Haragos kis verset írt Petőfi abban volt felhorkanásában, hogy a generálisa letolta őt, mert nem viselt nyakravalót.

A magam részéről egy költőnek, és főleg egy Petőfinek abban a pillanatban megbocsátom ezt a fajta költői szabadságot, de nem nézem  jó szemmel például a közéleti szereplőinket, parlamenti képviselőinket és hasonlókat, akik úgy ülnek be az Országház padsorába, vagy tévé interjúira, mint odahaza a konyhaasztalhoz vacsora közben. A nyakkendőt feltűnően mellőzik, sokan  nem csak fölöslegesnek tartják, hanem utálják, és érthetetlen nyűgnek tartják.

Régivágású lennék?
Az vagyok.

Hatvannyolcban disszidáltam. Évekkel korábban egy jóképű, disszidált barátom írta egy levelében, hogy nagyon elegánsan öltözve lépett meg, és másoknak azt tanácsolja, hogy adjon magára, mert másként kezelik a jól öltözött embert mindenhol, mindig. Lehet, hogy szándékosság volt az elegáns megjelenésében, de nem is járt rosszul, Olaszországban a disszidenseket fogadó magyarok közt egy grófi családból való szép hölgynek mindjárt fel is tűnt a barátom, szerelem lett belőle, házasság is, és a család bútorgyárának az igazgatója lett.

Érdekes történetecske ez, de elenged az ember ilyeneket a füle mellett, mert túl romantikus eset volt ez. Az élet valószínűleg egészen más.

Hanem, valahogyan úgy adódott, hogy magam is disszidáltam, amikor már tökéletesen el is felejtettem barátom eme levelét, viszont úgy tanultam valamikor, hogy felöltözik az ember, ha megy valahova, márpedig külhonba menni is egyenlő a valahova mennivel. Néhány napi olaszországi városnézés után végül bemenetem egy rendőrségre, és kijelentettem, hogy nem akarok Magyarországra visszatérni, tekintsenek menekültnek.

Nagy álmélkodás okoztam, ugyanis Triesztbe akkoriban hegyeken át kúszva, vagy kajakkal átkanalazva, vagy éppen úszva szoktak érkezni a menekültek, jobbára tépázottan, elcsigázottan, toprongyosan, szánalmasan. Én meg, minthogy ”mentem valahová” nagyon elütöttem a szokásos képtől. Öltöny, nyakkendő, mellény, díszzsebkendő, mandzsettagomb, fényes cipő...

Rögtön összeszaladt a rendőrőrs apraja nagyja, és ámultak rajtam. IIyen menekültet sem láttak még. Kávéval, cigarettával kínáltak, nem vittek le  a pincébe a többi „érkezett” közé, hiszen sehogy sem oda való voltam.  Egy-két órás vidám terefere után végre felhozták az éjjel jötteket, és rabomobillal már szállítottak is bennünket fel, az érkeztető táborba. Elnéztem a társaimat. Tényleg nem látszottam közülük valónak, pedig volt ott bosnyák, rutén, jugó, cigány, román, cseh, meg mindenféle, aki ugyanúgy szabadulni akart, és világgá menni, ahogy én magam.

Svédországban is nagyjából így öltöztem, pedig igazán nem vagyok piperkőc, csak a szokásaim  mások. A diákszállóban, ahol a nyelvtanulás idején laktam, „Dipomat” volt a becenevem. Volt is aki megkérdezte, hogy mi ez az örökös nyakkendó rajtam. A cipőjére néztem, és megkérdeztem, hogy mi ez az örökös cipőfűző a cipőben? Feleletnek elég is volt ez egy kis elgondolkodtatásra. És  ugyanezt kérdezném a „tisztelt képviselőtársaktól” is. Várom, hogy ne csak a slendriánul viselt ingüket és zakós felsőtestüket mutassák a tévé-képek, hanem a kamera néha lemenjen a cipőjükre is. Ki tudja, ezzel a gesztussal talán a cipőfűzőt is fölösleges nyűgnek tartják, tehát utálják.

Vagy következetes egy közéleti személyiség, vagy nem.

Balogh Bertalan