Hej emberek! Markomban sűrű 
fekete vérrel telt kupa! 
Ezzel köszönt rátok egy rongyos, 
világgá űzött árva kobzos 
utolsó Koppány-unoka! 

Borra nem telt. Így hát kupámat 
megtöltöttem bús magyar vérrel. 
Hozzátok szólok emberek! 
Héj, testvéreim, emberek 
öt világrészen szerte-széjjel! 

Ím alvadt vérrel telt kupámat 
e rút világon végigöntöm 
s magyar vér mellett, ahogy illik, 
az újesztendőt ősi módra 
zord táltos-szóval fölköszöntöm! 

Babonát mondok, szörnyű átkot! 
Vad mágiát, mely megfogan: 
megátkozom azt, aki vigad! 
Ki bort iszik, asszonyt ölel, 
békében él és boldogan! 

Mert jaj, véres nép ma az én népem! 
Ordas vadak tépik a testét! 
S kik elfordulnak tőle, hogy ne lássák: 
átok marja ki két szemük világát 
s pusztuljanak, ha gyászát elfeledték! 

Méreggé változzék a bor minden pohárban 
és tébolyult sikollyá a kacaj! 
És szörnyű vész és halálhörgés légyen 
és minden földi otthon porrá égjen 
és minden céda ember benne égjen, 
ki tudni arról semmit nem akar: 

hogy miként pusztul börtönben, kínban, vérben, 
egy részvétlen világ közepében, 
magára hagyott népem, a magyar! 

(Új Hungária, 1949. december 30.)