minden ujjára kettőt, de neki egy sem tetszett. Meglátta a tündérleányt, s ettől a pillanattól kezdve nem volt többet nyugodalma. 
Azt mondta az édesanyjának: 

- Nem kell nekem, édesanyám, senki más ezen a világon: egyedül a tündérleány. 
- Jól van - mondotta a fekete királyné -, legyen a te szíved kívánsága szerint. 

A királyfi felült hófehér paripájára, s elvágtatott Királykő várába. A tündérleány éppen ott sétált a vár udvarán, s mikor a királyfi leszállott a lováról, nagy büszkén félrefordította a fejét - még a köszönését sem fogadta a királyfinak. 

- Ne fordulj el tőlem, te szép leány - esengett a királyfi -, éretted jöttem, gyere velem, légy az enyém! 
A tündérleány nagyot kacagott. 
- Ó, te hitvány földi féreg! Tudod-e, hogy tündérleány vagyok? Földi ember gyermeke nem való énhozzám. 

Azzal otthagyta a királyfit, fölszaladott a palotába, s többet nem is mutatta magát. 
Visszament a királyfi nagy búsan - sírva borult az édesanyja kebelére. 

- Anyám! Édesanyám! Nem szeret a tündérleány, meghalok nagy bánatomban. 

S attól a naptól kezdve nem lehetett megvigasztalni a királyfit, fogyott, mint az égő gyertya. A fekete királyné értett mindenféle bűbájosmesterséghez. Csudafüvekből éjjel-nappal főzte az orvosságot, de hiába, nem használt a királyfinak semmiféle orvosság. Lassanként elszáradott, mint a leszakasztott virág. 

Meghal a szegény királyfi, eltemetik nagy pompával. Mikor aztán eltemették, a fekete királyné fölkerekedett a katonáival, indult Királykő vára ellen, megesküdött a fia lelke üdvösségére, hogy addig meg nem nyugszik, míg a fiát meg nem bosszulja. És csakugyan, kő kövön nem maradott, s a tündérleány alig tudott elmenekülni a várból. Szaladott, mint a sebes szélvész, de a királyné mindenütt nyomában, szórta az átkot a fejére - s mikor ez nem használt, a bűbájosmesterséghez folyamodott. 

- Hát ha sem az átkom meg nem fog - kiáltotta a királyné szörnyű haraggal -, sem én meg nem foghatlak elevenen, legyen belőled kőbálvány, ne pusztuljon el miattad soha senki! 
S ím, egyszerre megállott a tündérleány, mintha földbe gyökeredzett volna, s abban a pillanatban tetőtől talpig kőbálvánnyá változott. 

......

Az algyógyi meleg-fürdőtől egy órára, a bózesi határon, egy savanyuforrás van. A nép hiedelem szerint e forrásba ifju szép remetetündér zárkózott; s ott imádkozik. Ki hozzá folyamodik, közbenjárója lesz, s ohajtása teljesűl. 

Ki szeret és nem szerettetik, ha iszik e forrás vizéből mielőtt az első májusi nap benne fürdenék: feledni fog. 
Ki szerettetik és nem szeret: holdas estve ide ne jöjjön, mert villik táncolnak itt s körbe veszik őt, s el se bocsátják, mig szerelmessé nem lesz. 

Midőn a forrás - esőtől - felzavarodik, ne idd, Mert a remete könyétől olyan, s csak bánatot iszol. 
Midőn az estharang megkondul, a forrás gyöngyözni kezd, susogásba jő: mondják a tündér imádkozik. 
E forrás vizét idegennel egy kehelyből nem isszák, mert ifju, vén szerelmes lesz egymásba. 

Kőváry: Száz történelmi rege 

...

Igen, úgy láttam, mint ma: az ördög szántotta fel a harsányi hegyet. Még ma is látszanak a barázdák, miket az ördög szántott a hegynek a hátán. 
Elmondom nektek, hogy történt ez. 

Ezelőtt több száz esztendővel, lehet biz annak ezer esztendeje is, ha nem több, élt Harsány vidékén egy földesúr, ki a szegény népet erősen sanyargatta. Még az ördög is megsokallotta a földesúr sok nagy gonoszságát, s egyszer, úgy alkonyattájban beállított hozzá. Nem sokat teketóriázott, azt mondta a földesúrnak: 

- Eleget sanyargattad már a szegény népet, viszem a lelkedet! Különb lelket nem találhatnék a pokolban. 
Hanem a földesúr nemcsak gonosz lelkű, de furfangos elméjű is volt: szeretett volna kifogni az ördögön. 
Azt mondta az ördögnek: 
- Igazad van, komám, az én lelkem a pokolba való. De szeretném, ha nem maradna utánam egészen rossz emlék a vidéken. Ne vidd el addig a lelkemet, míg a harsányi hegyet fel nem szántatom. 

- Na hiszen, nem vagyok bolond. Sohasem lenne vége annak a szántásnak. Hanem tudod mit? Én ma éjjel felszántatom. 
Nagyot kacagott a földesúr. 
- De már azt nem hiszem! 
- Nem-e?! Fogadjunk, hogy mire az első kakasszót hallod, föl lesz szántva az egész hegy. Ha nem: itt hagyom a lelkedet, élj boldogul. 

Azzal kezet csaptak, az ördög egyet füttyentett, s abban a pillanatban négy macska ugrott elé, az ördög tudja, honnét. Ezt a négy macskát az ördög befogta egy ekébe, s nekifogott a harsányi hegynek. 
Hej, uramteremtőm, az volt csak a szántás! Pattogtatott az ördög az ostorával, nagyokat 
kiabált, hogy csak úgy zúgott belé a helység, s hámlott a hegy gyorsan, mint a gondolat. Még éjfél sem volt, s már csak egy-két forduló volt hátra. De a földesúr sem tátotta el a száját. Hóna alá vett egy kakast, kiment a hegy alá, ott a kakast elkezdette kínozni, s az szegény feje olyan nagyokat kukorékolt, hogy béhallatszott a faluba, s a többi kakas is rágyújtott. 

Az ördög nagy bosszúsággal félbehagyta a szántást, s visszament a pokolba a földesúr lelke nélkül. De a földesúr is megemberelte magát, nem sanyargatta többet a szegény népet. Félt, hogy még egyszer eljő az ördög, s akkor aztán se szó, se beszéd, kapja a lelkét, s meg sem áll vele a pokol tornácáig. 

....

Ismeritek a tünde tájt, 
Nyilt völgyivel a szép határt, 
A harcztól szentelt téreket, 
Az égre nyúló bérczeket? 

Ott, hol a szög Maros foly el, 
Tündérek földe volt a hely. 
Ők alkoták a bérczeket, 
Ők rendezék e völgyeket. 

Illették a kőszirtokat, 
Keblökből hűs csermely fakadt. 
Virággal önték el a tért, 
S a táj egy édennel felért. 

Hunyad regényes bérczein 
Három tündér-leány lakott, 
Szebb három angyalt még e föld 
Teremtője nem alkotott. 

Három hegylánczot laktak ők, 
Tündéreiknek sergivel, 
Mind három a legbájosabb 
Vidékeket foglalta el. 

Egyik Dévának bérczein 
Emelte fel fénysátorát, 
A második lakásául 
Birá a szép Boldogfalvát. 

A harmadik a szög Maros 
Jobbján laká a bérczi tájt. 
Mind három szép tündérleány 
Gyönyört csak egymásban talált. 

Együtt valának szüntelen, 
Zenék és vig tréfák között, 
Körükből bánat, gyötrelem 
És minden gond kiköltözött. 

Amint szeszélyök készteté, 
Rontanak, újitottanak; 
Az ég mindig segélyezé, 
Ha valamihez fogtanak. 

Boldogfalvának szelleme 
Egykor ekképen szól vala: 
Épitsünk szép emlékeket, 
El nem veszendőket soha. 

Én hogyha istenem segít, 
Ma alkonyig állittatok 
Egy oly fürdőt, minőt soha 
E földtekén nem láttatok. 

És én - a bájos dévai 
Hegyek tündére folytatá - 
Páratlan várt épittetek, 
Ha isten is segit reá. 

Ha segit az isten, ha nem, 
Igy végezé a harmadik, 
A legszebb várt épittetem 
Szikláimra ma alkonyig. 

Igy szólva gyorsan szétoszolt 
A három szép tündér-leány: 
Két vár s egy fürdő tündökölt 
Az elbeszélt nap alkonyán. 

Szép volt Kalánnak fürdője, 
S Dévának vára fényben állt; 
De mégis egy sem érte fel 
A bájoló Aranyi várt. 

Mindenki elbámult azon 
Midőn reá esett szeme, 
Magát a két tündérleányt 
Bájolta a vár kelleme. 

Segélyül istent hittatok, 
Szólott az új vár asszonya, 
Nekem az ég segélyire 
Szükségem semmi sem vala. 

De várom fényes és erős, 
Évezredek korán túl él, 
És becsben is több értékü 
Kettőtök épitményinél. 

Eljött az éj, utána a 
Bérczen kiszállt a napsugár; 
De a Maros jobb partjain 
Nem fénylik az Aranyi vár. 

Szétszórta azt egy bősz vihar, 
Hogy kő alig maradt köven: 
Magát a szép tündér-leányt 
Széttépte a duló elem. 

A várnak helye most is áll. 
Multjáról a nép ajka szól: 
Ki gúnyolódva megveti 
Az ég hatalmát, meglakol. 

Miket e rege tündérek által épittet, ugy látszik római müvek. A Dévai vár maig fennáll. Mig a forradalomban fel nem vetődött, benne várőrség lakott. A Kaláni fürdő egy szikladombba bevésett meleg fürdő; nevezetes hagyománya a régi kornak. Az Aranyi várnak ma csak alapja látszik, legyalulta az idő. 

Kőváry: Száz történelmi rege 

...

Hiripiné fiai

Tudom, hallottátok hírét a forrásairól híres Borszéknek. Annak a vidékén rengeteg erdős vidék között emelkedik egy sziklahegy: Vároldala a neve. Volt is vár ennek a tetején, de az csakugyan réges-régen lehetett, kő kövön nem maradt, csak valami sáncnak a nyoma. 

Sok száz esztendővel ezelőtt, lehet bizony annak ezer esztendeje is, egy gazdag özvegyasszony lakott ebben a várban: Hiripné. Ennek a Hiripnének volt két fia: Domokos és Ábrahám, dali szép legény mind a kettő, az édesanyjok szeme fénye. 

Hej, de rossz egy lélek volt ez az asszony! Azt emberi szó ki nem tudja beszélni. Csak úgy örült, örvendezett a szíve, ha a fiai az erdőben csatangoltak, jámbor utasokat fosztogattak. Volt is a vár pincéjében arany, ezüst temérdek. S valahányszor hazatértek a fiúk, várta a vár kapujában két virágkoszorúval, s mint valami vitéz daliákat, akik a csatából jönnek vissza, megkoszorúzta. 

De még ez nem volt elég: leányokat is raboltak a Hirip fiúk. Amint megneszelték, hogy egy szép leány megmátkásodott, éjnek idején elrabolták, s azt többet aztán nem látta a mátkája, ott hervadott el a Hiripné várában. 

Nem múlt el hét, hogy ne jött volna a vár alá egy-két legény, aki felkiabált: 
- Hé, Hirip Ábrahám, add vissza a mátkámat! 
- Hallod-é, Hirip Domokos, ha igazi vitéz vagy, gyere le a várból! 

Hiszen nem kellett erősen híni a Hirip fiúkat: lejött mind a kettő. A vártól nem messze van két hegytető: Ábrahámnak hívják az egyiket, Domokosnak a másikat, ide állott ki rendesen a két Hirip fiú, s itt ontották vérét a szegény legényeknek, kik a mátkájukért életre-halálra viaskodtak. Ilyenkor a Hirip fiúk nagy diadallal tértek vissza a várba, s míg bent a szobákban keservesen sírtak a leányok, Hiripné áradozva tette fiai fejére a koszorút. 

No, hanem egyszer mégis emberére talált mind a két Hirip fiú. Két gyászfeketébe öltözött dalia jött a vár alá, s lekiabálta a leányrablókat. Testvérek voltak ezek is: két Mikó fiú, s két testvér volt a mátkájok: két Lázár leány. 
Lejöttek a Hirip fiúk, de mikor már kiléptek a vár kapuján, mindkettőnek megbotlott a lova. 

- Jaj, jertek vissza! - kiáltott utánok Hiripné. - Lovatok megbotlott, rosszat jelent ez! 
Hirip Ábrahám haragosan vágta sarkantyúját a ló oldalába, hogy kiserkedett a vér utána. 
- Nye, te, nye, hogy a kutyák egyenek meg! 
- Vájják ki a szemedet a hollók! - mordult a lovára Domokos, s ő is úgy belevágta a sarkantyúját, hogy kicsordult a vér utána. 

A lovak szomorúan nyerítettek fel, s sebes szélnél sebesebben vágtattak a rendes helyre. Ott állott a két Mikó fiú, egyik kezükben kard s a másikban buzogány. Egyszerre csapott össze a két dalia. A várból lehallatszott a Lázár leányok sírása, jajszava, lent meg döngött, rengett a föld a négy ló alatt; zúgott a levegő, amint a kardok s buzogányok összeverődtek. 

Aztán egyszerre csak lefordult a lóról Hirip Ábrahám. Éktelen jajszava felhatott a várig. S ahogy felhatott, ím, Hiripné kezében elhervadt az egyik koszorú. Az első jajszóra jött a második. Domokos is holtan fordult le a lováról. Abban a pillanatban elhervadt a másik koszorú is. 

Mikor a Mikó fiúk felvágtattak a várba, ott feküdt Hiripné a vár kapujában. Fejér volt az arca, mint a gyócsévirág. Gonosz lelke talán már a pokolban járt... 

...

A tordai tündérvár

A Tündérvár fenn van a Tordai-hasadék tetejin, jobbról. Nemigen van, aki pontosan meg tudná mutatni hol. Benne rozmaringfa. Roppant nagy fa. Hallották, vannak ott nagy kígyók is. 

Nagyapám mondta el, hogy akarták vóna visszahúzni a kéményseprőt, de azt mondta: - Sokkal többen húznak le, mind vagytok odafenn! 

Innen a faluból lement oda egy Kovács Gyuri nevű. Csak Szent György - napkó jön ki a szabad világra onnan hét tündér. Megfogták Gyurit s bévitték az ők várakba s nem adtak nekije csak vizet s követ. Egysze' kinyitották az ajtójuk, s Gyuri kiment. 
Kitöltette a sok pénzt, amit magával hozott, s újra bément. Kereki Márton látta mindezt. Mégse elégedett meg. 

Harmadikszo' is megreszkírozta. Hát a tündérek kapuja bécsukódott. Ott maradt ismét hét esztendeig. Szakálla megnőtt a földig. Már a beszédje se vót normális; mikó kiengedték tizenkét napot élt, s meghalt me nem bírta az itteni levegőt. 

forrás: Erdélyi legendák 

...

Elmondottam már néktek a Szent Anna-tó regéjét. De még azt nem mondottam el, hogy régesrégen, sok száz esztendővel ennekelőtte, tündérek is laktak e tóban, akik esténkint feljöttek a tó színére, ottan játszottak, enyelegtek, közbe-közbe énekeltek olyan szépen, olyan édesen, hogy aki hallotta, azt hitte, mennyből leszállottak az angyalok, azok énekelnek. 

A földi népek azonban kápolnát építettek a tó partjára Szent Annának az emlékezetére s honnét, honnét nem, szereztek egy olyan harangot, melynek a hangja szebb volt, ezerszerte szebb a tündérek hangjánál. Egy barát lakott a kápolnában s ez nemcsak reggel, délben, este, de éjfélkor is meghúzta a szépen csengő harangot. Mikor a tündérek meghallották a harang csengését, mintha csak egyszerre megnémultak volna, torkukon akadt az ének, nem fogta többet a játék sem, az enyel-gés sem, szomorúan, haragosan szállottak alá a tó fenekére. 
Ettől az órától fogvást nem volt nyugodalma a tündérek királynéjának. 

- Hallod-e, - mondta a szolgájának, a hétsinges szakállú törpének, - hozd el nekem azt a harangot, különben nem lesz itt maradásod. 
Mondta a hétsinges szakállú törpe: 
- Ne búsulj, királyné, még ma éjjel elhozom azt a harangot. 
Amint esteledett, alkonyodott, kiment a tóból, be az erdőbe. Ment, mendegélt s egyszerre csak tüzvilágot látott. Odamegy, hát egy pásztorlegényecske hever a tűz mellett. 
- Jó estét, szegény juhászlegény. 
- Adjon Isten, hétsinges szakállú törpe! 
- Hallod-e te, szegény juhászlegény, egyet mondok s kettő lesz belőle. 
- Hallom, hétsinges szakállú törpe, hallom. 
- Azt mondom én neked: lopd el a kápolna harangját s annyi aranyat s ezüstöt adok érte, hogy az unokád unokája is hatlovas hintón járhat. 

Nem szólt erre a juhászlegény egy jó darabig, gondolkozott: tegye-e, ne-e, de mégis csak rosszra fordult a gondolatja s mondta: 
- Jól van, hétsinges törpe, ellopom a harangot. 
Még az éjjel el is lopta, a törpének odaadta: 
- Nesze, vigyed. Hol a pénz? 
- Ott van annak a fenyőfának a tövében, ni! 

Csakugyan ott is volt a temérdek arany s ezüst annak a fának a tövében, amelyikre a törpe mutatott. Felveti a vállára nagy nehezen a zsákot (mert abban volt a pénz) s elindul a szállása felé, de ím, ahogy egyet lép, lesüpped térdig; még egyet lép, lesüpped derékig; még egyet s lesüpped mellig. Haj, teremtő szent Istenem, megijed a juhászlegény szörnyűségesen, ledobja a zsákot, nagy üggyel-bajjal kimászik a süppedékből, szalad a tűzhöz, lefekszik, de feküdhetett: nem jött a szemére álom.... 

Reggel harangozni akart a barát s hát volt szépen csengő harang, nincs szépen csengő harang. Megy a juhászlegényhez s mondja neki könnybelábbadt szemmel: 

- Hallgass ide, juhászlegény! Ellopták a szépen csengő harangot! Ugyan nem vetted-e észre, ki járt erre? 
- Nem vettem észre, szent atyám - mondotta a juhászlegény, de nem mert a barát szemébe nézni. 
- Jól van... ez így annyiban maradt. A népek más harangot öntettek, de annak rekedtes volt a hangja s esténként, mikor a barát meghúzta, feljöttek a tündérek a tó színére, mindenféle csúfondáros verseket kiabáltak a kápolna felé. 
Halljátok csak, hogy csúfolódtak: 

Gingalló, 
Szent ajtó, 
Főzz kását! 
Nincsen só, 
Ha nincs só, 
Kérj mástól. 
De nem ád! 
Ha nem ád, 
Vágd pofon, 
Giogalló, gingalló! 

Majd megszakadt a szíve a szegény barátnak, amint ezt az istentelen csúfolódást hallotta. De még a juhászlegénynek sem volt nyugodalma. 
- Egy életem, egy halálom, -mondotta magában, - visszakerítem a harangot. 

Egy este aztán, amikor fel szoktak jőni a tündérek, a tó mellé terelte a nyáját, ottan összekötözte a berbécseknek a szarvát a azt mondta nekik: 
- Amikor én azt mondom: Ó Mária, Jézus neve! belekapaszkodom a farkatokba s ti csak húzzatok engem. 
Azzal leült a tó partjára, a lábát a vízb'e Idfgatta s várta, hogy jöjjön a tündérek királynéja. 

Hát csakugyan felbukkan a tó közepén. a tündérkirályné aranyhajas feje s hogy meglátta a juhászlegényt, hívta, hívogatta, édes szókkal csalogatta: 
- Jere ide, jere, jó dolgod lesz itten. Visszafelelt a juhászlegény: -Jer ide te! 
A tündérkirályné kiúszott a tó parijára: 
- Ha te nem jöttél, eljöttem én. Jere velem, nem bánod meg. 

Nyújtotta a kezét a juhászlegénynek, a juhászlegény is az övét, aztán egyszerre húzni kezdették egymást: a tündér a juhászlegényt be-, ez a tündért kifelé. 
No most, melyik az erősebb? Akár hiszitek, akár nem, a tündér volt az erősebb: berántotta a juhászlegényt a tóba. 
De ebben a pillanatban a legény nagyot kiáltott: 

- Ó Mária, Jézus neve! - s egyik kezével a berbécsek farkába kapaszkodott, a másikkal megfogta a tündérkirályné kezét. A berbécsek nekihuzakodtak s egyszerre kirántották a gazdájukat is, a tündérkirálynét is a tóból. 

- Eressz el! Eressz el! - könyörgött a tündérkirályné. 
- Elébb add vissza a szépen csengő harangot. 
- Csak azt ne kérd, kérj akármit. Adok még aranyat, ezüstöt, többet, amennyit adtam. 
- Nem kell nekem, sem aranyad, sem ezüstöd, kell nekem az én lelki üdvösségem. Add vissza a harangot. 
Mit volt, mit nem tenni, a tündérkirályné lekiáltott a tó fenekére: 
- Hé, hétsinges szakállú törpe, hozd fel a szépen csengő harangot! 

Egy pillanat sem telt belé, jött a törpe a haranggal. Akkor aztán a juhászlegény eleresztette a tündérkirálynét s szaladt a haranggal a kápolnába. Egyszeribe visszatették a helyére s éjfélkor ismét megcsendült a szépen csengő harang. A tündérek, ahogy meghallották a harang szavát, nagy sírással, jajgatással elköltöztek a tóból, hová, merre, a jó Isten tudja, - többet itt senki lélek nem látta őket. 

Benedek Elek 

...

forrás: http://www.tunderkepzo.shp.hu/hpc/web.php?a=tunderkepzo&o=dieCaRDSOj