Június 1-jén Trianon gyászos napjára emlékeztek meg a Zala megyei Tófejen, azon az emlékhelyen, amelyet a Molnár Ervin vezette RW Motorosok alakítottak ki közösségi munkával.
  A rendezvényre meghívták a felvidéki Falath Zsuzsannát, aki az elmúlt években a magyarellenes történelem-hamisítás elleni bátor fellépésével vált ismertté Kárpát-medence szerte. Zsuzsanna megjelenni ugyan nem tudott, de tervezett beszédét leírta, amit a helyszínen felolvastak. Alább mi is közzétesszük, olvasóink figyelmébe ajánlva.

Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

  Immáron 104 éve annak, hogy hazánkat előre megfontolt szándékkal felhajtották a golgotára és kivégezték. Bár ennek a gyilkosságnak voltak előzményei, amelyek meghatározták és végletesen tragikussá tették ezt a bűntényt.
  Ha visszanézünk a történelemre, akkor láthatjuk azt, hogy a tatárjárást még demográfiailag ki tudtuk „heverni”, hiszen Mátyás király uralkodása alatt Magyarországon a magyarok lélek száma 90% fölött volt. A török dúlás 1526-1686 olyan sebeket ejtett hazánk népességén, főleg a sík területeken, amiből a nemzet már nehezen tudott regenerálódni – felállni. Később a Habsburg betelepítések nyomán Magyarország, a magyar királyság etnikai térképe végletesen megváltozott. A 19. század második felében sikerült valamit javítani ezeken az arányokon, sajnos az első világháború rossz demográfiai alaphelyzetben érte Magyarországot.
  1918-ban a tengelyhatalmak Magyarországgal együtt elvesztették a háborút, amelynek megtorlása 1920 június 4-én Franciaországban, Párizs mellett a versailles-i Nagy Trianon palotában írattatott alá.
  Ez az álnok, ármányos, bűnös és gyilkos békediktátum örök sebet ütött minden magyar ember szívén. Hiszen a több mint ezer éves európai magyar államiságunk nagyszerű és dicső folytonossága egyik pillanatról a másikra olyan pusztító szétszaggatást ért meg, amelyet a mai napig sem tudtunk feldolgozni (bár megjegyzem, hogy nem is lehet). Olyan népek és államok kaptak országrészeinkből, akik sem történelmileg, sem kulturálisan, de főleg morálisan nem érdemeltek volna területeinkből egy jottányit sem.
  Sokan nem tudják, de például a felvidéki tótság összessége korán sem volt annyira elkötelezett egy csehszlovák állam megszületéséhez, tudni kell, hogy a Felvidéket 1918-1919-ben a cseh légiók, katonaság egyszerűen megszállták és mindezt azért, hogy ezt a területet Csehországhoz csatolják, kimondottan haszonleső, imperialista, gyarmatosító politikát folytatva.
  Vagy nézzük a románokat: hosszú évtizedeken keresztül ácsingóztak Erdélyre, Partiumra, a Tiszántúlra és Bánsági területeinkre. Nem átallottak történelmet hamisítani, több generáción keresztül belenevelni a románságba a sovinizmust, a hamis történelem tudatot és a magyar gyűlöletet. Trianonban megjutalmazták ezt a primitív nemzetépítést, megkapták „jussukat”, bár csalódottak voltak, hiszen a Tiszán túl és az „ősi román város – Debrecín” nem került Romániához.
  Vagy itt vannak a szerbek: a török elöl menekülvén egyre többen találtak menedéket Délvidékünkön, amit azzal jutalmaztak és köszöntek meg, hogy többszöri véres pogrom után elérkezettnek látták az időt, hogy kiköveteljék maguknak „vélt jussukat”, hogy elcsatolják déli területeinket.
  Folytathatnám a sort a horvátokkal, osztrákokkal, taglalhatnám a szovjetek, később az ukránok szerepét vagy az erdélyi szászok ínlojalitását, de nem teszem.
  Fontosabbnak tartom rámutatni ebben a vészterhes és háborús időszakban arra a tényre, hogy a magyarságnak igaz barátja hosszú történelmünk alatt egy sem akadt. Szkíta fajunk, ami teljesen különbözővé tesz itt Európa szívében minden más néptől, nemzettől irigységet, félelmet és sokszor gyűlöletet váltott ki, úgy a germánból, a szlávból, vagy akár a latin nyelvű népekből is. Sok száz év után el kellene felejtenünk a naivitásunkat, amely mindig arra sarkallott minket, hogy őszinte jobbot nyújtva teljes bizodalommal legyünk szomszédaink felé. A történelemből tanulva pragmatikusan új nemzetstratégiát megfogalmazva az erőre, a gyarapodásra és a szaporodásra kell helyezni a hangsúlyt, persze hitünket soha nem feledve. Továbbá a két háború közti kultúrszemléletet kell feléleszteni és újrafogalmazni. A kultúra, az iskolák minősége és a magyar öntudat elmélyítése egy új, erős magyar tudatú generációt lesz hivatott felnevelni, akik majd száz év távlatából újjá tudják építeni azt, amit a 20. század lerombolt.
  Addig van magyar jövő, amíg van magyar remény és vízió. Ha utódainkat ebben a szellemiségben neveljük és irányítjuk életük folyamán, és amíg tudják azt, hogy Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony és Kassa, Újvidék és Szabadka is magyar városok, és amíg egy magyar is él a leszakított területeinken, soha, de soha nem szabad lemondani egyetlen egy négyzet centiméteréről sem a Kárpátok övezte magyar hazánknak. Mint, ahogy Deák Ferenc mondta:
„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
És ebben úgy segéljen minket az Isten!

Falath Zsuzsanna, muzeológus

Pozsony, 2024. 5. 30.