A Nap az ég tüze. A fölöttünk elterülő mennyboltot égnek nevezzük, ami ez esetben főnév. Idelent a Földön viszont ige, a tűz igéje. Az embergyújtotta földi tűz neve pedig az egekben válik az áldott Nap igéjévé. A nap tűz is, és ha megfordítjuk a szót, süt is. A költővel szólva „tüzesen süt le a nyári nap sugára”.
Idelent a Földön az égi tűz földi mását készíti el az ember. Ez a tűz nem csupán melegedésre, sütésre-főzésre való. Több annál. A Napban megtestesülő isteni lét földi megjelenítése.

Ősidők óta létezik a hasonlót a hasonlóval való összeboronálás szokása, az analógiás elv. A Nap örökös körbejárását a körformával lehetett megjeleníteni. A tűz körbeülése így magában hordozta a hasonlóságot. A Napra emlékeztettek a körtáncok is, csakúgy, mint a lombjukat mindig megtartó örökzöldek, melyek állandóságukkal fölidézve az örök körforgást, a napfordulós szertartások ünnepélyességét voltak hivatva fokozni. A fenyőfa, melynek ágain nem levél, hanem fű nő (fű nyő - fenyő), a Napünnepek legfontosabb kelléke. Ragacsos, fénylő gyantájával, a fenyőség jelképével, a fényesség fogalma azonosult. A meggyújtott, fényesen világító fenyőág pedig a téli napforduló ünnepét tette ragyogóvá.

A Nap, napisten szimbóluma, a végtelenség ősi jelképe, a kör. Ezt a formát őrzik a sámándobok is. A dobok mintázata, vagy a hátukon lévő tartóelemek a kerek dobot négy részre osztják. A kör négyre osztása az állandósággal szemben a szakaszosságot jeleníti meg, ami az égivel szemben a földi lét megidézője. Négy évszak van, négy égtáj, négy elem és az emberélet is négy szakaszra osztható; születés, gyermekkor, felnőttkor, halál. A négyes felosztásra egy Zobor-vidéki népdalban is találunk példát, melyet a nyári napforduló éjszakáján énekelnek:

Tüzit megrakáljuk
Négyszögre rakáljuk
Egyik szögin ülnek szép öreg emberek,
Másik szögin ülnek szép öreg asszonyok.
Harmadikon ülnek szép ifjú legények
Negyediken ülnek szép hajadon lányok…

A jégkorszak multával beköszöntő felmelegedés a hidegtűrő állatfajokat arra ösztökélte, hogy északra vándoroljanak. Így elvonult a rénszarvas is, és vele azok a vadásztörzsek is asszonyostul-gyermekestül, akiknek életében a rénszarvas meghatározó fontosságú volt. Így kerültek északra, mai hazájukba az ún. finnugor nyelvrokonaink, akik a közös őskőkori kultúrát napjainkig megőrizték.

A helyben maradottak pedig, kihasználva a kedvező éghajlatváltozást, hozzákezdtek a tudatos növénytermesztéshez és állatszelídítéshez, aminek nagy szerepe volt a neolitikus kultúrák kialakulásában. A gabonatermesztés melléktermékeként csodálatos dolog jött létre, a szalmasíp. A szalmaszál egyik végét összelapítva egyszerű nyelvsíp alakul ki, ami a szájüregbe helyezve, fúvásra rezgésbe jön. A szalmaszál oldalára néhány lyukat lehetett vágni, és már alkalmas is volt dallamjátékra. Mivel a szalmaszál túlságosan sérülékeny, idővel áttértek a nádból készült sípszár alkalmazására, aminek felső végébe a kis méretű szalmasípot helyezték. Már a legkorábbi időkben párosával fújták ezeket a sípokat, melyek legfontosabb jellemzője a folyamatos hangzás volt. Ezt nem csak úgy érték el, hogy egy levegővel hosszan tartó fúvást biztosítottak, hanem rájöttek arra a fúvásmódra, hogy míg a szükséges levegő-utánpótlást az orrukon veszik, közben a pofazacskó izmainak szorításával juttathatják a szájüregben lévő levegőt a sípokba. Ez a folyamatos hangzás a sípot isteni minőségűvé avatta. Az állandó körforgás, az örökkévalóság megidézőjévé. Az állandóság érzetét az is növelte, hogy a sípok hangereje nem változtatható, azaz állandó hangerővel szólnak. Sípoló, éles, magas hangja pedig az égi szférák felé jelzi az irányt.

A síp ellentétpárja a dob. A síp folyamatosságával szemben a dob a szakaszosságot jeleníti meg. A magas, égivel szemben a mély, földit, az istenivel szemben az emberit alkotja. Tökéletes kiegészítői egymásnak, a zene valamennyi dimenziója érvényesül e két hangszer együttjátékában. A síp (kettőssíp) a melódiát és a harmóniát szolgáltatja és a folyamatosságot. A dob adja hozzá a ritmust és a dinamikát, vagyis a megosztottságot. Ez az együttes a tökéletesség szimbóluma lett, ezért gyógyíthattak őseink síppal-dobbal. Ez a páros a teljesség, az egészség információját tartalmazta. A síp-dob zene így megfelelő időtartamban szolgáltatva (esetenként napokon át) a beteg ember szervezetét az egészségesre formázta át.

A síp az isteni régiók megidézőjeként a napfordulós ünnepek legfontosabb hangszere lett. Ebben az időben az őskori hagyományok sámánjai már az északi tájakon verték dobjaikat, így a síppal-dobbal történő rítusokat nem ismerhették. A teljesség ilyen szintű ismerete a mindentudókra, a Táltosokra maradt.
A téli napforduló éjszakáján a sípok hangja tudatta a környezettel az örömünnep kezdetét. Ez a szokás tízezer éve változatlanul él az európai emberek kultúrájában. A szilveszteri „trombita” az ősi nyelvsípok mai változata. Ennek rituális fúvása nem csupán lármakeltés, a rossz szellemek elijesztésére, erre elég volna kolompokat, kereplőket használni. A sípok az év megújulásának, a Nap újjászületésének pillanatában az örökkévalóságot, a halál és születés pillanatának egyidejűségét hirdetik.

A téli napforduló keresztény ünnepe a karácsony. Ennek is a síp a legfontosabb hangszere, de az ókori sípot a középkorban már felváltotta a bőrduda. A karácsonyi éjféli misén a pásztorok dudálva érkeztek a templomba, ahol körtáncot járt az ünneplő gyülekezet. Móricz Pál a szegedi dudásmisét így írja le 1907-ben:

„…A misemondó papok már távoztak az oltár mellől, midőn csodás hangszernek rivalgása sikolytott föl. Csodálatos alakok dülöngéltek be a templomba. A nép kiváncsian, izgatottan sorakozott előttük. A felsőtanyai mezőkről, a havas legelőkről érkeztek ezen küldöttek. Virágokkal varrott subájukat szőrével fordították kifelé. Hájjal kent zsíros hajuk a subára omlott. Kampós botjuk kopogott a templom kőpadlóján. A birkasüveg alól vihartól cserzett arcok tekingettek szét. …Az orgona búgását túlsivította a mekegő duda. …sikoltoztak a dudák. Nosza zengett az ének is. Hajlongtak a kifordított subás juhászok és a kegyes öregasszonyok karikában forogtak a szent öröméjszakán, hogy a jászolban Jézuska született, kinek szőke feje körül aranyos párák lebegtek…”

A duda nem csak a téli, de a nyári napforduló hangszere is. A szokásos Szent Iván-éji tűzugrás elengedhetetlen kelléke. A tűz és a dudaszó egyaránt a napminőség megidézője.
Duda szólt a temetéseken is valaha, ahol a halottat körtánccal búcsúztatták, ezzel is megidézve számára az örökkévalóságot, amit a régi ember szentül hitt és remélt. A sípok égi minősége a földi létet követő mennyei léttér felé terelte az elhunyt lelkét. Ez a szokás is az ősidőkből való. Emlékezhetünk az újszövetségben Jairus lányának feltámadására. Jézus a házba belépve ott látta a halott lány mellett „a sípolókat és a tolongó sokaságot.”
A halott melletti sípolás szokása már a suméroknál is megvolt. Egyik sípjuk neve halil, vagy halal volt, ami nem hagy kétséget a hangszer hajdani szerepéről. A halál után újjászületés következik, ezt jól kifejezi a halil (hal-él) névalak. (Baráth Tibor jó érzékkel vette észre, hogy a halleluja nem egyebet jelent, mint: hal, él újra)
Halál szavunk a hal-él forma mélyhangrendbe sorolt változata. Tartalmazza az anyagi elmúlást követő, más minőségű új élet lehetőségét, így egyáltalán nem negatív tartalmú. (Talán ez az oka, hogy A magyar nyelv történeti etimológiai szótára [1984] ezt a szót nem ismeri.)

Jó száz éve még a magyar dudások között ilyen nevű híres dudásokat találhattunk volna, mint Halál Antal az Alföldön, vagy Halá Pista Nógrádban. Nevük jól tükrözi a duda hagyományos szerepét az örökkévalóság megidézésében.

A sípok sokezer éves kultuszának egy új hangszer, az orgona elterjedése vetett véget. Az orgona is folyamatos hangzású, síppal szóló hangszer, így az antik gyökerű zenevilágot maradéktalanul meg tudta jeleníteni. Ugyanakkor, a dudával szemben, a zenei lehetőségek szinte korlátlan tárházát biztosította. A templomokból így kiszorult a bőrduda, persze nem egykönnyen. A középkori katedrálisok külső szobrain sorra megtaláljuk a dudás alakját, csakúgy, mint a kis alsóörsi templom külső falának festésén, ahol néhány éve restaurálás közben bukkantak a templomból már kiakolbólitott dudás ottfeledett alakjára.

Sok helyütt, ahol a duda már rég kihalt a hagyományból, még a huszadik század elején is, megkövetelték a kántortól, hogy a karácsonyi éjféli misén „dudásan” játsszon, vagyis igyekezzen a duda hangzását utánozni.

KOZÁK JÓZSEF