Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne csodaként éljük meg az ajándékba kapott pillanatokat...

- Mutass nekem egy csodát!

Emlékszel? Így kezdődött minden!
Te szomorú voltál és csalódott, én pedig szégyelltem magam gondtalan jókedvem miatt. Sosem találkoztunk, nem barangolhattam önfeledten arcod végtelenre festett térképén, mégis láthattam fülig érő mosolyodat és olykor – mint most is – filmkockaként villant előttem szomorú tekinteted. Csak le kellett hunynom a szemeimet... és ott voltál velem.
Vajon Te miért nem veszed észre azt a csodát, amit én látok?

- Mutass nekem egy csodát ezen a világon!

Emlékszel? Ültünk a tóparton, és Te lehunytad a szemeidet.
Meséltem Neked... virágokról, színekről, illatokról, csillagokról, napsugárról, de...  hiába kutakodtam arcodon egy kósza mosoly után... híre nyomát sem leltem.  Néztelek is, láttalak is... - életemben először -... és a szívem megtelt melegséggel, és... bimbózó reménységgel...!?
- Milyen szép vagy! - gondoltam magamban. - Olyan szép, amilyennek elképzeltelek, mielőtt találkoztunk volna. Nem értem... vajon Te miért nem veszed észre azt a csodát, amit én látok?

- Mutass nekem egy csodát!

Emlékszel? Minden vágyad volt találkozni vele. Arra gondoltam, szembesítelek egyikükkel, ha már ilyen nehezen akarod észrevenni őket.
Ültünk a tóparton, és én meséltem Neked... Azt játszottuk, hogy Te lehunyod a szemeidet, én pedig megosztom veled, amit látok.
Egy gyönyörű tájat próbáltam lefesteni előtted... Neked... de sutának, és fénytelennek éreztem szavaim ecsetjét. Színeset akartam mutatni, de szürkének tetszett... Fényt akartam adni, de árnyékban maradtam.
Már éppen elszontyolodtam sikertelen próbálkozásaim miatt, amikor észrevettem arcodon a régen várt mosolyt. Ez a váratlan jóleső érzés felpezsdítette a szívemet... s elgondolkodtam...  Vajon észrevetted Te is azt a csodát, amit én látok?

- Mutass nekem egy csodát!

Emlékszel? Így kezdődött minden!
Ültünk a tóparton, és Te mosolyogtál.
A gyönyörű tájkép, amit festeni szerettem volna Neked, ügyetlenségem miatt a vízbe csusszant...
- Milyen szép vagyok! - suttogtad életedben talán először e szavakat, ahogy a víztükörben pillogattad kecses szempilláidat.

- A csoda Te magad vagy! - fátylát leterítve csicsergett körülöttünk a csönd, és egyszerűen boldog voltam, hogy végre Te is észrevetted azt a csodát, amit én már olyan régóta látok...

- ivirag -