Megjelent a Magyar Élet 2012. szeptember 13-i számában

Az emberi világ története háborúk sora. Az emberi fejlődés állomásai nyomon követhetők a hadviselés eszköztárának fejlődésében. Fordítva is igaz, a háborús erőfeszítés sarkallja a fejlődést. A háború célja területgyarapítás, más szóval növelni az erőforrás. A birodalmak története: gyors növekedés, stagnálás, szétesés.

Európa egészére akkor érkezett meg a történelem, amikor a római birodalom nem tudta megvédeni a gyepűvonulatát. Viszonylagos erőegyensúly és valamilyen rend csak fél évszázadra rá, abban az időben alakult ki, amikor tartós királyi birodalmak alakultak, és elzárták a népvándorlás áramlásainak útját. A természetadta térségek lezárultak. Időben ez egybeesik a magyar királyság megalapításával. Ettől kezdve szólhatunk Európáról, mint közös történelembe rendeződő földrészről. A szerveződés rendje keresztény királyságok koncertje új római birodalom eszmeiségében. Európa megindult a civilizáció felívelő pályáján. Az ortodox keleti rész megőrizte különállását, emiatt lemaradt. Felzárkózása ma is reménytelen. Ismert mondás, Európa ott végződik, ahol hagymakupolás templomokat építenek.

Közép-Európa létét, történetét, fél évezredre a Magyar Birodalom, a második félezredre a rátelepedett Habsburg uralom határozta meg. A XIX. század második felében Európa viszonylagos békében élt, talán mert elfoglalta törekvéseit a lendületes ipari fellendülés, a tengerpartiaknak a gyarmatosítás, míg a kontinens belsejének a vasúti közlekedés és teherszállítás adott lendületet. A fejlődésben élen járó Anglia diplomáciája szövi a szálakat előbb Franciaaország ellen, majd a cári Oroszország ellen. A történetnek ebben a szakaszában az angol egyensúlyozás kedvezett Közép-Európának.

A magyar államférfiak már 1849 előtt is félelemben éltek Oroszországtól. Ismert volt számukra a kancsukás birodalom szándéka kijutni a meleg tengerekre, valamint a Balkán megszerzésére, amely törekvést pánszláv eszmék lángjaival hevítette. A XIX. század első felében a liberális baloldal táborán belül német és orosz vetélkedés folyt. Marx és Engels a német népre alapította elképzeléseit, Bakunin a népek uniójátgondolta létrehozni szláv vezetéssel. A Pánszláv Federáció határait éppen úgy képzeli el, mint a pánszláv nacionalista Danilevsky 1869-ben. Danilevsky Pan-Slavia nevű birodalmának nyugati határát félelmetes azonossággal a 76 évvel később létrehozott vasfüggyöny vonalán határozta meg.

A századfordulóra Anglia is rokonszenvezett a pánszláv törekvésekkel. Az osztrák alkotmányjogász, képviselő, Prof. Josef Redlich egy londoni útján, a századfordulón, jelentette Bécsbe: „Londonban szívesen látnák a Monarchiát összezúzva, mert az angol politika jobban szeretne kis államokra osztott Európát, melyeket egymás ellen lehet kijátszani. Ezért lelkesednek most Szerbia, Görögország, Bulgária meg Montenegro törekvéseiért.”

Anglia végülis a serpenyőbe dobta súlyát: 1907-ben egyezményre lépett Oroszországgal. A franciák következetesen és korlátozás nélkül adták oda magukat a pánszláv törekvéseknek, és külön specializálták magukat a nyugati (közép-európai) szlávok felkarolására. A háború céljai és kijelölt partnerei készen álltak a hét évvel későbbi sarajevoi startpisztoly elsütéséig a nyugatról keletre ívelő szövetségben.

Az egykori szláv terv – az osztrák–magyar monarchia területeinek szétosztása szláv és ortodox államok gyarapítására (fizetni kellett a szláv szövetségért) – az angolszász–francia világháború utáni rendezési terv lett. Európa azóta sem állt talpra, mint világpolitikai tényező.

Ami Közép-Európát, közelebbről az egykori monarchia területét illeti, a kisállamokra szeleteltség állapotában véglegesen képtelen behozni azt a hátrányt, ami sújtotta szovjet-gyarmati idején. Valamilyen  gazdasági egység kiépítése segítene, de annak túl mély érzelmi akadályai vannak. Az állapot izzó nacionalista gyűlöletben jött létre a legyőzött fél mélységes megaláztatásával. A gyűlölet és megaláztatás folyamatossága és időnkénti felizzása reménytelenné teszi a békés együttélést. A trianoni jutalmazottak ilyen érzésvilágát fenntartja az a rettegés, hogy nem sikerül létrehozni a homogén nemzetállamot. Inkább nyomorognak, de nem adják fel azt a rögeszmét, hogy minden földi boldogság és dicsőség felvirul számukra, ha nem látnak több magyart.

Mostanában újra fellángolt a trianoni tűzfészek. A romániai kommunista egypárturalom idején államosított magyar egyházi ingatlanok egy kis részét visszakapták az eredeti tulajdonosok. Most az történt, hogy ezek egyikét, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot visszaállamosítani készül a román kormány. Szlovákiában értelmetlen és alkotmányellenes törvényt hoztak, amivel megfosztják szlovák állapolgárságuktól azokat a felvidéki magyarokat, akik magyar érzésből felvették a magyar állampolgárságot. A komáromi Selye János Egyetemtől meg akarják vonni egy erre a célra hozott rendelkezéssel az egyetemi osztályozást, hogy csak mint főiskola működhessen. Ukrán nacionalisták rendszeresen megrongálják a magyar honfoglalási emlékművet a Vereckei hágón. A tervezett ukrán nyeltörvény megvonja a magyar nyelv hivatalos alkalmazásának lehetőségét Kárpát-alján. Szerbiában hallatlanul gyakoriak manapság a „Halál a magyarokra!” és ehhez hasonló falfirkák. Vajdaságban, mint Szlovákiában meg Romániában is napirenden vannak a „magyarverések”! Ezek esetében egyszerűen arról van szó, hogy az ezen országokban élő magyar kisebbségek tagjait a többséghez tartozó személyek azért ütlegelik, mert a magyarok közterületen „merészelnek” magyarul beszélni!

Romániában kialakulatlan, fejletlen az állami lét jogrendszere és annak erkölcsi szintje. Szemrebbenés nélkül tesznek ígéreteket, akár legfelsőbb szinten, amit eszük ágában sincs betartani. A balkáni erkölcs azt értékeli ha valakit be lehet csapni.

Nem kell ahhoz kommunistának lenni Romániában, hogy elvegyék az egyházi vagyont. A balfasiszta épp olyan nacionalista mint amit jobboldalinak neveznek. Kötetre való története van az ilyen állami fosztogatásoknak, közülük idézünk egyet 1940-ből. (Dr. Fall Endre, Jogunk Erdélyhez, Budapest, 1940, Kiadó Magyar Reviziós Líga.):

„A román alkotmánytörvény az egyes vallásfelekezeteket államjogi tekintetben egy bizonyos hierarchikus rangfokozatba állította be, melynek csúcsán minden felekezetet messze túlszárnyalva, az államegyháznak elismert ortodox egyház áll, mindjárt utána következik a román görög-katolikus egyház, melynek legfontosabb privilégiuma az összes püspökökre kiterjedő parlamenti képviselet, míg a többi felekezetek a két román egyház kiváltságaiban nem részesülnek, jogilag erősen alárendelt helyzetbe kerültek. A román kormány és a görög-keleti egyház a türelmetlenségben odáig ment, hogy még a görög-katolikus egyházzal szemben is elkövettek sérelmeket. Napirenden volt görög-katolikus templomok elvétele és a görögkeleti egyháznak való átadása, néha a hatóságok segédletével, néha a görögkeleti papság nyílt, erőszakos fellépése által. Az 1928 évi vallásügyi törvény olyan rendelkezéseket tartalmaz a nemromán egyházakkal szemben, hogy ezeket a régi szabad egyházakat a tűrt vallásfelekezetek színvonalára süllyesztette alá. E törvény jogot ad az államnak arra, hogy az egyes vallásfelekezetek adminisztrációjába, gazdasági és szellemi ügyeibe beavatkozhasson, megnehezíti, sőt – amint a törvény indokolása dicsekvéssel emeli ki – megtiltja a külföldi hittestvérek szeretetadományait, megszorítja a hívek adakozó kedvét, gyöngíti az egyházi bíróságok ítéleteit, kétségessé teszi a vallástanítás kizálólagos jogát, az egyházi adó kérdésében megrendíti az egyházak tekintélyét.” (Ezután sorolja fel a szerző a magyar egyházak ellen elkövetett állami bűncselekmények sokaságát.)

Harmincezer tiltakozó volt jelen az Igazság Napján, Sepsiszentgyörgyön, szeptember 1-jén. Az erdélyi magyarok a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása ellen tiltakoztak, a Kollégium épülete előtt, megmutatva a román hatalomnak, hogy nem félnek utcára vonulni jogaikért. A tüntetésre Erdélyből és Magyarországról egyaránt érkeztek, és volt, aki Németországból ment haza azért, hogy kiálljon egykori középiskolája mellett.

A tüntetés a magyarok válasza volt arra a felháborító hatósági túlkapásra, amivel a buzaui bíróság június 29-én, elsőfokú ítéletében három–három év letöltendő, illetve felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a román egyházi visszaszolgáltatási bizottság három tagját, Markó Attila államtitkárt, Marosán Tamás egyházi jogtanácsost és Silviu Climet azon vád alapján, hogy a bizottság jogtalanul juttatta vissza az ingatlant az Erdélyi Református Egyházkerületnek, mivel az épületegyüttest nem az egyház pénzéből, hanem nagyobb részben köz-adakozásból építették. Ugyanakkor negyedmillió eurónyi kártérítés befizetésére kötelezte a református egy-házat.

Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese beszédében rámutatott, igen nagy a baj, és ennek jele az is, hogy a négy erdélyi magyar történelmi egyház képviselője és a civilek, valamint a politikum együttes erővel, közösen lépnek fel az ügyben.

Antal Árpád, a város polgármestere, a katalán példát mondta el a tömeg előtt, hiszen amikor a spanyol parlament kijelentette, hogy nem létezik a katalán nemzet, a katalánok több tízezren kivonultak az utcára, és megmutatták magukat. „Ma mi vagyunk a katalánok. A mi létünket tagadják, a mi közösségünk tagjait fenyegetik börtönnel, a mi jogainkat akarják jogtalanul elvenni. Ma nekünk kell kiállni, és kiáltó szóval kiáltani, hogy létezünk, tagjainkat megvédjük és javainkat nem adjuk” – hangsúlyozta a városvezető.

Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke beszédében az összefogásra hívta fel a figyelmet. „Mi tudjuk, mi az igazság, hogy tőlünk vették el. Mi nem a másét kérjük, hanem a sajátunkat. Ítéljenek el minket is, de az igazságért akkor is kiállunk, felemeljük szavunkat és tiltakozunk, követelve, hogy tartsák tiszteletben az egyház vagyonát” – üzente a püspök.

Jakubinyi György, a gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke Márton Áron püspök gondolatait idézte: „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó! S az emberi élethez Istentől nyertünk jogot. Az önmagunk becsülete és a jövő nemzedékek sorsáért reánk háruló felelősség követeli, hogy jogaink védelmében tiltakozzunk egy igazságtalan ítélet kimondása és végrehajtása ellen.”

Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, európai parlamenti képviselő a román miniszterelnököt emlegette beszédében, aki – akárcsak a katalánok esetében – kijelentette, hogy Székelyföld nem létezik. „Puszta jelenlétünk igazolja, hogy igenis Székelyföld létezik, és élni fog, és él az Isten és él az igazság, mert lennie kell Székelyföldön, lennie kell Romániában, lennie kell a Kárpát-medencében, lennie kell Európában az igazságnak! Bizonyságot teszünk a mai napon Istenről és az igazságról, körömszakadtáig – aggodalommal, de eleven hittel – ragaszkodva önazonosságunkhoz, hitünkhöz, kultúránkhoz, anyanyelvünkhöz, tulajdonainkhoz, jogainkhoz. Ugyanezt tesszük 22 esztendő óta, az 1989-es változások óta, és fáradó, de megújuló erővel ugyanezt tesszük 92 éve. A megfélemlítés a folyamatban lévő belpolitikai válság kísérőjelensége. Erre irányult a buzaui bíróság önkényes, magyarellenes, egyházellenes, jogfosztó ítélete, amely börtönbüntetéssel fenyegeti meg azokat, akik törvényes módon kiállnak az igazság és jogosság mellett. Romániának teljesítenie kell az európai csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit, és vissza kell szolgáltatnia az egyházak elkobzott vagyonát” – hangoztatta Tőkés László, majd rámutatott: ő maga édesapja iskolája elé jött tüntetni, de a demonstráció minden résztvevője ősei jogán szólal fel az egyházi, közösségi vagyon védelmében. Egyetért Pap Gézával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével abban, hogy a Mikó-ügy politikai megrendelésre, titkosszolgálatok közreműködésével született az erdélyi magyarság megfélemlítése érdekében. „Ne hagyjuk magunkat megfélemlíteni, mert erre megy ki a játék!” – mondta Tőkés László.

Csűry István, a Király-hágómelléki Református Egyházkerület püspöke kijelentette, hogy az egyházkerület híveinek üzenetét jött közvetíteni Sepsiszentgyörgye, akik azt üzenik a hatalomnak, hogy „mielőtt megvádolnának bennünket azzal, hogy a román állam tulajdonára fájdult meg a fogunk (…), jelentsük ki ország-világ előtt, hogy magyar múltunk ingatlanai, melyek Romániához kerültek igen megkérdőjelezhető módon, csak a szégyenteljes államosítás nyomán jutottak a kommunizmus mohó, mindent tulajdonolni vágyó pribékjeinek kezéhez”.

A nagygyűlés végén kiáltványt olvastak fel, amely egyebek mellett kimondja: „Mi, háromszéki, székelyföldi, erdélyi, romániai magyarok, akik 2012. szeptember elsején, az igazság napján összegyűltünk Sepsiszentgyörgyön, egy emberként, erős közösségként tiltakozunk a bennünket ért igazságtalanság ellen” – majd színpadra szólították Markó Attila államtitkárt és Marosán Tamás jogászt.

A kiáltványt a demonstráció mintegy harmincezer részvevője háromszoros IGEN! felkiáltással fogadta el, a jogállamiság elvének érvényesítését, a teljes visszaszolgáltatást, a visszaállamosítási kísérletek megszüntetését és az igazságtalan bírósági döntés orvoslását követelve. A kiáltvány felhívja a figyelmet arra, hogy ez a döntés veszélyes precedenst teremt, és oda vezethet, hogy leáll a restitúció, több ezer államosított egyházi ingatlan még nem kerül vissza jogos tulajdonosához, és a már visszaszolgáltatott épületek is veszélybe kerülnek.

Az eseményen Reményik Sándor Templom és iskola című versét Nemes Levente Jászai-díjas színész szavalta el, elhangzott az Ó, én édes jó Istenem, énekelte Steckbauer Hanzi Réka, a Miénk itt a tér című dal (ütős hangszerek: Czerják István, zongora: Kertész János, ének: Ráduly Botond), illetve Erdélyország sok szép vize, István Ildikó népdalénekes előadásában.

György Attila így foglalja össze a Mikó ügyet a Magyar Hírlap-ban:

– 1948 óta először újraállamosította a román hatalom a háromszéki magyarság egyik jelképes intézményét, a Székely Mikó Kollégiumot. Hogy pontosabban fogalmazzunk, Papp Géza református püspököt idézve: ezt a galád cselekedetet jogi nyelven államosításnak nevezik, holott a gyakorlatban bizony közönséges lopás. Ráadásul több mint veszélyes precedens: hiszen ha ez ma megtörténhet, akkor meg fog történni holnap is. A romániai politikai erkölcsök ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy a vérlázító jogtalanság következményeként a jól végzett munka örömével már nyíltan ábrándozik például a nagyváradi román hatalom a magyar közintézmények kisajátításáról. Azért van némi pikantériája az ügynek, hogy például a Székely Mikó Kollégiumot egy olyan hatalom „államosítja vissza” (micsoda monstruózus kifejezés!), amely az épület építésekor gyakorlatilag nem is létezett jogi személyiségként. Hiszen a Székely Mikó Kollégium éppenhogy egy kicsivel öregebb, patinásabb, mint Románia. Nincs ebben semmi meglepő, kafkai helyzetekben bővelkedik a világ ezen szeglete. Hát ezért gyűlt össze szeptember elsején Sepsiszentgyörgyön úgy harmincezer ember, jó erdélyi szokás szerint fegyelmezetten és méltósággal: hogy erőt mutasson fel, és világosan érthető üzenetet küldjön a román hatalomnak: nem oda Buda! Hosszú idők óta az első olyan politikai esemény volt ez, amely testületileg és egységesen jelenítette meg az erdélyi magyarság akaratát.

*

Egyes hírek szerint Az Európai Unióban a többségi baloldaliak érzéketlenek a romániai magyar egyházi ingatlanok tulajdonjogi rendezése iránt. Ezt nem lehet másként minősíteni, mint annak feltételzésével, hogy a több mint száz évvel ezelőtt létrejött Közép-Európa-ellenes, magyarellenes szövetség, a trianoni igazságtalanság és annak mai következményeinek eltűrése konok jelensége a mai nemzetközi politikai életnek. A sepsiszentgyörgyi ellenállás példamutatás az összmagyarság számára.