A Szörényi–Bródy szerzőpáros Alföldi Róbertre bízta a legendás rockopera 30 éves jubileumi színrevitelét. Ezzel nekik kell elszámolniuk. Alföldinek kapóra jött a lehetőség, hiszen a Nemzeti éléről leköszönve egy kicsit újra reflektorfénybe kerülhetett és megint róla beszél ma mindenki. A feladat adott: csinálni egy vállalható rendezést, ami lök valamit a híveknek, miközben kiheréli a darabot és belever néhány szöget abba a koporsóba, amelyben a magyarság önbecsülésének és tartásának maradéka alussza Csipkerózsika-álmát. A nem túl bonyolult feladat megoldva: a nézőtér megtelt, a darab megvolt, és már el is felejtettük.

A nyolcvanas évek elején ez a darab volt a gumicsont. Amikor 83-ban erről beszélt az ország apraja-nagyja, mindenki Koppánnyal azonosult, de kényszerűségből elfogadta István győzelmét, még csak maroknyi ember tudott róla, hogy indul az ország kiárusítása. Az ország fizetett forradalmáraiból átvedlett „gazdasági szakértői” ekkor már nemcsak kokettáltak a bűnös nyugattal, a leáldozó kapitalizmussal, hanem keresték a kölcsönfelvételek lehetőségeit, és nem haboztak lépni, ha lehetett. Megalkották a társasági törvényt, és alaposan felkészültek az ország és a nemzeti vagyon átjátszására a nyugati „tőkéscsoportok” számára. Mi még csápoltunk és azon tanakodtunk, hogy jobban jártunk volna-e, ha az erőtlen István helyett Koppány csap oda, de nagyon, amikor ők már tudták, hogy a Szovjetunió és a keleti tömb országainak befellegzett. Az állam persze jó néhány tucat millióval támogatta a szuperprodukciót, hogy eszmélés helyett legyen min rágódnunk. Mi még beleborzongtunk abba, hogy Koppány esetleg Nagy Imre párhuzama, István pedig a kompromisszumokat kötő Kádáré... miközben már zajlott a téeszek és a nagyvállalatok elhappolásának, az ország gazdasági és morális tönkretételének előkészítése.

E morális tönkretétel egyik mai élharcosa Alföldi Róbert, akiről tudjuk jól, milyen körben mozog „művészeti” és közéleti tevékenysége, miközben folyton a politikamentességet hangsúlyozza (a most bemutatott darabjában fél percen át, az unalomig zengette a szereplőkkel az „unom a/unom a” strófát). Majdnem odaadta a Nemzetit a románoknak Trianont ünnepelni, és a Magyarország-térképre rejszoló katonák óta pontosan tudjuk, hogy az az ő szerepe, hogy „haladó” művészként folyton „kérdéseket tegyen fel”, vagyis aláássa mindazt, amit mi, nemzetiek vagy majdnem azok biztosnak vagy legalábbis adottnak veszünk. Mi hát a teendője egy ilyen „küldetésű” embernek? Úgy kell megbuherálni a darabot, hogy kivesszen belőle minden élet, és ami szimpatikus volt benne, az most taszítson. „Az István, a király című rockopera az elmúlt 30 év egyik legismertebb és legsikeresebb kulturális terméke, jelentősége többek között abban áll, hogy hatalmas közösségteremtő-megtartó erővel bír, már a kezdetektől a nemzeti minimum része.” – írja az RTL honlapjának bevezetője. Márpedig ha „hatalmas közösségteremtő-megtartó erővel rendelkezik és a „nemzeti minimum” része, akkor annál fontosabb, hogy ellehetetlenítsék.

Először is el kell hangszerelni, mert az eredeti rockopera zenéje tényleg ütős volt, amely feledteti azt is, hogy helyenként történelmileg mellényúlt a darab (például nem volt csata István és Koppány hívei között, mert Koppány híveit egyszerűen lemészárolták a saját szállásterületükön). A szárnyaló rockzenéből így lesz fülhallgatós karmesterrel vezényelt unalmas muzsika, de ez még nem minden. A korábbi őstehetségeket, Varga Miklóst, Vikidál Gyulát, Nagy Ferót és Deák Bill Gyulát fel kell váltani olyan emberekkel, akik vagy tehetségtelenek vagy ellentmondásosak. Azt nem tehette meg, hogy a társulatával évek óta sikert sikerre halmozó Feke Pált kihagyja István szerepéből, aki szerintem csak azért nem hozta a szokott színvonalát (én Szekszárdon láttam néhány éve és zseniális volt nemcsak ő, hanem az egész darab), mert nem tudott eléggé azonosulni a rendező kéréseivel. Koppányt viszont a botrányos Stohl Bucival játszatta el, aki persze vért izzadt a szerepében és takony létére igyekezett keménykedni, de csak annyira futotta tőle, hogy a legbénább jelenetben szinte nyüszítve magyarázkodjon ahelyett, hogy tökösen kinyilvánítana, ahogy Vikidál annak idején. Egyedül a Sebestyén Mártát váltó hölgy (a történetesen 1983-ban született Tompos Kátya) remekelt, de egyedül nem tudta megmenteni a darabot és a rendezőt.

Az egyik „legzseniálisabb” (= legördögibb) húzása az volt Alföldinek, hogy behozta a jobb sorsra érdemes Varga Miklóst és Nagy Ferót, akiről már az X-Faktor óta sejtjük, hogy elkurvult, de hogy ennyire, az teljesen lesújtó. A Nemzet Garázsmestere egy IK-1983 rendszámú és anakronisztikus (mert a valóságban csak 1989-től létező) négyütemű Trabival jött be színpadra, és Varga Miklóssal együtt behúzott nyakkal, hónuk alá csapott autentikus nyolcvanas évekbeli autós táskával siratták Géza fejedelmet, aki egyébként szellemként vándorolt ide-oda, megidézve Hamlet atyjának nyugodni nem tudó lelkét. A Sarolt asszony szerepében nulla énektudást bemutató Udvaros Dorottya aztán jól elzavarta őket oda, ahova valók.

Szánalmas jelenet volt. Nem lehet annyit fizetni, amiért ezt magára valamit adó ember elvállalja. Két illúzióval kevesebb. Alföldi zsenialitását viszont el kell ismerni, mert ügyesen kavarja a kártyát és zavarja össze a nézőt, aki egyszerre örül, hogy látja a két legendás alakot (spontán tapsoltak, amikor feltűntek a színpadon), és egyszerre süti le a szemét a szégyentől, amit velük művel. Hiszen pont ez a cél: összezavarni, összekuszálni, kérdéseket feltenni, megkérdőjelezni, eltemetni.

A szereposztáshoz tartozik az is, hogy Koppány egyik első emberét egy piros nadrágos buzinak látszó punk gyerekkel játszatja el, Torda, a legendás táltos alakja pedig szintén punk és piros csíkos nadrágban, piros köpenyben jelenik meg, s mielőtt bemutatná az áldozatot, rágyújt egy jó hosszú és rogyadozó jointra. A fűtől megrészegülve torokénekel egy kicsit, válaszul a nép fohászára („Nap fénye világosságot, Hold fénye teljességet...”), majd amikor már jól be van állva, akkor kezdi el az áldozati éneket, persze teljesen kicsavarva az eredeti kontextust, kiherélve a dalt és eltorzítva a karaktert. Megint egy pont a rendezőnek, sikerült a régi darab egyik legütősebb, legnagyobb azonosulást kiváltó számát vállalhatatlanná és élvezhetetlenné tennie. Pont úgy, ahogyan a „Véres kardot hoztam...” kezdetűt.

Nem lenne azonos önmagával Alföldi, ha nem öltöztette volna Bocskaiba a három köpönyegforgatót, és amikor már hiányolni kezdtem, hogy nincs több homokos a darabban, gyorsan mutatott néhány nagytotált a színpadról, ahol a szereplők modern ruhái természetesen Benetton-szerűen tarkabarka szivárványszínekkel mutatták a másság diadalát. A darab szellemi mélypontja viszont akkor következett be, amikor a szánalmas Koppány-alak, a benne felgyűlő feszültséget nem bírva bárddal nekiesett a fehér lónak, melyen őseink a legenda szerint földünket megváltották, és „dühből” lefejezte, aztán alátartotta a fejét a kifröccsenő és sugárként ömlő vérnek. Egyébként minden és mindenki csupa vér volt, mintha a férfiatlan rendező ezzel próbálna szert tenni valami esetlen pótlékra. István felesége természetesen félrelép az SS-tisztnek őrzött bajorral, és az egyik nyápic kéksipkás ENSZ-békefenntartó sipítozza bele a térbe, hogy „Kell az erő, hogy lássa a nép, nincs itt már kec-mec, elnézés nem lesz nálunk.”

A darab végén természetesen a Szent Koronába mint börtönbe vannak bezárva a szereplők, egyedül Géza szelleme kóborolhat szabadon a rácsokon kívül, a közönség és a szereplők között. Alföldinek sikerült megölnie a darabot, felejthetővé tenni a nagyszerű zenét és szövegeket, s csak egy dologban maradt alul az eredeti darabbal szemben. Abban eggyel több rokkant, azaz bocsánat, fogyatékkal élő volt. No de milyen lüktető életerő sugárzott a féllábú Deák Bill Gyulából! Ez az, amit Alföldi Robika és a elvtársai soha nem fognak tudni közvetíteni.

A héten rengeteg kritika napvilágot látott Alföldi rendezésével kapcsolatban. Az én véleményem annyiban tér el az övéktől, hogy a) megkérdőjelezem az eredeti darab történelmi hitelességét (de annak kifejtése meghaladná e cikk terjedelmét) és b) azt állítom, hogy a jubileumi rendezés bukására eleve számítani lehetett, tudván, hogy Alföldi kezébe került. A tévéközvetítésből tudjuk, hogy többek között a Blikk, a Népszabadság és a TEVA támogatta, és természetesen az RTL közvetítette, jó sok reklámmal. Szép kis társaság, most már legalább hivatalosan is tudjuk, honnan fúj a szél. De hogy a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma is beállt a támogatók közé, azt már nehezebben tudom megemészteni. Egy esetben találok rá felmentést: ha így kínálták fel elegánsan a rendezőnek, hogy rendezetten visszavonulva tűnjön el örökre a magyar művészvilág süllyesztőjében és ne mételyezzen tovább bennünket. Meglátjuk, így lesz-e.

Turóczi Attila