ŐS-INDIA

A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen foglalkoztam azzal, hogy a földművelést a subar (szabir) őseink alakították ki, jó termőföldek után kutatva – főleg a folyók völgyében – eljutottak az Indus folyó partjára is. Az itt kialakult felettéb híres Mohenjo Daro és Harappa kultúrákban fedezhetők fel a szabirok nyomai. De mielőtt még e kultúrák bemutatására térnék, lássuk röviden India ős-múltját.

 Indiában i.e. 400.000 - 200.000 között paleotikumbeli kőszerszámokat találtak a Soan Kultúrából (Punjab). Ezek a kőszerszámok hasonlóak szerte a világon, Európában, Afrikában, és Ázsiában is. Dél-Indiában, egy másik kőszerszám ’ipartelepen’ (Madras Ipartelep) már nagyobb kődarabokból hasított kőbaltákat találtak. Ezeket a szerszámokat már a ’homo szapiens’ alkotásainak tekinthetjük, amelyek hasonmásait szintén megtaláljuk Európában és Afrikában is. A homo szapiens lassan fejlődött az évezredek folyamán, halászó vadászó és gyűjtögető életformát folytatott és kis csoportokban élt. Idővel megtanulta, hogyan kell tüzet gyújtani, testének védelmére állatbőrökbe, fakéregbe és levelekbe burkolódzott. Mezopotámiában az i. e. X. évezredre növényeket nemesített és állatokat háziasított, innen terjedt el, Indiába is eljutott ez a fejlettebb életforma, mely olyan jelentős az emberi civilizáció szempontjából, hogy a tudomány az első agrár forradalomnak nevezi.

A szabir-magyarok őstörténete, és A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben részletesen foglalkozom az agrárforradalom kezdetével és kifejlődésével. Ezért most csak annyit említek, hogy kutatásaim alapján e kultúra az ős su-subar-szabir ’elősumir’ nép kezdeményezése és kifejlesztése. A mezopotámiai térkörből terjesztette el a szabir népcsoport – főleg a folyóvölgyekben haladva - a földműveléssel kapcsolatos tudását, az építészetet, a szerszámok, tárgyak készítésének titkait és a művészeteket szerte a nagyvilágban és így jutott el ez a civilizáció az Indus folyó völgyébe (Indiába) Harrappába és Mohenjo Daroba is. Megállapításom bizonyítására idézem Sz. P. Tolsztov: Az ősi Khorezm című könyvének 81. oldaláról:

„Egy, a régi szubaruihoz közelálló jafetita nyelvnek az indiai mohemdzsodaroi hieroglif felíratokban található, B. Hrozny által felfedezett nyomai és a dravida befolyásnak az előázsiai jafetitáknál észlelt, fentebb említett nyomai alapján itélve, a  keleti jafetiták kialakulásában úgy látszik, igen nagy szerepet játszottak azok a churri-mittani vagy szubaru csoportokhoz tartozó törzsek, melyek a második évezred elején Mittani hatalmas előázsiai birodalmát alkották. Ennek központja Felső-Mezopotámia volt. De a mohendzsodaroi feliratokon található adatok tanúsága szerint itt azok a hettita törzsek is játszottak valamelyes szerepet, amelyek praefixumos típusú nyelveket beszéltek. Végül Alsó-Mezopotámia szumir civilizációjának megteremtői is megőrizték nyelvükben a távoli keleti kapcsolatok emlékeit és a szumir nyelv mind szókészletében, mind pedig alaktanában az altáji csoport nyelveivel, különösen a török nyelvekkel való egyezés világos jeleit mutatja.”

Ehhez az idézethez csatlakozik A szabir-magyarok őstörténete című könyvem 307. oldaláról a következő, Khorezmről szóló megjegyzés:

Ebben a térkörben, de már nem az agyag talajon, hanem s Szultan Uizdag északnyugati előhegyének Csilpyk, Kara-tübe és Bes-tübe homokos magaslatain találjuk azokat a rendkívül érdekfeszítő, sziklába vésett jeleket, amelyeket a Tolsztov-expedíció 1940-ben fedezett fel. Feltevésük szerint ősi temetkezési helyek voltak, szertartásaik bekerültek a zoroaszteri vallás rituális gyakorlatába is. Halottaikat sziklákon helyezték el, hogy a madarak felvigyék a lelküket az istenhez. Ezt a feltevést az is igazolni látszik, hogy a csilpyki magaslat az ortodox zoroaszteri vallás egyik fontos síremlékévé vált mindjárt Krisztus születését követően.

Ezeket a sziklákat ellepik a rájuk vésett jelek, melyek feltétlenül az ős-szabir őseinkre vonatkozó írásemlékek. A jelek legrégibb csoportja geometriai vonalakból áll, melyek hasonmásai csaknem minden ős-szabir kultúrában előfordulnak, különösen kerámia-díszítési motívumok gyanánt. A jelek között találunk egyenes és ferde csoportokban sűrűn bevésett rovátkákat. Ezek a jelek hasonlítanak az Azovi-tenger melléki, bronzkori sziklába vésett jelekre. (O. N. Bader ’Kősír’ leírása), de ugyanakkor megegyeznek a Mezopotámiában, Elamban, a hetita királyságban és Indiában is megtalálható archaikus hieroglifekkel is. Ha még kételkedne valaki a feliratok egy és ugyanazon népetnikumtól való származásában, akkor megjegyzem, hogy V. V. Sztruve orosz akadémikus ezekben a jelekben a hurritának elnevezett szabir törzsek emlékeit véli felfedezni. Ezt az őstörténelmünk számára igen értékes megállapítását a Mohenjo Daro-i felirat B. Hrozny-féle értelmezésének kiigazítása közben közli.

Láthatjuk, hogy őseink sziklába vésett jelei – ugyanazon temetési kultusz és hitvilág megnyilvánulásaival együtt - milyen nagymértékben járulnak hozzá az ős-szabir, tehát az ősmagyar történelmi kép kialakításához. Ezek az írásjelek egybekapcsolják az ős-szabirokat a Mohenjo Daroban talált hieroglifákkal, szilárdan megerősítve az Indus-völgyi, észak-iráni és khorezmi keleti magyar őshazánk fogalmát, de ugyanakkor egybekapcsolják a Termékeny Félhold (Mezopotámia) és a Kárpát-medencei őshazánkkal is. (A szabir-magyarok őstörténete című könyvem 254. o.).

Tehát ezek a felíratok újabb döntő bizonyítékai az ős-szabirok terjeszkedésének a Zab folyók völgyéből, i.e. a X. évezredtől a hunok Kr. e. I. évszázadi khorezmi megjelenéséig eltelt időben. Természetesen az újkőkori szabir őstelepeken a hosszú évezredek alatt bizonyítják a szabir nép folytonosságát, és a mindhárom őshazánkkal fenntartott kapcsolatokat.

Nos de mit mond a nyugat-európai, főleg angol-szász történetírás az ős-indiai kérdésről? Rendkívül fontos kérdés ez, mert még mindig az indogermán, ma szalonképesebben indoeurópainak nevezett fajelméletre és nyelvelméletre épül Európa őstörténelme, és nyelvészete, pedig már jól láthatók az elmélet tarthatatlanságát mutató történelem-értelmezés és tanítás tévedéseinek, valótlanságainak jelei, és a tárgyilagos tételekre felépített tudomány szinte hangosan követeli a világtörténelem és egyúttal a magyar őstörténelem újjáértékelését. Ezért szükséges bemutatni az Ős-Indiában gyökerező indoeurópai elmélet kezdetét és kialakulását.

Arthur Ungnad, az indogermán faj- és nyelvelmélet német tudósa a Subartu (Berlin és Leipzig, 1936) című könyvének bevezetőjében a következőket írja:

„Amint Európában a 18. század végefelé a szanszkrit ismert lett, melyet régóta a legidősebb indogermán nyelvnek tartanak és valamivel később Franz Bopp lerakta az összehasonlító nyelvtudomány alapját és még jóformán semmit sem tudtunk a népszármazás tudományáról és a fajkérdések csak érzékelés szerint, mintsem tudományos alapon lettek megitélve, az indogermánok őshazáját Közép-Ázsiában keresték. Előszőr a fajkutatás és az európai őstörténet-tudomány ezt a hiedelmet megrendítette; de még 1925-ben olyan jelentős kutató, mint Eduard Meyer kijelentette, hogy az a feltevés, mely az indogermánok hazáját a Keleti Tenger vidékén, vagy egyáltalán Európában keresi, történelmileg és földrajzilag is erős kétellyel áll szemben?” (A szerző szabadfordítása).

Arthur Ungnad nagy indogermánista tudós volt, és ha ő azt írja, hogy a szanszkrit nyelv elterjedt Európában a 18. század végén és azt a legrégibb indogermán nyelvnek tartják az indogermánisztika teóriáját kiagyaló nyugat-európai tudósok, akkor arra mérget vehetünk, hogy az ugyis volt. Hogy miért fájdult meg a foguk erre az igen magas fokú ősműveltséget eláruló nyelvre Nyugat-Európa tudósainak és miért mondták ki arra, hogy az csak az ő ősnyelvük lehet, azt nem nehéz kitalálni. Hogy is mondja a latin közmondás?: Akié a föld, azé a vallás,” Ebben az esetben pedig: Akié a föld, azé az újonnan felfedezett ős-mesternyelv. Ne feledjük el, hogy a szóbanforgó idően már hatalmas területeket hódított meg, gyarmatosított az angol birodalom – beleértve Indiát is – ahol az indogermán elmélet szerint a szanszkrit nyelvnek kellett születnie.

A szanszkrit nyelv a 18. század végefelé került Európába Indiából. Az indogermán, ma indoeurpainak nevezett elmélet mindjárt megtalálta a magyarázatot arra, hogy miként kerülhetett ez a művelt nyelv Indiába. És elhitték, csaknem az egész világ elhitte a magyarázatot: Ez az ú. n. indoeurópai fajelmélet és nyelvelmélet feltételezésből, abból a ’felfedezésből’ alakult ki, főleg a XIX. század folyamán, hogy a szanszkritban és az ’európai’ nyelvekben – különösen a kelta nyelvekben – sok alaphasonlóság van. Ebből aztán mindjárt létrehozták az ú. n. indnépvándorlás hipotézisét (feltételezést!), mintha az indusok, úgy Kr. e. két ezer táján a mai Európa térköréből, fajrokonaikból kiválva Indiába vándoroltak volna. Szerintük ennek a feltevésnek a szanszkrit nyelv adta meg az alapját.

Ezzel szemben nézzük, mit mond Padányi Viktor:

„Ez a ’késői szumir’ nyelv a Krisztus előtti két évezred szumir nyelve, gyorsan torzul, másul, átad és átvesz szavakat és épp úgy gazdagítja az akkoriban még primitív asszirt, babilónit, hébert, mint ahogy kréta-mykénei és etruszk csatornákon bejut az árja nyelvekbe is, sőt kelet felé haladva az ú. n. sanscrit nyelvbe is. Ez a tény vezette hosszú időn keresztül a ’szumir dicsőség’ után vágyó árja nyelvészeket, akik az ’indoeurópai’ nyelvek szumir kölcsönszavaiból kiindulva kissé elhamarkodottan sorolták be a szumir népet az ’indoeurópai’ népek családjába.”

Ebben az idézetben Padányi ugyan inkább arról ír, hogy a ’sumir’ népet miként sorolták az ’indoeurópai’ népek családjába, de ugyanakkor az is tisztán kiviláglik, hogy a ’sumir’ a sanszkrit nyelvbe is bekerült s így lett eleinte a ’sumir’ nép is, az indogermán összehasonlító nyelvtudomány ’alapszabályai’ szerint az ’indoeurópai népcsaládba’ bekebelezve. Padányinak az a megállapítása, hogy a szanszkritba ’sumir’ szavak kerültek bele az idők folyamán, igen fontos számunkra, mert megmagyarázza a ’sumir’-szanszkrit-magyar nyelvrokonság kérdését. Miután a ma már igen sok angol-szász nyelvész és történész szerint is téves az az indogermán elmélet, amelyből a szanszkrit nyelvre alapozott indogermán „felsőbbrendűség” fogalma származott, megvizsgálok néhány angol-szász megállapítást.

Történelmi körökben úgy terjedt el, hogy a virágzó a Indus-völgyi, a ’sumirokkal’ egyidőbeli Harappa-Mohenjo Daro ős-civilizációt az ’árja nép’ elsöprő támadása pusztította el. Ezzel kapcsolatban az angol Bill S. Balinger: Lost City of Stone (Elhagyott kővárosok) című könyvének 81. oldalán kezdődően többek között a következőket írja: Kb. 1750 i. e. az árják – harcias barbár nomádok  (Balinger szavai/a szerző megj.) – lerohanták Észak-Indiát, majd a Ganges folyó völgyében délfelé a Bengáli-öbölig húzódtak. 1700. és 1650. (i. e.) támadhatták meg és dúlták végig Harrappát, de még úgy 150 évig eltartott, ameddig Mohejo Daro is erre a sorsra jutott. A őscivilizáció elpusztult, habár egyes csoportok még emberöltőkig fennmaradtak. Az árják által megszállott területeken a kultúrnívó erősen csökkent; az árják átvették a kaszt rendszert és valószínüleg a két vallást is egyesítették. Majd Balinger azzal folytatja, hogy az árja meghódítás után az írás használata is erősen lecsökkent évszázadokig, sőt írott bizonyíték ebből az időből nem maradt fenn, mert a pálmafából készült papír nem sokáig tartott a szélsőséges klima és a rovarok pusztítása miatt. Ballinger aztán megemlíti a könyvében, hogy kb. i. e. 300-ban már használatos volt egy árja ábc Indiában, a görögök útján átformált főniciai ábc-re alapozva. Ugyancsak megállapítja Ballinger, hogy az árják előtti indiai ősnépek a dravidák voltak, akiknek a helybeli neve és nyelve tamil elnevezés alatt volt ismeretes. A tamil nyelvről viszont tudjuk, hogy Bálint Sándor azt a magyar nyelv szanszkritjának nevezte.

Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy miként és mikor kerültek az ős-indiai szavak az árja-indogermán-indoeurópai nyelvbe, avagy megfordítva miként rakott le az árja nép egy közös lexikai réteget az ősindiai nyelvbe. Hogy áttekintőbb képet nyerjünk az ókori indogermán etnikumi és nyelvi térhódításról, megemlítem, hogy az árja népcsoport egy hasonló lexikai réteget, valamint ezzel együtt a nyelvtani szerkezet bizonyos mennyiségét is lerakta az ősszabir-sumir származék, mediterrán térkörbeli pelazg (görög szigetvilág) és etruszk (Apennin-félsziget) ősnépei között is. Ebben a térkörben az első ’pusztító árja rajok’ i. e. 1300 táján jelennek meg illyr-latin törzsek formájában az Apennin-félszigeten, s mintegy száz évvel később az achajok, vagy dórok a Peloponezosz-i félszigeteten igázták le az ős népet. Padányi Viktor említett könyvének 43. oldalán írja, hogy: „A leigázott kultúrvilág azonban hosszú és fáradságos századok során civilizálja a barbár hódítót, vérségileg összeötvöződik vele és a tér kultúrnépeiből, meg a nyers és barbár árja achájból fokozatosan előáll egy finomultabb, a civilizáció továbbvitelére alkalmasabb faj, a ’mediterrán’ hellén, az ’európai’ barbárból mediterrán kultúrlénnyé ötvözött félvér, amely torzonborz ősein kívűl mindent a mezopotámiai fényből kap, még szókincsének nagyobbik felét is, hisz a zord és vad északról semmit magával a mediterrán világba nem hozott”…

E sorokból láthatjuk, hogy miként alakult ki az árja „felsőbbrendű” nép, és a felsőbbrendűség, mint ideológia mely a 18. 19. és 20. századi angol hódításokhoz és a Bismark-i II. birodalomhoz, majd az I. és II. világháború borzalmaihoz vezetett. Ugyanakkor tudományos téren, főleg a történelem-tudomány terén ezekben az időszakokban olyan népszármazási koholmányokat hoztak létre (indogermánisztika, indoeurpaisztika, finnugorisztika), melyeknek a béklyóitól alig tud megszabadulni a világ. A Körösi Csoma Sándor és a szabirok című könyvemben bővebben foglalkozom ezzel a témával.

Ennek az „árja felsőbbrendűségnek” és az indiai árja invázió elméletének sok követője van még ma is őstörténelmi berkekben, mely az Indiából előkerült „felsőbbrendű” szanszkrit nyelvre épült, mely szerintük az európai nyelvekkel rokon, annak ellenére, hogy amint Körösi Csoma Sándor is határozottan kijelenti az angol-tibeti szótárának előszavában, hogy „…a sanscrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A magyarok dús aknát találandnak tanulmányozásában, szem előtt tartván nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük értékeit, meg pedig azért, mivel a sanscrit nyelvnek alkotása nagyon párhuzamos a magyarokéval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől.” Ennek ellenére az indogermán tudósok kiagyalták, mintha a szanszkrit nyelv Európából vándorolt volna Indiába a germán törzsek hódítása révén, nem pedig Indiából jött volna Európába. Graham Hancock: A mélység titkai című könyvének 110. oldalán így ír erről (Kiss Balázs fordításában:

„Vere Gordon Childe, a történelem előtti régészet professzora az Edinburghi Egytemen és az Archeológiai Intézet egykori igazgatója volt ennek a hatalmas fajelméletnek az egyik legbefolyásosabb képviselője. 1926-ban, mialatt Harappánál és Mohendzsódárónál még folytak az ásatások, Childe magasztalta az ’adományt’, amelyet szerinte a barnás ’skandináv’ árják adtak Indiának:

’A maradandó ajándék, amit az árják hagyományoztak a meghódított népnek, sem anyagi, sem felsőbbrendű testi jellegű nem volt, hanem egy tökéletesebb nyelv és ezáltal létrehozott mentalítás… Ugyanakkor az a tény, hogy az első árják skandinávok voltak, sem kevésbé fontos. Ennek a törzsnek a fizikai képességei a felsőbbrendű erejük csupasz tényével képessé tette őket arra, hogy fejlettebb népeket meghódítsanak és olyan területeken terjesszék a nyelvüket, ahonnan az ő testtípusuk majdnem teljesen kihalt. Ez az igazság támasztja alá a germánok dicsőítését; a ’skandináv’ fizikai felsőbbrendűség tette őket alkalmassá, hogy egy felsőbbrendű nyelv közvetítői legyenek.’

Ilyen elméletek, a kor vezető régészei és etnológusai támogatásával és propagálásával játszottak döntő szerepet az ’árja’ rassz felsőbbrendűség náci kultuszbeli növekedésében az 1930-as és 40-es években és vezetett végül a holokauszt irtózatához. Ezért lenne elvárható, hogy a mai régészek egy teljesen más irányvonalat vegyenek. Ezt mondja Colin Renfrew, a Cambridge Egyetem archeológus professzora is a témáról:

’Ahogy én látom, nincs semmi a Rigvédában, ami azt mutatná, hogy védikus nyelvű népesség vonult volna be (Indiába); ez inkább az indoeurópaiak jövetelének a történelmi feltételezéséből ered’

Renfrew szemrehányást tesz Vere Gordon Childe kortársának, Sir Mortimer Wheelernek az invázió elméletének széleskörű elterjedése és gyors felvétele miatt, ami

’Csakis a feltételezésekben gyökerezik… Amikor Wheeler a pandzsábi ’Hét Folyó Országának’ árja elfoglalásáról beszél, nincsen semmi bizonyítéka, amennyire én látom. Ha valaki ellenőrzi a Rigvédában előforduló tucatnyi utalást a Hét Folyóra, semmi nincs bennük, ami nekem az elfoglalásra utalna: A Hét Folyó Országa a Rigvéda országa, a történészek színtere. Semmi sem mutatja, hogy az árják idegenek voltak ott.’

Végül Renfrew azt a lényeges megfigyelést adja közzé, hogy Wheeler kisérlete ellenére az árjákat tartja felelősnek a soha el nem követett mészárlásért az Indus-Sarasvati városokban, és hogy megvádolja őket a városok rombadöntéséért az i. e. 2. évezredben:

’Bonyolult azt észrevenni, hogy mi különösen nem árja az Indus-völgyi civilizációban, ami ezen feltevés szerint a védikus szanszkrit indoeurópai elődjét használná.’

De végül Renfrew-ról is kiderül, hogy egy indiai árja inváziót javasol – csak egy frissen tisztított, politikailag helyes megtestesülésben. Renfrew-nek a forgatókönyve megengedi, hogy a szanszkritot ne indiainak tartsa, míg feladja az i. e. 2 évezredbeli ’invázió’ valójában egy békés mezőgazdasági ’vándorlás’ vagy ’szétszóródás’ volt, és jóval előbb zajlott, mint az i. e. 2. évezred – valójában szerinte a megfelelő időpont a neolitikum elején 9000 évvel ezelőtt.  Az Archeológia és Nyelv c. jelentős tanulmányában azt veti fel, hogy Anatólia (a mai Törökországban, a Fekete-, Földközi- és az Égei-tenger közti részt magában foglalva):

’Miután az ősök megérkeztek Indiába, Renfrew feltételezése szerint az eredeti neolitikus bevándorlók utódai ott maradtak, és fejlesztették a társadalmukat és a vallási elméleteiket természetes helyükön ezer éven keresztül. Az ő nézete szerint ők továbbra is a nyelv egy kialakult formáját beszélték, amit Anatoliából hoztak magukkal, és ami a szanszkrit lett – amiben aztán a Védákat írták. És bár nem magyarázta a következményeket tovább, egyértelműen nem tagadja elméletben azt, hogy ők alapították az Indus-Sarasvati civilizációt.’ ” 

Rendkívül fontos a valódi magyar őstörténelem megírása szempontjából az idézetben szereplő két nagytekintélyű angliai régészprofesszor, Vere Gordon Childe és Sir Colin Renfrew megállapítása, mert a régi és új világ őstörténelmi elmélete találkozik itt, mely befolyásolta és befolyásolni fogja a világ és egyben a valódi magyar őstörténelemet. Először is Gordon Childe volt az egyik legbefolyásosabb képviselője annak az elméletnek, mely szerint a ’barna skandináv’ árják adták Indiának azt a műveltségi „adományt”, melynek egy fontos része volt a szanszkrit nyelv, amire aztán később a germán faj- és nyelv felsőbbrendűség elméletét és az indogermánisztika tudományát építették fel. Mindezek ellenére mi magyarok köszönettel tartozunk Gordon Childe-nak, mert ő írta A Duna a történelem előtti időszakban című munkájában, hogy a tudósok a világ minden táján megegyeznek abban, hogy: „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában”.

Sir Colin Renfrew pedig Sir Mortimer Wheeler-re is hivatkozva megállapítja, hogy ez az elmélet hibás, mert a germánok nem jártak Indiában és nem vittek oda sem kultúrát sem a művelt szanszkrit nyelvet, így tehát az egész indogermán faj- és nyelv elmélet hibás feltevésen nyugszik. Ebből aztán automatikusan következik, hogy a világ őstörténelmét újra kell írni, ami természetesen a finnugorisztika kiiktatását is magával kell, hogy sodorja. E könyv utolsó fejezetében bővebben foglalkozom ezzel a kérdéssel.

                                        * * * * *

És most nézzük kissé közelebbről a Harappa-Mohenjo Daro Kultúrákat.

Az Indus-folyó minden évben kiáradt és hatalmas területeket öntött el. Változtatta a medrét is. Amikor megérkeztek a földművelés tudományát ismerő, folyóvölgyekben tovaterjeszkedő mezopotámiai subarok, hatalmas területeket műveltek meg, ugyanúgy, mint Mezopotámiában, a Tigris és Eufratesz folyók mentén. Itt is, mint Ur városánál, magas, föld- és kőtörmelék emelvényekre építették a városaikat, védekezésképpen az áradás ellen. Az első híres városuk Harappa, az Indus folyó Ravi nevű mellékfolyójánál épült, az emelvény 14 méter magas volt, jóval az áradási szint felett. A vízmosás elleni védekezés céljából 16 méter magas téglafallal vették körül az emelvényt, tornyokkal, és támaszfalakkal erősítették meg. Ezen a hatalmas emelvényen egy 450 méter hosszú és 200 méter széles fellegvárat építettek. A fellegvártól északra egy újabb emelvényt építettek téglából, amelyre magtárakat, cséplő felületeteket, munkás barakokat és rakodó teraszokat építettek. A régészek bronzöntő kemencéket is találtak. Az építmény komplexum öt négyzetkilométer területén mintegy 35.000 lakos élt az i. e. 2300 táján.

Egy másik korabeli nagyváros Harappától délre 550 kilométere, az Indus folyó partján Mohenjo Daro, hindi nyelven „A halottak dombja”. A város szinte azonos a Harappa kultúrával. A fellegvárat és teraszokat feljárón lehetett megközelíteni. A hatalmas téglafalon két kapuboltozaton keresztül lehetett bejutni. Itt gyülekezési termek, irodák és a tisztviselők lakóházai voltak.

A Harappa kultúra mindkét hatalmas városának megépítéséhez, és az öntözéses mezőgazdaság műveléséhez magas szintű társadalmi szervezettségre, közös munkára volt szükség. Mezopotámiában már évezredekkel korábban ilyen hatalmas emelvényekre építették a városokat, bizonyos, hogy ez a városépítő terv és a műveltség Közel-Keletről származik. Sík területen folyt a Tigris és Eufrátesz is, és ha lakhatóvá akarták tenni a folyamvölgyket, akkor az áradás szintje fölé, mesterséges dombon kellett építkezniük. Természetesen többezer év alatt fejlődött ki ez a magas szintű kultúra. Az előző könyveimben részletesen foglalkoztam az első földművelők, a szabir őseink távoli területekre terjeszkedésével, elsősorban a folyóvölgyekben, jó termőföldeket keresve. Mezopotámiából eljutottak pl. a Földközi-tenger partjára és az Indus folyó völgyébe is. Meg kell említenem, hogy olyan történelmi elmélet is van, mely szerint ezek a kultúrák külön-külön is kialakulhattak a földgolyó különböző részein, de sokkal több bizonyíték van arra, hogy a földműveléssel kapcsolatos kultúrák az utolsó eljegesedés után Mezopotámiából terjeszkedtek szét minden irányába.

Az Indus völgyi Harappa kultúra és Mohenjo Daro ugyanolyan felépítésű, szinte meglepően azonos beosztású, tervezésű, tájolású, a háztömbökkel körülvett erődítmény nyugat felé néz, észak-déli irányban nyílegyenes fő útvonalak szelik keresztül. Még a téglák is egyforma méretűek. Kétféle téglát késszítettek: a kiégetett, erős téglát az alapozáshoz és a főbb épületek falazásához, a napszárított téglát föltöltésre és magánházak építésére.

Mindegyik Indus-völgyi ház hasonló terv szerint épült: a biztonság és a családi élet elkülönültsége volt a fő követelmény, egy belső udvar köré tervezték, itt főztek és fogyasztották el az étkeket. Az udvart hálófülkék, raktárhelységek és folyosók vették körül. A falakat malterral és gipsszel vakolták be. Bútoraik nádból font matracok, alacsony fa székek és gyékényszőnyegek.

Az ablak nélküli épületek homokzata és a bejárat sima, egyszerű, dísztelen. Ez az építési terv némileg hasonló a Közel-Kelet-i Catal Hüyük építészetéhez, de ott a bejárat a ház tetején volt és létrán jutottak be a lakásba. A házak nagysága a két-három szobástól a több tucatig váltakozott, de az emberek életmódja között mégis alig volt különbség.

Belső vízvezetékes rendszert építettek, minden házban volt kikövezett fürdőszoba, lejtős padlóval és égetett téglából készült levezető csővel. A vizet vedrekkel hozták az udvarban ásott, téglával bélelt kutakból. Fürdőkádjuk nem volt, a vizet kézben tartott kancsókból öntötték magukra. Beépített WC-jük is volt, az utak szélén kővel és téglával bélelt csatornákon vezették el a szennyvizet.

A mezopotámiai városokhoz hasonlóan egyes házakban ipari mesterségekkel is foglalkoztak, elsősorban szövéssel, fonással, kelmefestéssel, de készítettek kerámiát, edényeket és rézből tálakat és egyéb használati tárgyakat kalapáltak.

A házi mesterségeken kívül egyes iparágakat űző csoportok a város szélén műhelyeket alakítottak ki, a szerszámkészítők késeket, kalapácsokat, baltákat, fúrókat, hasítóbárdokat, kardokat és nyílhegyeket készítettek rézből, de a nehéz szerszámokat még mindig kőből, csontból és fából is készítették. A kések, borotvák is rézből készültek, kevés bronzot öntötteka, mert az öntvényhez szükséges ónt messze földről kellett beszerezni. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen foglalkoztam a réz fontosságával az újkőkori mezopotámiai kultúrákban. Hangsúlyozottan megemlítem, mert a kutatásaim alapján bizonyított tény, hogy a mezopotámiai szabir-magyarok öntöttek először rezet! Évezredekkel korábban, mint a „sumirnak” elnevezett kutúrában.

A The Cambridge Encyclopedia of Archaelogy írja a mezopotámiai Halaf  Időszakkal kapcsolatban: „Ezen hetedik évezredbeli földművelők között úgy a réz, mint az ólom öntése ismert volt, Yarim Tepénél egy tömör ólomkarperecet és számos réztárgyat találtak. Ez az ásatási hely nevezetes nagyszámú, kétszintes kupolás kerámia-égetőkemencéiről, melyeket a legkorábbi példányoknak tartanak és melyek egy elkülönített ’ipari körzetben’ működtek. Radarsugárral pásztázó elektron mikroszkópos vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az égetőkemencékben el tudtak érni 1100 C fokot, mely elegendő a réz megolvasztásához, öntvény készítéséhez. A fém értékes nyersanyag volt, de rézöntvény lelet eddig csak egy évezreddel későbbről került elő (Arpachiyahból).”

Ez az idézet mérhetetlen fontossággal bír arra vonatkozóan, hogy hol és mikor alakult ki az első fémöntés tudománya, a rézöntés. Hogy Indiában is ismerték már a rézöntés tudományát a Harrappa időszakban, nem azt bizonyítja, hogy itt találták fel ezt az emberiség fejlődésének szempontjából annyira fontos tevékenységet, hanem inkább megerősíti azt a feltevésemet, hogy Mezopotámiából, majd a Kárpát-medencéből és Nyugat-Turkesztánból a nagy folyók mentén tovaterjeszkedő szabir-magyarok vitték magukkal e tudományt Indiába is. Ennek megerősítésére még közlöm az alábbiakat:

Az ősember a tudomány szerint a több százezer évig tartó Kőkorszakból a Rézkorszakba az emberi civilizáció fejlődésének már ilyen korai szakaszában átlépett! (i. e. a hetedik évezredben). Bár a csont és kőszerszámokat még sokáig használták. Tehát a mezopotámiai térkörben a szabirok kezdték el a fémöntést is.(Először a rézöntést, majd később az arany, ezüst, vas és az acélgyártást.)

Joggal kérdezhetnénk, hogyha ilyen nagy jelentőségű a rézöntés feltalálása, akkor miért nem kürtölték már régen világgá a rézöntés ily korai felfedezését? Csak a szakértőknek és tudósoknak készült enciklopédiában találtam meg ezt a hírt. Amikor az orientálisták (keletkutatók) a híres sumir szótárakat fordították és összeállították, akkor még nem tudhatták, hogy az agyagtáblákra leírt érc és réz szavak mögött már több évezredes múlt áll. A rézről és rézércről a következőket találjuk a sumir szótárakban: RI (s) Erz (németül) érc (Anton Deimel: Sumerisch-Akkadisches Glossar, 191.) ERU-U (a) Kupfer, réz (Anton Deimel: Sumerisches Lexikon, 132.2.), ERU (a) Kupfer, kuprum, Erz, réz, érc (Anton Deimel: Vocabolarium Sumericum 1263.), Erudu (s) kuprum, réz, érc (Anton Deimel: Vocabolarium Sumericum 1263).

Nem kell nyelvésznek lennünk ahhoz, hogy a fentiekből megértsük a réz szavunk eredetét. Sőt úgy tűnik, hogy szabir őseinknek az érc és réz szavunk egy fogalmat jelentett. Ez arra enged következtetni, hogy a réz-érc volt az első nyersanyag, melyből az ős-szabirok fémöntvényt készítettek. Minket nem lep meg az a tény, hogy a réz, érc szavak agyagtábla felíratokról kerültek elő, mert mi felismertük a szabir-sumir-magyar nyelv- és népazonosságot, folytonosságot. A bronz elnevezés is levezethető a sumir zabar szóból. Gabriel C. Gosztony (talán a leghíresebb magyar származású sumirológus, a párizsi Sorbonne professzora) híres szótárában, Dictionnaire d’étimologie Summerienne et Grammaire comparée, 78. zabar = bronz. Meg kell említenem a vas-korszak minden valószínűség szerinti szabir eredetét is. Padányi Viktor a Dentumagyaria című könyvében írja: „A kardkovácsolás ősi szabir ipar, ez a nép talán a nevét is a szablyától kapta”....

Visszatérve az Indus-völgyéhez, a Harappa kultúrában a kerámiát a mezopotámiai, újkőkori kerámiák mintájára fekete-pirosra festették. A régészek nagy mennyiségű főző és tároló edényeket, fazekakat, felszolgáló tálcákat, vízeskancsókat, ivópoharakat, bögréket, tégelyeket és dísztárgyakat találtak. De a fazekasok terrakotta írópálcákat és hátvakarókat, játékkockákat és főleg állatokat ábrázoló gyerekjátékokat is készítettek.

Rájöttem a szabirok ős-múltjának kutatásakor, hogy három kontinensre  terjeszkedésük során megkülönböztető ismertetőjelük a kerámiák formája, díszítése, készítési módja mindenütt megegyezett: a Kárpát-medencében, Nyugat-Turkesztánban éppúgy, mint az Indus-völgyében, stb. A kerámia tárgyaikat mindenütt helyi agyagból gyúrták, nem kereskedelem útján került oda. Megállapíthatjuk, hogy az Indus-völgyi Harappa kultúra kerámiája is azonos a mezopotámiai szabir kerámiával, különösen szembetűnő a piros-fekete festés. Az angol-szász régészek, történészek általában szándékosan eltitkolták, pl. ezeket a technikai és művészeti azonosságokat, de a szabir-magyarok őstörténete c. könyvemben bemutatom, azokat a nemzetközi régészeket, történészeket, akik bizonyítják az azonosságot.

Az Indus-völgyi nők nyakláncot, karperecet és gyöngyökkel kirakott övet viseltek, a hajukba fésűt, arany tűket és hajszalagokat tűztek. Arany, ezüst és egyszerű agyagékszereket, gyöngyöket is készítettek, de nagy mennyiségű féldrágakő került ide: pl. jade (a Himalájákból), lápisz lazuli (Afganisztánból), türkiz (Perzsiából), ametiszt (az indiai Dekkan-fennsíkról), ’vérkő’ és lápiskő (Radzsasztánból), szappankő (steatit) (Beludzsisztánból) (melyből gyöngyöket és megőrölve fajanszt gyártottak). Ékíratos agyagtáblák bizonyítják, hogy Mezopotámiának nem voltak ásvány- és drágakő kincsei, behozatalra kényszerült, arany, ezüst, réz és drágakő, féldrágakő nyersanyagszükségletének egy részét Indiából fedezte, ezért Mezopotámia és az Indus-völgy között rendszeres kereskedelemi hajózás alakult ki. A „sumir” időkben (i. e. 4.000-2.000) a legforgalmasabb kikötő Dilmun (a mai Bahrein sziget, a Perzsa-Öbölben), az Indus-völgyiek alapítottak egy kereskedelmi telephelyet (Sutkagen-dor), ahonnan könnyen elérték a Perzsa-Öbölt, délen pedig egy hatalmas tengeri kikötőt (Lothalnál a Cambay-Öbölben). (Természetesen a zárójelbe tett mai helységnevek és földrajzi nevek, sok évezreddel fiatalabbak, de még a Mezopotámia, és az Indus-völgy elnevezés is).

A földművelő nép legfontosabb terménye a búza és az árpa volt, ősszel vetettek, tavasszal arattak. Később védőgátakat és öntözőcsatornákat építettek, egész évre biztosították a vízellátást, így sokféle növényt termeszthettek az egész év folyamán. A szabir-magyarok őstörténete, és A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben részletesen foglalkozom az ős-szabir népetnikum szerepével, a földművelés és az állattenyésztés megalkotóival. Lépésről-lépésre bemutattam, hogy i. e. a X. évezredtől kezdődően miként fejlesztették ezt a tudásukat, beleértve az i. e. VI. évezredtől kezdve a mezopotámiai Hassuna-kultúrában az öntözőcsatornás növénytermesztést is. Hosszas kutatás után megállapíthattam, hogy ehhez hasonló öntözőcsatorna rendszerekre csak olyan helyeken találtam, ahol ez a korai mezopotámiai civilizációt létrehozó ősnép megjelent. Ezt bizonyítja mindezeken a helyeken az azonos régészleletek sokasága, és a megegyező földrajzi nevek. Vélemményem szerint valótlan állítás, hogy mindezeken a helyeken elszigetelten szinte egyidőben alakultak volna ki ezek a kultúrák, mert bizonyítottan folyamatosan kapcsolatot tartott fenn az azonos vagy rokon nép (mint pl. Mezopotámia és India között).

A Halaf időszakban az „elő-sumir”-subar-szabir őseink pecsétnyomókkal jelölték meg az árúcikkeiket, mint ahogyan később az Indus-völgyiek. A Halaf-kultúrában Arpachiyahban szinte mindenütt találtak steatitból (szappankő) készült, nyakék gyanánt viselt pecsétnyomókat. A különböző formájú apró kőkorongok hátsó felületére egymást keresztező vonalakat véstek. A pecsétnyomó korongot - a névjegyüket - kis agyagcsomókba nyomták, amit az árúra erősítettek (pl. a kosár fülére, vagy a korsók dugójába). A pecssétnyomókból fejlődtek ki a pecséthengerek, majd a képírás és később az ékírás. Indiában szintén steatitból faragták a négy- vagy hatszögletű pecsétnyomókat. Harappában vallásos szertartást ábrázoló kegytárgyat is találtak, melyen az unikornist és a tömjénfüstölőt körmenetben viszik.

Lényegében a pecsétnyomókat azonosítás megállapítására használták mindkét civilizációban, de Mezopotámiában sokkal korábban, mert az agrárforradalom is ott kezdődött, évezrredekkel korábban. A Tatárlakán felfedezett korongocskákkal is párhuzamot kell vonnunk: (1961-ben Nicolae Vlassa román régész fedezte fel a Maros völgyi Tatárlakán, oláhul Tartaria) azonosak a Halaf-korabeli (Arppachiyah) mezopotámiai pecsétnyomókkal, formája, rajzai, karcolatai, bevésései, írásjelei és a készítési ideje is azonos. Tehát a mezopotámiai ős-szabirok és az erdélyi korabeli őseink ugyanazon népetnikumból származtak (A szabir-magyarok őstörténete), de a Harappa kultúrával való kapcsolat is bizonyítást nyer.

A pecsétnyomókból kifejlődő írás Harappa-i kapcsolata most válik csak igazán perdöntővé Sz. P. Tolsztovnak e fejezetben ismertetett idézete által, amikor B. Hroznyt idézve azt állapítja meg, hogy egy a szubaruihoz közelálló nyelvnek a nyomai az indiai mohenjodaroi hieroglif feliratokon találhatók. Ugyanezeknek az írásjeleknek az azonosságát, származását erősítette meg V. V. Sztruve orosz akadémikus, mint a hurritának elnevezett szabir nép emlékeit.

Újabb azonosságot fedezünk fel a Harappa-kultúra vallásszemléletében is. A Time Life Books, (Alexandria, VA, USA), The age of the god-kings (Az Isten-királyok kora) című könyvének 139. oldalán feltételezi, hogy az Indus völgy első lakói egy anyaistennőt imádtak, hasonlóan mint a Közép-Kelet és Európa ősnépei. Beludzsisztánban és az Indus-völgyében kis terrakotta figurákat készítettek, melyeket szépen megmunkált nyakláncokkal és hajdíszekkel ékesítettek. Ezeket a szobrocskákat kis szentélyekben helyezték el és ez szokás a máig fennmaradt. Érdemes itt megemlíteni László Gyula történész megállapítását a Kőrös-kultúrkör népéről és valláskultuszáról:

„Az első földművesrajok Elő-Ázsiából indultak útnak és egészen a Kőrösig jutottak. Emlékeiket Kőrös-csoport néven tartják számon...” Istenszemléletükről pedig azt írja, hogy „a házak ’szentélyeibe’ helyezett kis szobrokban pedig a Termékenység jelképe, a nő válik uralkodóvá”.

Megjegyzem, a Kőrös-kultúrkörben, a Kárpát-medencében a szabir Istenanya neve „Eres”- „Erős”. Róla nevezték el Erősd-öt, a Kőrös-kultúrkör legfontosabb települési helyét. A Kőrös-kultúrkörben több mint negyven helyi agyagból formált istennő szobrocskát találtak, míg Méhteleken (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) egy csoportban hatvan darab került napvilágra. Természetesen az ős-szabir népek telepein elszórtan mindenütt megtalálták ezeket a Kárpát-medencében.

Az istenanya-kultusz kialakulását Mezopotámiában figyelhetjük meg a legpontosabban. A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen foglalkozom ezzel a témával. Megemlítettem azokat az agyagból készült apró szobrocskákat, melyeket a Jarmo-i ásatásoknál hoztak felszínre a régészek ásói (i. e. 7000-ből). Ezek a kis agyagfigurák mindig ’köldökdomborulatos’, gyermeket váró női testet ábrázolnak, és az első földművelők, a subarok (szabirok) hitszemléletének első megnyilvánulásai, a Termékenység Istennőjébe vetett hit, a matriarchális hitszemlélet szimbólumai. Ez a hitszemlélet a Nagy Természetben előforduló összes termékenységi folyamatot is magába foglalja. Ez a vallásfelfogás különösen nagy súlyt helyezett az Édes Anyaföld termékenységére, mely az első földművelő népnek a magból az életadó termést jelentette. Természetesen ez a vallásszemlélet fokozatosan fejlődött a Jarmot követő Hassuna-Samarra, Halaf, Eridu, Al Ubaid, Uruk, Jamdet Nasr, majd a ’sumir’ kultúrában. Mivel e valláskultusz népét egyes tudósok (Woolley, Speiser, Gelb, Kramer, Winkler, Ungnad stb.) már a ’sumirok’ megjelenése előtt subarnak ’vélik’, én azt állítom, hogy ők az ős-szabirok, szabir-magyarok, nevezzük végre nevükön, őket, akiket az első földművelő, növénynemesítő, állatokat háziasító tevékenységük során kifejlődő hitszemléletük is azonosít.

Tehát ha a két területkör vallásszemléletét összehasonlítjuk, minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk az azonosságukat. Miután a mezopotámiai matriárchális hitszemlélet jóval előbb fejlődött ki, mint az Indus-völgyi, magától értetődik, hogy Mezopotámiából származott át Indiába a hitszemlélet is, a földművelés tudományával egyidőben.

 Az ős-indiai mondavilág szent könyvei évezredek alatt íródtak, és az életmódjukat,  szokásaikat tükrözik. Oláh Imre mitológus A Nimrud hagyomány című könyvében foglalkozik az indiai szent könyvekkel, könyvének 59. oldalán írja:

„Takhmurással egy időre megszűnt Iránban a pashdadiak uralma. Adzsem országa egy mezopotámiai eredetű ’idegen’ dinasztia uralma alá került. Végül egy sikeres lázadás után Takhmuras unokája, a híres Feridun (Desatir Perisdunja) került a trónra.

Adzsem országa Feridun igazságos uralma alatt érte el hatalmának tetőpontját, amikor a birodalom magában foglalta az Aegei tengerrel határos Rum tartománytól kiindulva Szíriát és Azerbajdzsánt, keleten Kínát és Indiát, délen az egész Mezopotámiát, és az Arab félsziget egy részét is. De Feridun nem csak mint világhódító volt híres, hanem az asztorológiában és a mágus tudományokban való jártasságában is. Ezért illették király címe mellett a ’mobid’ mágus-papi névvel is. A zsidók, Mirkhond szerint, a bibliai Nimruddal azonosították. Ezt megerősíti a nagy tudású perzsa történész, Abul Fubarisz is.

Feridun nevét az igen régi eredetűnek tartott Desatir perzsa mágus kódex ’Perisdun’ formában örökítette meg. Tehát ez a Perisdun valószínűleg azonos azzal, akit még Mezopotámiából ismerünk. Ott valamikor Ur, vagy Sin-Magur néven Nimrud idősebbik fiának: Káldusnak tartották. De az se lehetetlen, hogy a Horezm nevű ó-perzsa tartomány is töle kapta a nevét.

Perisdun papkirály uralma Iránon kívül kiterjedt a hajdani Adzsem birodalom dél-keleti részéhez tartozó Undiára is, és természetesen nagy befolyást gyakorolt annak őstörténetére is. Nevét megörökítették a többezer éves indiai Puránák. Ott egy ősrégi királylista India történelem-előtti uralkodójának, Harjasavának nevezi, s fiával együtt India leghagyobb uralkodói közé sorolja. L. A. Waddell, Ur vagy Sin-Magur sumir fejedelemmel, a bibliai Ur város alapítójával azonosítja. Szerinte ez volt az a sumir király, aki az Indus folyó völgyét: Edin-kit, Su-Edin-kit, más néven Subartut gyarmatosította és mezopotámiai birodalmához csatolta. De ugyanő volt az is, aki a Pancshala nevű legendás hírű indiai uralkodóházat, s egyben a Barathák Indus-menti birodalmát megalapozva, annak kormányzását a fiaira bízta.

A Bharatá szó szintén mezopotámiai eredetre mutat. Az ős-kusita nyelvben gyakran előforduló ur, pur, bar jelentésével megegyezően a Rig-Védák is a Napistent, Ágnit hívják Bhorotának. (Ágni nevével azonos eredetű a tűz latin neve, az Ignis.) Ebből is látszik, hogy az indiai Bharáták népe Nimród idősebbik fiától, a már említett Sin-Magurtól örökölte a nevét.

A Védák történelmi korát leíró Brahmalisták nevű szent irat Indiát a Bharatok földjének mondja, s a hivatalos hindu álláspont szerint ez az ős szaka-szkíta nép képezte a későbbi, az un. árja invázió előtti India partvidéki és folyam-menti lakosságát. A szent hagyomány azt is feljegyzi, hogy a bharaták között szerepelt egy szabar nevű nép is. A későbbi idők folyamán ez India őstörténelmében komoly szerepet játszott Harjajavával, a kusik és adzsem királyával.

A történelemelőtti Indiának ebben a korszakában a bharaták, vagyis a keleti szabirok földjén játszódik le a hatalmas terjedelmű indiai hősi eposznak: a Mahabharatának a cselekménye a nagy Bharata birodalom története. Ennek legszebb része a védanta civilizáció szépirodalmi remekműve: a Bhagavad Gita, vagyis a Magasztos éneke. Ez az isteni sugallatú alkotás az indiai vallásbölcselet gyöngyszeme.”

Az idézethez hozzá kell tennem, hogy a Védák szentkönyvei az igen művelt szanszkrit nyelven India történetének kialakulásával, vallásszemléletének kifejlődésével foglalkoznak. Maga a Véda szó (a régi szanszkritban jelentése: tudás, a vid /látni, tudni/ szótőből levezetve) tudást, gnózist, betekintést jelent. Négy alapvető könyvet szekesztettek, a Rigvédát (a rig szó verset, himnuszt jelent), Atharvavédát, a Jadzsurvédát és a Számavédát. A Rigvédát tartják a legidősebb védikus szövegnek. E szentkönyvek keletkezését i. e. 1500-800 közé teszik. Az ősi könyvek közül megemlítem a Mahabharáta hős eposzt, amely tartalmazza Bhagavad Gitát (az Úr Énekét) a hinduizmus legfontosabb szövegét, a Ramayanát, ami a hős Ramáról, Krisna inkarnációjáról regél és végül a Puránákat (szanszkritul az Ősi Tanok), mitoszok, legendák gyüjteményét.

Az Oláh Imre idézettel kapcsolatban még egy fontos megállapítást közlök a Mahabharata: Udyoga 10. fej. 2-3.: „mindaz a daytya nemzetség, melynek neve ’SU’-val kezdődik, a szkíták híres ’SU’ törzséhez tartozott.”

Tudnunk kell, hogy már a legrégibbnek tartott mezopotámiai Fara (Shuruppak) Szövegekben megjelenik a „SU” kifejezés, vagyis a subarok-szabirok ősi neve, mellyel országukat és népüket jelölték. Miután e helyütt is az a célom, hogy az olvasóban eloszlassam a szabir-magyarok ősisége felől a kétséget, különösen a mezopotámiai térségben, ahonnan a szélrózsa minden irányába szétterjeszkedtek, Indiába is, a már említett folyóvölgyekben, jó termőföldek után kutatva. Természetesen a másik célom az, hogy igazoljam a szabirok fontos szerepét a magyar őstörténelemben, sőt bizonyítsam azt a történelmi tényt is, hogy az i. u. 895-96-os honvisszafoglaló magyarok nagyobb, és fontosabb része a szabirok voltak. Előző munkáimban bemutatom a szabir-magyarokra vonatkozó őstörténeti fejtegetéseimet: a mezopotámiai Felső és Alsó Zab folyók (a Tigris baloldali mellékfolyói) völgyeiből, a legkorábbról igazolható magyar őshazából, a szabir őshazából, az i. e. X. évezredtől kezdődően. Az is igazolja az elméletemet, hogy az ős su-subar-szabir népet bizonyíthatóan Indiában is megtaláljuk Mahabharata stb. tanúsága szerint. De lássuk újra, röviden az első ékírásos írott történelmi bizonyítékokat a Közel-Keletről a szabirok ősiségének bizonyítására. Azt a tényt pedig, hogy ezek a mezopotámiai őshonos szabirok a magyarok ősei voltak az említett előző könyveimben már bemutattam, de itt is megismétlem.

Nos először is lássuk a bizonyítékokat a Közel-Keletről:

A mezopotámiai ékírásos szövegek öt olyan városról beszélnek, amelyekben királyok uralkodtak a vízözön előtt, tehát még a ’sumirok’ megjelenése előtt: Eridu, Bad-tibira, Larak, Zimbir és Shuruppak. Közülük Eridut tartják a legősibb ’sumir’ városnak. Eridu szent városával kapcsolatban kezdődött a nagy szabir-hurrita vita a tudósok, Ungnad, Gelb, Speiser stb. között, hogy a szabirok (subarok) sumirok voltak-e, és hogy a szabirok hurriták voltak-e. Szerintük Eridu subar eredetéhez nem férhet kétség, mert a legrégibb – a köztudatban ’sumir’ alapításúnak vélt várost – az ékírásos szövegek mind su-bur-nak, subar-nak írták. Arthur Ungnad Subartu című könyvének 28. oldalán a subar népetnikumra vonatkozó legkorábbi ékírásos szöveget mutatja be: CT XVI 6 Papiszöveg (Z 237 ff.) szerint ez áll: „Eriduban kiképzett pap vagyok én, Eriduban és Subarban születtem én.” Ez a szöveg egy Eridu melletti, vízözön előtti helységből származik, melynek neve A.HA.ki volt. Ezzel kapcsolatban Ungnad még a következő magyarázatot adja: „Ez az A.HA.ki = subar mégis kétségkívül nem Subartuban fekszik. Ez sokkal inkább egy délbabiloniai város, amelyik Eridu közelében a Perzsa Öböl táján feküdt.” Subarturól tudni kell, hogy a ’sumir’ ékírásos feljegyzésekből kitűnik, hogy a ’sumirok’ az akkor ismert világot négy részre osztották, amelynek az északi részén Subartu feküdt. Ez az ország minden korabeli térképen fel van tüntetve, tehát Subartu és lakói a szabirok nem a képzelet tárgya. Bizonyítékul felsorolok néhány a tudóst, történészt és nyelvészt, akik a szabir népetnikum jelenlétét megállapítják e térkörben már e korai időben:

S. N. Kramer professzor, a több mint ötezer agyagtábla fordítója a Sumerians, Their History, Culture and Character, Chicago, 1960 című könyvének 4o. oldalán feltételezi, hogy Mezopotámia elősumir őslakói a szabirok. 

Sir Leonard Woolley – akit minden idők leghíresebb régészének tartanak – írja, hogy asszír hagyományok szerint Mezopotámia őslakói a szabirok.

E. A. Speiser, a Philadelphia Egyetem semitológus professzora írja a Hurrians and Subarians című munkájában: „A szabirok, akik a legrégebbi történelmi időktől fogva nem csak a hatalmas hegyvidéket tartották megszállva Babilontól északra, de békésen együtt éltek a sumirokkal és akkádokkal.”

Arthur Ungnadot a „pánszabirista” jelzővel illették a szakirodalomban a szabirok őstörténelmét kutató és bemutató munkássága miatt. Fő munkája Subartu című könyve.

Eduard Meyer, a Berlini Kelet-Ázsiai Múzeum egykori igazgatója Mezopotámia ősnépességéről így ír: „Ez az ősnép nem volt semita. Nevük sumirul subar, vagy subir volt.”

A. Götze, E. Ferrer, B. A. Schott, G. Güterbock, C. G. von Brandenstein, G. Hüsing és még számos német tudós írt a szabirokról.

Gordon Childe professzor: The Danube in prehistory (A Duna a történelemelőtti időben, Oxford, 1929) a Duna-völgyi kő- és bronzkorszakról szóló alapvető munkájában írja, hogy a tudósok a világ minden táján megegyeznek abban, hogy „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában.”

Novotny Elemér Mezopotámia legrégibb őslakóit subareusoknak tartja.

Badiny Jós Ferenc Káldeától Ister-Gamig II. című könyvében ezt olvassuk: „Egy ötezer évre visszamenő sumir epikus költemény 7. sorában ez áll: EME NAM LU KI EN GI mat KAL DE ME – a kiengi emberiségnek a nyelve .... KÁLDEA NYELVE. Ezek szerint világossá válik az a tény, hogy Káldea és a „Subarokkal azonos” KAL-ok népe az i. e. 4. évezredben már létezett, és a Subar-Subir néppel azonos nyelvet beszélt. Ám ismeretes az is, hogy a történelmi adatok sokasága a szabir népet a magyarokkal azonosítja, így a sumir-magyar nyelvazonosság kétségtelenül bizonyítékot nyer ezzel a csaknem 6000 éves nyelvemlékkel.”

Most felmerül a kérdés, hogy miért kellett ilyen részletesen foglalkoznom itt az ős-Indiát bemutató részben a mezopotámiai szabir-magyarokkal? Elsősorban azért, mert a szabirok őstörténelmével foglalkozó könyveimben említettem, hogy a jó termő földeket kereső szabirok a szélrózsa minden irányában szétterjeszkedtek, főleg a folyóvölgyekben, Indiába is, másodszor őseink fontos szerepet játszottak India őstörténelmében, és harmadszor, mert több magyar őstörténelmet kutató honfitársunk is egyenesen Indiából származtatja a magyarokat. Az első két kérdéssel már sokat foglalkoztam, a harmadikra pedig hivatkozom Kézdy Vásárhelyi Zoltán: A magyarok útja Indiától Pannoniáig (1939.) című könyvére, melynek 56. oldalán írja:

„Az árják végleges megtelepedése után vagy 1000 évvel ismét turáni fajú népáradat zúdult Indiára, éspedig Kr. e. körülbelül 100-150 évvel a húnok egy ága. A húnok ugyanis ezidőtájt ősi hazájukban a kínaiak által megveretvén, egy részük nyugat felé vonult s ezáltal megindította a népvándorlást Európa felé, egy másik részük azonban India felé vette útját s ott keresett és talált új hazát, megalapítva ott az indoszkíta birodalmat, mely közel 1000 évig állott fenn, amennyiben csak a Kr. u. 3. században sikerült a bennszülött, illetve ekkor már a különböző népek összekeveredéséből kialakult indus népnek és államoknak a szkíta hun igát lerázni. Ezek az indoszkíták, kiket különben az ókori írók juehtik, vagy juecsiknek neveznek, tulajdonképp a perzsák által szakáknak nevezett szkíták voltak és Irán északkeleti részén laktak s onnan hatolt egy részük be India nyugati és északi részébe, főleg Nepalba, hol utódaik a gurkhák és a magarok ma is vezető szerepet vivő harcos népek, kiket az angolok, mint kiváló és velük tartó katonákat sokra becsülnek. Az angol tudósok megállapítása szerint Nepal csodás emlékei mind a magaroktól és nevaroktól származó alkotások úgy, hogy ezen időtől kezdve teljes joggal beszélhetünk Indiában turáni művészetről, főleg ha Buddha szkíta eredetét is tekintetbe vesszük, mert mint köztudomású, a buddhizmus adta meg az ihletet ezen népeknek arra, hogy építkezzenek. De ezeken kívül is egész Indiában sok oly kisebb néptöredék van, melyek nyelve a magyarral való közeli rokonságot tüntet fel az angol és több magyar nyelvtudós (Kőrösi Csoma Sándor, Bálint Gábor, Pongrácz Sándor, Fekete Zsigmond) megállapítása szerint. Sőt hely és folyóvíz neveink egy jelentékeny része is megegyezik az északindiai hely- és víznevekkel.

De mint a napilapok közölték, a híres Gandhi egykori ügyvédtársa Budapesten tartózkodása alatt megemlítette többek között azt is, hogy a magyar textilminták is meglepő hasonlóságot mutatnak a hindu motívumokkal.

Ezek között az indoszkita birodalmat alapító juecsik vagy szakaszkíták közt kell tulajdonkép a magyarok, vagy mint Indiában magukat nevezték s még Nepalban ma is nevezik, magarok őseit keresnünk, annál is inkább, mert mint látni fogjuk, nemcsak a szemiták által hazájukból kiszorított sumir-kaldeus néptöredékek, hanem a juecsi-szakaszkiták az Irán északkeleti részéről származtak s részben oda is menekültek vissza, az Oxus-melléki ősi hazába, hogy ott ép magasabb műveltségüknél fogva a többi rokon hún-szkita, kazár, pártus népek közt a vezető szerepet magukhoz ragadva, új nagy birodalmat, a pártust alapítsák.”

Helyénvalónak tartom itt egy külön fejezetben megmagyarázni, kutatásaim alapján, a szaka-szkíta, valamint az indogermán történészek által indoszkítának nevezett népek és népnevek keletkezését, értelmezését és történelmi szerepkörét.