Lánykorban elvált asszonyok a szerelemért kárpótlásul csak esznek-esznek, s mikor megálljt parancsolnak őszbe csavarodó nyári érzelmeiknek, –  már azonos hőfokon tudják, hogy a rozsdavörös olyan, mint szűzön a pír, az elrejtést célzó harsány hattyúdal.
    Leheletfinom válaszfalat jelent a látható és láthatatlan között a spanyolfal... Izgalmas, hisz  nincs olyan ember, aki ne lenne kiváncsi arra, hogy mit takar el. Annyi biztos, hogy nem igazi fal, tehát semmiképpen nem választ el. A háromszéki templomok roráté fagyában a vágyakozó lehelet zuzmarává dermedt ablakán át a remélt szebb jövő  helyébe a Budapesten élő székely ifjak zászlajukra egyszerűen azt himeztették: „Isten ne segits, csak csodálkozzál!” Annak a népnek a fiai, amely minden habozás nélkül meg van győződve arról, hogy van Isten és hogy ez az egy Isten, az a csodálatos élő valóság, aki tudatosan, tervszerűen intézi a mindenség életét, a legnagyobbtól a legkisebbig. És  semmi kétség nem volt arra nézve, hogy ez a láthatatlan valóság az az erősség, az az oltalom, amelyre teljes bizalommal támaszkodhatunk; az a jóságos Isten, akiben feltétlenűl bizhatunk, akitől segítséget, szabadulást teljes bizalommal várhatunk. Ezzel szemben láthatjuk az emberekben, önmagunkban vetett bizalom: keserves csalódás, összeomlás. Mégis mily sokat várunk azóta is az emberektől, milyen kétségbeesett erőfeszítéssel igyekszünk egy és más ügyünkben emberek, közösségek támogatását megnyerni! Milyen sokat is várunk önmagunk erejétől, képességeitől! Milyen iszonyú,  nagyon fájdalmas az önmarcongoló beismerés a bukás után! Nos a világháborúban Németország szörnyű összeomlásának egyik oka nem éppen ez az elbizakodottság volt? Csak ideiglenes határvonalat jelent a tragédiák sora után is, –  radikálissal merő ellentétben  - akár a  politika, geopolitika, ami ide-oda tolódhat akár a spanyolfal egyik és másik oldalán lévő személyeknek ügyeknek, világot mozgató ideológiáknak kénye-kedve szerint, -  az erőszak függvényében. Pontos helyszínét jelöli meg az emigrációjának, mert „önkéntesen” kényszerűl házat, hazát, nevet változtatni... De a jellemgyilkos már az ’56-os események éjszakáján jelen volt, amikor az egyetemisták másnapra tervezett kivonulása időpontjában nem, de a felvonulás sorrendjében igen,  -  úgy mozgatták a spanyolfalat  módosító javaslattal, hogy elől mennek a magyar és utánuk a román egyetemisták. Minket lelkes teológusokat könyörögve, sírva kértek professzoraink: „Fiúk ne, ne menjenek! Maguk ellen fordulnak majd a románok!”  Ez lett volna az „ellenforradalom”! Horribile dictu (még kimondani is szörnyű)! –  nemrég  arról értesültem, hogy ezek a nagyszerű tanárok is besúgók voltak. Mindenesetre a titok addig érdekes, amig le nem hull róla a lepel, ezért fontos, hogy soha ne látszódjon, mi is van a spanyolfal mögött. Kérdés: Hogyan lehetséges, hogy nincs minden lakásban jelen? Valaminek az eltakarására készült, - vagy nincs takargatni valónk? Talán nem jól bánunk a titkokkal, izgalmakkal, sejtelmekkel?
     Ugyan kérem! Marcona Jézus is következik? Látszati elválsztásnál, de a jó ízlés szándékos rombolásánál is több, amit hozzám érkezett levélben olvastam. Így szól: Ábrahám kérte az Urat, hogy kímélje meg Sodomát, ha talál 50 igaz embert. Isten válaszolt Ábrahám könyörgésére: „Ha találok Sodomában ötven igazat, akkor a várost meg fogom kímélni.” (Móz. 18:16-33) A film címe. ”Corpus Christi”. Az undorító film júniusban jelenik meg Amerikában. (Nem csoda!) Jézust, tanítványait úgy állítják be, hogy azok homosexuálisok! Undorító megcsúfolása a mi Urunknak. Nagy összefogással talán meg lehet akadályozni, hogy bemutassák Magyarország területén és a szomszédos országokban. Ez szent hitünk megcsúfolásával azonos, és bűncselekménynek számít. Ezekben a bűnökben még csak eltűréssel sem szabadna résztvennünk!
     Úgy látszik, már Európa egyes régióiban betiltották a filmet. Amire szükség van és amit megtehetünk, minél több imádság, könyörgés és határozott tiltakozás minden fórumon ez istenkáromlás ellen. Reméljük, hogy eljut hangunk olyanokhoz is, akik tudnak és akarnak tenni valamit. A jó Isten  képes megtalálni legalább azt az 50 embert, aki hajlandó megfogalmazni agodalmunkat.
Csak azt ne gondolja senki, hogy mi nem tudjuk, amit tudnunk kell.  ELJÖN AZ IDŐ, mikor őszbe csavarodik a nyár és rövidesen rozsdavörös lesz szívünk és szánk.
      Isten a tanú, hogy midőn Gusztáv Adolf, a svédek nemeslelkű királya a német protestánsok vallásszabadságának védelmére fegyvert fogott, az utolsó, a döntő csatában, Lützzennél 1632 november 16-án serege élén, reggel a csata előtt rázendített a hatalmas énekre: „Erős vár a mi Istenünk.” Utána egy másikra: „Oh légy hozzánk kegyelmes!” Végül egy harmadikra: „Ne csüggedj el, kicsiny sereg.” Az énekek után maga a király buzgón imádkozott. „És most Isten nevében előre!” A sereg rázúgta: „Velünk az Isten!” A nagy hős elesett, de serege győzött, Isten volt a szabadító.
     A tegnap – harminc év eltelte után – felefonált Dr.Demeter Andor lelkész, az Egyesült Államok magyar református püspöke. Ott folytattuk a beszélgetést ahol vesződségesen  akkor abbahagytuk: a rozsdavörös könnycseppekről, sejtelmekről, izgalmakról, titkokról...

     A szöveg megállapítását végezte:

        Pásztori Tibor Endre