Mennyegző, menyasszony a magyar néphagyományban
/Készítette: Kathona Mónika/

   A magyar néphagyomány a természettel való együttélésből fejlődött ki, a szerves egészhez kapcsolódik. Ünnepeink, jeles napjaink a természet változásaihoz kötődnek, ezeket igyekeznek elősegíteni, megélni, szertartásos formában megfogalmazni. Az évkör változásai párhuzamosak az emberi életfordulóival. A régi ember a kerek világ kellős közepében Istent találta meg,életéhez a keretet a tér adta, cselekvéséhez az idő igazította. Az esztendőkörös, kétdimenziós változásrendszerben - tér-idő - élte meg kerek életének fordulóit. Ez a két dimenzió megtalálható személyes életünkben is, a női-férfi szerepkörben.
  A női fogalom testében örökkévaló, az élet belőle (a sötétségből) kél fel és hozzá érkezik meg. Nem véletlen születéskor és halálkor a nő főszerepe a hagyományban (bábaasszonyok, siratóasszonyok). A lakodalom (menyegző) központi szereplője is a menyasszony. A mennynői fogalom, amely a fényes ég rétegein túl eső területet és lélekállapotot jelöli(mennyei boldogság). A meny/eg/ző a menny és ég, a férj és feleség, a két fél összekapcsolódása egésszé, a világ két rendezőelvének egysége, szent násza. Hajnalban történik meg a menyasszony átváltozása új asszonnyá, menyecskévé, amikor az Éjszaka és Nappal találkozik, hasad a szép piros hajnal. Ez a találkozás előfeltétele az új élet foganásának. Nem véletlenül nevezik a Boldogasszony-anyát (Szűz Máriát) szép hajnali csillagnak.
  Különös balladáink a Júlia szép leány, Zsuzsanna szép leány vagy Mártonszép Ilona típusú történetek. Bennük megőrződtek esküvői hagyományaink, csak ezekben a leány égi menyegzőre készül. A szüzek számának egy híja van a mennyekben. A leány búzavirág, vagy liliom koszorút kötöget kertjében, melyből a befejező szál virág hiányzik, ezt másfajta virággal pótolja. Ekkor egy égiösvényen megjelenik a fénylő fejér bárány, melynek leírása megegyezik csodaszarvasunk képével, és hívja a leányt, menjen vele a Mennyek Országába. Ez analóg a leánynézővel az esküvő előtt: „első kakasszókor megnézi”. A leány gondolkozási időt kap. Kéri, hogy engedje meg neki az égi követ, hogy édesanyja megsirassa: „hadd halljam életemben, hogy sirat meg holtomban”.Az anya mézáldozatot mutat be, amit régen csak a lakodalomban végeztek, halálesetnél nem. „Gyengülő lépecskémnek sárga viasza, sárgaviaszának égbe ható füstje.” Ez a siratás egybeesik a lakodalomnál szokásos siratóval:

„Föltették már nekem a zöld koszorút  
Zöld levele a homlokomra borult
Hullj le koszorú levele, úgyse teszlek többet a fejemre
Ne sírj anyám, hogy menyasszony lettem
Majd megsegít engem a jó Isten.” 

   Másod kakasszókor kéri meg a leányt a szép fehér bárány. Ez a kikérés. Még ezután is volt gondolkodási ideje a leánynak, csak harmad kakasszóra vitte magával az égi követ. A szüzek seregének száma betellett, teljesült az égitörvény. Házasságkötés előtt tehát a leány választhatta a szüzesség szentségét is. Vagy kolostorba vonult és Jézus menyasszonya lett, vagy a házasság szentségében egyesült vőlegényével. Előfeltétele választásának a szívében fakadt szerelem Krisztus, vagy egy választott férfiú iránt. A magyar nyelv külön szót használ a szerelemre és szeretetre. A magyar hit az Istenszerelemre épül, nem a szeretetre, hiszen csak a szerelem teszi képessé a lelket a csodálatos egyesülésre, a szent nászra, amelyből új élet fakadhat.
   
   A hajnali csillag a szerelem és szépség csillaga, a Vénusz, amelynek oltalma alatt kelt egybe lakodalomkor az ifjú pár. Míg a földszinten táncolt a lakodalmas nép, éjfél után a menyasszony a padláson várta azt, hogy a vőlegény napfelkeltekor fellopakodjon hozzá és megtörténhessen az esküvő szentesítése, a nász. A vőlegény, mint a kelő nap lépkedett a létrafokokon fel a padlásra, ahol szalmán (=Tejút – kapcsolat az Ég és Föld között; búzaszál – Jézus megfelelője) történt meg a menyegző. A padlásról már az új asszony, a menyecske fehérből /a szűz színe/ pirosba átöltözve jött le a lakodalmas nép közé.
  A gyermekvárás ideje a boldogasszony, vagy áldott állapot az ifjú asszony számára. Szüléskor az asszonyok Szülőboldogasszony védelmét kérik, boldogasszonyágyát fekszenek. Úgy vallják, minden születéskor egy csillagocska, napocska jön világra, ilyenkor karácsonyi abrosszal terítik le az asztalt. Hajdanán a házasságot a halál első lépcsőfokának tartották, a gyászruhát nászajándékként kapta meg a menyasszony, hiszen születendő gyermekeiért áldozatot kellett vállalnia. A halálba, vagyis a Mennyországba induló lelket a sirató asszonyok virrasztása, recitáló éneke vezeti vissza abba a Világba, ahonnan érkezett. Ezek az asszonyok átélik ilyenkor a Szűzanya fiának elvesztésén érzett fájdalmát, de reményüket is kifejezik a feltámadásban. A siratást halotti tor, vigalom követi, ahol a halottnak is terítenek.
  Az ősi magyar hitvilágból megőrzött hagyomány egybecseng a keresztény szellemiséggel, az Istenség emberi megjelenése gazdagította, életünkhöz még közelebbivé, érzékelhetőbbé tette azt. A magyar ember az életet, mint szentséget élte meg, minden reggel, minden karácsonykor és minden születéskor átélte a fény, a Fiúisten megszületését és minden este, nagypénteken, halálesetnél elszenvedte a halál, a sötétség uralmának fájdalmát, hogy aztán hajnalban, húsvét vasárnap, tavasszal, a menyegzővel, szent násszal új életre éledjen. A mindenséget, az öt elemet, az égitesteket, a növényeket, állatokat és az embert egy egységként fogta fel. A Világmindenség olyan részének tekintette magát, amely maga is egy egység, egy Világmindenség, és minden egyes élő /a tárgyak is/ szerves részei. Ennek a kerek világnak a feje a Fiúisten, régebbi elképzelése szerint a Csodafiú, vagy Csodafejű szarvas, amelynek szarvai tartják a Napot és Holdat, szőrén a fényes csillagok, égi gyertyák világítanak, teste már ünő, vagyis nő, egyik lába a szárazföldön, másik a tengeren nyugszik. Tehát ő az a kozmikus lény, aki úgy választja el a sötétséget a világosságtól, a három /földalatti, földi,és égi/ szférát, valamint a növényi, állati létsíkokat, hogy testében összeköti azokat. Mindig hajnalban jelenik meg, mert ekkor találkozhat a Nap és Hold, a Világosság és Sötétség, ekkor nyílhat meg az ég, a Mennynek kapuja, ekkor valósulhat meg a kapcsolat menny és föld között.
   A Csodaszarvas szimbólumunk analóg az Égig érő fa képzetével, amelynek gyökere az Alvilágba nyúlik, ez a csúszó-mászók, hüllők, halak, hideg testhőmérsékletű állatok, vizek világa; a fa törzsének szintjén lakoznak a szárazföldi, emlős állatok, ez a földi világ; és a fa tetején a csillagok, a Hold és a Nap, a meleg testhőmérsékletű madarak, angyalok, legfelül Tündér Ilona palotája, a Mennyország. Ugyanez a háromság figyelhető meg az emberi agy szerkezetében: tudatalatti, tudatos és tudat feletti, spirituális szint. A mindenség egységét úgy lehet megtapasztalni, hogy ezt a három szintet bejárjuk. Egy-egy közösségben mindig volt egy segítő, kívülálló személy, aki képes volt „megmászni az Égig érő fát”, „elejteni a Csodaszarvast”, vagy a tudat háromsíkját bejárni.

    Ilyen volt a táltos, akinek dobja szintén hármas tagolású. A táltos nem azonos az ugor népek sámánjával, mivel a sámán a gyógyító és papi munkát meghívott szellemek segítségével végzi, a táltos pedig veleszületett isteni képességekkel. (persze neki is vannak túlvilági segítői.) Beavatott segítő volt a szülésnél a bábaasszony, halálozásnál a siratóasszony. A bábaasszony nevében bába – baba – babba szavunkat fedezhetjük fel. Babba Mária a Boldogasszony csángó neve. Nagyboldogasszony, a Világteremtő Ősanya Szent Anna képzetében élt tovább a kereszténységben, Kisboldogasszony vagy Kisasszony pedig leánya, Szűz Mária képzetében. Minden nyelven Szent Mária a neve, csak a magyarságban kapja a Szűz előnevet. Nálunk a szüzesség angyali állapotnak számít és ősrégi összefüggésben áll a Szűz állatövi jegyével és annak tulajdonságrendszerével.
  A menyegzőn fontos szerepe volt a násznagynak, aki az egész szertartás rendezője volt és a vőfélynek, aki a vőlegény helyett végzi a rituálét. A vőfély szavunkat néhány területen vőfénynek ejtik. A vő összefügg a fő-vel, a vej a fejjel, és itt megint az ősi fiú, férfi, fej, fő, fény szavaink jelentésbeli analógiájára gondolhatunk. A férjet bizonyos vidékeken vérjnek mondják, ez vér szavunkkal kapcsolódik. A vérszövetség fontos eleme a magyar ősi műveltségnek. Innen ered testvér szavunk is. Az esküvő során a menyasszony vérrokonságba kerül másik felével, férjével. Ugyanígy válik vérrokonunkká Jézus az új szövetég, az áldozás során.
  A magyar hagyomány szerint Jézus halála után vérét az angyalok felszedik a keresztfa alól és gloriomba, liliomba, melencébe gyűjtik. Az öt sebéből kiömlött vére, mint piros rózsa kivirágzik. Az angyalok felviszik a mennybe és leteszik Jézus Krisztus elé. Tehát, amíg Jézus teste a keresztfán szenved, lelke már fenn van a Mennyországban, hiszen egy az Atyával. Ezt a magyarság kézzelfoghatóan, szemléletes képekben tudja felfogni. A keresztfát olyan életfának tekinti, amely piros vérrel virágozik, szent lélekkel gyümölcsözik.
   Befejezésként álljon itt egy archaikus imádságunk, amely szimbolizálja a csodálatos magyar hagyomány és keresztény eszmeiség szép összekapcsolódását:

„Ég szülte Földet 
Föld szülte ágát  
Ága szülte bimbaját 
Bimbaja szülte virágát 
Virágja szülte Szent Annát 
Szent Anna szülte Máriát 
Mária szülte Jézus Krisztust 
Világ megváltóját.” 

IRODALOM
1.Bíró Lajos: Kerek Isten Fája
2.Domokos Pál Péter: Múltbanéző
3.Falvay Károly: Boldogasszony
4.Gyárfás Ágnes: Istennő-modell a magyar népmesében és balladában
5.Molnár V. József: Az emberélet szentsége

forrás: http://www.scribd.com/