Tudtam, koldulni fogok. Azt is tudtam, melyik templom lépcsőjére ülök majd. De nem voltam képes azonnal odamenni. Előbb körbejártam a belvárost. Elkísértem H-W-t, aki hosszú kócos hajával, borotválatlan arcával, a nyakában piros villanydrótra kötött kulcsaival úgy nézett ki, mint akármelyik hajléktalan. Bár nem volt az. Egyetemet végzett fizikus volt, aki széleskörű ismereteit nem is rejtette el soha, sokszor mások bosszúságára. Az evangélikus Szt. Lukács templom tornyában, egy kis szobában lakott már évek óta, aminek fejében az egyházközség számára szolgálatokat tett, mint valami mindenes. Többek között az ő felügyelete alá tartozott a templom alatt hideg időszakokra berendezett hajléktalanszálló is, amit a második világháborúban légitámadások idején óvóhelyként használhattak. Most mi laktunk ott tízen egy hétig, férfiak és nők, akik lelkigyakorlatainkat végeztük, ez alkalommal a város utcáin keresve az Istennel való szembesülést.

Belvárosi körutamon, ami lelki felkészülés volt számomra, H-W-t követtem. Jelenlétében részesedtem én is abban a megvetésben, amivel az érsekség portásasszonya őt megillette, amikor egy kéréssel fordult hozzá a Szentatya közeli látogatásának útirányával kapcsolatban. Egy taxisofőr viszont már messziről barátságosan köszöntötte H-W-t. Ugyanígy egy középkorú koldus, aki a forgalmas Maximilian utca szélén ült és kéregetett. Ennek az embernek, akinek hamarosan kollégájává akartam válni, ruházatában, arckifejezésében, beszédje modorában, semmi sem mutatott arra, mintha rászoruló lenne. Sőt utalt korábbi munkájára is. Amíg H-W-vel pár szót váltott, jobban odafigyeltem arra, mi is fontos a koldulásnál? Valami ruhadarab vagy párna volt a feneke alatt. Ebből arra következtettem, hogy ha hosszú ideig ülsz a hideg és kemény kövön, jó valamit magad alá tenned. Törökülésben sem tarthatsz ki sokáig, mert a hátad megfájdul. Ha hosszan akarsz a földön ülni, akkor jobb, ha a térded lejjebb van, mint a medencéd. Igaz, ez a férfi nem volt rongyokban, de később észre vettem, nem jó, ha egy koldusnál látszik a karórája. Később, miután már "munkába álltam", a karórámat zsebre dugtam és még a szemüvegemet is levettem. Bár találkoztam szemüveges koldusokkal is.

További belvárosi koldulást tanulmányozó sétám alatt punk fiatalok csoportjával találkoztam. Megálltam mellettük. Gyerekek voltak, nem több 14-16 éveseknél. Fekete bőr zubbonyt viseltek, ezüst díszekkel, percinggel és fülbevalóval, részben égnek álló kakas tarajú keményített zöld-piros hajjal vagy kopaszra borotválva. Két-három lány is közöttük. Éppen két rendőr ellenőrizte őket. Igazolványaik után érdeklődtek. Az egyik kislány kétségbeesetten tördelte a kezét. Nem volt személyét azonosító dokumentum nála és semmiképpen sem akarta, hogy a szüleit értesítsék. Két kezét a rendőrök előtt összetette és úgy könyörgött hozzájuk, miközben nem szűnt meg ismételgetni, mennyire nem bírja elviselni a rendőröket. Ezek nem zavartatták magukat emiatt. Ez alkalommal tudtam meg a rendszabályt, miszerint koldulni szabad, illetve a kezedet kinyújthatod, de kéregetni tilos, mert ezzel a járókelőket zavarhatnád. Szemetet szétszórni magunk körül, szintén törvénysértés. Így kezdtem megtanulni, mihez lesznek majd jogaim, mint koldus, és mit kell elkerülnöm.

Éreztem: Koldulni fogok. Már eleget készültem rá. Hamarosan munkához kell állnom. Szorongtam, de tovább nem húzhattam az időt. Tudtam, halogatással a szorongás csak erősödhet. Tehát elindultam a templom irányába, a város legöregebb Istenháza, az "Öreg Péter" felé. Nagy nyüzsgés-mozgás fogadott. Turisták egyenként vagy csoportostul, bevásárló háziasszonyok, iskolából hazatartó gyerekek, kávézók és éttermek vendégei, a templom csendjét kereső ájtatoskodók, komolyan imádkozó emberek vagy nézelődő idegenek vettek körül egyszerre. Egy nagypapa kis unokáját hívta meg fagylaltozni, elegáns fiatalasszonyok, nyakkendős, öltönyös üzletemberek vonultak el előttem.

Mielőtt a templombejárat lépcsőjére ültem volna, bementem előbb imádkozni. Már ott bent a padon ülve lehúztam a cipőmet. Húzd le a sarudat az égő csipkebokor előtt, mert a föld, amelyen állsz, szent hely - hallotta Mózes. Istennel csak akkor szembesülhetsz, ha kivetkőzöl mindabból, ami keménnyé tesz, ami véd és óv, ami befogadó képességedet, érintkező felületedet akadályozhatja, hogy találkozhass embertársaddal. Erről szólt ez a lelki gyakorlat. Indíttatásom, hogy koldulni menjek, nem anyagi problémáimból született, hanem lelki szükségletből. De ez a tény csak lassan tudatosult bennem. Lelkigyakorlatom kezdete előtt nem is gondoltam koldulásra. Az első nap, az utcán járva született meg bennem a nyugtalanság, hogy itt majd nekem koldulnom kell. Észrevettem azt is, hogy nem az utcán, hanem egy templom lépcsőjén kell ezt tennem. Bennem imaszándék volt, az Isten felé fordulás mozdult meg bennem. Nem fejezném úgy ki magam, mintha Istent kerestem volna, hanem inkább Neki akartam magam kitenni, kiszolgáltatni. De ez is csak lassan tudatosult bennem. Ezt nem én találtam ki, ez megszületett bennem.

Minden nap a templom padján ülve és imádkozva egy félórát, már mezítláb, kezdtem meg a napi feladatomat. Csak ezután mentem ki a bejárathoz. A magammal hozott újságpapírt a kőlépcsőre tettem, ráültem, két lábam keresztbe tettem. Ez még nem volt nehéz, nem kívánt meg önlegyőzést tőlem. Sok turista, sőt iskolás gyerekek is megpihen a templom lépcsőjén. A szemüvegemet és a karórámat zsebre vágtam. Csak ezután kellet szint vallanom, koldulás jeléül sapkámat letéve magam elé a földre. Ez volt a legnehezebb pillanat. Ez minden nap egy belső "döntést" kívánt meg tőlem. Ez hitvallás volt a szememben. Az utca persze tele volt emberekkel. Előttem 5 méterre egy étteremnek kerti asztalai körül vidám társaságok ettek, ittak, beszélgettek, nevetgéltek. Valahol zene szólt. A városi zsibaj betöltötte a levegőt. A járókelők jöttek-mentek körülöttem. Én pedig tiszteletteljesen nagy keresztet vetettem magamra. Világ életemben nehezemre esett közömbösök előtt vallásos jelet tenni, mások előtt színt vallani, mások előtt talán nevetségessé válni. De itt most a kereszt jelével is kiszolgáltatom magam az embereknek, bámuljanak meg, ha úgy tetszik nekik. Amit teszek, az most Istennek szól.

A szememet becsuktam, meditálni kezdtem. Ekkor vettem észre, hogy a pénz is fontos számomra: kapok-e? Dobnak-e a sapkámba valamit? És mennyit? Nem csak Istenért ültem tehát, hanem a sikerért is, azért is, hogy kapjak. Az imám viszont szándéknélküli szeretett volna lenni, csak Istenért. Ezért ez állandóan megismétlődő figyelmet kívánt meg tőlem, hogy ne a pénzre, ne a sapkámra, ne az emberekre lessek, hanem önző, önös szándék nélkül próbáljak imádkozni.

Az első érmét egy 6-7 éves kislány dobta, - nem,- tette a sapkámba. Éreztem, hogy valaki közeledik hozzám - óvatosan, szeretettel, tisztelettel. Felnéztem rá. Ez a gyerek szégyenlősen, de valami hihetetlen szelídséggel és jósággal pillantott rám. Leadta ajándékát, aztán gyorsan visszaszaladt nagypapájához, aki a közelben állt unokájára várva. Majd kézen fogta és tovább mentek. Én pedig lelkemben Isten áldását küldtem utánuk. Itt kezdtem megtanulni: koldulni azt jelenti: áldani azokat, akik feléd fordulnak, akiktől kapsz. De áldani azokat is, akik nem vesznek észre, nem figyelnek rád, elmennek melletted érzéketlenül. Sőt: koldulni azt jelenti, hogy megtanulhatod még azokat is áldani, akikben jelenléted borzongást, talán gyűlöletet vált ki. Ilyen volt egy elegáns fiatalasszony, aki már messziről, mint szélvihar közeledett felém. "Tőlem nem kapsz pénzt" - sivította. Ruhája szinte elsepert ülő helyzetemből. És míg tovarobogott, azt szuszogta: "Ezeket a férfiakat, mindet le kellene lőni". Ezt a gyűlöletet irántam, illetve a koldus, talán általánosságban a férfi iránt, csak egyetlen egy esetben tapasztaltam. Jött és elrobogott, mint aki üzenetet hoz. De szinte nyomot sem hagyott maga után bennem. Nem rázott meg. Haragudni sem tudtam rá. Még fel sem háborított.

Ilyen egyedüli eset volt még több. De nagy felfedezésem az volt, hogy a legtöbb ember valamiképpen szégyelli magát, amikor pénzt dob a sapkámba. Általában oldalról közelítettek meg. Karjukat kinyújtották a sapkám felé, de nem mertek rám nézni, mintha kerülnék szemérmesen a szembesülést. Ehhez hasonlót tapasztalhatnak talán a fogyatékosok is. Az emberek többsége mintha nem merne odanézni arra, ami megszégyenítő? Így rám sem néztek, elnéztek mellettem. Miután ezt a viselkedési módot felismertem, két következtetést vontam le belőle magamnak. Megpróbáltam nem megengedni, hogy az adakozó elnézzen mellettem. Amikor a keze közeledett, rá tekintettem, jóindulattal, de nem erőszakosan, és addig néztem az arcába szeretettel, amíg a szemünk nem találkozott. Idővel szinte a legtöbb esetben sikerült elérnem, hogy az adományozó engedjen elfogultságából, és a szemembe nézzen, még ha többször kissé lopva tette is azt.

A másik következtetés, amit ebből a szégyenkezés, nem-odanézés tapasztalatából levontam, hogy ez után nem megyek el többet koldus előtt, legalábbis a lelkigyakorlat ideje alatt, anélkül, hogy meg ne szólítanám őt. Ezt meg is tettem. Függetlenül attól, volt-e a zsebemben pénz, amiből adhattam neki valamit, vagy sem, mindenképpen kapcsolatot vettem fel vele. Megszólítottam. Mondtam például, hogy most nincs nálam semmi. Így beszéltem lengyel, szlovák, magyar koldussal. Volt politikailag érdekelt is köztük, aki szívesen mesélt az életéről, vagy kifejtette a véleményét a pápa látogatásáról.

A különleges találkozások közé tartozott egy asszony, aki pénz helyett egy zacskó szilvával ült le mellém a templom lépcsőjére. Nadrágján tisztára törölte a szilvaszemeket és úgy nyújtotta nekem azokat. Maga is evett. Közben arra próbált tanítani, hogy a sapkámból vegyem ki a nagyobb értékű érméket, mert ha a járókelők látják, amit már kaptam, nem fognak többet adni. Meghallgattam a jó tanácsot, de a kiszámító gondolkodás nem volt az enyém. Talán azért sem, mert én nem anyagi szükséglet miatt ültem ott a lépcsőn. Nem fogadtam meg a mellettem szilvát eszegető asszony ajánlatát. A sapkámban a pénzt mindig úgy hagytam, ahogyan az oda éppen pottyant. Még meg sem néztem, mennyi van belőle vagy milyen értékben. Meg sem számoltam, csak sokkal később, a szállásomon. Örültem, hogy kaptam, ugyanakkor szégyelltem is azt. Szándéknélküliségre vágytam. Nem a pénzért, hanem Isten miatt szerettem volna koldulni, bár a pénz nem volt számomra közömbös. Ezt gyorsan felismertem. Szeretem, ha van pénzem. Örülök, ha kapok. Büszke voltam, ha sok pénz gyűlt össze, de nem szeretem az iránta való ragaszkodásomat. Ezek ismert érzések mindennapjaimból is.

Egy nap egy idősebb hölgy, miután filléreket dobott a sapkámba, visszafordult és 5 euro-s bankjegyet nyomott összekulcsolt két kezem közé. Majd egy idő múlva visszajött egy ismerősével. Ez a hölgy megállt előttem. Szembe nézett velem, majd megáldott és keresztet rajzolt a homlokomra, számra, szívemre. Végül két kézzel átölelte a fejemet. Miután felegyenesedett, én is áldást adtam rá és barátnőjére. Kissé zavarba jöttem. Nem a miatt, amit ők tettek, hanem a miatt, amit én tettem. Megáldottam őket, mint egy pap, pedig koldus voltam. Ez az önazonossági zavar többször megkörnyékezett. Úgy tettem, mintha koldus lettem volna, valójában azonban mégsem voltam egészen az. Bár örültem a pénznek, amit kaptam, de nem voltam rászorulva. Nem csapom-e be az embereket? - kérdeztem magamtól többször is. Ez az érzés is ismerős volt a mindennapi életemből. Koldusnak tüntetem magam, de nem vagyok igazán az, legalábbis nem olyan értelemben, mint ahogy azt mutatom. Mert azt mutatom, mintha pénzre lenne szükségem, mintha túlélésem lenne veszélyben alamizsna nélkül. Valójában pedig a lelkemnek van szüksége a koldus kiszolgáltatottságára.

Ez az önazonossági bizonytalanság zavarta meg talán a legváratlanabb, legmegdöbbentőbb találkozásomat koldulásom idején. Meditációmból hírtelen felnézek. Előttem áll egy fiatal "punk". Nem lehet több 17-18 évesnél. Fekete szűk nadrág. Fekete bőrdzseki, ezüst díszekkel. Kopaszra borotvált fej, csak középen mered égnek a színes piros-zöld rikító keményített kakastaraj. Fülén fülbevaló, orrán gyűrű. Nagy fekete kutyát vezet pórázon. Ellentétben adakozóimmal, szemben áll velem. Magabiztosan és mégis szinte alázatosan szólít meg: "Alkoholprobléma?" Mintha nem is kérdezne, hanem a diagnózist próbálja megnevezni nálam. Semmi megalázó nincs a hangjában. Őszinte érdeklődést érzek nála. Az első ember, sok száz turista, járókelő, templomba betekintő vagy imádkozó, adakozó ember közül az első és egyetlen, aki nem megy el mellettem közömbösen, de segíteni sem akar nekem. Hihetetlen, - érdeklődik irántam. Váratlan helyzetemben bizonytalankodtam: "Nem, nem igazán alkoholprobléma." Ő tovább érdeklődik: "Egészségi problémák?" Tényleg, a "punk" volt az egyetlen, aki igazán arra próbált figyelni, miért is koldulok? Hogy mi hozott ebbe a helyzetbe? Zavaromban megint csak azt tudtam felelni: "Nem, nincs sok bajom." Pár szót váltunk még. Elmondja, hogy két nappal azelőtt a rendőrök öt óra hosszáig fogva tartották, mert egy szélsőjobboldali politikai felvonulás ellen tiltakozott. Eközben minden ékszerétől megfosztották. Majd újra rám figyelve megállapítja: "Mi, akik nem illünk bele ebbe a társadalomba." Szívesen beszélgettem volna hosszabban ezzel a fiatallal, aki egyedül ismerte fel bennem és benne a közöset, minden különbözőségeink ellenére. Búcsúzásul a kezét nyújtotta. A balkezét, a jobbal a kutyát tartotta. Az egyetlen, aki kezet fogott velem, amíg koldus voltam.

Este éjjeli szállásom felé tartva a városkapunál tanyázó punk csoportban felismertem azt a kutyás fiatalt, aki nekem a kezét nyújtotta. Bár szívesen folytattam volna vele a beszélgetést, nem tudtam, "koldusként" szólíthatnám-e őt most meg vagy pedig be kellene-e valljam előtte, hogy más vagyok, mint akinek mutattam magam, és akinek ő engem hitt. Ezért elkerültem, hogy észrevehessen és tovább mentem. De töprengtem a helyzetemen. Tudatosult bennem, hogy koldusként kiszolgáltatott helyzetben voltam, megszólíthatóbb a fiatal számára. Egy "lelkigyakorlatozóval" talán nem is állt volna szóba. A templom lépcsőjén a társadalom kirekesztettjét, sorstársát vélte látni bennem, nem pedig egy magabiztos polgárt, még kevésbé a papot. Első találkozásunkkor ő állt, én ültem, ő volt felül, én alul. Akkor bajban lévő, segítséget kérő, mások irgalmasságára utalt emberi lényként jelentem meg előtte. Most állva, szemüveggel az orromon, fontosságom tudatában kíváncsi érdeklődéssel közeledve hozzá egészen más lehetett volna vele a találkozás. Nem szólítottam meg.

Kissé hasonló helyzetbe kerültem, amikor az "Öreg Péter" előtti étterem utcai asztalainál kiszolgáló kisasszony penderült elém hirtelen. Ez lelkigyakorlatom, illetve koldulásom utolsó estéjén történt. Valószínűleg már hosszabb ideje megfigyelt. Meditációmban feltekintettem. Előttem állt ez a fiatal teremtés színes, csipkés, vendéglői öltözékében. Barna bőrű, inkább dél-amerikai típusú, 20-25 év körüli lány volt, lábán tetoválásokkal. Barátságosan a szemembe nézett és pizzára invitált. Zavaromban megköszöntem valahogyan ezt a váratlan meghívást, de nem fogadtam el. Erre sértődés nélkül azt kérdezte: "Inkább pénzt szeretne?" Válaszomat meg sem várva 1-2 euro-t dobott a sapkámba. Valami olyasmit mondtam, hogy nem ezért ülök itt, hanem a lelkem szüksége miatt. Csak pár másodperc volt az egész történet. Mielőtt visszaszaladt volna a munkahelyére, még utána szóltam, hogy majd meglátogatom. Megint nem tudtam, ki vagyok: éhes koldus, magán személy, vagy lelkek iránt érdeklődő Isten embere?

Szokásom szerint az előre meghatározott időt végigmeditáltam az "Öreg Péter" kőlépcsőjén, azután visszamentem a templomba és ott még imádkoztam egy félórát, elsősorban azokra kérve Isten áldását, akik aznap felém fordultak vagy elmentek mellettem. Csak ezután indultam éjjeli szállásom felé. Ezen a napon azonban hazatérésem előtt megkerestem az étteremben, illetve a téren, a szabadban kiszolgáló lányt. Vidáman csak annyit mondott: "A meghívás még érvényes. Mit akar enni? Vagy inkább inni?" "Apróságot" - válaszoltam neki. Egy pohár jó hideg vízzel és egy frissen sült nagy pizzával tért vissza. Egyedül ültem az asztalnál, vártam, majd ettem, ittam. A gazdagok asztalánál koldusként magányosnak éreztem magam, és a pizzát nem tudtam igazán élvezni. A lelkigyakorlatot értékelő utolsó esti megosztásra sietnem kellett vissza ekkor már. Felálltam a turisták asztalától. Megkerestem a kiszolgálót, aki vendégül látott. Kisült, hogy spanyolul beszélhetünk egymással. Mexikóban él. Münchenben nőtt fel. Apja angol, anyja olasz. Megsejtette, hogy én is sok helyet bejártam.

Siettem vissza lelkigyakorlatozó csoporttársaimhoz, akik más úton-módon, mint én, de ugyanúgy az utcán, sarut levéve próbáltak Istennel, illetve önmagukkal szembesülni, imádkozni, este pedig egymás közt a nap tapasztalatait megosztani. Számomra meglepő volt, hogy átlagban inkább fiatalabbaktól kaptam pénzt: gyerekektől, jól öltözött fiatal férfiaktól, nem annyira a templomba igyekezőktől. Bár a templomba nagyon sok turista és nézelődő is betért. Ezek általában nem adtak. Két turistacsoport is megállt előttem. Vezetőjüktől csak az "Öreg Péter" történetét tudtam meg. Romokban hevert a háború után. A város vezetősége akkor úgy döntött, felrobbantják az omladozó falakat. De a plébános mindenképpen újra akarta építeni München legöregebb templomát. Rábeszélte a bajor rádió egyik munkatársát, adják le annak a dalnak a kezdetét, ami így szól: "Amíg áll az öreg Péter, amíg folyik az Isar zöld medrében addig München város szíve is emberséges marad." De ennek az ismert dalnak csak az első akkordját játszották le, és sosem fejezték be a melódiát. A rádió hallgatói bosszankodtak, és nagyon sok felhívás érkezett. A válasz mindig az volt: csak a lakosság adományából tudják újraépíteni az "Öreg Pétert", mert máskülönben le fogják bontani. Így épült fel végül is egyesek anyagi hozzájárulásából a templom, aminek a lépcsőjén én is egyesek jóindulatának tettem ki magam. Megdöbbentettek nemcsak a személyes találkozások. Pénzt is kaptam. Átlagosan számítva 7,- euro órabért kerestem.

Koldulásnál kitettem magam mások kényének, kedvének, jó vagy rossz indulatának. Kipróbáltam, mi az, ha védtelenné válok. Ráéreztem, hogyan viszonyulok a pénzhez, és milyen az, félre nézni, meg oda nézni. Meditálás közben sokáig láttam, mit érezhetett Jézus meztelenül, felfeszítve, amíg az ünnepre összejött tömeg elvonul előtte, megbámulja, vagy közömbösen tovább megy, a fejét csóválja, néhányan csúfot űznek belőle, többen elkerülik vagy elfordítják a fejüket, mások szégyellnek vele azonosulni, míg egyesek megsiratják, kevesek mellé állnak.