Barátoknak

Miközben múlnak az évek
(érzitek, míly temérdek
év van már mögöttünk? -
bár nekem néha úgy tűnt,
dupla ennyit éltem,
s mire ment el, nem értem)
halványul megannyi kép
(és törpül is némiképp),
holott tegnap még tisztán
álltak az agyi listán
a számontartottak között.

Aki már ötször költözött
öt év alatt - mint izgága fecske,
én sem lelek helyemre -
annak a rég látott arcok
emléke sercegve karcog
az emlékezés lemezén...

Hát ím, most a nehezén
túl vagyok: elárultam,
hogy kissé megfakultan
éltek bennem, mint a múltam
cserepei képes albumokban
porosodva, maguk-unottan.

Ma, mintha magamban könyves-
polcaim porolnám könnyes
érzékenységgel (talán az elborult
nyári ég depressziója szorult
lelkem egy csücskére kínnak):
régi nagy értékeim hívnak
csöndes imára egy percre.
E szent berekbe persze
ti is beléptek néma
ünnepélyességgel néha,
mint most is, s vád gyötör,
hogy az idő bennem így ködöl:
finom selymes port szitál,
mint hóval a hideg január.

Legjobban mégis az bánt,
hogy ezt az emlék-emésztő kaftánt
magatokban ti is egyre szövitek -
sűrűbben-ritkábbat kinek-kinek:
leplem alól vádolok
már én is így nálatok.

Köztünk kettős selyem lebeg
és köd-labda hempereg
és az idő opálja úszik,
s nem marad, ami tanúsít
végül egymás felöl:
e pók hálója megöl
minden pillanatnyi múltat,
ha kezeink nem nyúlnak
át a kásás sűrűségen
megkeresni a Napot az égen!

Csorba Tibor