Valahányszor otthon járok, Magyarországon, mindjobban feltűnik, hogy nem érdemes ajándékokat cipelni haza, mert otthon is meg lehet kapni ugyanazt, vagy majdnem ugyanazt, mint itt, Amerikában. Nincs tehát értelme a cipekedésnek.
   Magyar pénzviszonyok között drágák az ilyen „cuccok”, nem is tudom, hogy vehet egy magyar a felesége születésnapjára például egy üveg Dior parfümöt... Dollárral még ki lehetne bírni. Igaz, hogy a hazai árak nem esnek, hanem emelkednek.
   Tíz évvel ezelőtt nyugodtan megvendégelhettem Pesten 4-5 barátot egy-egy jó vendéglőben annyiért, amennyibe itt kerül egyetlen vacsora, de tavaly előtt már ezen a dollár-áron csak két barátra futotta volna. Lassan teljesen utolérjük a „fejlett nyugatot”.
   Árakban is, választékban is kezd  a világ nemzetközivé válni. Újat tehát nehéz otthoniaknak mondani, kivéve, hogy a napokban engem is meglepett a művelt nyugat fölénye. Vettem ugyanis egy új nyomtatót a számítógépemhez, és mindjárt fölajánlotta a boltos, hogy ha ezen és ezen a számon, vagy interneten regisztrálom magamat, a gyártó cég internet-kapcsolaton keresztül szemmel tartja a nyomtatóm tintapatronának a teltségét és fogyását, és ha alacsony a szint, másnap már leteszi a postás az ajtóm elé az új fekete-fehér és színes patront. Kevesebb, mint féláron. Automatikusan, vagyis, nem öl meg a méreg, ha nyomtatás közben derül ki, hogy kifogytam, vehetem a kocsit, mehetek a boltba. Átkoztam ilyenkor a világot, mert valahogyan úgy van az megalkotva, hogy a roppant komplikált csodát, a kétségtelenül okos nyomtatót 7O dollárért dobják az ember után, de tudják, hogy valahányszor tintát veszek hozzá az 52 dollárba fog kerülni. Nem üzleti zsenialitás jele ez, hanem szimpla pofátlanság.

Az automatikus figyelést és kiszolgálást nagyon tetszetős dolognak tartom, pláne, hogy sokkal olcsóbb is így. Éljen tehát a ritka alkalom, amikor jó vásárt csináltam. Ez volt egyébként hosszú idő óta az első eset, hogy egy otthoni ismerősömnek olyan csodás szolgáltatást tudtam felhozni, ami otthon még nincs.
   De ha belegondol az ember, hogy ezzel egyből az illető nyomtató-márkához láncoltak, már szaglik a dolog egy kicsit. Ha pedig továbbgondoljuk a dolgot, kimondottan gazemberséget gyanítunk, hiszen ha „onnan” pontosan látják, hol tart a tintaszintem, a Nagy Testvér minden mondatomat is kitűnően láthatja és rovásomra írhatja, azaz tárva-nyitva áll a számítógépemen kívül a nyomtatóm is, és szabad préda minden gondolatom. Lassan már sóhajtani sem lehet anélkül, hogy azt valahol ne regisztrálnák, és ez disznóság.
   Az az egyetlen vigaszom, hogy az embernek nyolcvan éves korában már teljesen mindegy, hogy mit regisztrál róla a Nagy Testvér.
   Megviccelem egyszer. Leírom, hogy az én esetemben, kedves „Testvérem”, te kutakodós, nyugodtan elmehetsz a francba, hogy finoman fejezzem ki magamat.

És kinyomtatom ezt neki csupa könnyen olvasható nagy betűkkel.

B.B.