Az idei évet igen aszályos évnek tartják a mezőgazdászok, amit talán súlyosbít az, hogy nem csak Európában van aszály. Van, mert sajnos még mindig tart. Nem kell, gondolom, különösen ecsetelni, hogy ez nem csak a mezőgazdasági terültekre, de az erdőkre, rétekre is keményen hatott. Források patakok száradtak ki, már most elkezdtek őszi színekbe öltözni az erdők, csörög, zörög a száraz aljnövényzet, a gyepek és rétek füve ropogósra száradt. A gyógynövénygyűjtők is panaszkodnak, hogy nincs mit gyűjteni, erdei gomba pedig nincs és ki tudja hosszú távon hogyan hat rájuk az idei év. Mindenhonnan azt hallani, hogy a várható kevés termés jelentős takarmány és élelmiszer-drágulást okoz.

A múltba tekintést mindezek ellenére biztatásnak szánom, hiszen sokkal kegyetlenebb éveket is megért Európa, mint az idei. Legutóbb 1949-ben volt hasonlóan súlyos év, hallottam reggel a rádióban. (Bár én azért arra is emlékszem hogy 2003-ban, lányom születésének évében, tavasztól őszig, forróságban, szárazságban a cseresznyefa hűsében töltöttük napjainkat).

De menjünk még régebbre: A francia Gazette du Village című lap 1868-ban, sorba veszi a feljegyzett ínséges éveket, amiket a leggyakrabban kegyetlen aszály okozott. A legsúlyosabbak 1303-4-ben, amikor Európa nagy folyói a Rajna a Loire és még a Duna is kiszáradtak. 1393-ban és 1474-ben a Duna medre Magyarországon száradt ki. Hazánkban különösen az Alföldet érintették a nagy aszályok. Ilyen évek voltak 1508, 1570, 1585, 1590. A XVII. században 12 ilyen aszályos és ínséges esztendő volt, és 1650-1661-között 10 évig tartott, majd 1790, 94, 97 voltak nagyon szárazak. A XIX században 1863-as év volt annyira  száraz, hogy borzalmas éhínséget okozott Magyarországon és különösen az Alföldön. Erről sokan személyesen számoltak be Györffy Lajosnak, aki egy kis könyvet is írt "A nagy ínség 1863-ban" címmel 1931-ben. A helyzetet akkor súlyosbította, hogy már az 1862-es év is igen száraz volt és marhavész is pusztított. Így aztán gyakorlatilag semmi nem termett, csak a szántók száraz porát hordta a forró szél szerte az Alföldön. Kiszáradtak a legelők is, s a már marhavésztől megtizedelt állatállomány szinte 100%-ban éhen halt. Az emberek sokan elvándoroltak, akik maradtak, azok a ma ínségtápláléknak, ínséglisztnek elnevezett, főképp vad növényekből őrölt lisztpótlókon tengették életüket. De mik is voltak ezek az ínségnövények.

A kevés gabonát, ami termett jelentősen kiegészítették, ehető vad növények terméséből, vagy őrölt szárított rügyekből, levelekből, föld alatti gumókból, gyöktörzsekből őrölt liszttel, de még a fák puhább belső kéreg részéből is őröltek valamiféle lisztszerűséget. A termések közül a bükkmakk a tölgymakkok, a galagonya, a csipke termése volt fontos lisztpótló. A bükkmakkot pirítva, a tölgymakkokat leforrázva, keserű és cseranyagaikat kiáztatva, szárították, majd megőrölték. A csipkét galagonyát talán nem kellett előkezelni, szárítva megőrölték.

Fontos ínségtáplálék volt a gyékényfajok és a nád föld alatti lisztes gyöktörzse is. A bükkmakkból nyersen nem szabad sokat enni, inkább pirítva, mint a szotyolát lehet fogyasztani.

Forrás:http://erdokostolo.blogspot.hu/2012/09/aszalyok-es-insegek-multban-mit-e...