"Hangulatviláguk alapja a vidámság s a lépten-nyomon előtörő jókedv. Ebből fakadnak a sokat emlegetett palócztréfák s ez táplálja azt a víg nótázást, mely a nógrádi lányok ajakán sohasem hallgat el. Messze földről, idegenből hazakerülve rendesen megjegyzik, hogy máshol nem is laknak olyan víg, figuroás emberek, mint ők. Szájuk mindig nevetésre áll; a hol ketten összekerülnek, ott már tréfálódznak, mókáznak és jaj annak a harmadiknak, a ki nem, tud velük együtt »elparoádéznyi«. Hamar hangolódnak jókedvre, de egykettőre felforr bennük az epe is és ez a hirtelen harag magyarázza meg, hogy vendégség, lakodalom nem lehet el verekedés nélkül. Hozzátartozik az úgy, mint »a leveshő a kanoá« s nem ér az a legény egy font kóczot sem, a kinek egynéhányszor be nem lékelték a fejét. Ez a heves természet okozza azt is, hogy mód nélkül bosszúállók. A »csúfsoágba maradt« legény nem felejti megaláztatását s egy-két esztendő múltán is, a legelső alkalommal olyan nyugodt lélekkel üti főbe ellenfelét, mintha tegnapi tartozását adná meg neki.
A verekedések és bicskázások leggyakoribb színtere persze a kocsma. A pálinka a fő: Ez az igazi »foglyos itok« (mert hamar kifog az emberen), a bor csak lakodalomba való, a hol ingyen adják. A minden apró ügyletet befejező áldomás is mindig pálinkát jelent s ezzel itatja a palócz reggelenként a fiát is, a ki még alig nőtt ki a csizmaszárból. A kocsmaasztalnál (toáflya) azután megered az amúgy is sebesen pergő, szapora palócznyelv s ha a »mirgesbű vagy abbú a bundoás neroángassbú« még nem vett be egy egész »rétlyát« (létra=liter), akkor szellemi frissesége valóban sziporkázik. De egyébként is született prókátor valamennyi s a jó istenen kívül becsapnának mindenkit, mert ember legyen az, a ki az ő furfangos kerülgetéseik között megtalálja az egyenes útat. Körjegyzők, ügyvédek s törvényszéki bírák a megmondhatói, hogy mily nagy feladat a palóczból igazat kicsalni. Alázatosságukból csak néhány végignemes falu önérzetes büszkesége emelkedik ki, a többi csupa jámbor, kalaplevevő alak, de csupán addig, míg bajban van. Ha érzi az igazát vagy ha a »fityusz« (ital) már dolgozni kezd benne, akkor csakhamar »kigyugja a zászlót« s és az utcza közepére állva énekli a kakastollasoknak, hogy: »Még az éjjé csendőrvérvel puczolom a csizmoám ki!«

Csak három embert respektál: a papot, a szolgabírót és a falubeli régi földesurat. Mind a hármat a múltak hagyományának tisztelete tartja fenn a régi tekintély magaslatán, mert a palóczban a múlt idők kegyelete igen erős s ez óvja meg lobbanékony, okoskodásra igen hajlandó természetét a szocziálizmusba tévedéstől is. Ez köti a röghöz, mely apáiról maradt reá s egyedül ez tartja vissza Amerikától is. Pedig majdnem mindnyájan földhözragadt szegény emberek s az a darabka föld is, szétosztva a fiúk között, egyre-egyre keskenyebb lesz, de azért ragaszkodnak hozzá végső lehelletükig s kis falujokat nem hagyják el addig, míg csak betevő falatjuk akad. Azt tartja, hogy az ember föld nélkül olyan, mint az erdei madár fészek nélkül. - Letűnt az a boldog idő, midőn Bél Mátyás szerint csak lustálkodtak s tótokkal végeztettek, a vetésen kívül, minden munkát. Ma már hangyaszorgalommal szántják s keserves verítékkel öntözik a lankák kemény göröngyeit s ezek meg is teremnék a mindennapi kenyeret s meg is maradnának a talpuk alatt, ha az az átkozott »szilokféreg« ki nem ette volna a szőlőtökét.
Mert hát, ha valaki szeret inni, akkor a nógrádi palócz az, a ki nagyokat szeret. S míg maga szűrte a híres nógrádi borokat, addig nem is volt ez olyan országos nagy hiba, de mióta a fityuszért a kocsmába vándorol a garas s mióta pálinkára kapott, azóta egyre jobban szegényedik és rohamosan korcsosodik e jobb sorsra érdemes s igazán eszes nép. Sülyedésüknek minden mozzanata s jellemüknek minden fogyatkozása ennek az elszegényedésnek tulajdonítható, mert a melyik falu meg tudott maradni a régi »jó sorban«, annak népe minden tekintetben magán viseli az egyszerű, becsületes magyar ember fogalmának ismertetőjeleit, de a melyik váltókkal és takarékpénztári kölcsönökkel küzködik, az már megtanúlta, hogy egyenes úton nem vergődik zöldágra. Nem így volt az még csak nemrégiben is, de sajnos, a múltból legtöbb háznál csupán a jókedv maradt meg, a bőséget elsodorta az új idők szele s véle veszett egy sereg szép szokás és tiszteletreméltó jellemvonás is, mikről a régi palócz-etnografusok regélnek. - De megmaradt szívük bizodalma a Seregek Urában s őszinte vallásossággal lépik át mindig a templomajtó küszöbét. Nyakig érő hóban s térdig érő sárban sem mulasztanák el néhol az órajárásnyi paróchia miséjét s nagyon keményszívű embernek kell annak lennie, a ki az ünnepi vagy pláne éjféli miséről elmarad. Ha már végképpen nem szabadulhat el hazulról, akkor a kamrába vagy a kert végibe húzódva, ájtatos zsolozsmákkal könnyít törődött lelkén. Isten nevében köszön s a katholikus asszony az Ur Jézust dícséri szüntelen. A fuvaros is, ha nagyon megrakott szekérrel vagy hosszú útra indúl el, el nem mulasztaná, hogy »No Jézus segí!« - ez azonban nem, zárja ki, hogy a legelső »bakkanónál« alaposan ki ne keljen a Gondviselés feledékenysége ellen, mert káromkodásra is igen könnyen kinyílik a szája, de ilyenkor is lehetőleg kíméli a szentek birodalmát s inkább családi vonatkozásokat emleget, az asszonyok pedig változatos átkozódásokkal, de különösen a »kórságos rossznehéssígvel, a nehéz nyovolyával s egyéb korelával« sújtják egymást veszekedés közben.

Van ezenkívül minden falunak egy rókahájjal megkent»fikcziós« embere, a ki »memmeri« (meg meri) mondani még a főszolgabírónak is az igazat és tudja, hogy mikor mit kell csinálni. Ha már ő is megakad, akkor nagy a baj. Ilyenkor elmegy a palócz valamelyik földesurához, de előbb a cselédektől megtudakolja a hangulatot s ezután hosszas lábtörlések és torokköszörülések közepette bekopogtat hozzája nagy alázatossággal: »Szërëncsés jó napot kívoánok tekintetës uram, hugy szógoâ a jóegéssíge? A fihatal uracskoák loátom, odaki virgonczkonnak a zudvaron, a letkissebb a letfajinabb, tënnap is fődhő buhintotta enyim Pistoámot, helyre gyerek lessz a, csak segíjje a jó Isten! Tekintetës uram pegy (pedig) bisztossan Vadalmoásró gyütt meg, mennézte azt a gyünyörősiges toáblát, hej ha az az öreg tekintetes úr éne, oálgya meg a jó Istenke a nyugodalmoát, mindétyig is mondoáta (azt mondogatta), ne fê Andris, amég engem láccz, nem is lessz má ezutengat (ezután) soha ollyan embere a falunak, mint ahollyan (a minő) ő vót, mer hát tecczik tunnyi.« Ez még csak a bevezetés eleje, a mit a retorika hangulatkeltésnek nevez, jön ezután sok mindenféle s a végén, mikor már menni készül, akkor villan meg a fejében, hogy: »Ehun e (vagy 'szi) majhuccsaknem êfelejtettem, hogy mé is gyüttem...«- Ha azután a tekintetes úr se tudja vagy nem akarja »êvoádónyi« a dolgát, akkor szentül megfogadja, hogy nem is fog »kereskennyi« vele, de azért még »mettróbákozik« a »jecczőné« is s végtére beballag a »várasba« a prókátorhoz, de ott még nagyobb körültekintéssel végzi a dolgát, mert az ügyvéd nagyon »hama kibabroá a zembervel!« Ebben a körülményes kásakerülgetésben, szó sincs róla, nagy része van a híres palócz-furfangnak, de őszintén szólva, sokszor a hivatalos fórumok s különösen a takarékpénztárak és ügyvédek eljárása készteti rá. Ha az ő igazsága nem lenne járatlanságának halvaszületett gyereke akkor nem volna oly mód nélkül bizalmatlan a városi urak iránt s nem félne a hivatalos aktáktól úgy, mint »a zsidó a szëncsigtű«. Bicskázásért, fejbeverésért nyugodtan megy »törvínbe«, de más ügyesbajos dologban, ha csak tanúnak idézzék is be, akkor már biztosra veszi, hogy »mocskos vége lesz a lagzinak, mer hoát a tintoát az ördög tanoâta ki, a törvínt meg a fiskálisok úgy kifiguroázzoák, hogy az olajos istennyila jobban êtéved rajta, mint a vitézkötésen.«

Megjelent : Borovszky Samu nevével jelzett A "MAGYARORSZÁG VÁRMEGYÉI ÉS VÁROSAI" sorozat nógrádi kötetében, 1911-ben.

Bejegyezte: Csillagosi 

forrás: http://faluhelyen.blogspot.hu/