Dr. Caroline Myss: Miért nem gyógyulnak az emberek, ha lehetnének egészségesek is? (Megjelent: 2005. október 12. ISBN: 963 9436 32 1)

Második Fejezet 
Öt mítosz a gyógyulásról

A tudat és a betegség közötti kapcsolat jelenleg is találgatás és kutatás tárgya. Természe­tesen, ha tudatosítjuk magunkban a negatív hiedelmeket és életünkre gyakorolt hatásukat, akkor pozitív változtatásokat tudunk eszközölni, és jobbá tehetjük az életünket. Sok más tanítóval és kutatóval egyetemben úgy hiszem, hogy ha figyelembe vesszük a test és az elme, valamint a lelkünk közötti természetes kapcsolatot, az előrelendítheti a gyógyulás folyamatát.

Ennek ellenére még a legszentebb emberek is megbetegedhetnek, és meg is betegszenek. Kivételesen nagy szentek is vállaltak magukra betegségeket, beleértve fájdalmas ráktípusokat is. Néhányan még tudták is előre, hogy meg fognak halni. Ám ezek a szent emberek a fizikai jellegű kihívások ellenére is küzdöttek azért, hogy megértsék önmagukat, hogy együttérzéssel tudjanak fordulni mások felé, és hogy összekapcsolódjanak az életüket irányító isteni energiával. Miközben lehet, hogy nem gyógyították ki magukat a fizikai betegségből - sőt meg sem próbálták ezt elérni - a betegség tanítása által képesek voltak elfogadni az isteni akaratot és életük magasabb rendű célját.

Meg kell értenünk, hogy néhány esetben talán az isteni akarat szerint történik, hogy nem gyógyulunk fizikai szinten, ám bizonyos leckéket sajátíthatunk el a krónikus vagy halálos betegség révén, melyeket lelkünknek fel kell fedeznie. Máskor spirituális erényeket kell magunkba szívnunk, melyek kizárólag a betegségen keresztül érhetőek el számunkra, és ezzel talán másokat is inspirálhatunk. A betegségen keresztül történő átalakulás mélyen spirituális téma, és a Transzcendensben való hit drámai meglátásokat és gyógyulást hozhat.

Keresztjének hordozása közben Jézust egy ideig egy Simon nevű ember segítette. Ez az óriási szimbolikus jelentőséget hordozó eset jóval több figyelmet érdemel, mint amit eddig kapott: azt akarja a tudtunkra adni, hogy az individuális én, valamint saját, egyedülálló végzetünk felé vezető utunkon néha mások terheit is magunkra kell vennünk, ha olyanokkal találkozunk össze, akik nem bírják el saját terheiket - és ez a teher néha a negativitás.

Egyszer Londonban állapotfelmérést végeztem egy rendkívül finom férfin, akinek arca olyas­mit sugárzott, mintha áldott ember volna. Az előadásom után odajött hozzám, és azt mondta: „Tudja, igen jószívű ember vagyok, de nem értem, miért van annyi problémám a felső vezetéssel azon a helyen, ahol dolgozom.” A British Telecomnál állt alkalmazásban. Ránéz­tem, és semmi mást nem érzékeltem az aurájában, csak kedvességet. Lehunytam a szemem, útmutatást kértem, és az a nagyon erős benyomás merült fel bennem, hogy a férfi egyfajta védőangyal, aki éppen képzés alatt áll, ezért nagyon sok negativitást szív magába. A nega­tivitás nagy része rasszista megnyilvánulás volt, mert a férfi Indiából származott. Sok más általa ismert indiai szintén tapasztalt efféle rasszista megnyilvánulásokat, ám nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megbirkózzanak vele, ezért ő szívta magába az ütéseket. Mindezt el­mondtam a férfinek, hozzátéve: „Nézze, nem tudom, hogy ez segít-e magán valamit, de csu­pán ez az egyetlen benyomás merült fel bennem.” „Ó!” - felelte -, „így már együtt tudok élni vele.”

Hallottam egy még ennél is meglepőbb történetet egy nagy tiszteletben álló indiai tanítóról, akinél több szervet érintő áttétes rákbetegség alakult ki. A betegség előrehaladtával egyre gyengült, és teste már külső jeleit is kezdte mutatni a belső pusztulásnak. Egyik nap egy mélyen elkötelezett tanítvány megszólította a mestert, és megkérdezte tőle, hogy miért nem gyógyítja vagy miért nem tudja meggyógyítani magát. A spirituális tanító nevetve fordult hozzá. „Látni szeretnéd, hogy kigyógyulok ebből?” - kérdezte. - „Hát akkor jól figyelj!” És a mester azzal meg is gyógyította a testét, mely azonnal visszanyerte hajdani egészséges ragyogását - még nagyobb zavarba hozva ezzel tanítványát. 
- Nem értem - mondta az. - Ha ilyen nagy fényesség lakozik benned, akkor mi okozza e beteg­ség sötétségét? 
- Nem az én sötétségem ez - felelte a mester. - A tiéd és a többi tanítványomé. Én hor­dozom helyettetek, míg elég erősek nem lesztek hozzá, hogy a saját vállatokra vegyétek. Ami engem illet, én meg sem érzem.

Az isteni útmutatás elfogadása a kulcsa a spirituális érésnek - ugyanakkor a fizikai és érzelmi kihívások megoldásának is. Függetlenül attól, hogy a betegség spirituális válságot jelent-e vagy negativitás következtében fejlődött-e ki, az emberi természet úgy van megformálva, hogy mindenképpen a gyógyulást fogja keresni. Ennek ellenére hivatásom során szerzett számos tapasztalatom arra mutat, hogy a betegséggel szembeszállni kényszerülő emberek közül sokan gyakran azért nem gyógyulnak, mert akár tudatosan, akár tudattalanul, de mélyebben hisznek a gyógyulást akadályozó hiedelemmintákban, mint abban, hogy képesek meggyógyulni.

Öt főbb mítosz létezik a gyógyulásra vonatkozóan, melyek teljes mértékben uralmuk alá tud­ják vonni az ember mentális és érzelmi erejét, és úgyszólván lehetetlenné teszik a gyógyulást. Mindegyikük a defektológia-tudatosságot támasztja alá, amely sokkal inkább gyengíti a tes­tet, mintsem gyógyítaná azt. Ezek a hiedelemminták olyan erőteljesek, hogy néha erősebbnek tűnnek, mint a gyógyulás lehetséges voltát illető optimista meggyőződéseink. Ez azért van így, mert a reményteljes, optimista hiedelmek a jövőről és a lehetőségekről szólnak, míg a beteg­ség realitás, és a betegséget támogató mítoszok a jelenben gyökereznek. A gyógyulás meg­foghatatlan, a betegség azonban érezhető és látható.

Úgy törhetjük meg leghatékonyabban a mítosz befolyásoló hatalmát, ha felismerjük, hogy személy szerint hiszünk az adott mítoszban, és hogy noha ezt a hiedelmet talán mások is osztják, attól ez a mítosz csupán hiedelem és nem feltétlenül valóság. Azután tudatosan azon kell munkálkodnunk, hogy leválasszuk magunkat befolyásoló hatalmáról. Amikor az öt mítoszról olvasol, kérdezd meg magadtól: „Olyasmi ez, amiben én is hiszek?” Ha igennel felelsz, különböző eszközöket adok a kezedbe - imákon és más rítusokon keresztül -, melyek révén gyengítheted elmédre gyakorolt szorításukat. Egyetlen mítosz sem hajlandó küzdelem nélkül távozni a pszichéből, ám ha őszintén meg akarsz gyógyulni, nincs más választásod, mint megvívni azt a csatát, majd olyan gondolatformákat kialakítani, melyek a helyükbe léphetnek, és támogatják egészségedet.

Az első mítosz: Életemet lelki sérüléseim határozzák meg

Jóformán lehetetlen, hogy az embert ne befolyásolják a személyes történetében rejlő érzelmi vagy pszichológiai sérülések. Ezek a lelki sebek szó szerint vett és szimbolikus értelemben is áthatják vérünket és testünket. Élettörténetünk nagy része tárolódik sejtjeinkben. A sérülések olyanok, mint a mellékcsatornák, melyek elvezetik a vizet és a szellemi energiát életünk főfolyamából. Minél több sérülésünk van, annál több erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy visszavonjuk energiáinkat a főáramba, megszüntessük az energiaelfolyatást, és egyéb­ként is figyelmet fordítsunk a gyógyulási folyamatra. Nem számít, mennyi és milyen mély elvezető csatornákat alakítottunk ki, a gyógyulás azt kívánja tőlünk, hogy életerőnket vissza­irányítsuk saját életünk medrébe.

Sok ember tartja azonban úgy, hogy élete pusztán pszichológiai sérülések gyűjteménye, s úgy érzik, keveset tudnak tenni e sebek begyógyításáért. Ha azt hallják, hogy sérüléseiktől igenis lehetséges megszabadulni, gyakran azt felelik: „Á, nem érted. A negatív élmény óta nem vagyok már ugyanaz az ember. Mármost hogyan változtathatnék rajta?”

Egy traumatikus vagy tragikus élmény megtapasztalása után ezek az emberek hajlamosak minden új élményre az elszenvedett sérülés szemüvegén keresztül tekinteni. Múltbeli tapasz­talatukat vetítik mindenre, ami azóta történt az életükben. Minden kapcsolatba azzal a gyanakvással lépnek be, hogy ugyanaz a minta fog megismétlődni. Minden embert, aki részévé válik az életüknek, figyelmeztetnek arra, hogy a múltban történt fájdalmas esemény miatt soha nem lesznek képesek teljes mértékben megbízni benne. Életüket személyes és hivatásbeli katasztrófák folyamaként írják le, melyen nem lehet változtatni, mert sérülést szenvedett múltjuk elrabolt tőlük minden pozitív lehetőséget, mely útjukba kerülhetett volna, vagy amelynek az útjukba kellett volna kerülnie.

Noha ez a tudatállapot meglehetősen szomorú, önkorlátozó és kishitű, néhányan igen nagy hatalmat merítenek belőle azáltal, hogy fenntartják, hiszen így megengedhetik maguknak, hogy minimum elvárásokkal és korlátozott felelősséggel éljék az életüket. Lehetővé teszi számukra, hogy másokra támaszkodjanak és kihasználják mások bűntudatát, s ezáltal bizto­sítsák maguk számára a folyamatos támogatást. Sajnálkozva és keserűen beszélnek kreatív céljaikról, melyeket érzelmi vagy fizikai visszaélést hordozó személyes történetük miatt sem most, sem máskor nem tudnak megvalósítani. Olyan támogató rendszert keresnek, mely egyfajta szociális komfortzónát nyújt a számukra, mely megértő marad lelki sebeiket illetően, és soha nem kívánja tőlük, hogy maguk mögött hagyják a sérülést. Mivel a sérült személyi­ségtől semmit sem várnak el, kudarcot sem vallanak soha.

Az évek múltával ezek az emberek hozzászoknak az efféle hatalomhoz és önvédelemhez, és egyre nehezebbnek találják a változást. Minél idősebbek leszünk, annál nehezebb felül­kerekedni problémáinkon, és új életszemléletet kialakítani. A tény azonban az, hogy a lelki sebek hangsúlyozása épp annyira károsíthatja a pszichét, mint tette az eredeti sérülés. A lelki sebhez ragaszkodni igazából egyfajta önmagunkra mért csapás, önostorozás, mert közben a tudat mindig a gyengeségre fókuszál, és sohasem a felépülésre. Továbbá a psziché, mely saját érzelmi és pszichológiai sebezhetőségében hisz, csupán olyan fizikai testet alakíthat ki, mely ugyanezt tükrözi vissza. Ha félünk az erőtől és a függetlenségtől, akkor ugyancsak nehéznek fogjuk találni, hogy megőrizzük vagy helyreállítsuk egészségünket.

Egyik tanfolyamomon alkalmam volt megismerni egy embert, Franket, aki mélyen körülsán­colta magát azzal a hiedelemmel, hogy lelki sérülése megmásíthatatlan korlátok közé szorította azt, amit elérhetne az életében. Frank folyvást olyan megjegyzéseket tett, hogy tudóssá vagy orvossá válhatott volna, ám mivel néhány általános iskolás tanítója állandóan kritizálta, nem volt más választása, mint hogy olyan munkát válasszon, mely alacsonyabb végzettséget kíván, így kerülve el a további megaláztatásokat.

A tanfolyam alatt valahányszor különböző orvosi kezelésekre terelődött a szó, Frank azonnal hozzátette saját véleményét, ami mindig negatív volt. „Az orvosok nem is tudják igazán, mit csinálnak, amikor betegséget gyógyítanak” - mondta -, „mert a legtöbbjüknek nincs személyes tapasztalata arról, hogy milyen mélységesen szenvedni.” A beszélgetés során egy férfi ellenvetette, hogy sok orvos nehéz személyes háttérből emelkedett ki, és hogy azért választották az orvosi hivatást, hogy segítsenek másoknak. Ő maga is ilyen orvos, tette még hozzá. Frank eleresztette a füle mellett az ellenvetést, s válaszával azt sugalmazta, hogy az orvos egyszerűen csak elnyomja a fájdalmát, és hogy orvosként nem tud kapcsolatba kerülni az érzelmeivel. Ahogy a megbeszélés haladt tovább a délután folyamán, négy ember is beszámolt saját fájdalmas múltjának gyógyításában elért sikeréről. Ám világosan látszott, hogy Frank fenyegetőnek találja pozitív hozzászólásaikat. Végül felállt, kijelentette, hogy senkin nem ejtettek még akkora érzelmi sebet, mint őrajta - és kisétált a körünkből!

Frank hozzáállása ellenére mélyen megihlettek a gyógyulásokról szóló csodálatos történetek, melyeket más résztvevők osztottak meg a csoporttal, miként meghatott a többi történet is, melyeket más tanfolyamaimon hallottam. Emberek húzták ki magukat rémálomszerű élmé­nyek mocsarából, és dolgoztak tovább azon, hogy ne csupán produktív, de örömteli életet teremtsenek maguknak.

Az egyik tanfolyamon egy Alison nevű hölgy megosztotta velünk mellrákja gyógyításának történetét. Nem sokkal azután, hogy betöltötte a harmincat, felfedezett egy csomót a mellében, amelyről kiderült, hogy rosszindulatú. A diagnózis idején Sammel volt kapcsolata, és éppen a házasságkötést tervezgették. Amikor közölte barátjával a diagnózist, Sam azt mondta, hogy „együtt fogunk harcolni ez ellen a dolog ellen”, és azután majd folytatják az életüket. Ám a dolgok nem így alakultak, mert mint Alison fogalmazott: „Arra volt szüksége, hogy függjek tőle. Függő helyzetemtől Sam biztonságban érezte magát a kapcsolatban, mert az irányítás érzetét nyújtotta neki.”

Miközben Alison saját testének gyógyításán munkálkodott, személyiségét is eléggé meggyó­gyította ahhoz, hogy észrevegye, noha szereti Samet, a férfitól való függősége akadályozza gyógyulása és személyes fejlődése folyamatát. Valójában olyan erősen függött tőle, hogy igazából azt várta, ő végezze el helyette a gyógyítást, gyógyulást. Ugyanakkor félt attól, hogy ő maga erősebbé váljon, mert az erőt a függetlenséggel azonosította. „Fogalmam sem volt róla, hogyan kötődhetnék valakihez anélkül, hogy átadom nekik sebezhető pontjaim listáját” - mondta. - „Azt tudtam, hogyan kell tökéletlennek lenni, ami számomra mindig eszközt jelentett arra, hogy közel kerüljek valakihez. Úgy értem, ez működött is Sammel és a többi férfival, akivel kapcsolatom volt. Most viszont egészen másfajta emberré kellett válnom, olyan valakivé, aki erős, és képes egyedül szembenézni a rákkal.”

Megijesztette a gondolat, hogy egyedül lépjen rá a gyógyulás útjára, hiszen az azt az érzést kelthette Samben, hogy Alison valami olyasmit tesz, ami nem igényli, hogy a férfi ugyanúgy viselkedjen a kapcsolatban, mint azelőtt. „Valójában éppannyira féltem attól, hogy meggyó­gyulok, mint attól, hogy nem gyógyulok meg” - mondta. - „Rájöttem, hogy gyógyult embernek lenni azt jelenti, meg kell kérdőjeleznem személyiségem mindazon részeit, melye­ken keresztül bizonyos módon kommunikáltam az emberekkel, különösképpen Sammel. Egyik este arra a következtetésre jutottam, hogy döntenem kell, így hát közöltem Sammel, hogy ’egy kis térre’ van szükségem ahhoz, hogy összeszedjem magam. Ezt ő úgy értelmezte, hogy elutasítom, s hogy ez valamilyen szinten a kapcsolatunk végét jelenti.

Orvosa végül egy egészen másféle perspektívát tárt Alison elé. Erősebb személyiségnek lenni nem azt jelenti, hogy az ember egyedül él, mondta, hanem inkább azt, hogy jobb életet él, mert a függetlenség választási lehetőséget jelent. A személyes erő olyan helyzetbe hozná, ahol nem kell „megelégednie azzal, amit hoz az élet”, hanem döntéseket hozhat arra vonatkozóan, hogy kivel akar együtt lenni. „Először nem hittem neki, de mindenesetre nagyon tetszett, amit mondott” - mesélte Alison.

A doktornő szavait Alison mindig felidézte magában, valahányszor visszacsúszott a magánytól való félelem vermébe - különösen most, hogy már egyedül élt. „Eljutottam arra a pontra, amikor azt mondtam magamnak, hogy akár egyedül, akár valakivel együtt, de mindenképpen jó és egészséges életet akarok élni” - mondta. - „És igen érdekesnek találom e döntéssel kapcsolatban, hogy amint ezt megmondtam magamnak, elkezdtem hinni abban, hogy egyedül is boldogulok az életemmel. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy nem maradok egyedül.”

Beszélgetésünk után nagyon pozitív érzéseim voltak Alison állapotát illetően. Láttam benne az elkötelezettség mindama elemeit és azt a tartást, melyre egy embernek szüksége van, amikor egy súlyos betegséggel kell szembenéznie. S még többet is láttam benne. Láttam, Alison tudja, hogy mindez igaz. Később kaptam tőle egy levelet, melyben beszámolt róla, hogy a daganat jóval kisebb lett, és egészen biztos benne, hogy teljes gyógyulást fog elérni.

Szó nincs arról, hogy alábecsülném, milyen nehéz megválni attól a hiedelemtől, hogy életünket lelki sebeink határozzák meg és fogják meghatározni mindig is. Ezt a mítoszt különösen nehéz feladni, mert igen hasznos: lehetővé teszi, hogy minden kudarcunk, vagy bármiféle teljesítményünk hiányáért másvalakit hibáztassunk. E mítosz szorításából csak egyféleképpen szabadíthatjuk ki pszichénket: ha nagyobb felelősséget vállalunk életünk minőségéért, mint Alison is tette. Ahelyett, hogy felsóhajtanánk, bárcsak beiratkoztunk volna az egyetemre, iratkozzunk be az egyetemre! Először vegyünk fel csupán egy órát, ha kell levelező tago­zaton, csak kezdjünk bele! Ahelyett, hogy sóvárognánk, bárcsak huszonöt kilóval keve­sebbek lennénk, kezdjünk gyalogolni és változtassunk étrendünkön még akkor is, ha naponta csupán egy mérföldet gyalogolunk, és mindössze néhány magas zsírtartalmú ételt küszöbölünk ki az étrendünkből. Ha azon kapod magad, hogy azt gondolod: „lehettem volna akár … is, de fájdalmas múltam megakadályozott abban, hogy ezt elérjem”, akkor tedd meg a szük­séges lépéseket, ama „elérhetetlen” cél beteljesítésére.

Kérdések az önvizsgálathoz

Kifogásokat gyártasz arra vonatkozóan, hogy miért nem csinálsz több pozitív dolgot az életeddel? 
Lelki sebeidet másokéhoz méregeted? Ha igen, miért? 
Ha úgy érzed, nagyobb lelki sérülést szenvedtél el, mint valaki más, attól nagyobb hatalmat érzel magadban? 

Második mítosz: Egészségesnek lenni azt jelenti, hogy egyedül vagyunk

Az egészség helyreállítására gyakorta vonatkoztatott kifejezés az „ismét képes megállni a saját lábán” - vagyis gondoskodni önmagáról, függetlennek lenni. Ám az egészségessé válás és a függetlenség elérése számos pszichológiai sebet hordozó ember számára egyenlő az elszigeteltséggel és a sebezhetőséggel. Sok ember esetében ettől a heroikus függetlenségtől - és tágabb értelemben véve az egyedülléttől - való félelem rejlik gyógyulásra való képte­lenségük középpontjában. Mindamellett azt hiszik, hogy ha egyszer meggyógyulnak, mindig egészségesek maradnak, és az egészség kezdetével az érzelmi és pszichológiai támogatásra irányuló igényeik valamiképpen mindörökre elpárolognak. Ez lényegében egy másik variációja annak az ősi hiedelemnek, hogy ha elérjük az Ígéret Földjét, akkor már nem kell több utazást tennünk. A gyógyulás folyamatában lévő és a gyógyult embereknek azonban éppen úgy szükségük van a társaságra és a barátokra, mint bárki másnak. Naponta és mindig újjáteremtjük egészségünket; tudatosan kell ezen munkálkodnunk. Mint ahogyan a megvilá­gosodás sem csupán spirituális szupermenek által elérhető egyszeri esemény, úgy az egészséget senki sem rekeszti kívül a közösségen - tudatos kapcsolatot kíván az elme, a test, a lélek között, az egyén és más emberek, valamint a világegyetem között.

A gyógyulás a spiritualitáshoz hasonlóan állandóan zajló folyamat, amint számos mély meglá­tásokat közvetítő keleti tanítás azt világossá teszi előttünk. Az egyik történetben egy zen szerzetes felmászik egy hegyre, elszánva arra, hogy vagy eléri a megvilágosodást, vagy meg­hal odafenn. A felfelé vezető úton találkozik egy nagy batyut cipelő bölcs öregemberrel, és megkérdezi tőle, hogy tud-e valamit a megvilágosodásról. Az öreg, aki valójában a bölcses­ség bodhiszattvája, ledobja a batyut a földre. A szerzetes azon nyomban megvilágosodik.

”Nahát, ilyen egyszerű az egész?” - mondja álmélkodva. - „Csak elengedni, és semmit sem megragadni!” Azután ránéz az öregemberre és megkérdezi: „S most hogyan tovább?” Az öreg lehajol, felveszi a batyut, és elindul a falu felé. Tehát a megvilágosodás után is ugyanazok az örömök és feladatok várnak ránk. A gyógyulás nem olyan folyamat, mely valaha is véget érne.

Az amerikai társadalomban az uralkodói hozzáállás az, hogy a gyógyult ember olyan ember, aki teljes egészében felépült egy múltbeli sérülésből vagy betegségből, és képes bármilyen további egészségügyi problémával szemben immúnisan folytatni az életét. Az igazság azonban az, hogy akár meggyógyultunk, akár a gyógyulás folyamatában járunk, mindig igényeljük a szerető barátok és a család társaságát - szükségünk van olyan közösségre, mely nem egyedül a sérüléseken és a szükségen alapszik, hanem közös érdeklődési körön és kölcsönös érzelmi tápláláson is. A gyógyulás nem a szív szükségleteinek megszűnését, inkább a szívhez vezető ajtót jelenti.

Amerika már régóta szerelembe van esve a kemény, zord, élettől duzzadó individualista mítoszával. A probléma csupán az, hogy csak nagyon kevesen tudnak azonosulni ezzel az ikonnal, mert alapjában véve társas lények vagyunk. Ameddig úgy gondoljuk, hogy a valódi gyógyulás hősies egyéni erőfeszítést követel, akkor kényelmes kifogással tudunk élni, hogy miért nem próbálkozunk. Gyakran még az olyan szerény gyógyító lépések megtétele, mint például a jóga vagy a meditáció megtanulása is leküzdhetetlen akadálynak tetszik, ha nem végezhetjük legalább egy készséges partnerrel együtt, noha biztosan van sok ember, aki maga valósította meg ezeket a változtatásokat.

Az egyik tanfolyamomon egy Beth nevű nő elmesélte, rákbetegsége arra ösztönözte, hogy az alternatív orvoslás segítségét vegye igénybe a gyógyuláshoz. Változtatott az étrendjén, felha­gyott a dohányzással, többé nem ivott alkoholt. Azután csatlakozott egy rákos betegeket támogató csoporthoz, terápiás segítségért folyamodott, és jógázni kezdett. Barátja, Matt, aki erős dohányos volt, rendkívül fenyegetőnek találta ezeket az erőfeszítéseket, különösen amikor Beth közölte vele, hogy többet nem dohányozhat benn a házban.

Beth és Matt attól fogva folyton vitázott, egyrészt a dohányzás miatt, másrészt azért, mert Beth most már sok időt töltött távol az otthonától. Mivel Matt úgy érezte, hogy egyre kevesebb közös dolog fűzi őket össze, követelte, hogy Beth költözzön ki a házból. Beth beismerte, hogy ez volt az a változás, amitől a leginkább tartott, nem csupán azért, mert híján volt bármilyen anyagi erőforrásnak, mellyel új fedelet biztosíthatna a feje fölé, és kifizesse az orvosi költségeket, hanem mert már olyan régóta tartott a kapcsolata Matt-tel, hogy nem tudta nélküle elképzelni az életét.

Kompromisszumot javasolt: Matt dohányozhat a házban, és ehet amit akar, ő pedig csak minden második héten megy el a támogató csoportba. Ellenszolgáltatásképpen Matt többet nem kritizálja őt új étrendjének betartásáért és a jógaórák miatt.

Amikor megkérdeztem Beth-től, hogy működik-e az új terv, azt felelte: „Nos, én megteszek mindent, amit vállaltam, szóval részemről működik a megállapodás. Ugyanakkor hiányzik a hetenkénti találkozás a csoporttal, mert Matt nem igazán tudja megérteni, milyen dolog rákbetegnek lenni. Azok az emberek viszont tudják, és érzem, hogy ők elfogadnak. Közös a célunk, és törődünk egymással. Szeretem ezt az érzést; ami azt illeti, imádom ezt az érzést. Matt azt mondja, nem én érdeklem őket, csak az, hogy megkapják tőlem, amit tudnak, a saját javukra. Nem hinném, hogy ez így van, de nem tudom neki bebizonyítani, mert nem hajlandó találkozni a csoporttal. Azt mindenesetre megígérte, hogy kitart mellettem, és szerintem ez az, ami a leginkább számít.”

Nem tudom, Beth-nek végül sikerült-e meggyógyulnia, de remélem, hogy végül felismerte, dilemmája miként terelte mellékcsatornákba energiáját. Amikor rágondolok, olyan embert látok magam előtt, aki valójában nem a gyógyulásra koncentrál, hanem arra, hogy ne marad­jon egyedül, és az egyedülléttől való félelme nagyobb valószínűséggel fogja táplálni beteg­ségét, mint a felépülésre irányuló erőfeszítéseit.

Egy másik alkalommal egy szikrázó szellemű fiatalemberrel volt szerencsém találkozni, akinél leukémiát állapítottak meg. A diagnózis felállítása után két nappal már bele is vetette magát minden olyan, a test-elme gyógyításával kapcsolatos könyv elolvasásába, amihez csak hozzá­jutott. Élete minden részletét átformálta, még a lakását is újrafesttette olyan színekkel, melyek érzése szerint a nyugalom állapotához segíthetik.

Bart barátai közül igazából csak egyvalaki tartotta tiszteletben azt, amit gyógyulásáért tett. A többiek folyton ugratták, különösen, amikor kizárólag élő ételeket kezdett enni, és rálépett a spiritualitás ösvényére. Végül megszakította a kapcsolatot régi baráti társaságával, és noha először hiányoztak neki, továbbra is teljes mértékben egészségének helyreállítására koncent­rált. Készséggel vállalta a teljes elszigeteltséget, ha ez kellett a gyógyuláshoz.

Bart új életvitele valóban elszigetelt volt bizonyos mértékig. Viszont kedvelni és tisztelni kezdte azt az embert, akivé formálódott. Élvezte, hogy erősnek érzi magát, és hogy bízik ama újonnan meglelt képességében, hogy irányítani tudja saját életét, habár néhanapján azért hiányolta régi baráti társaságát. Ám nem érdekelte, milyen magányosnak érzi magát, mert vigasztalásul egy új élet pozitív képeit vizualizálta, nem magányos életet, hanem remény­teljeset, melyben barátok veszik körül. Két éven belül teljesen felgyógyult. Később halottam egy Barthoz közel álló személytől, hogy megnősült, és új barátságokat kötött olyan embe­rekkel, akik szintén odavoltak az élő ételekért és a spirituális gyakorlatért.

A gyógyulás kívánalmai igen kemények, különösen, ha azt követelik tőlünk, hogy mondjunk le bensőséges kapcsolatainkról. Miközben az elengedés természetesen nem mindenki ese­tében szükséges, amikor viszont az, akkor az egyetlen valódi döntést jelenti. Ha meg kell válnod régi barátaidtól, ne feledd az élet ciklikus természetét: a télre tavasz következik. A magány és a barátság is fontos szerepet játszhat a gyógyulásban más és más időszakokban, vagy különböző pillanatokban ugyanazon szakaszon belül. A gyógyulás is csak annyira kíván­ja meg az elszigeteltséget, mint amennyire a misztikus gyakorlat megkívánja a szőrcsuhát.

Kérdések az önvizsgálathoz

Tartasz attól, hogy ha meggyógyulsz, támogató csoportod elfordul tőled, vagy kevésbé szimpatizálnak majd veled? 
Amikor gyógyultnak vizualizálod magad, egyedül tartózkodsz a helyiségben? 
Az érzelmi sebeket egy másik emberhez fűző köteléknek tekinted-e, és a gyógyulás azt jelenti-e a számodra, hogy meg kell válnod attól az embertől? 

 

forrás: http://www.boldoganya.eoldal.hu/