Különös egység ez az Európa. Egy sor ország népéből álló félsziget, nem kis félsziget, de mégsem a kerek világ, inkább csak a fehérember évszázadok óta torzsalkodó területi egysége. Azért mondom, hogy területi, mert hiszen Európa éppen eszmeiségében többszínű, már pedig az, ami Európát, mint homogén egységet jellemezné, éppen egy közös eszmei egy húron pendülés lenne. De mennyire pendülünk egy húron?

Ha nagyon leszűkítjük azt a bizonyos egy húrt, amelynek hangja egyformán viszhangzana minden európai nép lelkiségében, legjobb esetben a kereszténység szerint is alaptörvénynek tartott tíz parancsolat lenne. Nem mintha ez is kizárólag a kereszténység találmánya volna. De ezen kívül, mármint azon kívül, hogy Európa lényegében és tipikusan keresztények területe, sok más közös eszmei egy-húr voltaképpen nincs.

Régi írások szerint Dzsingisz kán hatalmas birodalmára az volt jellemző, hogy egy szúz lány zacskó arannyal a kezében minden bántódás nélkül eljuthatott a birodalom egyik végétől a másikig, pedig nem kicsi volt az a birodalom, és minden volt csak nem keresztény, pláne nem katólikus. Ez a fajta, ma már teljesen elképzelhetetlen mentalitás, mint egy birodalmi egység alapvonása tehát egyáltalán nem „alaptörvény“ volt, amit gyertyavisza fény mellett kánoni pap hírdetett vona nekik, hanem egyszerűen, és természetes gesztussal ilyenek voltak az egyik határtól a másikig. A nép lelkülete volt egységes abban, hogy „ilyenek vagyunk“. Európában viszont a kereszténység átfogó hálója hírdette innen-onnan ősszehordott Bibliával és tételesen leírt tíz parancsolattal az ígét népeknek, amelyeknek már volt, vagy kialakulóban volt egy saját erkölcsrendjük és eszmeviláguk, vagyis a népek sajátos eszmevilágával szemben hírdette a tételes eszmét. Van nép, amelynek a kiforratlan lelkületében sajáttá vált a kersztény eszme, és volt amelyik a kerszténység egy-egy variációját tudta csak magáénak mondani, mert csupán egy variáció illett a lelkületéhez. Gondoljunk a reformációra és annak variációjára. Itt kell megjegyezni, hogy érdekes módon, a protestáns európai országocskák kivétel nélkül mind sikeresek. És nem azért, mert protestánsok, hanem azért, mert eleve volt kialakult eszmerendjük, közös egy-húrjuk. Lényegében azt mondták ezek a kereszténység nagy hullámának jöttére, hogy rendben van, keresztények leszünk, ha annyira kell, de a mi felfogásunk szerint leszünk azok. Azaz, eszmeileg eleve homogénok voltak, és mi más kell a sikerességhez, mint az, hogy a király azt mondja: hapták,  és a sok-sok szószékről is ugyanaz a hapták hangzik el. Ugyanaz volt náluk a siker titka akkor is és most is ugyanaz: egységes néplélek. Ámbár, ha van fogalom, amit annyira gyűlöl a világ leglinkebb „tudománya“, a politológia, az a néplélek fogalma. És foglalkozni sem kíván (mrt nem tud) vele. A lényegében katólikus eutópai országok is többnyire sikeresek lettek, gondoljunk csak  a franciákra, de nem azért, mert csodaszer a katólicizmus, hanem  katólikus eszmevilág nemzeti vallássá vált, azaz sajátos egy-húron pendülés alapja lett. De annak az alapja lett.

A nemzet egy húron pendülése tehát a lényeg.

A hivatalos egyházak eszmerendszere, mint a természetes (esetleg már meglévő) néplélek behelyettesítője, mégsem a legjobb recept, hiszen „behelyesítésról“ van szó ersats-ról. És a behelyesítő eszme az eredetinek a halálát is jelentheti. Ezért ítélte meg a dolgot  Niesche úgy, hogy a kereszténység tette tönkre Európát. Vagy, ha nem is tette tönkre, annyit minden bizonnyal állithatunk, hogy az ersats-eszme alapos kárt okozott a természetes nemzeteszmék tudatból való kiebrudalásával..

Megkérdezhetnénk, hogy mennyivel lett ettől Európa jobb, kulturáltabb, igazibb, Megkérdezhetnénk, de valószínűnek tartjuk, hogy nem jobb lett, hanem legfekjebb nagyjából azonos eszme-formaruhát viselnek a népei.

   Érdekes a mostnaság, 2O12 augusztus 2O-a elétti napokban a szónoklatok egyik-másikában ismét szóbakerült a Koppány-Szt. István ellentét. Meglepő, mert talán a nagy európaiságunk és kereszténységünk atmoszférájában Koppány neve már nagyon régen nem került felszínre, főleg pedig nem, mint egy talány lényege: mi lett volna, ha Kopppány (ősi) eszmevilága győz nálunk, nem pedig a kereszténység a maga szenteltvizeivel?

Nagyon örvendetes, hogy kérdés formájában ma ez végre felszínre került, akkor is, ha nagyene „európaiságunkkal“ és kereszténységünk gondolatvilágában már ott is volt, vagy van  a rossz válasz valahogy úgy, hogy Európában így váltunk mi európaiakká, Koppányt követve pedig nem lennénk sem európaiak, sem pedig  -nem léteznénk. Ma ez a márhaság a válasz.

Miért marhaság?

Azért, mert egy nemzet akkor egészséges és erős, ha a maga nemzeteszméjében él és cselekszik. Nem olyan sokkal Szt. István előtt bebizonyítottuk, például az alig tárgyalt pozsonyi csatában, hogy hülyére vertük az akkori Európa életünkre törő és sokszorosan túlerőben lévő, összehangolt hadát, hogy még ma is megemlegetik a magyart. (A pozsonyi csatát, egyébként, ma is tanitják az USA legnagyobb tiszti akadémiáján).

Árpádék hada akkoriban még lélekben is sértetlenül magyar volt, mert megvolt az a bizonyos, nálunk már ősi egy húron pendülés. Koppány ezt a szellemet vitte volna tovább, akár a tatárokkal és a törökkel is szövetségben, nem pedig ellentétben. És továbbra is verhetetlenek maradtunk volna. István király után persze már a baklövések következtek: a mitológiánk  származáselméletünk, valamit a  rovásírás kiirtása, a tatároknak a megfékezése, a törökök megállítása, a Vatikánnak küldött adományok tömege és a csuhások eszmei térhóditása, azaz az eredeti néplélek alapos deformálása. Valamint a Vatikán és Európa hálátlansága, hogy ezt se felejtsük el.

Körülbelül itt tartunk ma mi, akik eszmevilága az őskereszténység világa volt, és ha nagyon megkaparjuk az össze-vissza maszatolt felszínt, ez a nép, az én népem mai is lélekben őskeresztény, ami lényegében nem többet, vagy mást jelent, mint veleszületett tisztességet. Ellentétben Európa legtöbb népével…

Ha újabbkori történelmünket összegeznénk, az a természetes ősi eszmevilág és az ersats-eszmeiség viadala lenne.  A behelyettesítő eszme győzelmével, és következményeivel.

 Balogh Bertalan