2024, június 3 - 22:04 — elnok
Újságíróként hozzám érkezett, összegyűjtött több tucat panasz, és saját tapasztalataim joggal vetik fel a címben megfogalmazott kérdést. Most nem szeretnék az összes tapasztalatra, és panaszra kitérni – az egy jóval bővebb újságcikk lesz, és nem szeretném azokat szó nélkül hagyni – csakis a két legutóbbi, saját esetemre.
Cukorbetegként naponta ötször szúrom magam, meglehetősen nagy adag inzulinnal. Évente visszahívnak a cukorgondozóba. Kettő évvel ezelőttik nem is volt pribléma, az akkori orvosnőm (Sz.Erzsébet) végtelen korrekt, lelkiismeretes volt, sajnáltam, hogy nyugdíjba ment.
Köztudott, hogy a cukorbetegség sok esetben szövődményekkel jár. Nálam ez fokozottan jelentkezik is az egyéb, sokrétű, ás nagyon komoly betegségeim miatt.
Kettő évvel ezelőtt egy reggel arra ébredtem, hogy komoly kettős látás lépett fel nálam, ami azzal járt, hogy maximum fél méternyire láttam csak magam előtt, egyébként teljesen vak voltam. Mivel Budapesten tartózkodtam, meglehetősen bonyolult módon jutottam haza, de rögtön felkerestem a sürgősségi ügyeletet, ahol vért vettek, vérnyomást mértek és elküldtek koponya CT-re. Egyéb vizsgálat nem volt. A kapott leletek alapján az orvos megállapította, hogy a leleteken semmit nem lát, ami ezt a vakságot okozza. A CT is negatív lett, ám közölte, hogy (egy héttel későbbi időpontra adva beutalót) MRI-t kell készíteni, mert szerinte agydaganatom van. Hiába utaltam a negatív CT-re. Nem ecsetelem, hogy a családom az MRI vizsgálatig (egy hét) és a lelet elkészültéig (további egy hét) mit állt ki, miközben én harmadik hete vakon botladoztam otthon, elmaradva minden munkámmal.
Az elkészült MRI is teljesen negatív lett, következett a neurológia, ahol az orvosnő viselkedése kritikán aluli volt. Végeztetett velem némi gimnasztikai gyakorlatot - álljak lábujjhegyre, nyújtsam ki a kezeimet előre - aztán ennyiből megállapította ő is, hog fogalma sincs, mi okozza a vakságomat. Újabb vizsgálatok következtek a szemészeten. Az ottani orvosok előtt le a kalappal, mert valamennyien összeülve próbálták a mindenfajta vizsgálatot követően – itt is minden negatív volt - kitalálni, mi okozhatja a problémát. További kettő héttel későbbre egy HESS vizsgálat elvégzésére adtak időpontot, (ez egy nagyon komoly szem vizsgálat), közben újra a neurológia következett. (Szerencsére nem a korábbi orvosnő volt.) Ekkor már másfél hónapja, szinte teljesen vak voltam. Az orvosnő kérdésemre, hogy „akkor most megvakultam végleg?” - itt is széttárta a kezét, hogy nem tudja, és ezzel el is volt intézve a dolog.
A HESS vizsgálat is negatív lett. A szemészeten nagyon lelkiismeretesek voltak, de ők is széttárva a kezüket, azzal engedtek el, „ha kiderül, mi okozta a bajt, menjek vissza és mondjam meg nekik.” Hiába hivatkoztam mindenhol arra, hogy cukorbeteg vagyok, talán a cukor okozhatott komplikációt, valamennyi helyen ezt elhárították, hogy az nem lehet. A cukorgondozóba meg csak úgy halandó ember nem állíthatok be… Kértem időpontot, kaptam is azonnal - egy hónappal későbbre.
Kettő hónap vakság után felhívtam telefonon Debrecenben szemész orvos barátnőmet, aki bár szabadságon volt, szkennelt leleteimet (pihenése alatt) áttanulmányozva, azonnal fogadott, és három perc alatt megállapította, hogy a problémámat a cukor okozta, és ha sikerül tartósan levinni 2-3 nap alatt 10 alá a cukromat, akkor rendbejön a látásom. Így is történt. Több mint kettő hónapig tartó vakságom pillanat alatt megszűnt.
Történetem folytatódott azzal, hogy a cukorgondozóban megjelentem a kért , és adott időpontban. Úgy gondoltam - én, a beteg, aki nem orvos vagyok, hanem újságíró,- nem biztos, hogy megfelelő az inzulin, amit kapok, ez lehetett a gond. Talán másik félére kell átállni, tekintettel az egyéb komoly betegségeimre.
Időpontra mentem, a folyosón teremtett lélek nem volt, csak a kísérőm és én. Másfél órás várakozás után mindjárt be is hívtak a rendelőbe, és következett a szokásos: hány kiló vagyok, valamint a vérképről szóló leletem átadása. Ezt követően próbáltam elmondani, hogy milyen komoly problémám adódótt, de az orvosnő - amikor fél tucatszor belekezdtem, hogy „szeretném elmondani..” (csupán eddig jutottam) - mindannyiszor félbeszakított, sőt leteremtett, jelezve hogy nem kíváncsi a mondan-dómra. (Megjegyzem, utána jártam, ki ez az orvosnő, és valamennyi érdeklődésemre, ugyanazokat a negatív jelzőket kaptam válaszul rá vonatkozóan.)
Megkérdezte, hányszor szúrom magam. – Ötször naponta”- válaszoltam, bár a monitor ott volt előtte, mint orvos láthatta az egészségügyi oldalamat, sőt, előzetesen, amint a beutalómat, vagy korábbi ambuláns lapomat bevették, azt át is kellett volna néznie. Ott minden "előzmény" olvasható. Gondolom ez eszébe sem jutott, mert vitatkozni kezdett, hogy „négyszer.” Ezt az ötször-négyszert eljátszottuk még vagy háromszor, végül ráhagytam... (okos enged).
Mind végig olyannyira arrogáns volt a viselkedése, hogy ha nem győz a higgadtságom, ráborítom az asztalt, végül csak annyit mondtam: kénytelen vagyok megírni a történteket. Ettől jócskán ideges lett. A problémámat azon túl sem mondhattam el, mindössze felírta napi 4-szerre (hogy neki legyen igaza) az inzulint.
A következő éves visszahívásra objektív akadályok miatt nem tudtam vissza menni, de nem voltam kétségbe esve, mert volt még inzulinom. Amikor fogyóban volt, kértem laborra és a cukor gondozóba időpontot, amit csak kettő hónappal későbbre kaptam.
Orvos barátaim lázban égtek, az ország minden megyéjét végig kérdezték, de kiderült, inzulin nincs, azt a fajtát, ami nekem kellett, kivonták a firgalomból.
A cukorgondozót nem lehet hívni, csak reggel 8 és 9 között. Egy perccel sem később! Ezen időszakban azonban lehetetlen elérni őket! Vagy folyamatosan foglalt, vagy nem veszik fel a telefont. Másfél hetes folyamatos telefonálást követően isteni csoda folytán sikerült telefonálnom, de hiába akartam mondani, gondban vagyok, nem az én hibám, hogy megszüntették azt a gyógyszert, amit nekem kell használnom, a hölgy belekiabálva a telefonba: „Van időpontja, jöjjön akkor…” és durván lecsapta azt.
Még van másfél hónapom – inzulin nélkül. Naponta több tucatszor lehetek rosszul, bármelyik pillanatban, bármikor meghalhatok addig. A nyíregyházi kórház pedig majd mossa kezeit...
Szerencsére vannak barátaim, segítségükkel más megyékben azonnal fogadnak. Na de mit tesz az, akinek máshol nincsenek érte aggódó barátai?!
Nézem a gyászjelentéseket, tele van 50-és 70 év közötti halottakkal. Nyíregyházán ezen nem csodálkozom...
Cukorbetegként naponta ötször szúrom magam, meglehetősen nagy adag inzulinnal. Évente visszahívnak a cukorgondozóba. Kettő évvel ezelőttik nem is volt pribléma, az akkori orvosnőm (Sz.Erzsébet) végtelen korrekt, lelkiismeretes volt, sajnáltam, hogy nyugdíjba ment.
Köztudott, hogy a cukorbetegség sok esetben szövődményekkel jár. Nálam ez fokozottan jelentkezik is az egyéb, sokrétű, ás nagyon komoly betegségeim miatt.
Kettő évvel ezelőtt egy reggel arra ébredtem, hogy komoly kettős látás lépett fel nálam, ami azzal járt, hogy maximum fél méternyire láttam csak magam előtt, egyébként teljesen vak voltam. Mivel Budapesten tartózkodtam, meglehetősen bonyolult módon jutottam haza, de rögtön felkerestem a sürgősségi ügyeletet, ahol vért vettek, vérnyomást mértek és elküldtek koponya CT-re. Egyéb vizsgálat nem volt. A kapott leletek alapján az orvos megállapította, hogy a leleteken semmit nem lát, ami ezt a vakságot okozza. A CT is negatív lett, ám közölte, hogy (egy héttel későbbi időpontra adva beutalót) MRI-t kell készíteni, mert szerinte agydaganatom van. Hiába utaltam a negatív CT-re. Nem ecsetelem, hogy a családom az MRI vizsgálatig (egy hét) és a lelet elkészültéig (további egy hét) mit állt ki, miközben én harmadik hete vakon botladoztam otthon, elmaradva minden munkámmal.
Az elkészült MRI is teljesen negatív lett, következett a neurológia, ahol az orvosnő viselkedése kritikán aluli volt. Végeztetett velem némi gimnasztikai gyakorlatot - álljak lábujjhegyre, nyújtsam ki a kezeimet előre - aztán ennyiből megállapította ő is, hog fogalma sincs, mi okozza a vakságomat. Újabb vizsgálatok következtek a szemészeten. Az ottani orvosok előtt le a kalappal, mert valamennyien összeülve próbálták a mindenfajta vizsgálatot követően – itt is minden negatív volt - kitalálni, mi okozhatja a problémát. További kettő héttel későbbre egy HESS vizsgálat elvégzésére adtak időpontot, (ez egy nagyon komoly szem vizsgálat), közben újra a neurológia következett. (Szerencsére nem a korábbi orvosnő volt.) Ekkor már másfél hónapja, szinte teljesen vak voltam. Az orvosnő kérdésemre, hogy „akkor most megvakultam végleg?” - itt is széttárta a kezét, hogy nem tudja, és ezzel el is volt intézve a dolog.
A HESS vizsgálat is negatív lett. A szemészeten nagyon lelkiismeretesek voltak, de ők is széttárva a kezüket, azzal engedtek el, „ha kiderül, mi okozta a bajt, menjek vissza és mondjam meg nekik.” Hiába hivatkoztam mindenhol arra, hogy cukorbeteg vagyok, talán a cukor okozhatott komplikációt, valamennyi helyen ezt elhárították, hogy az nem lehet. A cukorgondozóba meg csak úgy halandó ember nem állíthatok be… Kértem időpontot, kaptam is azonnal - egy hónappal későbbre.
Kettő hónap vakság után felhívtam telefonon Debrecenben szemész orvos barátnőmet, aki bár szabadságon volt, szkennelt leleteimet (pihenése alatt) áttanulmányozva, azonnal fogadott, és három perc alatt megállapította, hogy a problémámat a cukor okozta, és ha sikerül tartósan levinni 2-3 nap alatt 10 alá a cukromat, akkor rendbejön a látásom. Így is történt. Több mint kettő hónapig tartó vakságom pillanat alatt megszűnt.
Történetem folytatódott azzal, hogy a cukorgondozóban megjelentem a kért , és adott időpontban. Úgy gondoltam - én, a beteg, aki nem orvos vagyok, hanem újságíró,- nem biztos, hogy megfelelő az inzulin, amit kapok, ez lehetett a gond. Talán másik félére kell átállni, tekintettel az egyéb komoly betegségeimre.
Időpontra mentem, a folyosón teremtett lélek nem volt, csak a kísérőm és én. Másfél órás várakozás után mindjárt be is hívtak a rendelőbe, és következett a szokásos: hány kiló vagyok, valamint a vérképről szóló leletem átadása. Ezt követően próbáltam elmondani, hogy milyen komoly problémám adódótt, de az orvosnő - amikor fél tucatszor belekezdtem, hogy „szeretném elmondani..” (csupán eddig jutottam) - mindannyiszor félbeszakított, sőt leteremtett, jelezve hogy nem kíváncsi a mondan-dómra. (Megjegyzem, utána jártam, ki ez az orvosnő, és valamennyi érdeklődésemre, ugyanazokat a negatív jelzőket kaptam válaszul rá vonatkozóan.)
Megkérdezte, hányszor szúrom magam. – Ötször naponta”- válaszoltam, bár a monitor ott volt előtte, mint orvos láthatta az egészségügyi oldalamat, sőt, előzetesen, amint a beutalómat, vagy korábbi ambuláns lapomat bevették, azt át is kellett volna néznie. Ott minden "előzmény" olvasható. Gondolom ez eszébe sem jutott, mert vitatkozni kezdett, hogy „négyszer.” Ezt az ötször-négyszert eljátszottuk még vagy háromszor, végül ráhagytam... (okos enged).
Mind végig olyannyira arrogáns volt a viselkedése, hogy ha nem győz a higgadtságom, ráborítom az asztalt, végül csak annyit mondtam: kénytelen vagyok megírni a történteket. Ettől jócskán ideges lett. A problémámat azon túl sem mondhattam el, mindössze felírta napi 4-szerre (hogy neki legyen igaza) az inzulint.
A következő éves visszahívásra objektív akadályok miatt nem tudtam vissza menni, de nem voltam kétségbe esve, mert volt még inzulinom. Amikor fogyóban volt, kértem laborra és a cukor gondozóba időpontot, amit csak kettő hónappal későbbre kaptam.
Orvos barátaim lázban égtek, az ország minden megyéjét végig kérdezték, de kiderült, inzulin nincs, azt a fajtát, ami nekem kellett, kivonták a firgalomból.
A cukorgondozót nem lehet hívni, csak reggel 8 és 9 között. Egy perccel sem később! Ezen időszakban azonban lehetetlen elérni őket! Vagy folyamatosan foglalt, vagy nem veszik fel a telefont. Másfél hetes folyamatos telefonálást követően isteni csoda folytán sikerült telefonálnom, de hiába akartam mondani, gondban vagyok, nem az én hibám, hogy megszüntették azt a gyógyszert, amit nekem kell használnom, a hölgy belekiabálva a telefonba: „Van időpontja, jöjjön akkor…” és durván lecsapta azt.
Még van másfél hónapom – inzulin nélkül. Naponta több tucatszor lehetek rosszul, bármelyik pillanatban, bármikor meghalhatok addig. A nyíregyházi kórház pedig majd mossa kezeit...
Szerencsére vannak barátaim, segítségükkel más megyékben azonnal fogadnak. Na de mit tesz az, akinek máshol nincsenek érte aggódó barátai?!
Nézem a gyászjelentéseket, tele van 50-és 70 év közötti halottakkal. Nyíregyházán ezen nem csodálkozom...
Gyöngyösi Zsuzsanna
elnök
Kárpát megyei Újságírók Egyesülete
Rovatok:
Egyéb
»
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
