"Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk. Vagy nem akarunk érteni! Ilyen is van. Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból, vagy érdekből nem óhajtja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot.

Nézem a tévét, a nemzeti ünnepeink lelkes szónokait, a politológust, a szakértőt, a mindig mindent pontosan értő hírmagyarázókat, a "vidám" műsorban tele szájjal röhögő szerencsétlen színészt (...), a "Vigyázz adásban vagy!" után hirtelen megjelenő hazug mosolyt, a szemek álvidám csillogtatását, hallom a "természetes" és "őszinte" hangokat, és hirtelen felbukkan bennem ifjú apaságom döbbenetes élménye, amikor odafordultam a feleségemhez, és azt kérdeztem:
- Mit mond???!!

És ez a jobbik eset.
Mert itt még értem, és felfogom, hogy nem értek valakit. Hogy nem azt mondja szegény, amit él.
A baj ott van, amikor ezt már természetesnek veszem.
Hogy ilyen az élet: hamiskártyázás. Hogy csakis a felszín van, önérdek, szerepjátszás, viselkedés, kölcsönös becsapás, és önbecsapás.
Itt ugyanis az a nagy veszély fenyeget, hogy a lelkünk valósága felhozhatatlan mélységbe süllyed.
És élünk, és meghalunk - de már fogalmunk sincs, hogy miért.

Igen, egy élet telhet el úgy, hogy a lelkünk mélyvalósága meg sem szólal.
S ha véletlenül mégis - mert feltör, vagy gejzírként kirobban belőlünk valami igaz -, a másik nem hallja meg.
Ez az állapot az, amikor már semmi közünk sincs egymáshoz.

Úgy hívják: szeretetlenség."

(Részlet Müller Péter: Varázskönyv c. könyvéből)

Katt ide: http://www.youtube.com/watch?v=oTVU_z-TTL8&feature=related