A nyomort, sikerként elkönyvelve nyilatkozott a fogyatékossággal élők munkába állításáról a szociális államtitkár. Soltész Miklós államtitkár a sajtótájékoztatóján (MTI 2014.04.29.) sikeresnek nevezte a most lezáruló kormányzati ciklust a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatása szempontjából.
Azt mondta: „az elmúlt egy év alatt a nyilvántartott álláskeresők száma ebben a körben 40 százalékkal, 17 500-ra csökkent. Hozzátette, hogy míg a korábbi kormányzati ciklus végén 43 500-an vehettek részt támogatott foglalkoztatásban, addig mostanra ez a szám 61 ezerre nőtt. Kiemelte, a cél az, hogy a megváltozott munkaképességű emberek lehetőleg ne segélyből, hanem saját munkájukból tudják eltartani magukat”.
Az érintettek évi kb. 30-35 milliárd forintos foglalkozási támogatásáról azt gondolhatnánk, milyen sok pénzt áldoz a foglalkoztatásukra az állam. Eközben, 30 milliós EU támogatási pénzforrást kaptunk, és azoktól a cégektől, melyek nem foglalkoztatnak megváltozott munkaképességű személyt, évi kb. 63 milliárd forintos költségvetési bevétele van az államnak. Így az állam, valójában alig költ pénzt erre a célra.
A valóság lesújtó és siralmas állapotokat tükröz. Ezt sikernek nevezni, enyhén szólva is arcátlanság. Mi az igazság? Az, hogy érintett megváltozott munkaképességűek nagy része a rokkantsági nyugdíjától megfosztott rokkant, akiket a rendkívül szigorú új komplex minősítésekkel alacsonyabb pénzellátásra jogosító kategóriába soroltak vissza, nagy részüket jogtalanul. Nem kellene azt mondani erre, hogy az érintettek érdekeit szolgálja és segíti. A rokkantsági nyugdíjakat felezték, harmadolták, vagy negyedelték, pusztán költségvetési megtakarítási céllal. Az érintettek segélyszerű pénzellátásokból kénytelenek vegetálni, melyből képtelenek megélni súlyos betegként. Aki talál napi 4 órás, vagy heti 20 órás munkát, az félholtan is megpróbálkozik a munkavégzéssel, mert különben éhen hal, vagy elveszíti az otthonát.
Akiknek sikerül munkát találni, közülük a betegek százai panaszkodnak az embertelen munkafeltételekről, a teljesíthetetlen normákról, az alacsony bérekről, melyek alig fedezik a munkába járás költségeit. A teljes áru bérlet, a normális cipő és ruha, stb. feltétele annak, hogy a munkahelyen megjelenhessen a dolgozó. Amennyiben, ha táppénzre megy az illető, figyelmeztetik, hogy nem lehet beteg, és kérik, hogy mondjon fel azonnal, vagy a cég küldi el. A táppénz időtartama alatt a 30-40 ezer forintos bér kb. felét kapja a beteg egy hónapra, a rehabilitációs ellátása pedig fel van függesztve, amíg a táppénzt kapja. A munkaviszony megszűnése után álláskeresési támogatás sem jár neki a törvény szerint.
Az egészséges munkavállaló, ha beteg, akkor természetes, hogy táppénzre megy. Amíg nem lesz újra egészséges, addig nem engedi az orvos dolgozni. A megváltozott munkaképességű személyeket pedig, eleve súlyos betegként akarják törvényekkel munkára kényszeríteni a döntéshozók és a végrehajtók. Az államtitkár azt mondja: „a cél az, hogy a megváltozott munkaképességű személyek lehetőleg ne segélyből, hanem saját munkájukból tudják eltartani magukat”. Magyarán, a rokkantsági nyugdíjuktól megfosztott, súlyos betegeket munkára akarják kényszeríteni a visszaminősítésekkel úgy, hogy még segélyszerű pénzellátást sem akar a kormány fizetni részükre egy élet munkája után megnyomorodva? Tartsák csak el magukat a napi 4 órás 30-40 ezer forintos bérből, teljes áru bérletet vegyenek havi 10 -20 ezer forintért a munkába járáshoz, attól függ honnan, milyen messziről kell eljutni a munkahelyre?
A falun élők helyzete a legrosszabb. Nekik a segélyes pénzellátásaikból kell megfizetni teljes áru menetjegyet, hogy a rehabilitációs szakigazgatási szervnél is lejelentkezzenek és pecsételtessenek, hogy folyton keresik a munkát, azt, ami számukra nincs. A kötelező együttműködés miatt, akkor is el kell utazniuk oda a megadott időpontra, ha sohasem kapnak munkát. A makkegészséges emberek sem találnak munkát 50-60 éves korban, akkor hogyan találna egy rokkant? A rokkantaknak továbbra is csak kb.10%-a foglalkoztatott. A foglalkoztatási adatok javulása az mese, a foglalkoztatási statisztikák kozmetikázása miatt látványos. Előfordul, hogy ugyanaz a beteg egy évben be is lép, ki is lép, majd újra belép egy másik munkahelyre. Így ez a beteg már dupla létszámot takar, erről sajtóhírekben olvashattunk foglalkoztatási szakértők nyilatkozataiban.
Mindezek fényében sikerekről nem beszélhetünk, és nem szabadna ámítani a társadalmi közvéleményt ilyen hamis illúziókkal, hogy a gondoskodó állam valós munkát biztosít a korhatár alatti rokkantaknak, amiből azok meg is fognak tudni élni. Ezt „sikerjelentésnek beállítani” felelőtlenség. Ez a nyilatkozat egy keresztényi kormánytól az empátia hiányára valló nyilatkozat csupán, amit a betegek valós helyzete tényszerűen visszaigazol. Ezt a kormányprogramot nem lehet sikeresnek nevezni, hiszen megfosztották a súlyos betegeket rokkantsági nyugdíjuktól, akiket aztán magukra hagytak. Még a segélyes pénzeket is sajnálják tőlük egy élet munkája után. A napi 4 órás 30-40 ezer forintos fizetésből kényszerítenék őket öngondoskodásra, már akinek tartós munkahely egyáltalán jutna.
Az öngondoskodás útjára bocsájtják az érintett betegeket úgy, hogy az alaptörvény és a szociális törvény szerint róluk a családjuknak kellene gondoskodni, miután az állam nem akar. Ezt az államtitkár is kimondta a nyilatkozatában, amikor arról a célról beszélt, hogy segély helyett dolgozzanak csak betegen is az érintettek, és a 4 órás bérből éljenek csupán. Az viszont továbbra is kérdés marad a „nagy sikerjelentés” után, hogy hogyan dolgoznának tartósan, ha súlyos betegek, hol dolgoznának, ha nincs munkahely, és mennyiért, ha csak napi 4 órás bért kaphatnak? A kormány szerint, ha annyira sikeres ez a program, akkor a kormánytagok is végezhetnék a munkájukat társadalmi munkában, ha annyira tülekednek a képviselői helyekért. Dolgozzanak ők is, csak havi 30-40 ezer forintért, ha szerintük abból simán meg lehet élni? Sok betegnek ez a fizetés, még a havi gyógyszeradagjára sem elég. A többi kiadását miből fedezze a korhatár alatti rokkant?
Ez lenne a „sikerjelentés”? Arra oly büszke a kormány, hogy nyomorba dönti az érintettek életét, miközben kifelé azt kommunikálja a társadalom felé, hogy mennyire segíti ezeknek a súlyos betegeknek az útját? A képviselői eskü és a felelős kormányzás, vajon csak ennyit ér?
Forrásanyag:
MSZF „Összefogás a korhatár alatti rokkantak emberi jogaiért” csoport
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
