Kardpengék csattogásától és lódobogástól volt ismét hangos a győri Aranypart. Szombat és vasárnap délután került megrendezésre az immár hagyománnyá vált győri Szent László Napok.

Szent Lászlót, a Lovagkirályt, keveseknek kell bemutatni. Számtalan legenda és történet fűződik a nevéhez. Bár Nagyváradon helyezték örök nyugalomra, mégis neve Győr városához is köthető. A szigetközi város székesegyházában őrzik ugyanis Szent László hermáját. A nevével fémjelzett lovagi torna és történelmi fesztivál sok éve már a Négy Évszak Fesztivál egyik kiemelkedő programja.

A rossz idő ellenére is, rengetegen voltak kíváncsiak a középkori sokadalomra. Egy-két hirtelen jött nyári zápor ugyan elijesztette a közönség nagy részét, de aki kitartó volt, annak felejthetetlen élményben volt ismét része. Sajnos a csúszós fű és felázott talaj miatt törölni kellett pár bemutatót. A hosszúra nyúlt szünetekben a Somos Együttes és a Szent László Haditorna Egyesület rögtönzött koncertje szórakoztatta a nagyérdeműt. Emellett kézműves játszóház, történelmi játszótér és az ilyenkor szokásos vásár várta a közönséget.

Akinek kedve támadt, azokat Toma és lelkes csapata különböző erőpróbákra invitálta. A kihívásokban rendszerint az nyert, akinek jobb volt az ügyessége, egyensúly érzéke. Az egyik legnehezebb feladatnak a pásztortánc bizonyult, mely során az ellenfelek egy rövid botot szorítanak. A cél az, hogy a bot egyik végét leérintsük a talajra, miközben a lábunk nem mozdul. Természetesen a másik résztvevő is ezt szeretné elérni, így egy tánchoz hasonló, ám annál jóval megerőltetőbb jelenetnek leszünk szemtanúi.

Szombat este, napnyugta után, egy látványos kaszkadőr bemutató várta a kitartó vendégeket. A központi küzdőtéren tűzsonglőr és lovas íjász bemutatóra került sor. A rendkívül veszélyes műsort a Megyer Sarja Hagyományőrző Egyesület szolgáltatta. A szereplők nem csak bátorságukról tettek tanúbizonyságot, hanem ember és ló közötti különleges kapcsolatról is. Minden élőlény természetes módon retteg a lángoktól. Ilyen körülmények között rábírni a lovasnak az akaratát a hátasára, bizony embert próbáló feladat.  

Hagyományosan vasárnap délután rendezték meg a kopjatörést. Ezt a párviadalt nevezhetjük a klasszikus lovagi tornának. A középkorban egyfajta sportként tekintettek rá, mely során a tornára meghívott lovagok összemérhették erejüket. Sok esetben tompa fegyverrel vívták a harcot, de előfordult, hogy a torna során is éles, a csaták közben forgatott kardokat használtak. Az Aranyparton szerencsére elmaradt a vérengzés. A Megyer Sarjai lovagok, bár korhű felszerelést és fegyverzetet viseltek, természetesen begyakorolt, ám nagyon látványos párharcokat vívtak egymással.

A számos fellépő csoport közül, mindenképen kiemelendő a győri Szkíta Sólyom Baranta Közösség. Mint vezetőjük, Pottyondy Ákos kiemelte, „aki terminátor akar lenni, az ne ide jöjjön.” A csoportjuk nem csak a harcművészetnek él, egy közösséget építenek fel, ahol kicsik és nagyok, fiúk és lányok egyaránt szerepelnek. Hagyományőrzés, kultúra és önvédelem. Talán így lehetne jellemezni lelkes és rendkívül szimpatikus társaságukat.

- Kár tagadni, a XXI. században élünk, de a régmúltat nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha csak emlékezünk rá, akkor olyan, mint ha egy múzeumban lennénk, ahol őrzik a tárgyakat. Mi megpróbáljuk megtartani és megélni ezeket a dolgokat - nyilatkozta Ákos.

Az egyszerű földművesek, ha meg kellett magukat védeni, csak a puszta kezükre és a kéznél lévő dolgokra számíthattak. A Baranta eszközei között éppúgy megtalálható a pásztorbot és a karikás ostor, mint a másfélkezes kard. Nem csak harcolni tanulnak velük, hanem használatukat is elsajátítják, mint a pásztorok a régmúlt időkben. 

G.G
FÚSZ