A Sztálingrádért vívott csata végső szakaszában a Don folyónál álló magyar királyi 2. honvéd hadsereget is súlyos támadás érte. 1943. január 12. fekete napként vonult be a hadtörténelmünkbe: a megfelelő minőségű és számú páncélelhárító fegyver, illetve harckocsi nélkül, továbbá a vontatóeszközök hiánya miatt mozgásképtelen tüzérséggel a katonák nem tudtak sokáig ellenállni a támadás súlypontjain túlerőben levő szovjet csapatok offenzívájának.

A magyar apokalipszis – a szépirodalomban és a publicisztikában így aposztrofálják a 2. hadsereg tragédiáját, melynek előzményei 1941 végéig nyúlnak vissza. A Barbarossa-terv kudarca, valamint a szovjet Vörös Hadsereg 1941/42-es téli, moszkvai ellentámadása során elszenvedett veszteségek arra kényszerítették a német katonai vezetést, hogy a keleti hadszíntéren 1942 tavaszára tervezett nagyszabású hadművelete során az addigiaknál komolyabban támaszkodjon szövetségeseire. Hazánk nagyobb mértékű részvételét illetően 1942 januárjában előbb Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, majd Wilhelm Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke folytatott tárgyalásokat Budapesten. A Szovjetunió elleni háborúba való bekapcsolódásunk ugyanakkor nemcsak a német nyomásgyakorlás miatt tűnt elkerülhetetlennek, hanem a magyar–román versengés okán is. Tudniillik mindkét fél attól tartott, hogy amennyiben Adolf Hitlernél kegyvesztetté válik, nem lesz módja területi követelései érvényesítésére.

Az 1942. január 22-én született döntés értelmében a keleti hadszíntéren zajló műveletekhez kilenc gyalogdandárt (későbbi nevén könnyűhadosztályt), egy páncéloshadosztályt és egy repülőköteléket kellett a németek rendelkezésére bocsátani. Ezt követően került sor az 1941/42-ben érvényes hadrendben nem szereplő magyar királyi 2. honvéd hadsereg mozgósítására; a szervezet parancsnoki tisztét Jány Gusztáv vezérezredesre bízta Horthy Miklós kormányzó.

A hadsereg 207 ezer fős személyi állományának összeállításánál az egyik fő cél az volt, hogy a mozgósítás minél kisebb mértékben érintse a honvédség szempontjából legértékesebb korosztályokat. A fegyverzet és a felszerelés tekintetében viszont megpróbálták a lehető legjobbat adni a kivonuló alakulatoknak, bár ezek minősége messze elmaradt azokétól, amelyeket a szovjet és a német csapatok használtak. Ennek egyik oka az volt, hogy a honvédség alakulatait nem a nagyhatalmak háborújában való részvételre, hanem – a revízió jegyében – a szomszédos országok hasonló hadipotenciállal rendelkező hadseregeivel vívandó harcokra készítették fel. A fegyverzet, a személyi felszerelés, a ruházat vagy a szállító járművek összeállításánál egy esetleges közép-európai hadszíntér terep- és időjárási viszonyait vették alapul.

Hídfőcsaták

A 2. hadsereg részeit 1942 áprilisa és júliusa között a győzelem kivívásában való közreműködés reményével indították útnak. A keleti hadszíntérre elsőként a szombathelyi III. hadtest érkezett meg, amely azonnal bekapcsolódott az 1942. június 28-án indított nagy német offenzívába, s július 6-ra már a Don partján állt. A pécsi IV. és a miskolci VII. hadtest viszont csak 1000–1200 kilométer gyalogmenet után, 1942 júliusában-augusztusában jutott ki a folyóhoz. A Dont végül augusztus 25-re érte el a teljes 2. hadsereg, melynek bal szomszédja a 2. német hadsereg lett, a jobb oldalán pedig a 8. olasz hadsereg helyezkedett el.

Ezt megelőzően – egészen pontosan 1942. július 9-én – Hitler a Dél hadseregcsoportot a hadműveletek nagyarányú kiterjedése miatt A és B hadseregcsoportra osztotta fel. Az utóbbi alárendeltségébe került a 2. magyar hadsereg, melyre az a feladat hárult, hogy biztosítsa a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők felé irányuló hadműveletek sikerét.

A nyári visszavonulás után két jelentős hídfő maradt szovjet kézen a Don nyugati partján. A nagyobb, egyben veszélyesebb Sztorozsevoje és Uriv települések térségében, Voronyezstől 60 kilométerre, délre létesült, míg a másik a Scsucsje és Perejeshaja községek által határolt mocsaras, ártéri erdővel borított szegletben volt. A Donba ömlő Potudany folyó torkolatától délre elterülő, Korotojak helységet és környékét magában foglaló keskeny területen kiépített hídfőállás megléte szintén komoly veszélyforrást jelentett. Onnan ugyanis a szovjetek gyorsan elérhették volna a közeli Osztrogozsszk városát, amely a 2. magyar és a 6. német hadsereg ellátása szempontjából bírt döntő jelentőséggel.

E hídfőállásokat értelemszerűen a német–magyar hadvezetés fel akarta számolni, de a két hónapos csatározások eredményeként csak a korotojakit sikerült teljes egészében elfoglalni, mégpedig 1942. szeptember 3-án este, a német 336. gyaloghadosztály csapatainak három napig tartó kemény küzdelme árán. Ugyanakkor az uriv-sztorozsevojei hídfő elleni három nyári támadás is csekély eredménnyel, ám óriási véráldozatokkal járt.

A Don menti hídfőcsaták során elesett, megsebesült vagy hadifogságba került a 2. hadsereg 26–27 ezer katonája. Az anyagi veszteségek is jelentősek voltak: az 1. páncéloshadosztály harckocsijainak száma a felére csökkent, a 7. könnyű tüzérezred pedig elvesztette lövegeinek java részét.
 

200 kilométeres védővonal

A német–szovjet arcvonal déli szakasza 1942. szeptember végére teljes egészében megmerevedett, a támadók nem jutottak el a létfontosságú bakui olajmezőkig. A 2. hadsereg a doni hídfőcsatákat követően, 1942 őszén védelemre rendezkedett be. A védőállások kiépítését, műszaki megerősítését viszont nagyban akadályozta az építőanyagok, a szögesdrót és az aknák hiánya, a rendelkezésre álló rövid gyalogsági ásók pedig alkalmatlannak bizonyultak a néhol agyagos, kemény talaj feltörésére.

A szovjet tüzérség nappali tevékenysége miatt az akadályok telepítése, a tüzelőállások, futóárkok, lakófedezékek építése általában éjjel történt. Ez szintén hozzájárult ahhoz, hogy az első vonalban levő csapatok teljesen kimerültek, s egy idő után látszott: az esős, havas időszak beköszöntéig valószínűleg már nem fejeződnek be a műszaki munkálatok. Pedig 1942 őszétől mind több munkaszolgálatos századot rendeltek alá az első vonalban levő seregtesteknek. További nehézséget jelentett, hogy az arcvonal hossza elérte a 200 kilométert, vagyis jóval meghaladta azt, amit a 2. magyar hadsereg a rendelkezésre álló felszereléssel és létszámmal meg tudott volna védeni.

Nem véletlen, hogy a parancsnokság a hídfőharcokban súlyos veszteségeket szenvedett alakulatok harcképessé tétele érdekében leginkább a fegyverzet terén mutatkozó hiányokat próbálta meg pótolni, ám javarészt szükségmegoldásokra kényszerült. Emellett a németek sem tartották be vállalásaikat, hiszen korszerű fegyverek helyett a francia és a belga hadseregtől zsákmányolt eszközöket adtak át. 1942. november elején megkezdődött a személyi állomány fokozatos felváltása is, ám a hátországból érkezett alakulatok csaknem fegyvertelenül, századonként 30 puskával felszerelve érkeztek ki a hadműveleti területre. A központi utasítás az volt, hogy a fegyvereket és a téli felszerelést az első vonal leváltandó alakulataitól vegyék át.

Mindeközben a Vörös Hadsereg által megszállva tartott doni hídfőkbe irányuló erős tehergépkocsi-forgalomból, a megélénkülő felderítő tevékenységből, illetve a tüzérségi belövésekből ítélve egyre bizonyosabbá vált, hogy hamarosan megindul a szovjet offenzíva, ami végül 1943. január 12-én be is következett. Mint azt a különböző magyar jelentések egyöntetűen állítják, a támadók két hadosztálynyi erővel hajtották végre hadmozdulatukat, ami tulajdonképpen egy felderítő jellegű vállalkozásnak indult. A főerőknek csak két nappal később kellett volna harcba bocsátkozniuk a 2. magyar és a 8. olasz hadsereg részeinek bekerítése és megsemmisítése céljából.

A honvédek arculcsapása

Az urivi hídfőből kiindult, egészen szűk területre koncentrált január 12-i szovjet akció a IV. hadtest alárendeltségébe tartozó 7. könnyűhadosztály 4. gyalogezrede által védett szakaszt érte, s a támadók gyorsan előrenyomultak 6–10 kilométert. A németek másnap végrehajtott boldirevkai ellencsapásának kudarca, illetve az előrehozott szovjet fő offenzíva kibontakozása nyomán válságosra fordult a kezdeti harcokban érintett magyar csapatok helyzete, január 14-én pedig végérvényesen kettészakadt a 2. hadsereg arcvonala. Mindezek tetejébe ugyanezen a napon a scsucsjei hídfőből szintén kitört a Vörös Hadsereg, s ezzel egyidejűleg a magyaroktól délre álló 8. olasz hadsereg ellen is kezdetét vette a támadás. Január 15. után a szovjetek egy újabb hadművelet előkészítésébe fogtak: a Voronyezsi és a Brjanszki Front négy (40., 13., 38., 60.) hadserege azt a feladatot kapta, hogy semmisítse meg a 2. német hadsereget és a magyar III. hadtestet, illetve vegye birtokba a jelec-valujki vasútvonalat.

Január 18-án a III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. A gyakran rendezetlen oszlopokban visszavonuló kisebb-nagyobb kötelékek közül azokat, amelyek megkísérelték a fegyveres ellenállást, a szovjet erők megsemmisítették, emellett sokan fogságba estek. Arra is volt ugyanakkor példa, hogy az ellenállást nem tanúsító katonákat lefegyverzésük után hagyták tovább menekülni. Mindazonáltal ez korántsem jelentett garanciát a túlélésre, hiszen a dermesztő, nem egyszer mínusz 40 Celsius-fokos hidegben sokan megfagytak vagy az éhhalál végzett velük.

A mérhetetlen szenvedésen és a hatalmas veszteségeken túl a 2. hadsereg tragédiáját csak tovább fokozta Jány Gusztáv január 24-én kiadott hírhedt hadseregparancsa, melynek első mondata a következőképpen hangzott: „A 2. hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.”

Ez az írás – megalázó és kegyetlen hangvételével – a kilátástalan küzdelmet vívó, számos esetben hősiességet tanúsító honvédek arculcsapását jelentette, egyúttal alapot adott a németeknek arra, hogy a magyarok teljesítményét ócsárolják. Bár Jány számos későbbi parancsa tanúskodik arról, hogy a hadsereg helytállását, illetve a katasztrófa igazi okait illetően revideálta álláspontját, katonái nagy többsége számára az 1943. január 24-én született dokumentum vált ismertté, s ez olyan mély sebeket okozott, amelyeket begyógyítani már nem lehetett.

Miközben a harcra már alkalmatlan, többnyire fegyvertelen magyar alakulattöredékek nyugati irányba vonultak vissza, a német alárendeltségbe került, Stomm Marcel altábornagy vezette III. hadtestre még nehéz és súlyos összecsapások vártak. A 9. könnyűhadosztály 17/III. zászlóalja még január 27-én hajnalban is doni állásaiban tartózkodott, csak ezt követően kapott visszavonulási parancsot. Egy nappal később azonban a III. hadtest maradványai, illetve a 2. német hadsereg XIII. és VII. hadteste körül bezárult a gyűrű, miután a szovjet csapatok Kasztornojétól dél felé, Gorsecsnojétól pedig északi irányba előrenyomulva megszállták az Olim patak völgyének nyugati oldalát.

A búcsúparancs

Stomm Marcel altábornagy 1943. február elsején délelőtt felettesétől, a 2. német hadsereg 57. gyaloghadosztályát irányító Friedrich Siebert altábornagytól azt a felvilágosítást kapta, hogy csapatai nyugat felé kitörhetnek a gyűrűből. A németek egyébként ekkor már napok óta próbálkoztak ezzel, igaz déli irányba, ahol a fontos közlekedési csomópontot, Gorsecsnojét mindössze egyetlen szovjet lövészezred védte.

Nyugati irányban viszont semmi esély sem mutatkozott a sikerre, mivel arra az utat erős szovjet csapatok zárták el. Az ebből fakadó reményvesztettség is hozzájárult aztán ahhoz, hogy Stomm Marcel tábornok a maga nemében példátlan lépésre szánta el magát: feloszlatta hadtestét. A február elsejei keltezésű „búcsúparancs” meghozatalának okait, körülményeit a következőkkel indokolta: „Mérlegelve a helyzetet, arra a következtetésre jutottam, hogy a csoportok további vezetése a hadtestparancsnokság részéről kilátástalan, részben az összekötő és híradó eszközök teljes hiánya miatt, de legfőképpen azért, mert egy egységesen vezetett hosszú oszloppal való kitörés és továbbjutás az adott helyzetben nem hajtható végre. Ezért célszerűbbnek láttam, ha egyes egységek – zászlóaljak, osztályok – önálló csoportonként vágják ki magukat, és Ny–DNy irányban Belgorod felé vonulnak vissza, ahol a hadtestet gyülekeztetni volt szándékom…”

A „búcsúparancsban” többek között ezek a sorok olvashatók: „A mai nappal Siebert tábornok Úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területekre, ahol keresztül tudjuk magunkat nyugat felé törni. Azon az orosz hadseregen keresztül törni, amelyiken a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek. E parancsot én nem tudom néktek továbbadni, mert nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei 10 tölténnyel puskánként, üres gyomorral, tehetetlenül pusztuljanak el… ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok…”

Csak a németek után

Az Olim völgyéből kitörni igyekvő német seregtestek 1943. január 30-án kezdték meg támadásukat Gorsecsnoje irányába. Erőfeszítéseiket siker koronázta, hiszen február elsején az élen haladó 88. gyaloghadosztály felvette a kapcsolatot a Sztarij Oszkolt védő – szintén német – 26. gyaloghadosztállyal. Az Olim-völgyet utolsóként elhagyó német kötelékek után a minimális fegyverzettel rendelkező magyar csoportok is besorolhattak, de csak a párhuzamos utakat használhatták, vonatoszlopaikat pedig meg kellett semmisíteniük.

Mindeközben a III. hadtest törzse, Stomm rendelkezésének megfelelően, 30–40 fős részekre oszlott, hogy észrevétlenül „átcsúszva” a szovjet gyűrűn Tyimben gyülekezzen. A hadtestparancsnokság első csoportja – benne Stomm Marcel altábornaggyal – késő délután öt szánon indult el Ivanovka felé, ám az irányt elvétették, és február 3-án reggel fogságba estek.

A III. hadtest nagy oszlopa – kisebb-nagyobb egységeket alkotva – február 2-án hajnalban kezdte meg déli irányú menetét a német gyaloghadosztályok után, állandó ellenséges tüzérségi tűzben és rajtaütéseknek kitéve. Gorsecsnojéig a karbantartott úton visszavonuló német erőkkel párhuzamosan, terepen haladtak, majd onnan Sztarij Oszkolig a vasúti töltésen. Azokat a csoportokat, amelyek Gorsecsnoje után letértek a vasúti töltésről, még erős partizántámadások is érték. Az utolsó magyar csapatok február 4-én vonultak be Sztarij Oszkolba, a hadtest megmaradt része (körülbelül 6000–7000 fő) pedig február 14. és 18. között érte el Szumit. A magyar összekötő törzsek és egyéb parancsnokságok addigra már elhagyták a várost: a 2. hadsereg vezetése nem számolt azzal, hogy a III. hadtest maradványai még megmenekülhetnek.

Viszontagságos út

Mint ahogy dr. Szabó Péter történész Don-kanyar című könyvében fogalmaz: a magyar csapatok – különösen a III. hadtest alakulatai – 1943. január–februári visszavonulásának számtalan emberi megpróbáltatását, szenvedését és tragédiáját igazán csak azok foghatják fel, akik átélték az eseményeket.

A hátráló egységeknek a súlyos harcok és a kegyetlen téli időjárási viszonyok mellett meg kellett küzdeniük a német hadsereg durva túlkapásaival is. „Általában az úton való mozgást ott sem engedték meg, ahol ez a menetüket nem zavarta volna. Szánokat, hátaslovakat, fogatokat, fegyvereket erőszakkal elvettek. Ahol ellenszegülés volt, ott fegyvert is használtak. A községekben a szállásaikból kidobták a magyarokat, illetve ahol németek voltak elszállásolva, ott a magyarokat nem engedték be. Ahol magyarok jelentek meg, gyakran a legdurvábban gyalázták a magyar nemzetet és a honvédséget. Darnay tüzér alezredes jelentése szerint Olim községben egy német vezérkari őrnagy parancsot olvasott fel a németeknek, amelyben elrendelik, hogy a magyar csapatokat hadifogolyként kell kezelni” – jegyezték fel a 2. hadsereg parancsnokságának naplómellékletébe.

Az 1943. január–februári harcok mérlegét megvonva Szabó Péter rámutat: a 2. magyar hadsereg szerepéről általában negatív értékelések születtek, indokolatlanul. A katonák ugyanis a Don menti állásokban, a dermesztő hidegben napokig vívták egyenlőtlen küzdelmüket, amikor pedig védőállásaikból kivetették őket, további két hétig folytatták súlyos utóvédharcukat; tették mindezt nehézfegyverek és tüzérség nélkül. Nehéz lenne 20. századi hadtörténelmi példákat hozni arra, hogy egy 200 kilométer széles arcvonalat tartalékok hiányában mélységi tagozódás nélkül védő, számottevő páncélelhárító fegyverrel és harckocsival, továbbá az utánpótlás katasztrofális helyzete miatt megfelelő téli felszereléssel nem rendelkező hadsereg – melynek katonái 2500 kilométerre szülőföldjüktől számukra idegen vagy közvetett célokért küzdöttek és áldozták életüket – hosszabb ideig ellen tudott volna állni egy szinte minden tekintetben fölényt élvező ellenfél támadásainak – írja a történész.

A 2. hadsereg tragédiájával összefüggésben többnyire 150–200 ezer fős veszteségről olvashatunk, hallhatunk. Bár ezek az adatok túlzók, súlyos áldozatot kellett fizetnünk a német szövetség oltárán: hozzávetőleg 125–128 ezer főre tehető a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült vagy fogságba került honvédek, munkaszolgálatosok száma. A hazai közvélemény tehát joggal tartja számon az egyik legnagyobb nemzeti katasztrófaként a Donnál történteket.

honvedelem.hu

Szöveg: Feith László | Fotó: a HM HIM archívuma