2012. július 12. csütörtök, 08:28 | 

Mit jelent ma rokkantnak lenni? Aki nem élte meg ezt az állapotot, annak fogalma sincs erről. Kívánjuk, hogy sohasem ismerje meg, a földig rombolt önbecsülés érzését.  Mit jelent ma rokkantnak lenni? Hát, íme, lássuk a véleményeket: Hogyan vélekedik erről a kormánykommunikáció, az orvos-szakértő és a betegek? Már több mint egy éve folyik, a rokkantakat lejárató kormánykommunikáció.

A rokkantak ügye, már túlmutat a kormány által gerjesztett társadalmi feszültségeken.

Azzal, hogy mindenkit, mindenki ellen hangolnak. Még a rokkantakat a rokkantak ellen is, az életkor szerint kialakított diszkriminatív kasztrendszerrel. Az egészséges embereket, meg főként a rokkantak ellen hangolják. A kormánypropaganda a széles társadalmi rétegek agyába próbálja „beégetni”, az alább hangoztatottakat: „A rokkantak a ti adóforintjaitokból élősködnek”. A társadalom nyakán csüngő rokkantak szerintük, csalók, ingyenélők, naplopók. Az NRSZH „hisztis” rokkantaknak nevezi és rémhírterjesztőnek tartja a rokkantakat, mert azok, a gyenge érdekérvényesítő képességükkel is próbálják védeni a jogaikat?  Az állam a rokkantsági nyugdíjrendszer felszámolásával, fokozatosan öngondoskodóvá akarja kényszeríteni az egészségkárosodott embereket. Teszik ezt olyan kommunikációs hadjárattal, aminek köze sincs a valósághoz.

Teszik ezt úgy is, hogy a mai napig olyan rokkantlétszámot emlegetnek, ami nem is közelíti meg a valós adatot. (Lásd: korhatár alatti, „volt rokkantnyugdíjas” létszám, a legutolsó hivatalos ONYF 2010. évi Statisztikai Évkönyv adatai alapján):

A korhatár alatti „volt rokkantnyugdíjasok” összlétszáma a 2010.december havi adatok szerint: 303.042 fő volt. Kb. fele-fele arányban vannak az 57 év feletti („védett korúak”) és az 57 év alatti („megbélyegzettek”) aránya. Az életkor szerinti diszkrimináció érthetetlen, hiszen a rokkantság, nem életkorfüggő állapot. A korhatár alatti rokkantak összlétszáma: 305.323 fő a 2011.decemberi hivatalos statisztikai adatok szerint. Ebből lejön, az a 3 ezer fő, aki 2012.03.31.-ig nem jelentkezett a NRSZH „önkéntes-kötelező” felülvizsgálatára.

A rokkantellátással kapcsolatos még a rehabilitációs járadékban részesülők pénzbeli ellátása, mely 2014-ig kifut, mert maximum 3 év a folyósítási időtartama. Ilyen ellátásban kb. 20 ezren részesülnek. A szociális és átmeneti járadékosok pedig kb. 80 ezren vannak. Így jön ki a kb. 400 ezer fő korhatár alatti rokkantellátásban részesülők száma. Hogyan lehet ebben a rendszerben 940 ezer főt emlegetni? Akik az öregségi korhatárt betöltötték, azok egyébként is jogosultak lennének az öregségi nyugdíjra is! Így aztán ez a „számháború” a kormány részéről értelmetlen. Az is tény, hogy az 57 év feletti „védett” korúak, a kb. 160 ezer ember 5 éven belül eléri az öregségi nyugdíjkorhatárt. Évente közülük, kb. 30 ezer fő vonul öregségi nyugdíjba, ha élve megéri. Így aztán az 57 év alattiak felülvizsgálatáról szól ez az egész „ingyen-cirkusz”. Számukra, még az életben maradáshoz szükséges létminimumot (84 ezer Ft/fő) sem biztosítják, csak annak kb. felét, vagy harmadát, amiből, csak éhen halni lehet! A rokkantak átlagéletkora, mindössze 63 év. Az orvosi szakirodalom szerint, legalább 15 évvel hamarabb halnak meg, mint az egészséges nyugdíjasok! Miért lettek súlyos betegen nyugdíj jogfosztottak, életük utolsó éveire, amikor átlag 30 évig járulékfizetők voltak, és kb. 50 évesen rokkantak meg? Olyasmivel próbálják a korhatár alatti rokkantakat megvádolni, amihez nekik semmi közük sincs. Akikről a kormány beszél, azok a rokkantak, akik a munkanélküliség elől menekültek a 90-es évek elején a rokkantnyugdíj ellátórendszerbe, azok, akiket akkor kényszernyugdíjaztak a munkanélküliségi statisztikák megszépítésére – akkor, kb. 50 éves korban - azok a rokkantak ma, már legalább 70 évesek! Miért a korhatár alatti rokkantakkal akarják mások bűneit megfizettetni? A felülvizsgálatok már kb.10 éve nagyon megszigorodtak. Azóta, folyamatosan rostálják ki a betegeket. A korhatár alatti rokkantak az elmúlt 10-12 év során 3-5 alkalommal is voltak felülvizsgálaton. Ott, ha a folyamatos felülvizsgálatokon azt állapították meg, hogy ők rokkantak, akkor most „papíron”, mitől gyógyulnának meg, miközben, azóta, egyre betegebbek lettek?

Nézzük: Mit mond az igazságügyi orvos szakértő?

A rokkantak ügyében egy igazságügyi orvos szakértő is megszólalt a  „Lelki egészség fórumon” név nélkül:

„A munkám közé tartozik a megváltozott munkaképességűek  bíróságra benyújtott NRSZH vélemények felülvizsgálata. A törvény-tervezetet is már terminátornak neveztem, ami az emberek elpusztítására van beprogramozva. A betegek elveszítik az egzisztenciájukat, elvész a jövőképük. Perspektívátlanság, stressz, szorongás, félelem, depresszió lesz úrrá rajtuk. Végső megoldás a lassú népirtás. Mindennek vannak felelősei, a törvényalkotók és a végrehajtók. Lehet, hogy ők éjszaka nyugodtan alszanak, de az sem kizárt, hogy azon az éjszakán + 1 öngyilkos lesz. A Miniszterelnök Úr egy beszédében monda 2012-ben: „Szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat”. Ilyet én sokat láttam: Szoros volt a nadrágszíj, csak egy apró hiba csúszott az értelmezésbe, hogy a nadrágszíj igen szoros volt, több ember nyakán is, a szíj másik végét egy stabil tárgyhoz rögzítették, így ez a bizonyos szíj egy halottat tartott. Erre utalna az a bizonyos mondat”?   - fejezte be a mondandóját az igazságügyi orvos szakértő. Ő, csupán a munkatapasztalatairól számolt be röviden, melyeket nem tudott szó nélkül hagyni.

Most pedig, a betegek vallomása következzen arról: Hogyan is élik meg ők a rokkantságukat?

"Vegyi fegyver” áldozata lettem?     Éva véleménye a rokkantságról: 

          Az általános iskolát 1969-ben fejeztem be. Kitanultam egy jó szakmát. Egy olyan szakmát, ahol egy vegyi anyaggal is kellett dolgozni. A rendszerváltás előtt, nagyon szigorúan ellenőrizték a dolgozókat, hogy ne tudjon a mérgezőanyag felszaporodni senkiben. Évtizedekig nem is voltak problémák a vegyi ártalom miatt. Amikor magánkézbe került a gyár, lazult az ellenőrzés. Először azt érzékeltem, csak, hogy valami nem stimmel az egészségemmel. Meghatározni sem tudtam, mi a panaszom. Majd ez, egyre erősödött. Hosszas vizsgálatok után az OMFI-ba kerültem, ahol kimutatták, hogy mérgezésem van. Nem kaptam meg továbbiakba a munka alkalmasságit, így lettem baleseti nyugdíjas, foglalkozási ártalommal. Ahogy múlnak az évek, állapotom folyamatosan romlik.  A folyamat megállíthatatlan, nincs rá gyógyszer. Már elfogadtam ezt a helyzetet. Hozzá igazítottam az életemet. Egészen addig, amíg, tavaly decemberben meg nem született a rokkanttörvény. Én a munkámban, nagyon sikeres, elismert ember voltam. Úgy gondoltam, a nyugdíjamat, én azért kapom, mert azért én, a 36 év alatt keményen megdolgoztam. Egyszerűen, felfogni sem tudom, hogy lehet ennyire megalázni embereket? Dolgoztam, gyerekeket neveltem. Tisztességesen gondoztam a szüleimet.

          Most itt állok, védtelen vagyok. Méregetnek. Felülvizsgálnak. Naponta hallom a médiában, hogy nincs pénz a rokkantak ellátására. Nincs pénz rám? Rám, aki egész életemben csak adtam, nyugdíjamért megdolgoztam keményen, csaknem 4 évtizeden keresztül? Megdolgoztam a nyugdíjamért, járulékfizető voltam, csaknem 4 évtizeden keresztül! Most kell a nyugdíj nem akkor, amikor már nem élek! Adtam a családomnak, és nagyon-nagyon sokat adtam, ennek az országnak. Odaadtam a temérdek munkám, az egészségemet, odaadtam az egész életemet. Mit kapok vissza? Semmit! Illetve gúnyt és megvetést, mert rokkant vagyok? A munka áldozata lettem, így már nem kellek senkinek, ugye?

           Elvették az önbizalmam. Lettem, egy senki. Remegve várom mindennap, mit hoz a postás. Mikor kell mennem a felülvizsgálatra, és, hogy az új szabályok szerint, vajon jogosan veszem-e fel az ellátásomat? Már ez is sértő. Nem vagyok nyugdíjas, csak ellátott. Mégpedig, csak rehabilitációs ellátásom van. Mit akarnak rehabilitálni? Az egészségemet, azt nem tudják. A szakmámat elvesztettem. Olyan vagyok, mint 14 éves koromban. Itt állok, szakma nélkül. Most kezdjek kitanulni 57 évesen valamit, súlyos betegen? Ennek a betegségnek, igen szembetűnő külső jele van. Hol van az a munkaadó, aki alkalmazna egy ránézésre is alkalmatlan embert?

          Nagyon el vagyok keseredve. Vérig vagyok sértve. Nehezen viselem, hogy ezt a problémát, amit ez a törvény okozott, az egészséges emberek fel sem fogják. Nekünk nincs segítség. Egy bűnözőt védi az államilag kirendelt, ingyenes ügyvéd. A rokkant ember egyedül marad, ha a becsületét, az igazát védené, nem védi őt senki, pedig nem követett el semmit! Ő, csak betegen is, de élni szeretne, még egy kicsit. Miért nem engedik neki? 

Legjobban a lelkem fáj!    Ezt állítja Katalin:

         Gyerekkorom óta sokat betegeskedtem. Alig múltam 13 éves, mikor a vesém miatt közel 3 hónapot kórházban töltöttem, élet halál közt voltam. Felépültem, igaz, azóta már a jobb vesém elzsugorodott, de a másik még úgy-ahogy működik. Soha nem voltam olyan erős, mint egészséges társaim, de ezt jól tudtam leplezni. Jó tanuló voltam, szorgalmas is, ezzel próbáltam ellensúlyozni a betegségeim miatti hátrányokat.

        Az oly sokat emlegetett munka világában is helytálltam. Nemcsak a munka, de a társadalmi munka alól se húztam ki magam. Munka és család mellett is folyamatosan képeztem magam, aminek minden „előnyét” most fogom élvezni, mert lehet, ezért veszik el a 2011. augusztusban „adományozott” végleges státuszú rokkantságomat. A betegségek sora fokozatosan sokasodott. Hiába nyertem el pályázati úton (2005-ben) álmaim munkakörét, a szívem nem akart engedelmeskedni. Az évekig tartó magas vérnyomás, magas koleszterin, érelmeszesedés már figyelmeztetett, de én nem akartam megálljt parancsolni magamnak, a családom sem tudott hatni rám. Mentem dolgozni akkor is, ha beteg voltam, ha a gerincem fájt, ha injekciós kezeléseket kaptam. Táppénzen csak akkor voltam, ha kórházban voltam. Ott viszont elég sokat: 9-szer műtöttek, ezen felül 10 alkalommal feküdtem kórházban belgyógyászati, nőgyógyászati, vagy ideggyógyászati okok miatt. Igen, ahol a gépezet nem működik a legjobban, az egyik baj hozza a másikat. Az alapbetegségeimhez hozzátársult a pajzsmirigy, a zöldhályog, a májam és végül (de nem utolsó sorban) a vastagbél probléma.

        Ekkor már nem volt visszaút. Több hónapos kezelés, műtét, mely teljes gyógyulást sosem hoz. Eljött 2008, amikor leszázalékoltak. Az imádott munkámat is ott kellett hagynom. Nem elég a betegség! Egyre jobban feleslegesnek, nyomorultabbnak éreztem magam. Ehhez hozzájött az a pszichikai terror, amit mindnyájan átélünk nap, mint nap. Lecsalóznak, hisztisnek, munkakerülő naplopónak tartanak, akiket a társadalomnak kell eltartani. Hónapokon keresztül ezt hallgatjuk. Ebbe már idegileg is beleroppantam. Néha, ha napokon keresztül jobban érzem magam, még lelkiismeret furdalásom is van, hogy lehet, ezeken a napokon még dolgozni is tudnék. De sajnos nem, hisz kíséret nélkül sehova sem tudok menni. Orvoshoz is csak úgy, ha visznek. Ha megkérdezik, hogy dolgozok-e még, szégyenkezve mondom ki, hogy nem, - leszázalékoltak. Megvannak a kezeim és a lábaim, kinézetre rólam is azt mondhatják, mint oly sok sorstársunkról, hogy „biztosan tudják, semmi bajom nincs, és megvettem a rokkantsági nyugdíjat”! Olyan ez nálunk - akiknek nincs látványos csonkulása, látványos betegsége - mint amelyik gyümölcs kívül szép egészséges, de belül már rohad. Kívülről nem látszik mennyi és milyen komoly a baj.

A rengeteg stressz, ami a pszichikai hadviselés áldozataként megéltem, már az önálló közlekedésre is alkalmatlanná tett. Januárban még csak olyan iszonyatos fájdalmak léptek fel, ami miatt összecsuklottam, már most a menésem is roppant bizonytalan lett. Ha úgy fordulok meg, hogy nem figyelek a mozdulatomra, elesek. Oly mértékben károsodtak az érző és mozgató kisidegek test-szerte, hogy a legsúlyosabb epizódba kerültem. Nem mérhető az ingerületvezetés, ezek mellett, főleg éjszaka nagyon erős fájdalmaim vannak. Van rá gyógyszer, hogy a tüneteket enyhítsem, de a mellékhatásai szörnyűek. Egyik az amúgy is beteg májam gyötörte tovább, a másiktól meg komoly emlékezetkieséseim lettek. Inkább tűröm a fájdalmat. A testi fájdalom nincs olyan erős, mint a lelki fájdalmam. Fáj, hogy olyan bűnökkel vádolnak, amit sosem követtem, követtünk el. Fáj, mert úgy érzem sokat letettem az „asztalra” 34 év munkaviszony alatt még betegen is, és most egy felesleges rossz lettem a társadalomra nézve. Rosszabb, mint egy bűnöző, akire rengeteget költ az állam, nekünk meg még a saját otthonunk is veszélybe kerül. Elveszíthetjük úgy, hogy jelenleg még saját tulajdonunk, de ha nem tudjuk fizetni a rezsit, ráterhelik az ingatlanra, eladósítjuk vele még az unokáinkat is.

        Betegségeimmel megpróbálok megbékélni, elviselni. Szeretnék még családom körében lenni, míg a betegség le nem győz. Azt viszont nem akarom megtenni, hogy a gyerekeimtől, unokáimtól vegyem el az életlehetőséget, nem akarok adósságot örökül hagyni rájuk. Elmúltam 56 éves. Beteg vagyok. Sokat dolgoztam. Ha a jogos jövedelmem elveszik tőlem, csak azért, hogy a költségvetési előírások teljesüljenek, vagy azért, hogy gazdagokat még gazdagabbá tegyék, azt nem fogom, és nem is akarom túlélni. Nem ezt érdemlem! Nem ezt érdemeljük!

Egy férfi, aki a kora ellenére is retteg!    István vallomása:

        Ránézésre egészséges vagyok. Elmúltam 57 éves, így szerencsésnek érezhetem magam? Legalább is abból a szempontból, hogy nem voltam kötelezve rá, hogy önként kérjem az új felülvizsgálatomat, új minősítésemet. Biztonságban én sem érzem magam, úgy, mint az a sok öregségi korhatár alatti volt rokkant nyugdíjas sem, akik bármikor várhatják a felülvizsgálatukat. Valószínű úgy is lesz, ha már végeztek az 57 év alattiak kirostálásával, majd 60 év körül mi is sorra kerülünk. Igen, mert bűnösök vagyunk. Bűnünk, hogy a folyton emelkedő öregségi nyugdíjkorhatár előtt, pimaszkodtunk olyan betegek lenni, hogy az üzemorvos sem adta meg az engedélyt arra, hogy tovább dolgozhassunk. Már huszonéves koromban gyötört a gyomor és nyombélfekély. Sikerült lemondanom káros szenvedélyemről, a cigarettáról, és tényleg javult az állapotom. Természetesen sosem gyógyultam meg, sőt bővült gégecső fekéllyel is, polippal is az emésztőrendszeri palettám, de a komoly diéta, a műtét és a gyógyszerek segítenek a gondokat enyhíteni. A gerincproblémáim szintén fiatalon kezdődtek, most sem létezek kezelések nélkül. Az ízületi gyulladások miatt gyakran kell injekciós kúrát felvennem. A jobb térdem miatt, néha napokig nem bírok lábra állni. Gyakoriak a vese-kövességi rohamaim. Kétoldali lágyéksérvem miatt műtétre került sor, de emelnem továbbra sem lehet 10 kg-nál többet. A hallásom a zajártalom miatt erősen károsodott. Hosszú évek óta tartó magas vérnyomás miatt károsodott a szívem is. Makulageneráció az oka, hogy az egyik szemre alig látok, a másikra is valószínű 5 éven belül elveszítem látásom nagy részét. Ilyen egészségi állapot után az üzemorvos kijelentette, hogy nem vagyok alkalmas munkaköröm további betöltésére, kérjem a leszázalékolásomat.

        Beadtam a kérelmet 2010-ben. Első alkalommal megadták a véglegest, gondolom közre játszott, hogy már 42 évnél is több volt a munkaviszonyom, és elmúltam már akkor 56 éves. Most mégis félelmeim vannak. Nem azért, mert egészséges lettem, mert az már sosem leszek. Bármikor visszahívhatnak, és papíron egészségesnek titulálhatnak. Ilyen betegen, ilyen idősen sehol sem tudnék dolgozni.

        A másik nagy félelmem. A feleségem szintén súlyos beteg, mi lesz, ha őt 57 évesen dobják ki a rendszerből? Miből fogunk élni betegen? Nem telik még gyógyszerre sem. Milyen kínok várnak ránk, milyen lassú halál? Csak azért mért rosszkor születtünk? Még arra sincs esélyünk, hogyha egyikünk meghal, a másik özvegyi nyugdíjat kapjon? Ha kap is, a lecsökkentett segélyszerű ellátás után mennyi jár? Sosem lehetünk öregségi nyugdíjasok ennyi ledolgozott év után sem? Vagy, ha leszünk is, mi betegek már mindig csak segélyszerű ellátást fogunk kapni?

         Miért nem érünk annyit, mint egy állat, mert azokat megmentik. Több joga van már egy tojóketreces tyúknak, mint egy rokkantnak. Az UNIÓ előírásait be kell tartani a tyúkoknál, de a rokkantaknál nem!? Nekünk nincs jogunk emberhez méltóan élni öreg napjainkban? Meggyógyulni nem tudunk, de az egészségi állapotunk romlását meg tudnánk őrizni, ha kapnánk rá lehetőséget!

Orvosi műhiba, kártérítés nélküli, fájdalmas élet. Klára elmondja, hogyan is történt meg vele, a megmásíthatatlan szörnyűség:

Mindössze 26. éves tanárnő voltam, amikor eljött az én tragédiám pillanata. Az arcidegzsába villámcsapásszerű éles fájdalom, ami átnyilall az arcon keresztül, és rohamokban jelentkezik. Eleinte csak rövid ideig tartó a fájdalom, de később súlyosabb és hosszabban tartó epizóddá válik. Az arcidegzsába fájdalma az egyike a legerősebb a betegségekkel járó fájdalmaknak, amit egy ember tapasztalhat. Az őrjítő kínok miatt az öngyilkosság veszélye is fennáll. A beteg gyakran nem mer beszélni és enni. Néhányan arcukat kendővel védik, hogy elkerüljék a kiváltó ingereket. Ez a betegség kihathat a családi életre, a munkára. Ezek a szavak állnak a betegség leírásánál. Az őrjítő kínok stimmeltek, sok minden nem. Dolgozni, tanítani akartam, hát elfogadtam az idegsebész javaslatát, műtétek sorozatát. Gasser dúc koaguláció, ami előtt, már 10-15 egészséges fog került kihúzásra, a sok velem történt „kísérletezés közben”. Azonban, még mindig reménykedtem, hátha tovább élhetem akkor még fiatal, reményekkel teli életem. A műtét utáni ébredés maga volt a pokol. Mi ez? Az egész arcom milyen? Meg sem mozdul? A szemeim, de furcsák, nem könnyeznek, pedig sírnék, ordítanék a fájdalomtól! Aztán egyre csak erősödik, ég, fáj, és az állkapocs milyen furcsán áll? Miért nem mondák, hogy mi lesz a műtét után? Az érzés olyan lesz, mintha fogászati érzéstelenítő injekciókat kapna, de ez úgy marad ám örökké. Ráadásul még az előzőeknél nagyobb fájdalmak? Na, azok, meg be sem voltak kalkulálva.

Barátnőm aznap jött látogatni, csak arra emlékszem, hogy rám nézett és sírva fakadt. Hát ezekkel az élményekkel foszlott szerte fiatalságom összes élménye, terve, és tanulmányaim összes értelme. Utána napról napra rosszabbodott az állapotom, de már nem fogadtam el az idegsebész következő javaslatát, hogy átvágjuk az agyalapi idegpályákat. Még most is fülemben cseng, bong, ordít:"akkor el lehet nyomni a cigarettát is az arcán!" Visszatértem a munkába, de már nem volt semmi se a régi. Beszéd, arcmozgás, mimika mind provokálták a fájdalmakat. Így lettem orvosi műhiba áldozata, és örökre, nagyon szerencsétlen! Amíg bírtam, addig még dolgoztam. Később már fizikai elváltozások jelentkeztek. A végső "ítélet": együtt kell élnie vele, vagy belehalni? Megnyugtatásképpen, annyit halottam a segítő orvosaimtól: "fogja föl úgy, mint egy balesetet, a valódi okot ne kérdezze"! „Már csak az alternatív gyógymódokban bízhat, gyógyszeresen nem befolyásolható ez az állapot.

Én csak próbálkoztam, próbálkoztam meggyógyulni, megkíméltem évtizedekig a TB kasszát is, mert úgysem segített az általuk nyújtható semmilyen módszer. Addig, míg volt a családunknak anyagi tartaléka. Közben a gyógyulási költségek milliósra rúgtak. Egy lakás árát fordítottuk 18 év alatt mindarra, amit a magyar egészségügy nem finanszírozott, és arra, hogy valahogy vége legyen a rémálomnak. Mindent megpróbáltunk. A gyógyulás reményében, még Németországban is kezeltek, mint írtam, itthon a kezeléseket nem támogatta a TB. A szörnyű betegségem, követték a többi súlyos betegségek. Sem fiatalabb, sem egészségesebb nem lettem. Sőt! Beleöregedtem a gondokba. A rémálom folytatódott a 2011.évi CXCI törvénnyel. Gyógyulás nincs, ezt orvosilag is kimondták. Most a célja a kormánynak, hogy ellátás se legyen, legalábbis ez az üzenete számomra a jelenlegi ellátórendszernek.

Szóval, mi lehetett volna, ha? Már mindegy. Mi nem lett? Nem lett a szüleimnek nyugodt öregkora, nem lett gyermekemnek igazi gyerekkora. Nem tudtam vele se moziba menni, se kirándulni, sem önfeledten játszani, vagy nevetni. Nem lett munkám, tanári fizetésem, nem lett egyetlen fájdalomnélküli órám és nem lett soha többé, normális életem.

Mi lett mára? Csaló lettem? Én, az áldozat? Egy valódi, felesleges kolonc, a dolgos társadalom nyakán? Hol van itt az igazság? Mit tehetek arról, ami velem történt? Halálosan elfáradtam, halálosan belefáradtam az egész szörnyűségbe.

Nem értem, hogyan is tanulták a % számítást az orvosok?  Valéria tűnődése a saját helyzetéről:

Még 1996-ban lettem rokkantnyugdíjas sok-sok betegséggel. Tavaly voltam felülvizsgálaton. 59 % mértékűre minősítették az egészségkárosodásomat. Lemerem írni, hogy szándékosan hagyták figyelmen kívül a betegségeim egy részét. Gyalogolni nem bírok, tömegközlekedést igénybe venni nem tudom. Magas a vérnyomásom, de leírni sem tudom, hogy még hány féle betegségem van. A háziorvos, aki legjobban ismeri az állapotomat, az ő írásos szakvéleménye szerint nem vagyok rehabilitálható. Az NRSZH szerint az vagyok. Felháborítónak tartom, ha folyamatosan rokkant vagyok 1996 óta, akkor miért is számítok én az „új rendszer szerint” új igénylőnek? Minden percem rettegéssel telik el. Hogyan lehet egy szociális segélyszerű ellátásból egy súlyos betegnek megélni? Azt sem értem, hogyan lehet idetartozó kérdés, hogy a férjemmel milyen kapcsolatom van? Ugyanis ezt kérdezi a szociális szakértő. Mi köze hozzá? Kitől kérdezik ezt meg ma? Melyik öregségi korbetöltött rokkanttól, vagy bárkitől? Kinél vizsgálódnak a rokkantakon kívül? Mi köze ennek a betegségünkhöz, a rokkantságunkhoz? Miért alázzák még tovább a súlyos betegeket és miért zaklatják őket a szociális szakértők? A betegek rettegnek a komplex felülvizsgálattól, de nem azért, mert csalók, hanem azért, mert minden eszközzel, azt akarják rájuk bizonyítani?

Borzalmas érzés a kiszolgáltatottság!    Géza vallomása:

1999-ben lettem rokkant, sokféle, súlyos betegséggel. Nagyon jó munkahelyem volt, jó fizetéssel, kedves rendes kollegákkal. Ma is összeszorul a szívem, hogy már nem bírok dolgozni. Már annak sem tudok örülni, hogy még élek. A megaláztatásokat, a „le csalózásokat” hallgatni sem bírom. Nagyon magam alá kerülök tőlük, lelkileg. Borzalmas érzés kiszolgáltatottnak lenni. Mindenben segítségre szorulok. A cipőt sem bírom bekötni, segítség nélkül. Egy pohár vizet is úgy kell, hogy kérjek. Mindkét térdemben protézis van, súlyos gerincproblémáim nagyfokú gerincferdülésem, csigolya szétcsúszások, három sérv és prosztata műtéten vagyok már túl. A többit már fel sem sorolom. Minek és kinek, amikor felét sem írják rá a szakvéleményre? A felülvizsgálaton úgy néznek a betegre, mint egy elítéltre, vagy egy gyilkosra! Gyakran úgy is beszélnek vele, mintha bűnöző lenne. Ez a sok packázás, ez a hányatott sors annyira megviselt már, hogy sokszor gondoltam öngyilkosságra is. Az embernek nem elég a tengernyi baja, ezek még a bűntudatot is beléd sulykolják.

Keringő a felülvizsgálatok körül?   Ágnes története:

Még senki sem kérdezte meg tőlem eddig, milyen érzés is valójában rokkantnak lenni? Én, sajnos megtapasztaltam már, de most megosztom, másokkal is a véleményem erről. Öt has-feltáró műtétet éltem túl 1998-2006 között. A műtéteket megelőzően, mindig kötelezőek az előzetes vizsgálatok. A betegnek az állapotát körültekintően meg kell vizsgálni, hogy a szervezete mennyire alkalmas a műtétre. Ezeknél az elővizsgálatoknál derült ki, hogy szív fejlődési rendellenességgel születtem. Sajnos asztmás beteg is vagyok, a sok más egyéb betegségemet most nem részletezem. Az ilyen komoly szervi rendellenességek, mint szív és tüdő problémák, már a szervezet terhelhetőségét eleve negatívan befolyásolják. Az öt has-feltáró műtétnél az altatások alkalmával is, különböző más, egyéb rizikófaktorok is szóba jöhetnek.

Így jutottam el az öt műtét kapcsán, a terhelhetőség korlátokkal, hogy egyre gyengébbnek érzem magam. Mégis megjáratták velem a „létrafokokat”. A felülvizsgálatok alkalmával, az I. és II. fokú szakhatósági határozatok 50 % egészségkárosodási mértékét megfellebbeztem a Munkaügyi Bíróságon is. Ott kimondták, hogy állapotom végleges, felülvizsgálata nem szükséges. Amennyiben ezt egy bírósági végzés mondja ki, miért akarnak engem újra felülvizsgálni, mint oly sok, más beteget is? Akinek egyszer kimondták azt, hogy állapota véglegesnek vélelmezhető, miért packáznak vele ennyit? Én, III. csoportbeli rokkant vagyok. Ellátásom így is rendkívül alacsony. Már ezzel is, óriási egzisztenciális veszteségek értek. A gyógyszereim, a gyógykezelések nagyon sokba kerülnek. Nem beszélve a laktóz érzékenységemről, ami komoly diétát igényel. Ez rendkívül költséges dolog. Saját bőrömön tapasztalom, a drasztikus életminőség romlást. A betegségeim által, az állapotom által, örök vesztesnek érzem magam, számtalan stigmával, és még több sóvárgással, a beteg szívemmel. Nem is tudom eldönteni: Melyiket és mit oly nehéz elviselni? A betegségeimet, vagy a sorstalanságomat? Ami pedig a felülvizsgálatokat illeti, hát, ember legyen a talpán, aki kiigazodik ezekben az útvesztőkben! 

Mindhalálig rémálom?  Mária vallomása, a rokkantságról:

Mit érezhet egy ember, amikor azt hiszi, makkegészséges? Mit érezhet akkor, amikor helyt áll a munkahelyen, a munkahely melletti tanulásban, a gyermeknevelésben, és az idős szülők gondozásában, mindezt, egyszerre csinálva? Azt, hogy ő fontos mindenkinek. Mit érezhet, vajon akkor, amikor „megy a verkli kőkeményen”, és egyszer csak, „beüt a krach”? Nem lehet éjjel-nappal dolgozni, a gyermekeket nevelni, idős szülőket gondozni, mint a Ratkó – korszak, ország építő gyermekei teszik, tették. Sajnos, ezt várta el tőlünk mindenki, a társadalom is. Mi pedig, ezt, mind teljesítettük! Ráment az életünk, ráment az egészségünk is! Elvesztünk, megfáradtunk, meggyötrődtünk, megbetegedtünk.

A saját sorsom a bizonyíték erre:

1998.óta vagyok rokkant. Előtte, tele voltam vitalitással, erőn felül, megfeszített tempóban dolgoztam. Tettem a dolgom, a közérdekért, az országért, a családért. Munka mellett tanultam, csaknem 30 évig közalkalmazottként, progresszív járulékot fizettem! Egyik pillanatról a másikra lebénult a bal karom. Munka után jártam a reumatikus kezelésekre, injekciókra. Nem vettem soha igénybe táppénzt sem. Amikor nem javult állapotom - de még mindig, nem táppénzen voltam - mindent elkövettem, hogy dolgozni tudjak „fél kézzel is”. A munkafázis, a végzett feladatom, az agyamat igényelte, nem a fizikai képességeimet. Bár, ne vállaltam volna minden feltételt! Olyasminek vetettek alá, amit nem szabad lett volna! Igaz, nem tudhatták, hogy trombofiliás betegként, a szteroidot tilos alkalmazni, de hát, az „orvostudomány, az, nem ismer határokat” jelszóval, egy hét alatt 5 szteroid injekciót adtak, hogy mozduljon már meg végre, az a fránya, béna karom? Mi lett ebből? Rémálom! Ilyen „őrültséget” orvos nem csinálhatott volna! Elképesztő volt, hogy 50 kg-ról 1-2 hónap alatt 82 kg lett a súlyom, és mindössze 9 hónap alatt, ismételten, trombózisokat kaptam! Ez, maga volt a rémálom! Utána a budapesti Haematológiai Intézetbe kerültem, ahol, a genetikai vizsgálatok után kiderült, hogy súlyos genetikai véralvadó hajlamaim vannak! Nem is egy, hanem egyenesen 4 féle, a legsúlyosabb, örökletes defektusok vannak jelen! Ennek ismereti hiánya nélkül kaptam olyan szteroid kezeléseket - egy hét alatt 5 szteroid injekciót - amit nem szabadna, körültekintés nélkül adni? Hiába volt ráírva az orvosi kartonomra, hogy veleszületett nagyon magas vérnyomásban szenvedek, hogy egy hónapja sincs, hogy epehólyag eltávolító műtétet hajtottak végre rajtam. Ez, az engem kezelő reumatológust nem érdekelte? (A leírás szerint, nem kaphattam volna meg az injekció kúrát)!  Mégis beadta nekem az orvos, és mérhetetlenül túladagolva! Pár hónap alatt „eltűnt” a pajzsmirigyműködésem, bekerültem a Belklinika Endokrinológia osztályára. Kihullott az összes hajam, pókhálós vékonyságú, csak pár hajszál maradt a fejemen, az azelőtti, gyönyörű hajkoronám helyén! Mit számított ez, ahhoz képest, hogy a többszöri kérésem ellenére sem figyeltek fel az állapotom romlására? Közben a másik karom is lebénult. Most már tudták, csak konzervatív kezelés jöhet szóba. Fizikoterápia és gyógytorna. Eleinte, évekig naponta, a végén heti 2-3 alkalommal, mindez 7 éven keresztül tartott. Nem tudtam mosakodni, tisztálkodni, egyedül fürdeni, de öltözni sem. Megismerhettem, hogy mit jelent a kiszolgáltatottság? Mit jelent, hogy mások segítségére szoruló lettem? Élni sem volt kedvem már, a reménytelenségtől. Rokkantságommal, nem soroltak oda, ahová tartoztam volna a törvény szerint, hiába adtam be állapotrosszabbodást. Maradtam ugyanaz, a III. csoportbeli rokkant. Semmi empátia nem volt a felülvizsgálatokon. Így, utána bármi történt, akármennyire is romlott az állapotom, mindig ugyanaz az állapotú, III. csoportbeli rokkant maradtam. Később, 72%-os végleges állapotúvá minősítettek. Tavaly, ebből az állapotból visszalöktek 64%-ra, és csaknem 60 évesen is kíváncsiak rám, mint a „rabszolgavásáron”? Ez már röhej, komolyan mondom! Mire kíváncsi valaki egy súlyos genetikai halmozott véralvadó defektusú betegnél, akinek veleszületett, súlyos érgyulladásos szövődményekkel és rögösödéssel járó betegségei vannak? Ebből kigyógyulni nem lehet. Sőt, a súlyos, keringési és érrendszeri, szövődményes betegség, az vezető halálok az orvosi szakirodalom szerint. Mire is kíváncsiak, amikor, a még mindig félig béna karjaimmal semmit sem tudok dolgozni? Arra, hogy 60 évesen visszarendelve, a soros felülvizsgálatra, hogy meg vagyok-e még? Arra, mint a rabszolga vásáron, hogy hány fogam van még? 12 féle betegség mellett, gyógyíthatatlan genetikai betegség mellett, vajon mire lehetnek kíváncsiak még? Érthetetlen mindez a packázás. A „védett korú” betegekkel, ha ezt megcsinálják, vajon mit csinálnak az 57 év alattiakkal a felülvizsgálatokon? Tűnődöm, gyötrődöm, rengeteget emésztem magam. Elvesztettem a hitemet, az önbecsülésemet, mert úgy érzem, a rokkantnak lenni manapság, mindhalálig rémálom! 

VÉGSZÓ:

A súlyos betegek, miért játékszerek? Nem csodálkozunk, ha minden önbecsülését elveszíti a rokkant ebben a „játékban”. Miért csodálkozik azon valaki, hogy a rokkant depressziós lesz a tengernyi bajtól? Miért meglepő a lelki gyötrődés, az önmarcangolás, a kín, ami végig kíséri egy rokkant életét. Üldözöttek lettünk a saját hazánkban. Valaki, ennek a rémálomnak, vessen már véget! Egy élet munkája után, ha élve megérjük a folyton emelkedő öregségi nyugdíjkorhatárt, kiderül majd, hogy mi rokkantak, akkor sem lehetünk nyugdíjasok? Mi lesz velünk? Mi vár ránk? Mindhalálig rémálom?

Magyarország, 2012. 07. 11.

MSZF Összefogás a korhatár alatti rokkantak emberi jogaiért csoport